Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Vízkereszt vagy bánom is vagy amit akartok vagy...
[ Örkény Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. augusztus 22. csütörtök    Mai névnap(ok): Menyhért, Mirjam a - a - a
Mehecc!
A ráérő idő - Molnár Csaba
A Ráérő idő című interjúsorozatunkban szerepelt már Borbély Szilárd, Fliegauf Benedek, Hortobágyi László, Kukorelly Endre, Németh Gábor és Szabados György. Ez alkalommal a kérdező - Molnár Csaba - felel, mondhatni: akasztják a hóhért.

Amennyire ismerlek, sohasem érsz rá. Ha beszélgettünk, akkor mindig munkából érkeztél, s mesélted is, mit fogsz csinálni, mintha beosztott időben léteznél. Tényleg csak forgatsz, hangjátékot rendezel, hangzást és hangokat építesz, pályázatokat és forgatókönyveket írsz; interjúkat, tanulmányokat készítesz, szervezel? Nem gondolom azt, hogy nincsen ráérő időd, de miért faggatsz erről másokat? És mit csinálsz te a ráérő időddel?

Azért faggattam másokat, mert az élet élésének, megélésének vagy épphogy meg nem élésének az ideje ez. Tehát a lényeg. Ez tapad rád, ehhez tapad az, hogy ki vagy, hogy ki lehettél volna. Szinte minden más idővel el lehet számolni. A késéssel, az elaludt idővel, a ledolgozott, az ellógott idővel. De egy sorsot nehéz elhazudni. Magad előtt pedig végképp nem lehet. Ebbe akár bele is lehet pusztulni. A pánikbetegségnek is közvetve ez az oka. Ha a belső énképed (kinek tartod magad) nincs visszaigazolva (kinek tartanak), akkor kikészülsz. Szép lassan anélkül, hogy észrevennéd.
Egyébként a beszélgetésekből született szövegek is visszaigazolták, hogy ez a ráérő idő milyen komoly dolog. Nem tűri a vakert, a hazugságot, az őszintétlenséget, az eltagadást. Mindegyik fontos lett, igaz és szép. Sokan meséltek el olyan dolgot, ami akkor jutott az eszükbe, de úgy, mintha valami hét lakat alatt őrzött tárgyra csodálkoztak volna rá hirtelen. Ezek nagy része megmagyarázhatatlan, szinte földöntúli esemény volt. Egy kettő ezekből be is került a beszélgetések végleges verziójába.

A másik lényeges szempont pedig az, hogy kiket kérdeztem meg éppen erről. Számomra mindegyik beszélgetőtársam roppant érdekes ember, olyan aki igen értékes dolgokat hozott létre, alkotott, csinált és tud. Mindőjükből azt érzem, hogy egy csomó dolog rejlik bennük, amit nem mutattak még meg. Megfejtetlen titkok. Érdekel az, amit csinálnak, fontosnak tartom, amit tudnak. Nem könnyű emberek, de én őket szeretem. Csak köszönni tudom nekik, hogy vállalták, hogy ilyen őszintén adták magukat, egy olyan világban, ahol pont ez a dolog hátrány, pont ez az, ami nem számít, ez az ami nem eladható a médiában.

...rettenetes nagy lehetőség...
 

