Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Vanek úr Afrikában
[ József Attila Színház ]
fotó Ajpek Orsi
 
Dátum: 2019. szeptember 20. péntek    Mai névnap(ok): Friderika a - a - a
Antikpixelek
(...amit a haza megkövetel..., avagy út a thermopülai szorosba - Zack Snyder: Frank Miller’s 3
Zack Snyder 300 című filmje megújította a "szandálos", antik történelmet megidéző filmek sorát azzal, hogy Frank Miller képregényét vitte vászonra, nem egy kosztümös, lírizált mesét. Ritter György a 300-ról és a műfaj történetéről írt.

Maciste-nak

Őrjöngjön bármint a király, csak a nép lakol érte.
(Horatius, Levelek, I ,2 ,14.)

A lelkes filmrajongók szemébe bizonyára az csal leggyorsabban (öröm)könnyeket, ha egy műfaj megváltozik, vagy mit ad Isten megújul. Na, nem biztos, hogy a legújabb, az ókori thermopülai csatát feldolgozó 300 című opusz is ezt teszi... de mégis, mármint a peplummal. Mielőtt a kedves olvasó eltávozna a monitor elől, hogy márpedig ne zsibbasszam filmes fogalmakkal (>>Ki kérem magamnak! <<), vagy éppen serényen lapozgatni kezdi az enciklopédiákat elárulom, hogy a peplum (azon kívül, hogy latinul köntöst is jelent) fogalma a ’60-as években, Olaszországban virágzó antik mitológiákat feldolgozó filmes műfaját rejti (néhányan a neorealizmusra rímelve, neo-mitológizmusként is nevezték). A zsurnaliszta szakzsargon azonban összemossa ezeket a fogalmat mindenféle és fajta ókorban játszódó mozival. Ez körülbelül olyan tévedés mintha, a halmörk csenel szirupos cowboyfilmjeit (és feldolgozásait) a kíméletlen spagetti westernhez hasonlítanánk.

No, de ne távolodjunk el a témánktól. Van tehát egy műfaj, az ókori filmek összessége (ennek egy sajátos fajtája a peplum is), nevezzük jobb híján antikfilmnek (azért néhány filmteoretikussal egyetértésben), és itt van a műfaj legújabb „mérföldköve” az első látásra is különleges 300 című eposz.

300
 

Vajon lehet itt újításról beszélni? Kétségtelen, hogy a filmtörténet egyik legmerevebb műfajáról van szó. Ezért könnyű az „újítás” szóval dobálózni, hiszen ha valaki hozzáér ehhez a témához, az óhatatlanul ezt kíséreli meg (eddig vesztére). Ugyan próbálkozások már léteztek az utóbbi időkben is, de Brad Pitt lanolinos babakrémmel kezelt popsiját a Trójában, vagy Colin Farrell Bundesliga frizuráját a Nagy Sándor, a hódítóban nehéz lenne a műfaj radikális fordulatának értelmeznünk (velem nyilván nem ért egyet a hölgytársadalom bizonyos rétege). Vagyis ezek a filmek, a korszerűbb trükköket leszámítva szinte ugyanolyanok, mint a hatvanas években. Ha száraz és diplomatikus akarok lenni, akkor azt állítom, hogy Zack Snyder 300 című filmje eljegyezve magát a képregénnyel, továbbgondolta az antikfilmek világát. Dehogy igazam lesz-e az a jövő zenéje…

Az evolúcionista műfajelmélészek (def.: az állatfaj, akik abból élnek, hogy megnéztek sok popcornmozit, majd gondolkodtak és kitalálták, hogy a műfajok úgy fejlődnek, ha a műfaj főnevéhez –pl. western- hozzátársul egy melléknév pld. zenés, ebből lesz a zenés western nevű műfaj, amely a harmincas évek Amerikájában virágzott) mindenesetre most toporzékolhatnak az örömtől, mondván megvalósult álmuk.

