Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

TRIPLEX - egy este három előadás
[ MU Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. július 18. csütörtök    Mai névnap(ok): Frigyes, Kámea a - a - a
Köszönöm szépen, megvagyok
Dróton rángató - Zalán Tibor, költő, író, dramaturg
Zalán Tibornak az Arctalan nemzedék című esszéje hozta meg a hírnevet, hírhedtséget (ahogy tetszik). Az azóta eltelt évtizedekben mindig meg-megmozdult körülötte valami. Egy pletyka után járva kezdtem faggatni arról, hol is tart épp most, 2006-os esztendő decemberének végén.

Egy újságíró ismerősöm hívta fel a figyelmem egy végül meg nem jelent jegyzetedre, amelyben a zalaegerszegi Griff Bábszínház létéért aggódsz. Miért foglalkoztat ez az ügy ennyire? Hogy mondjak egy közhelyes butaságot, a mai világban nem szokás másokért ennyire nyíltan aggódni.

Valóban aggódom a Griff Bábszínház sorsáért. A színház pár éve alakult, tavasszal egy súlyos traumán ment keresztül, mely majdnem az egész további létét kérdőjelezte meg. Az akkori igazgató, Kovács Géza és a színházat fenntartó szervek olyan végzetesen másként gondolkodtak a bábszínházról, illetve annyira másként értelmezték és tartották/tartatták be a szerződésben foglalt kötelezettségeket, hogy az igazgató év közben felállt a székéből, és ezt a gesztusát elfogadták. A kiváló színházi szakembert követte a teljes társulata, ami teljesen érthető is lehetett az ő szempontjukból, hiszen Kovács Géza szerződtette oda őket. A szakma felhördült és hörgött, és meglehetősen féloldalasan tájékozódott, illetve volt tájékoztatva, ezt az elém tett okiratok és statisztikák alapján valamennyivel pontosabban és objektívebben tudom megítélni, mint a kardot rántó báb-(szak)emberek.
Mindenki azt várta, ami feltehetően a távozók szándéka is volt, hogy a Griff rövid és feltétlenül sikeresnek mondható regnálás után egyszerűen kimúlik. Nem tagadom, megkerestek akkor Zalaegerszegről, hogy segítsek a színház talpra állításában.
És segítettem. Az a véleményem ugyanis, bármennyire becsülöm Kovács Gézát, illetve az eltávozott tehetséges színészeket, hogy a színházat, mint intézményt, tehát lehetőséget játékra és annak nézésére, ha létrejött, ha már van, mindenképpen meg kell tartani, és nem az ellehetetlenítésére, ezáltal a megszüntetésére kell játszani. Ha én egy színházvezetéssel nem jövök ki, rendezőként, dramaturgként, színészként, elhagyom a színházat, de nem gondolom, hogy a távozásommal a színháznak is meg kell szűnnie. Sajnos, úgy tűnik, ezt a művészi nagyvonalúságot hamarosan gyakorolni kényszerülök a saját színházammal szemben.
A zalaegerszegi Griff Bábszínházat gyakorlatilag egy hét alatt talpra állítottuk, színészeket kerestünk, ezeket a színészeket leszerződtették, rendezőkkel tárgyaltunk, őket is leszerződtették. A vezetők évadot hirdettek. Nem tagadom, a félelem attól, hogy mit mondanak, mit szól a szakma, legtöbb tárgyalófélben erősebb volt, mint az újjáalakult színházzal szembeni ellenérzés. Legtöbben egy-két év távlatába helyezték a majdani közreműködést – nyilván, amikor már elvonultak a viharfelhők a színház fölül. Ez is érthető valahol. A Griff nekilódult az őszi évadnak, egy Goethe-művel nyitott, a Mese a zöld kígyóról és a szép Liliomról filozófiai mese adaptációjával, ezt követte egy új mesejátékom, A rendíthetetlen gyufaárus lány, melynek kiindulópontja két ismert Andersen-mese kontaminációja, illetve Dickens Karácsonyi énekének egyszemélyes produkciója egy évenként megújulni szándékozó vállalkozás, a Scrooge bácsi bábszínháza sorozat első darabjaként.
Már úgy tűnt, minden jól alakul, amikor a kormány bejelentette a megyék támogatásának karcsúsítását. Nyilván a pénz hiánya két területen, a kultúráén és az oktatásén fog érződni. Ismét felmerült bizonyos körökben a már korábban is létezett hagymázos elképzelés, hogy a bábszínházat egybevonják a Hevesi Sándor Színházzal. Ez veszélyes ostobaság. Az országban ezzel épp ellenkező tendenciák mentén játszódtak le a leválások – a bábszínházak nem kértek és nem kérnek a nagyszínházak dilettáns atyai felügyeletéből. Sőt, Kecskeméten és Egerben új bábszínházakat építettek, olyan épületeket, melyek létrehozásakor figyelembe vették a bábszínház speciális igényeit mind a színpad, mind a nézőtér vonatkozásában.
Magyarán: a bekebelezőknek igen halvány elképzelésük sincs a bábszínházról, viszont nagy kedvvel gazdálkodnak a pénzéből és szólnak bele a művészeti, műsorpolitikai ügyeibe. Ezért vagyok nyugtalan, ezért féltem a főként fiatalokból álló társulatot attól, hogy rossz kezekbe kerülnek, művészi pályájuk csorbát szenved, esetleg félbetörik.
Hogy nyíltan aggódom? Tehetem, nem félek sem a szakmától, sem a hatalommal rendelkező sakkjátékosoktól. Független, szabad gondolkodónak tartom magam, ami kárt tehetnek velem, bennem, azt már jórészt megtették eddig. Nekem nincs sok vesztenivalóm, akikért aggódom, azoknak annál több.