A média rettenetes nagy lehetőség az emberek felemelésére. Bocs, így nem is jó, hogy emberek. Az emberiség szelídítésére, intelligensebbé, kultúráltabbá tételére. Tudom, sokan azt szajkózzák, hogy ilyen nincs hogy emberiség, csak emberek vannak. De ez is csak a zavaros gondolkodás egyik példája a sokból. Az emberi egyedek időbeni folytonossága, na az az emberiség. Csók! Ez is csak egy parányi szelete a fejekben gomolygó végtelen zűrzavarnak. Az egyik „legszebb” példa ebből a csődtömegből, amikor papi reverendában, kereszttel a kézben áldották meg a fegyvereket. Jézus nevében. Brutális. És nem tűnt fel senkinek. Sem az egyházi főméltóságok közül, sem pedig a hívek millióinak, hogy ezt, épp ezt, Jézus nevében nem lehetne megtenni. Vagy egy iszlám országba bezúdulni egy demokráciának nevezett soha sehol sem működő téveszmével. Vagy mi lehet azoknak a fejében, akik a szentendrei úton, ahol 70 km/órás átlagsebességre vannak beállítva a zöldlámpák, százzal repesztenek és így minden második vagy harmadik lámpa megfogja őket. Ha hetvennel mennének simán végighajthatnának - és mások is! -, és fele annyi fékbetétet, üzemanyagot, időt égetnének el. Na, jó a felmelegedésről már nem is beszélek, és arról sem, hogy ilyen megalomán percjankók pénzhajhászása miatt micsoda elfertőzött, elszemetesedett bolygót hagyunk hátra az utódokra. – „Az majd az ő idejük lesz!” – mondják a percjankók, akik valami súlyosan félreértett horatiusi carpe diem!-et üvöltözve cseszik szét azt a világot, amit fel sem fogtak, csak elfoglaltak.
Szóval a zavaros fejek miatt szalasztjuk el az olyan eszközök üdvözítő felhasználását is, mint például a média. Ma már tudom, hogy nincs miért háborogni. A helyzet soha nem lesz más, mint Pilátus idején. Azzal, hogy „mosom kezeimet”, Júdea ötödik helytartója súlyos és örökérvényű gondolatot mondott az emberi világról. Persze a kijelentés érvényességéhez, hiteléhez feltétlenül szükséges az akkori szituációban jelenlévő töviskoszorús elgyötört alak. Vele teljes a pilátusi mondat. Hogy miért? Ennek továbbgondolását az olvasóra bízom.

Oriana Fallaci
 

Ez ügyben nekem is elég nagy fejtörést okoz a mai napig Oriana Fallaci féltőn óvó és kegyetlenül pusztító könyve A harag és a büszkeség. Megjegyzem, én rendkívül szeretem a perzsa költészetet és a néhány éve meghalt pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khan emberfölöttien szép hangját és elképesztő énektudását.

Belátom, változtatni nem lehet. Egyet azonban talán megtehetünk. Nem állunk be a sorba, még ha nincs is remény a változásra. Nem vetünk még egy hasáb fát a máglyára. Nem teszünk olyat, ami lealacsonyít, ami kiárulja a kultúrát és szándékosan félrebeszél. Tévedni lehet, de tudatosan megtéveszteni megbocsáthatatlan.

Mit csinálok a ráérő időmmel? Igyekszem megmenteni magamból néhány darabkát. Azokkal a darabkákkal már csak nekem és a közvetlen szeretteimnek lesz dolga. Ez tehát kicsinyke magánügy.
Ami továbbmozgat az a dokumentálás, a megfigyelés és az elemzés. E tevékenységek és az érzelmek, intuíciók és a szépség befogadása révén ráismerni az értékes emberi tettekre és azokra az emberekre, akik azokat megcselekedték. Ők nagyon fontosak. Ezért készültek el a Grencsó (Szabad vagyok) és a Szabados (Az események titkos története) filmjeim is, vagy a Pasolini rendezéseim a Rádióban, és persze a Ráérő idő beszélgetéssorozat. De ezért fognak elkészülni a további filmjeim, írásaim, dolgaim is. Amíg lehet, én erre fogom használni a médiát. Miközben tudom, nincs remény.