Imígyen készült a 300
 
És imígyen is
 

Mielőtt az olvasó azt gondolná rólam, azt hiszem most találtam fel a spanyol viaszt, akkor téved, de a 300 lényegének megértéséhez nem fölösleges egy kis áttekintésben felidézni a film műfajának történetét.

Még ha politikailag inkorrekt is, talán még demagógnak is ható megállapítás, de az antikfilm tipikusan jobboldali politikai szócső, és általában akkor éli reneszánszát, amikor egy ország nemzeti lelke csorbát szenved (persze nagy országról, sok nézőről, nagy vetítővásznakról és még nagyobb nemzeti érzületről van szó). Éppenséggel sok ország szóba jöhetne, de valahogy történelem úgy hozta (nyilván nem véletlenül), hogy az első hullám a múlt század elején, az akkor alig negyvenéves, a Szárd- Piemonti királyságból született Olaszországban virágzott. Az Appenninek között feltámadt az ókori Róma. A Quo Vadis?, A Trója eleste és a Pompei végnapjai többször vászonra álmodott eposzok közül a Cabiria (1913) lett a korszak alapfilmje. A dagályos, látványos, a kocsizás, fahrtolás esztétikai eszközét először használó mesében megjelenik az olasz nemzeti hős alaptípusa, aki a következő évek háborús propagandakaraktere lesz. Ő Maciste, a legyőzhetetlen gladiátortípusú félisten, a talján Herkules, aki hosszú évekig szupersztár marad. A kopasz, kigyúrt, kétajtósszekrény jellegű alakot szívesen utánozta üres délutánjain a duce, Mussolini. Nem csoda, hiszen ő maga is szívesen mutogatta magát a római császárok útódának. Mussolini regnálása alatt is virágzott a műfaj, az olasz film több korszakát is megélt Carmine Gallone 1934-ben forgatta A királynő álma (eredeti cím: Scipio Africano) címmel, a Leni Riefenstahl-féle Akarat diadalának ókori változatát. Az antikfilm a nemzeti sovinizmus tablója lett. Hatalmas csaták, impozáns díszletek, redukált karakterek és pátosz, pátosz, pátosz, no meg lenézett „segédnépek” hadai és felmagasztalt alibicivilizáció a Római Birodalom alkották a siker képletét. A kormányoknak nagyon tetszet a pazar propagandaeszköz, ezért sokszor jó pár millióval támogatták ezeket a műveket.

Olaszországban a fasizmus bukása, majd a neorealizmus után ismét újjászületett az ókori műfaj, ezt nevezték peplumnak (szárazabb tudományosabb nyelven történelmi-mitológiai filmeknek). A főhős általában Hercules vagy annak klónjai (Góliát, Maciste, Ursus, Samson- ezek azért valahonnan ismerős nevek, nem de?) voltak: gladiátorok, harcosok, félistenek. Az alapfilm Pietro Francisci: Herkulese (1958) volt, amely a jól ismert aranygyapjú legendájának vérátömlesztése. A főszereplőket általában az Amerikából (a piacra hajazva) importált vasgyúró, szteroidbomba Mr. Universek közül válogatták (Steve Reeves, Gordon Scott, Mark Forrest, Dan Vadis, Alan Steel (ő kivétel, alias Serigo Ciani). Az erős hős, aki meleg szívű, egyszerű bölcsességgel rendelkezik, megmenti a valamilyen testi fogyatékosságban is szenvedő (kopasz, gnóm stb.) gonosztól szíve hölgyét és környezetét. Egyéb jelentőséggel bír egy kisebb csetepaté, a papírmasé díszletek impozáns látványa és a kötelező happy end. Az alapfilm sémáját ismételték állandóan (gyakran még a díszleteket sem változtatták meg). Körülbelül százötven film legyártása után az olaszoknak (főleg a producereknek) elegük lett a drága műfajból. A peplum megköszönve a részvételt, átadta a szereplést a mozivásznakon a spaghettiwesternnek. A nyolcvanas években próbálkoztak a műfaj feltámasztásával. Tinto Brass Caligulája viszont inkább volt látványos szexista ondófürdő, mint film. Bár viszonylag még ma is készülnek kisebb költségvetésű tévés ókori filmek, ezek inkább vallási témájúak (a LuxVide stúdió például tizenhárom részben a Biblia történeteit dolgozta fel), felemás értékkel.