Zalán Tibor (fotó: Horváth Dávid)
 

Gyakorló dramaturgként mit tartasz ma a bábszínházházról? Mennyire mostohagyereke a színjátszásnak? Mennyire szeretik ott a gyerekeket? Ha növendékkorú gyermeked lenne, most milyen előadásra vinnéd el és hová?

Úgy vélem, ma nagyon jó bábszínházi műhelyek vannak az országban, és remek szakemberek ezekben a színházakban. Nem gondolnám, hogy a két fővárosi „főintézmény” határozná meg a magyar bábművészet fejlődésének a fő irányait, inkább úgy érzem, innen is, onnan is tesznek hozzá ahhoz a fejlődésfolyamhoz, amit bábszínházi életnek hívhatunk. Nem csak a műhelyek jók, de a produkciók is, néhány fesztiválon volt ezt szerencsém megtapasztalni. A bábszínház nem a színjátszás mostohagyereke, sokkal inkább a színházi kritikáé. De ezen dramaturgként nem sokat segíthetek, legfeljebb azzal tudnék, hogy írnék a produkciókról, ehhez meg már öregedő fejjel nincs sok kedvem. (Amúgy meg, érzek mind a színház-bábszínház, mind a kritika-bábszínház viszonyban valami enyhülést, közeledésfélét, ami arra utal, hogy rendbe jöhetnek még a dolgok.)
Hogy mennyire szeretik a gyerekeket ezekben a színházakban? Attól tartok, jobban, mint a felnőtt színházak a felnőtt közönségüket. Ez adódik nyilván abból is, hogy a gyerek sokkal őszintébb, érzékenyebb, ugyanakkor sérülékenyebb néző, mint a felnőtt. Tehát, nagyon meg kell gondolni, mit és hogyan teszel fel neki a színpadra, mivel épül, és mivel nem sérül a lélek, mivel javul és nem romlik tovább a médiumok által már korán elkezdődő esztétikaérzék-romlás. A gyereknek még nem elsősorban társadalmi létforma a színház, akkor sem, ha közösen nézik az előadást, sőt, akkor sem, ha családi színházként kínálják fel nekik az élményt – úgy is mondhatnám, a gyerek nem nézője, hanem át- és megélője a színházi produkciónak. Persze, az élmény közösségi jellegét sem becsülném le.
Hová vinném a gyerekemet, ha kicsi lenne? Elvinném, mondjuk Győrbe, és megnézném vele a Vaskakas produkcióját, talán Szerelmesek a címe, aztán Egerben, a Harlekinben megnéznénk Ruszina Szabolcs árnyszínház-varázslatát, elvinném a Cirókába Kecskemétre, ahol az Leporello első könyve, árnyak színházát, Rumi hihetetlenül nagy rendezését néznénk meg, elutaznék vele Pécsre, a Bóbitába, ahol a Rigócsőr király csetlését-botlását röhögnénk végig, melyet Kuthy Ágnes, kiváló tanítványom rendezett, és mindenképpen kiugranánk Marosvásárhelyre, ahol a Lengyel Pál rendezte, Kolozsvárt a legjobb előadást elnyert Mirkó királyfi című produkción hagynánk elvarázsolni magunkat. Persze, ott üldögélnénk-ácsorognánk Kemény Henrik vagy Pályi András Vitéz László-, illetve Barta Tóni Paprika Jancsi-paravánja előtt… A Budapest Bábszínházat és a Kolibri Családi Színházat azért nem említettem, mert ott már minden előadást látott volna nem létező kiskorú gyermekem, ha létezett volna…