Anno
 

S ha már a dokumentálást említettem, engedd meg, hogy egy kicsit bővebben kifejtsem, miért kell másként gondolkozni erről, mint eddig. Az internet megjelenésével alapvetően megváltozott az információtermelés üteme, mennyisége, minősége és forrása; az információpublikálás és –elérés lehetősége; valamint az információbirtoklás helyzete, alapállása. Ez hosszútávon beláthatatlan módon befolyásolja a bolygón élők létét. Már most megbillentek az eddig használatos jogrendszerek. Rohamosan változnak a szabadság és a szabadságtiprás határai és az azokkal való élés lehetőségei. Átalakul a magán és a közösségi élet. A gigászi információdömping egyaránt elősegíti a szokásrendek, vallások, világnézetek szabad áramlását és elszigetelődését. (Csak gondolj arra, hogy mennyi esélyünk van rákattintani egy közösség készítette weboldalra a sok milliónyi között, s ezzel egy időben megvan az a lehetőség is, hogy milliók olvashatják el. Elég egy félreütés a Google-ban, s máris megváltozhat az életed, mint a Brazil c. örökbecsű filmben egy nyomorult légy miatt. Nem tudhatod, hogy mikor bukkansz egy olyan weboldalra, ahol megértésre találsz, elfogadják a véleményed, a személyed és máról holnapra vezető egyéniséggé avanzsálhatsz.)
Talán nem kell bizonygatnom, hogy a gyors információcsere miatt az értékrendek őrült tempóban változnak és hatnak. Egy internetes közösség ízlésformáló hatása mindennapos jelenség. Ez persze oda-vissza érvényes. Manipulatív eszközökkel könnyen, gyorsan létrehozható egy ilyen közösség vagy akár egy trend is. Előre meg lehet határozni, hogy milyen értékrendet kövessen. Viszont e téren egy természetesen kialakult közösség is befolyásolható, megváltoztatható, lerombolható, át- és kialakítható.
Így aztán egyre inkább elmosódnak a határok a mesterségesen generált közösségek és azok értékrendjei, valamint a természetes vagy hagyományos úton létrejöttek között. Innentől vajon ki és mi határoz meg általános érvényű kategóriákat? Ki mondja meg, hogy valami művészi alkotás-e vagy szemét, giccs, amatőr, dilettáns csinálmány. (Aki ebben a kérdésben nagyon magabiztos annak ajánlom, nyisson egy fórumot akárhol és fejtse ki a véleményét. Garantálom, hogy igen rövid időn belül a lehető legszélsőségesebb hozzászólásokban lesz része. De ez még hagyján, mert ez a csúnyábbik része, ami inkább érzelmileg szedi szét az embert. Az pedig már sokkal súlyosabb, amikor valaki az emberére akad, és az illető kenterbe veri az érveit. A nyilvános megsemmisülés nagyon fájó tud lenni. És mint tudjuk, mindig van egy jobb. Egyébként a fórumok olvasása vagy az ottani véleménynyilvánítás igen jó iskola a demokrácia mélységes mély megismerésére. Pontosabban annak a valaminek a megtapasztalására, amin a demokrácia lázálma alapul. Ne gondold, egyáltalán nem vagyok demokráciaellenes, felforgató, szektás, anarchista stb.

Sajnos e beszélgetés keretei nem engedik meg a bővebb magyarázatot. Legyen annyi elég, hogy a demokrácia elvi és gyakorlati szempontból számos alkotórészből áll. Ezer és ezer évek alatt mindent végigelemeztek, megvizsgáltak, kikutattak és megvitattak ez ügyben. Letisztázták a dolgot és rendben találván azt, kipolírozták, nehéz brokáttal bevont emelvényre állították, és azóta is párás szemekkel, elfogódott mosollyal, meghatódva csodálják. Csak a legfontosabb és egyben nélkülözhetetlen elemet nem számították bele a rendszer működésébe: az embert. Nem csoda, hiszen kiszámíthatatlan. Így eme remekműnek a kvintesszenciája megjósolhatatlanul és instabilan viselkedik. Ide kapcsolódik a korábban említett zűrzavar a fejekben. Példának tedd ide légy szíves egy frissen készített fotómat az egri bazilikához vezető lépcsősorról. A kép bal alsó sarkában látható vasajtón lévő felirat ezt mondja: „Domoszlói kazamata borozó”. Nem vicc, 2006. december 30-án kattintottam.)