Kubrick: Spartacus
 
Ridley Scott : A Gladiátor
 

Más volt a helyzet Amerikában, ahol egy időben (és most is) szintén reneszánszát élte a műfaj (megjegyzés: az itt jellemzett korszakok mellett a hatvanas évek végén Romániában, a dákó-román elmélet népszerűsítése miatt virágzott rövid ideig az antikfilm). A demokrácia hazájában nem mindig mentek jól a dolgok, különösen az ötvenes években, amikor a McCarthy-féle kommunista üldöztetések miatt a hollywoodi szókimondás csorbát szenvedet. A stúdiófőnökök jobbnak látták, ha a politikailag nem támadható ókori téma felé nyúlnak. Ebbe nem lehetet „belekötni”, a nemzet mellét is dagasztotta, ráadásul az újjonan kifejlesztett technikákat (technicolor, szélesvászon) is ragyogóan lehetet rá alkalmazni. Bár az amcsiknál jóval visszafogottabbak voltak a karakterek, mint az olaszoknál, mégsem mondható el a filmekről a hiteles történelmi környezet visszaadása. A „hullám” Cecil B. DeMille Sámson és Delilah (1949) című művével indult, majd William Wyler Ben Hurján (1959), Stanley Kubrick Spartacusán (1960), Joseph L. Mankiewicz: Kleopátráján (1963) keresztül Anthony Mann: A Római Birodalom bukása (1964) és John Huston: A Bibliájáig (1966) tartott. Azonban a hatvanas évek ellenkultúrájába már nem fért bele a túlzott pátosz, ezért a műfaj lassan elcsendesedett. Egészen a kilencvenes évekig, amikor Steven Spielberg és még néhány társa úgy gondolta, mi lenne, ha egy próba erejéig felébresztenék a stílust. Próba szerencse: az eredmény Ridley Scott Gladiátora (1999) lett.

Brad Pitt a Trója című filmben
 
Xena - Lucy Lawless - óvakodó tekintete
 

Az antikfilm visszatért? Egyelőre nem. A 2001. szeptember 11-ei események kellettek ahhoz, hogy Hollywood ismét betapassza (egy rövid időre) társadalomkritikus száját. A legyártott filmek siralmas lettek: Wolfgang Petersen Trójája (2004), Antoine Fuqua: Arthur királya (2004), Oliver Stone: Nagy Sándor, a hódítója (2005), mellett rengeteg tvfilmet (Uli Edel: Julius Caesar, 2004) és sorozatot (Herkules, Xéna stb.) is gyártottak. A negatív tapasztalatok ellenére mégis két jobban sikerült példa is kiemelkedik a sorból. A realitás vonalat erősítő antikfilm szövetségre lépett a társadalmi drámával és ennek lett (viszonylag) sikeres eredménye a Róma című sorozat (Bruno Heller és John Millius ötlete alapján), amelynek dramaturgiai hibáit, hitelessége egyensúlyozta és ezért képes volt új életet lehelni a műfajba. A másik próbálkozás a 300, amelyet az említett elmélészek valószínűleg képregényes antikfilmnek neveznének.

