Sok oka lehet annak, hogy a költészet világában mind kevésbé szokás mesterekről és tanítványokról beszélni. Az irodalom olvasásának műközpontúvá válása lehet az egyik ilyen összetevő. A közösségi létformák átrendeződése-megszűnése talán egy másik. De nem is az okokat fürkésznénk e helyt: inkább egy óvatos föltevést kockáztatnánk meg. Ha nem szokás is, beszélhetünk mesterekről. Ha nem bírnak is nevesíthető jelenléttel, a tanítványok is köztünk járnak. Csak épp túl bonyolultak a hatásösszefüggések, túlságosan szövevényesek a kapcsolati hálók (személyek és szövegek között) ahhoz, hogy közvetlen mester–tanítvány viszonyokról szólhassunk. Kivált akkor, ha a mesteri tudás hordozója maga sem szorgalmazza e szerep reá illesztését. Mert személyét alkati szemérem vonja háttérbe. Mert művészete nem az újítás, inkább a hagyományhűség jegyében áll. Vagy, mert művei a következetesen csöndes megszólalás esztétikáját választják.

Világon túli türelem (Czigány Györgyről) Czigány Györgyöt aligha kell bemutatnunk az olvasóknak. De talán nem árt újra és újra tudatosítanunk: fontos költőről, jelentős és szép versek szerzőjéről van szó. Zeneértő, írástudó, kultúraközvetítő: azt érezhetjük, amit egy ember a kultúráért (azaz magáért és a többiekért) megtehet, Czigány György megtette. Elvégezte a be nem végezhetőt. Hosszú költői pályája számos gyönyörű alkotással gazdagította s remélhetőleg fogja még gazdagítani kortárs líránkat. Irodalmunk jelenkori sokféleségéhez a maga szelíd hanghordozásával, klasszikus formabiztonságával, metafizikus kérdésirányaival s keresztényi derűjével járulva hozzá. Hogy ez a „serkentő szelídség” (Baranyi Ferenc) s ez a „természetes és kívánatos méretarány mondanivaló, hang, kifejezés és forma között” (Domokos Mátyás) mennyire jellegadó sajátossága Czigány költészetének, jószerivel bármelyik kötetét föllapozva nyilvánvalóvá válhat. E versnyelv, amelyet kiművelt mérték és megmunkált minőség jellemez, szinte a kezdetektől a hála hangját szólaltatja meg, a dicséret és létbizalom hangján beszél. A gyakran életképi indíttatást a misztikum természetességét sugalló képalkotásba vezetve; a képek merész illesztéseit a versbeszéd zeneiségével ellenpontozva. A látszólagos paradoxont (világító árnyék) Czigánynál a gondviselés ráción túlinak sejtett rendje fogadtatja el, már-már egyedül lehetséges közlésmódként: „Lépteink mennyei realitása / kopog a világ kapuján, / s míg átsuhan a képtelen lét / lélegzete a poklokon, / angyali szárny takar, árnyéka / megvilágít.” (Te Deum töredék) Rilke elégiáit idézi a létezők bűntudattal fölismert sorsközösségének lírai tolmácsolása: „Állatok szemében tükröződünk. / Nézésük majdnem az angyaloké. / Ártatlanságuk verőfényében / járunk sóvárogva, szégyenkezőn.” (Szemközt) És Pilinszky fölfogását az a néhány sor, amelyben a teodícea problematikáját a hálás csodálkozás képessége írja fölül: „Elámulok a létezés / katasztrófáján, gyönyörén. S látni vélem / – ami csak szemek sós vízcseppjeiben / csillanhat – a rothadás borzalmából / nyílt mennyei vígasságot.” (Alkonyat) A „világon túli türelemmel” sütő nap (Nagypéntek után) világa e verseké, a kegyelemtől áthatott békességé, melyben „egy villanó mosoly legyőzi / a halál mozdulatait” (Két szoprán), s az embert útján a szeretet „keserűvé érett / s boldog irgalma” (Csak imádság) kíséri. Ahogy a költő kötetről kötetre vissza-visszatérő lírai alakmása, a dosztojevszkiji sztarec, Zoszima mondja (mondaná): „Ha nem volna halál, föl se / fedeznénk zeneként az idő / végét, meg sem ismernénk Istent, / amint elibénk siet s nem tudnánk, / hogy nincs méltóbb éhség / a szeretetnél, és szentebb vágy sincs / annál.” (Zoszima a halálról)