Eger, a Bazilika lépcsője
 
Mahavishnu Orchestra
 

Egyszóval a dokumentálás és az alkotás, a dokumentum és a műalkotás határai is egyre inkább elmosódnak. Ha az interneten nézem meg azt a két perc negyvenvalahány másodperces mobiltelefonnal felvett filmanyagot, amin Szaddam Husszein akasztását rögzítették, akkor valószínűleg dokumentumot látok, de ha egy tér köveire, azaz a járófelületre, vetítik ki és kordonokkal terelnek rá, hogy eljuthassak néhány további installációhoz, miközben Pilinszky versfoszlányok szólnak keveredve a Mahavishnu Orchestra Apocalypse zeneművének hangjaival, ebben az esetben viszont inkább műalkotást láthatnék.
Egy filmforgatáson Medgyesi Gabi rendezővel arról beszélgettünk, hogy sokszor csak retorika, a nyelvre való fordítás minőségének kérdése annak kihirdetése, hogy valami értékes műalkotás vagy értéktelen hasbaakasztás. Egyszer csak azt mondta: gondoljuk el, ha megszűnne a nyelv mint kommunikációs lehetőség, és maradna az önmagában álló műalkotás, bizony elég hamar kiderülne, mi a maradandó érték és mi a gagyi vagy múló divatcikk. Nagyon megtetszett ez a gondolata, azóta is sokszor eszembe jut.

Mennyire kulcskérdés számodra az idő? És miért pont a Ráérő idő vált ilyen fontossá? Mert az idő lehet elveszett, vagy az időtöltés lehet hasznos, vagy valami elől elrablott idő is lehetséges, ahogyan létezik szubjektív, vagy atomórával mérhető idő, létezik határidő, szent óra, születési idő... Szóval miért is a ráérő?

Molnár Csaba és a nők
 

Csontosodom, vénülök - vénül bennem az idő. Ha van az időnek rugalmassága, hajlékonysága – s miért ne volna? -, ha van vibrálása, hullámzása, ha van iránya, akkor talán nem csupán vízió, hogy egy ideje kiegyenesedik, elsimul, lenyugszik és lassacskán egyetlen irányba áll be az időm. Az én időm.
Persze ennek velejárói vannak. És „eleje járói”. Na jó, tudom nem mindenki szeret a nyelvvel (így) játszani.
(Direkt nem szójátékot, vagyis csupán a szavakkal való játszódást írtam. Itt most következzék egy kis kommunikációs kitérő, amelyet ki-ki átugorhat.) Nagyon szeretem a nyelv mélységeiben rejlő lehetőségeket megfigyelni, kipróbálni, tanulmányozni. Egyáltalán nem féltem a nyelvünket. Nem képes elromolni (hogy mit nevezünk romlásnak az megint egy messzire vezető kérdés). No nem azért, mintha valami isteni felügyelet alatt állna, hanem, mert élő dolog. Rendkívül túlélő- és fejlődőképes, és persze befogadó. Nem létezik számomra olyan, hogy valami azért irtandó ki belőle, mert ilyen vagy olyan akadémiai szabályoknak nem felel meg. Ha ott van, akkor az megszületett, használatban van, ergo: él, létezik! Az élő nyelv asszimilál, transzformál, kódol, dekódol, egyszóval működik. Azzal, hogy állandóan változik éppen az élő létezését bizonyítja. Egy holt nyelv esetében teljesen természetes a megmerevedett szabályok rigorózus számonkérése. Az élő minőség esetében viszont az állandó változás tudomásulvétele a bölcsebb. E témában nemrégiben írtam egy cikksorozatot Szövegek a hálóban címmel, ahol a nyelvünket ért, Internet okozta változásokat vizsgálgattam. Magam is meglepődtem, mennyi mindent elvisel, megold a nyelvünk. A holt minőségekkel szemben elvárható a pedáns változatlanság. De nem mondhatod a szerinted(!) dudvának, hogy nem létezik és semmi helye a szépen megművelt kertedben. Hiszen ott van, lám csak helyet foglalt. Sütkérezik, kajál, szerelmeskedik, szaporodik. És akkor a dudvát még meg sem kérdeztük, hogy te ki vagy a számára. A dudva öregapjának az öregapja már rég itt cselezgetett a Földön, amikor te még csak mínusz tíz nemzedéknyire voltál a nemlétező kerteddel együtt. Arról meg már ne is beszéljünk, hol leszel, hol leszünk, amikor a dudva ük-ük-ükunokája még javában sütkérezik, kajál, szerelmeskedik és szaporodik Csak a mulandó, dölyfös ember szeretné, hogy ne legyen ott, mert neki nem tetszik, mert ő hozott egy olyan szabályt vagy micsodát. Szóval a nyelvvel nekem vannak ügyeim, és most legyen ennyi elég erről.

A gaz!
 