Helyben vagyunk. Summa summarum az antikfilm műfaja bárhogyan is nézzük ugyan nem bevallottan, de egy alternatív történelmet ír (köszönhetően a hatalom állandó beleszólásának). A képregény viszont máshogyan gondolkodik és felvállalja, ha átírja a múlt valóságát (köszönhetően annak, hogy a hatalmat kritizálja). Talán távoli rokona a 300-nak (a képregényrajongóktól elnézést kérek a hasonlatért), de a történelem másításában hasonló például szolgálhat, Frank Miller mellett, a másik kortárs képregényrajzoló-óriás Alan Moore (ő rajzolta a V. mint Vendetát is) és Eddie Campbell From Hell című képregénye, amely szintén hasonló eszközökkel kezeli (vagyis átírja a tényeket) az amúgyis mitologikus homályba burkolózó (ám kétségtelenül más jellegű) Hasfelmetsző Jack sztorit (kétes értékű azonos című filmfeldolgozás készült belőle 2002-ben Johnny Deep főszereplésével). Vagyis a képregény is és az antikfilm is, a dramaturgia kedvéért szereti szabadon átrajzolni a történeteket.

300 spártai
 
300 spártai
 

De térjünk vissza a spártaiakhoz. Az alapötlet Frank Miller a kilencvenes évek keményebb stílusú képregényvonalát képviselő azonos című füzeteihez köthető (a Dark Horse Comics kiadása). Miller saját bevallása szerint az ihletet a gyermekkorában látott Rudolf Máté féle 300 Spartans (1962) című eposzából merítette. Ez a hatvanas évek antikfilmes hullámának alkonyán készült. Nem hiába lehet ismerős Rudolf Máté neve, az amúgy Krakkóban született, Magyarországon tanult fickó eredeti foglalkozása operatőr volt, méghozzá munkásságának fénykorában Carl Theodor Dreyerré (igen, a legendás Jeanne D’Arc szenvedéseit is ő fotografálta, 1928-ban). Utolsó előtti munkája volt ennek a tógás filmnek a levezénylése, amely meglehetősen erőtlen mozira sikerült.

A sztori elég alapszinten mozog. A hazaérkező Leonidasz hozza a rossz hírt: Xerxész a perzsa király közeledik. Kemény feladat hárul a spártai királyra, fel kell tartoztatni az ellenséget, amíg az athéniak rendezik soraikat. Közben nagy búcsúzások, áldozathozatalról prédikáló beszélgetések, tanácskozások, intrikák váltogatják egymást. Fontosabb szerep és párhuzamos történeti szál jut az ifjú zöldfülű Diliosznak, aki mint tudjuk a csata egyetlen túlélője lesz. Szemtelen és vakmerő, elhivatott és imádja a nőjét. A történelem ismereteink ellenére itt a spártaiak tisztelik és az államtitkokba is beleavatják asszonyaikat.

300 spártai
 
300 spártai
 

A 300 Spartans visszafogott, levegős, távolságtartó, szélesvásznú film, sok dumával és tökéletes amerikai akcentussal. Leonidasz puhány, kedves figura, hiányzik belőle a katonás őserő. A spártaiak inkább rommatikus szépen öltözött szerelmesek, mint a kemény syssitiába (a spártai férfitársaságban) élő harcosok (nincsenek levadászott helóták, se jogukban korlátozott körüllakók). Sajnos két évvel Kubrick Spartacusa után kifejezetten avítt alkotás. Ráadásul elköveti azt a hibát, amely ennek a műfajnak a lelke lenne, vagyis rossz helyszint választ: a thermopülai csata fényképezése és elrendezése szinte azonos, unalmas snittekből áll. Hol gyalogosan, hol lovasszekérrel támadnak a perzsák. Ráadásul a fináléban bántóan gyorsan intézik el a spártai hősöket. Máté filmje túl lapos egy remakre, de talán jó lehet egy képregény feldolgozásnak...

300 spártai
 
300 spártai
 
300 spártai
 

...és jó is lett. Frank Miller 1998-ban megjelent comicját a hősiességről elmondható legjobb történetnek tartja. Mivel a rajzoló franchise-a napjainkban reneszánszát éli, világos volt, hogy csak idő kérdése és a spártaiak sztorija is vászonra kerül. George A. Romero A Holtak hajnala című zombifilmjének adaptációján edződött Zack Snyder másodikfilmes ifjú iparos tüstént lecsapott az anyagra és elhatározta kb. ugyanazt teszi majd, mint Robert Rodriguez a Sin Cityvel, vagyis ha lehetséges átülteti a képregénykockákat filmkockára. Megspórolva ezzel a storyboard készítését. Még jó két évvel ezelőtt, kék és zöld háttér előtt (cellulódiszalagra!!!) hatvan nap alatt leforgatta Hollywood legújabb szandálos filmjét. Az utómunka viszont pepecselőbb volt, hiszen a film jeleneteinek kilencven százalékában van kisebb-nagyobb digitális „kiigazítás”.

