|
Epikus és enigmatikus beszédmód, tragikus és groteszk hangnem sajátosan finom elegye a Takács-féle versnyelv. A bűn, a gyász, a veszteség, a búcsú és az elválás motívumát Takács Zsuzsánál az álom játéka, az emlékezet vigasza, a szeretet és a szerelem reménysége ellenpontozza. A toposzokkal folytatott játék látszólagos retorikai egyszerűsége e művekben kiterjedt műveltséganyagot takar. Assisi Szent Ferenctől Dantén és Keresztes Szent Jánoson át Heideggerig, Kafkáig, Pilinszkyig húzódik az az irodalmi, bölcseleti és a teológiai mező, mellyel Takács Zsuzsa lírája értelmező, újraértelmező viszonyban áll.
A „szemünknek fáj az öröklét” (A pillanat letűnése) misztikus traumáját Takács alkotásaiban a „Mivel a másik / személye itt az otthonunk” (Egy észrevétel feloldása) evilági szakralitása enyhíti, ha csak időleges érvénnyel is. A „Köszönetünk és kétségbeesésünk” (A tüzes korona) kettős szólamát kihangosító versek egyszerre beszélnek a romlás tapasztalatáról és a remény elodázhatatlanságáról. E szövegvilágban meglepetést nem okozva jelenik meg Isten angyala, „aki nehéz tollazatát / igazgatva, vagy nagy sarujából / fáradt lábfejét ki-kihúzogatva / figyel minket. »Lassan jöttök, / – mondja – és bizonytalanság írva / arcotokra, ezért elétek állok.«” (Fényviszonyok sötétedés után) A kényszerű vigasz önáltató alakzata formálódna meg e sorokban? Vagy a gondviselés iránti bizalom trópusa rajzolódnék meg ily módon? Nem tudni. A versek maguk sem tudják. Ha valamit (állítani, sugallni) tudnak, az csak annyi: nincs más út. A másik személye. A köszönet. Az angyal. „Mielőtt kihűlne a Nap.” (A megfagyott tenger)
A görög történetet eszkatologikus síkon újraíró vers sem fogalmazhat pontosabban, amikor a tudhatatlant előlegezi meg: „A végkifejlet ideje közeleg. / A kuszaság szűnik, hadrendbe állnak / az egymásnak ellentmondó jelenségek / (sürgettük is, ki-ki, mindannyian, / szerettünk volna világosan látni): / s hol árnyéka volt csak, most színre lép / a trójai faló. Lenyűgözve nézem / a mesterre valló munkát. / Nincs többé kétség, megvesztegetés / és alku. Figyeljünk csak bátran! / Füleljünk az első gyönge neszre! / Mi volt ez? Lábak csosszanása? / Kés csusszanása? Elsuttogott jelszó, / első jajszó? A csapóajtó csattan. / A katonák talpig vasban / a napvilágra kiszállnak.” (A trójai faló szépsége) Vagy, amint a nem-emberi létmód ontologikus ártatlanságában modellt látó költemény mondja, szelíd intelemül önmaga számára is: „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta. / Megszólalni és kimondani, milyen / következtetésre jutottunk. Mert lehet / hogy következtetésünk hibátlan, / kétségbeesésünk mégis ostoba. / És akkor élhettünk volna úgy, / mint a fényérzékeny növények: / fölfelé törekedve. Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna.” (A tiltott nyelv)
|