Kanyarodjunk vissza az „eleje járói” suta kis tréfára, azaz annak előzményeire, hogy megváltozott az én saját időm viselkedése. Igen, megváltozott, és ez ügyben én reklamálni is szeretnék, azaz szerettem volna, de azóta kiderült, nincs kinek, nincs hova. Kérem szépen, velem az történt, hogy születésem után, néhány igen rövid, de teljesen kiesett évecskét követően egyszerre csak kinyílt a tudatom mint egy ablak, és se szó se beszéd betódult, benyomakodott, beterpeszkedett rajta keresztül a világ. És ez a világ rengeteg csodát mutogatott nekem. Olyan érdekes, végtelenül érdekes kezdett lenni, hogy majd belebolondultam. Telis-tele titkokkal, megfejtendő rejtélyekkel és működésekkel. És szép volt, csodaszép. Aztán amikor életem első banánjával önfeledten a játszótér felé tartottam, akkor a bérházunk napsütötte falának dőlve, egy addig soha nem látott, elképesztően hosszú lábú, miniszoknyás nagylány utánam szólt:
- Csabika, gyere ide!
Olyan kedvesen ejtette a nevemet, mint még soha idegen addig. Merőn nézett a szemembe, én meg mint egy bender-log, amit Ká bűvölt meg, elé álltam. Egy kicsit se nézett félre, egészen elvesztem a szemeiben. Honnan ismerhet engem ez az igéző nő, s vajon mit akarhat? Hiszen én még igen kisfiú vagyok hozzá képest. Miközben ilyesmik cikáztak a fejemben, nem vettem észre, hogy lassú macskamozdulattal letörte a banánom felét. A szájához emelte, és mielőtt betömte volna ennyit mondott: - Mehecc.
Ilyen dolgokkal kezdődött el a romlás.

Banana - Robert Wittig, 2003.
 