A történet itt is binális, ám a kitűnő látvány ellenpontozza a hiányosságokat. A film első néhány percében már belekerülünk a mélyvízbe, kiderül, hogy a spártai kisgyerekek ha túlélik a taigetoszi „vizsgát”, egyedi képzésű bölcsibe és az agógé nevű óviba járnak, ahol a fő tananyag a túlélés és a gyilkolás. Az egyik szorgos nebuló Leonidasz ügyesen kombinálja a kegyetlenkedési versenyeket és a királyi címig ível karrierje. Azonban egy üde tavaszi napon, mikor épp csemetéjét tanítaná gyilkolászni beállít „békés” otthonába jó pár, köntösbe csavart, tálib kinézetű perzsa, hogy átvegye az uralmat. Leonidasz bölcs primata módján diplomatikusan feneketlen kútba taszítja a követeket, ezzel háborúba sodorva kis országát. A harc elkerülhetetlen. Ám mivel a leprás vének, az ephorok nem járulnak hozzá a háborúhoz, csak háromszáz kivételezett harcosával indul a dicsőség felé. Felperzselt tájak és a fára szegezett lakosság látványával szegélyezett úton érkeznek a Nagy Kapuk (Meleg vizű források szakadéka) álnevet viselő thermopülai szoroshoz, ahol gyorsan elkezdik „útjukat” a halhatatlanságba.

300
 
300
 

Snyder posztmodern peplumában nemcsak a műfaj kliséi egyesülnek, de ürességük is. A Scott-féle Gladiátor (1999) dokumentumszerű szubjektívei egyaránt keverednek a hatvanas évek tág külső perspektíváival. A klasszikus peplumos Herkules-filmek szteroidbombáit idézik Snyder – Miller kockahasú héroszai. S ez mégcsak egy a számtalan elkapható utalásból, vagy csúnya szóval élve intertextulaizált képből. Az 300 az a film, amely Murnau Faustjától, Cecil B. DeMille Tízparancsolatán keresztül, Wolfgang Petersen Trójájáig, sőt még a Wachowski fivérek Mátrixáig is tartalmaz utalásokat. Különös, hogy éppen Rudolf Máté 300 Spartans-a marad ki ebből a sorból. A két film szinte alig hasonlít egymásra. Ez megmutatkozik a képi világban, a karakterekben, a történet szerkesztésében és abban a közel 44 évben, amely a két feldolgozást elválasztja. Persze azért van néhány mondat, amely átkerült az „alapfilmből” finoman mélyítve a stílusbravúrt. Mert Snyder filmje nem más, mint egy száztizenhét perces meg-megszakadó üres csete-paté, amelyben a stílus kivételével nincs semmi. A gonoszok elfajzott torz alakjai, csak tovább mélyítik a jók és rosszak közötti (közhelyes) szakadékot. Ahogy egyre haladunk a történetben világossá válhat számunkra is, hogy jó hetven évvel ezelőtt egy bizonyos Adolf Hitler biztos ezt választotta volna kedvenc filmjének, Lang Metropolisa helyett. A spártaiak kemény übermenschként tetszelegnek a vásznon, akik a torzszülötteket helyből lenézik, a normális (nem harcos, hanem mondjuk fazekas, vagy szabó) elfoglaltságú szövetségeseiket pedig finoman amatőröknek titulálják (ezt a filmben is lejátszódó jelenet eredetileg Leonidasz után száz évvel később élő spártai király, Agészilaosz nevéhez köti Plutharkosz, a korabeli életrajzíró). Még az akkori barát athéniakat is homokos bölcseknek titulálják, na nem mintha a filmben Leonidasz kivételével bárki is a nők közelébe merészkedne (na jó, azért az áruló Iphiáltészt elcsábítja a perzsa táncosnők látványa, de ennyi). Ez az idea azért nem véletlen, hiszen Millerről tudjuk kissé túlságosan is dagad a hazafias melle. Talán emiatt is, de nekem sokszor jutott eszembe a Mussolini ókori tablói. Mindenestre el tudom képzelni a Fehér-ház mozitermében elégülten ülő Bush elnök urat, miközben a 300-at bámulja.