Egyre-másra derültek ki érthetetlen dolgok, melyek főként az emberi viselkedéssel, gondolkodással, cselekvésekkel függtek össze. Ki miért csinál és gondol épp azt, amit? Ezekhez képest semmiség volt az olyasmi, hogy mit csinál a szél, amikor nem fúj vagy mi van a csillagok mögött, és hogy a Mengyelejev-féle periódusos rendszerből ugyan hiányoznak elemek, de megvan a helyük, csak nincsenek sehol és ezért nincs nevük. Egyébként ez utóbbi problémának a megoldását a földrajzórán használatos térképgyűjteményem középső lapjára írtam fel, sok más „felfedezésemmel” egyetemben. De arra máig sincs magyarázatom, hogy miért nem inkább kért az a lány ahelyett, hogy becsapott, megalázott és meglopott. Persze azóta már tudom, de ettől csak még rosszabb a dolog.
Szóval a szédítően csodás forgatag, ami a kinyíló világ volt, kezdett rászedni. Megmutatta, hogy milyen határtalan eufórikus csoda a muzsika, milyen az amikor először elsírom magam a Bogáncsot olvasva. Magam lepődve meg a legjobban, hogy míg felhúzott lábakkal, a térdeimen tartott könyvvel, annak lapjairól betűket zúdítva az agyamba, azokat szavakká kikódolva megértem a szöveget, bizony én közben sírok. Megmutatta, hogy milyen csoda olvasni, hogy milyen csoda írni. Milyen vitorlással átszelni az óceánt, milyen filmet nézni és vajon milyen jó lehet csinálni, milyen kafa lehet híres színésznek, de talán még annál is jobb lehet indiánnak lenni. Felsorolhatatlan lett a sok dolog, ami érdekelt. Azt lehetett látni, hogy ez mind-mind rám vár. Egy nagyon különös dolog kezdett kibontakozni, amit most a többlényegűséggel, többlényűséggel jeleznék. Ez annak a megvalósítható ígérete volt, hogy én lehetek akármi az életben, mondjuk jógi vagy hajóskapitány, kamionos, költő, regényíró, boxoló, huszár, Jimi Hendrix, Rodolfó, atomfizikus, színész, filmrendező, szamuráj, filozófus, festő, táncos, szóval bármi, csak neki kell fognom. Extázis barátom, extázis az Élet! Juhúúú!!! Csak csináld, és élvezheted a végeláthatatlan létformák csodáit, ami te vagy, te leszel. Lehetsz szobor nyugalmú, kopasz buddhista szerzetes, és egy pillanat múlva csapzott hajú, tomboló rockzenész. Hát nem őrület?!
Belevetettem magam a dolgok sűrűjébe. Bármibe, ami vonzott.
Ez volt az én rugalmas, vibráló, széttartó időm. Így működött. Bármire fordíthattam.
Csak azt nem mondta senki, hogy ezekhez a létformákhoz az akaraton kívül más egyéb feltételek is szükségeltetnek. Például páratlan tehetség, zsenialitás, származás stb. És még valami: hogy feltedd az életed arra az egy valamire, és gyakorolj, gyakorolj, csiszold magad, tanulj, tanulj, s ezzel együtt mondj le a többi csodáról. Nem lehetsz a világ legjobb gitárosa úgy, hogy közben brillírozol a kvantumfizikában, pénteken megnyered a cselgáncs világbajnokságot, szombaton megrendezed a negyedik Oscra-díjas filmedet, s persze jó apa, csodás férj vagy, és van vagy tízezer szebbnél-szebb rajongó nő is, akiknek nem mondasz nemet, egyébként meg kezdetektől fogva tisztaéletű remeteként létezel.
Nem szóltak, hogy ez így, szimultán nem megy. Nem visz messzire, mégha van tehetség a tarisznyában, akkor se. Mert ezek időigényes dolgok. És ha valami időt igényel, az bizony azt jelenti, hogy időt fogyaszt. Az én időmet!
Te jóságos atyaúristen, az én időm egyszer csak elfogyhat?!
És mennyi fogyott el, és mennyi maradt még?
Mély csönd.
Ja, hogy ezt sem mondják meg!
Akkor most mire is fordítsam az időmet, azt a nem is tudom mennyit, ami még maradt. Nem szóltak, hogy van olyan, hogy időpazarlás.
Ez végtelenül szomorú. Engem kérem nagyon átvertek. Mire is kéne, hogy ráérjek, hogy legyen belőlem valami, valaki? Helyesebben, hogy legyen valami az álmaimból. Bizony az álmaimból, mert a sok beígért csoda álommá transzformálódott.
És akkor azt történt, hogy…
Az Adria egy parányi szigetén, Korcsulán, a Milina Marco házának teraszán egyedül ültem és néztem a tengert. A többiek és kedvesem, aki elvitt e csodás helyre már javában aludtak. Délelőtt Roberttől, Marco fiától, kaptam egy Vlatko Stefanovski lemezt. Ezt az istenáldotta gitárost egészen addig nem ismertem. Fülemen a fejhallgató, benne Vlatko zenéje szólt, előttem lent a tenger, felettem a csillagos ég, a kezem ügyében két csomag Camel. Hajnalig ültem és néztem a semmit, a mindent. Mielőtt felébredtek volna a többiek megírtam a Hercegnő álma című mesét. Nem történt semmi. Nem csináltam semmit. Hogy a mesét akkor írtam, arról csak a teleírt papírlapok árulkodtak. Ráértem.

Egy másik naplemente Korcsulán
 

A fenti történetnek elengedhetetlen része, hogy az ott töltött 10 nap alatt majd’ minden este leült közénk Marco és a felesége. Mindketten ötven fölöttiek voltak. Mindig hoztak egy-egy üveg piros és fehér bort, és az elmaradhatatlan jeget. A bort a közeli hegyen termelték. Beszélgettünk. A nyelv amin kommunikáltunk, az angol, a német, az olasz, a horvát és a magyar folyamatosan használt keveréke volt. Az esténkénti egymásra figyelős beszélgetéseknek soha nem volt szabott ideje. Tartott ameddig tartott. Minden érdekelte őket. Hol dolgozunk, miket főzünk, kik voltak nagyapáink, nagyanyáink, kik is vagyunk mi, milyen Magyarország? Mi pedig megtudtuk, hogy miért állnak máig üresen, érintetlenül a szebbnél szebb házak ezrei Horvátországban, hogyan vitték el a 17 éves fiukat a boltból egyenesen a háborúba és milyen volt ott nyolcad magával egy piciny barlangból védeni háromszáz szerb ellen az egész völgyet és a végén egyedül túlélni. Milyen a feketekagyló íze, és hogyan kell olyan finomra megfőzni, mint ahogyan ott a szigeten készítik.
A közelgő esték csendben ültettek le minket a terített asztalhoz. Kimondatlan várakozás töltötte meg az illatos levegőt. Sűrűn pillantottunk ki a szőlőlugas alól a leánderek felé. Vajon mikor tűnik fel fehér hajával, manószerű pirospozsgás arcával Marco? És ma este ugyan miről fogunk beszélgetni? Mert hozzászoktunk a beszélgetés édes ízéhez a sós tenger mellett.

Csak az utolsó előtti napon esett le nekem, hogy Marco minden nap dolgozni volt. Hogy ő nem a szabadságát töltötte velünk, hanem a legdrágább idejét.

A kérdésedre, hogy miért a ráérő időről kérdeztem meg beszélgetőtársaimat, a fentebbi két dolog szűkös felvetésének segítségével igyekeztem válaszolni. Azaz szembesültem a saját időm megváltozásával, elfogyásával és a Marco nekem adott, el nem fogyó idejével. E két tapasztalás nagy robajjal járó összeütközést okozott bennem. Innentől már tudtam, hogy ez másokban is nagy energiákat mozgathat.

Melyik beszélgetésen zökkent ki a te saját időképzeted?

Mindegyik meglepett és mindegyik ismerős is volt egy kicsit. Ez valami olyan ontologikus diskurzus alap volt, amitől az a nagyon furcsa helyzet állt elő, hogy - persze nagyon durván fogalmazva - mindenki ugyanazt mondta, csak másképp, más történeti háttérrel. Csakhogy éppen ez a más történeti háttér az, amitől hiteles és meglepő a beszélő mondanivalója. Itt most eszünkbe juthat az az irodalomelméleti megállapítás, hogy az embert a történetei határozzák meg. Amikor a kilencedik vagy a tizedik szövegen dolgoztam, akkor döbbentem meg, hogy micsoda káoszelméleti mélységes mélységek tárultak fel és kezdtek működni, pusztán attól, hogy a szövegeket egymásután, a saját maguk által létrehozott kontextusban olvasom. Borzongatóan izgalmas nyiladékok jöttek létre. A legnagyobb meglepetés az utolsó beszélgetés - Pethő Sándor professzor - leírásakor ért. Ugyanis visszacsatolt a legelsőre - Sári László orientalista, tibetológus -, de úgy hogy ők nem is ismerik egymást, és természetesen nem is olvasták a másik szövegét. A kör bezárult. Összesen tizenkét szöveg született.

Mi lesz a beszélgetések sorsa, előbb-utóbb könyv formájában is testet ölt a Ráérő idő?

Nagyon remélem. A kiadás még egyelőre többesélyes. Szeretnék egy jó helyet találni nekik. Mindenesetre amióta elkészültek ezek a szövegek egyre több médiumban tartottak igényt az egyes darabokra. Eddig a Filmvilágban, a Forrásban, a Jelenkorban, a Lovas Ildikó szerkesztette Üzenetben, a Magyar Lettrében, az Életünk és Irodalmunkban és itt a Teraszon találkozhattak velük az olvasók. Egyik beszélgetőtársamról hamarosan egy háromkötetes mű jelenik meg, és ő ragaszkodott hozzá, hogy abban helyet kapjon a ráérő idős beszélgetésünk.
Köszönöm mindenkinek, aki áldozott rám a ráérő idejéből: beszélgetőtársaknak, szerkesztőknek, olvasóknak.

Molnár Csaba visszanéz
 
Kapcsolódó linkek:
   • Ráérő idő - Borbély Szilárd
   • Ráérő idő - Kukorelly Endre
   • Ráérő idő - Hortobágyi László
   • Ráérő idő - Fliegauf Benedek
   • Ráérő idő - Németh Gábor
   • Ráérő idő - Szabados György

[ Balogh Robert ] 2007-01-10 17:49:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Fekete Péternek
... hát megvan végre az új cirkusz helye!!!

Tekinthetjük a hírt születésnapi ajándéknak...

[ Archívum ]
[ Keresés ]
A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]