Ugyanaz a jelenet filmen és képregényen
 
A képregény
 
A film
 

A Gerard Buttler által játszott (korábbi szerepei közül az Attila, Isten ostora és az Operaház fantomja a kiemelhető) Leonidasz pszihopata, vad, harcos király, akinek feleségével való szeretkezését is csak lassítva szemlélhetjük (elölről, hátulról stb.). Háromszáz társa kitömött bugyival, vakon követi utasításait, így a szükséges tömeg kivételével nem jut nekik túl nagy szerep a történetben. Ez alól talán kivétel Vicent Regan (aki már a Trójában is vigyázott Achilles, alias Brad Pitt hátára) játékával megformált Kapitány és tragikus sorsú fiának Astinosnak emberséget sejtető kapcsolta. Hasonlóan fontos szerepet kap még Michel Fassbender által életre keltett forróvérű Stelios, aki keményen álja a sarat a robbanó bombák és nyílzáporok közepette. Egyáltalán nem vét hibát, nem úgy, mint királya, aki a fináléban, csalódást okozva sikertelenül próbálkozik a piercinges Xerxészt levadászásával.

Nem ragozom tovább: a mellékkarakterek szinte elsikkadnak. Még az egyetlen túlélő Dilios (David Wenham előzőekben Faramir herceget játszotta Peter Jackson Gyűrűk Urájában) is csak az ordibálást tudja megörökölni királyától. A főszerep a csatának és az ezt mozgató gyűlöletnek jut, no meg persze annak a szálnak, amelyet a forgatókönyvírók (Zack Snyder, Kurt Johnstand Michel Gordon), az emancipáció jegyében hozzáköltöttek a filmhez. Ez pedig nem más, mint Gorgo királyné otthoni csatája, amelyben először a kiegyezés, a szavak erejével próbálja meg sikertelenül meggyőzni a spártai véneket, támogassák több katonával urának erőfeszítéseit. Hiába, Theron a perzsa pénzektől duzzadó intrikustól retorikai vereséget szenved, de Leonidasznét sem olyan fából faragták, gyorsan és könnyen átdöfi a gaz árulót. A véres csatákra vélhetően ráizguló potenciális férfiközönségnek, a Gorgót alakító, különleges (szexis) ókori ruhákban megjelenő Lena Headey nem mindennapi látványa biztosítja a spártai szál tökéletes üresjáratában a megfelelő adrenalinszintet. Sajnos ezenkívül túlnagy jelentősége nem akad ennek a résznek, csupán csak arra szolgál, hogy a közönség kisagyait nyúlfarknyival több (hosszabb, nagyobb) moziélmény izgassa.

A képregény
 

Az ellenség karaktereit kár is lenne jellemezni (ha találunk is valakit). Mégis a perzsák között is akad, aki magán viseli a film rendszerében a hősiesség és bátorság jelét, a szoros bugyit és a kockahasat. Ő nem más, mint Xerxész, az istenkirály, császár, vagy mifene, extravagáns alakja. Na igen, ezek a primitív jelek azért eligazítanak minket, hogy itt bizony igazi félistennek csapnak össze, csakúgy mint a régi ősfilmekben.

A szereplők a képregényhez hasonlóan merev figurák. Az amerikai filmekben az amúgyis sematikus nem verbális kommunikáció itt aztán tényleg a nullára redukálódik, a színészek erős grimaszaiban és gesztikulációiban. Pedig talán egy kis érzékenység (emberség) elviselhetőbb lett volna, különösen a női szál esetében, sebaj ez sem volt divatos az ókori Spártában (bár lehet, hogy csak túl mimóza a lelkem). Leonidasznak is csak akkor jut eszébe otthon maradott asszonya (és fia), amikor már mindenki elhullott mellőle. Hát igen, kemény dolog királynak lenni. A szereplők szövegei természetesen patetikusak és militaristák, ráadásul különböző forrásokból (Plutharkosztól Rudolf Máté filmjéig) összelopkodtak (de hát mi más jellemez legjobban egy posztmodern alkotást, mint ez). Összességében ismét sikerült visszaadni Frank Miller-féle figurákat.

A képi világ mint már említettem –bevállt módszerként- másolja a képregényét. Ám barnított, néhol szemcsézett miller-es kontrasztjai nemcsak a rajzolt kockákat, de a hatvanas évek ókori tablóit is idézi az erősen szűrözött és pasztellvilágú biblia filmektől a Maciste-utazásokig. Ám míg ott a természetfeletti megjelenéseként elviseltük, itt kétségtelen célja az elidegenítés. Makettszerű épületek, irracionális festői szépségű tájak, színpadias mélységek, ellentmondásos metálzene és a digitális vér, amely megállíthatatlanul folyik keresztül a vásznon. Snyder látványának lényege, hogy jelzésszerű, képregényes képeit hihetetlen nagy fantáziával megáldott ötletekkel ülteti át a vászonra, rámutatva arra, hogy ez csak egy film (vagy egy képregény). Visszaadja a mozinak azt a szabadságot, amelyet régen a feltalálásakor kivívott magának. S mégha nem is hozz létre művészi értéket, de maximálisan kitárja nekünk az ablakot egy olyan elfelejtett végtelen és korlátlan világ felé, amelyet a vetítőteremben kialvó fények hívnak életre. Talán hasonló érzés keríthette hatalmukba azokat, akik harminc éve először látták a Csillagok háborúját moziban. Valódi Popcorn-feeling ez.

Ugyanaz a 300-ban
 
300
 
300
 
Csoportkép hullahegy előtt - 300
 

Ami ma képregényként fut az újságosok standjain, az az ókorban a szájról-szájra terjedő mesék világa volt, mint például a háromszáz spártai hőstette. Az ősi és modern mitológia találkozása ez a filmen (a boncasztalon). A 300 primitívsége ellenére is jelentős alkotás, hiszen nemcsak egyesíti és képekben megújítja az antikfilm merev világát, hanem az amerikai képregény adaptációk kiemelkedő darabjává is válik. A tengerentúlon talán a film noir óta nem volt ennyire erős tematikai stílus, mint a képregények vásznon való újjászületése. S a sornak egyelőre nincs vége, hiszen a 300-at is éppen egy újabb trash-comic adaptáció taszította le a box office trónjáról: a Tini nindzsa harci teknőcök.

A szuperhősök, korunk spártai harcosai, félisteneik, akik a következő években Pókemberként (már a harmadik folytatásként), Hősökként (lásd tévésorozat), Fantasztikus négyesként (a történet második részében), Transformersként, Vasemberként, Supermanként Sin City lakóiként biztosítják, hogy a 2000-es évek első évtizedének amerikai film fő áramlata a fantázia legyen. S, hogy az antikfilmes széria „diadalmenete” se akadjon meg azt a jövőben Roman Polanski: Pompei végnapjai, Roland Emmerich: Egymillió évvel időszámításunk előttje és Tutanhamonja, John Boorman: Hadrián emlékei, Vin Diesel Hannibálja és a Róma című sorozat második évadja biztosítja.

Izgalmas lesz.

300
 

[ Ritter, a képíró ] 2007-04-13 09:04:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]