Mennyire aggódsz a saját sorsodért? Eljutott hozzám néhány pletyka, hogy a Kolibriből úgymond ki akarnak rakni. Igaz ez vagy csak pletyka?

A hír hozzám is eljutott, de most már a hivatalos közlés is Novák János igazgatótól. Azzal a zseniális húzással készül megszabadulni tőlem, hogy inkább megszünteti a dramaturg-státuszt a színházban, mint hogy tovább dolgozzék velem. Nyilván sokféle oka van arra, hogy ezt tegye, bár úgy gondolom, dramaturgként tisztességesen végeztem a munkámat. Igaz, nem ágáltam egyfolytában a nyilvános fórumokon, fesztivál-megbeszéléseken, amit elvárt volna tőlem, kiindulva a saját alkatából, de úgy gondolom, hogy akkor kell megszólalni, mások idejét elvenni, ha ennek értelme és hangsúlya van. Ezért ritkábban beszélek nyilvános helyeken a tőlem elvártnál – minek beszéljek olyan dolgokról, amiről mások is tudnak beszélni, és főleg miért olyanokról, amelyekhez nem értek… De dolgozni dolgoztam. Ha jól számolom, tíz éve lehetek a színháznál. Nyilván sok minden halmozódott fel benne velem szemben, és csak a jéghegy csúcsa a konkrét történet, ami kiváltotta az igazgató ellenérzését, haragját, vérig sértette és porig alázta – nem idézném fel szó szerint, miket mondott erről, mert nem is lényeges. A Kecskeméti Katona József Színház megvette a ShÓwKIRÁLYNŐ című darabomat, melyet a Kolibri Színház számára írtam, és Novák János sok ötlettel segítette annak idején a létrejöttét. Zenét is ő írt hozzá. A kecskemétiek azonban nem akarták ezt a zenét, az ő zenéjét használni. Mondtam nekik, hogy nekem ez kínos, Novák a főnököm és a barátom (azt gondoltam még akkor), én nem vagyok képes ezt elmondani neki. Tréfálkoztam, ha megteszik, hogy mással íratnak zenét a darabhoz, Novák engem ki fog rúgni. Meglehetősen későn, de a rendező tájékoztatta Novákot arról, hogy döntött. Ezt feléje rezignáltan vette tudomásul, felém árulásként jelenítette meg, és visszamenőleg kérdőjelezte meg a tíz év közös munkát, a kapcsolat hitelességét, azzal zárva le az egészet, hogy nem képes ezek után együtt dolgozni velem. Nem egészen értem, egy színházon kívüli dolog hogyan befolyásolhatja a színházon belüli munkám megítélését, de az igazgató úr ezt nyilván jól átgondolta.
A jéghegy meg épülhetett abból is, hogy Novák rendületlenül applikálja bele a színházba a fesztiválokon látott tapasztalatokat, tapasztalatait, és én nem ugrabugráltam körül ezért elég lelkesen őt. Én például bevallottan szeretem a paravános bábszínházat, ami lehet, hogy nem trendi mostanság Európában, de nálunk hagyománya van, és sok fantáziát látok benne, illetve a megújíthatóságában… Aztán, lehetnek itt még nézetkülönbségek a társulatépítésről alkotott elképzelésünkben, az egyes színészek képességének és használhatóságának a megítélésében, a szerepek kiosztásakor keletkezhető feszültségek előidézésében és/vagy kezelésében, a műsorra tűzött darabokat illetően, de akár magának a családi színháznak az értelmezésében is. Én feltehetőleg egy ideje nem ugyanazt értem családi színházon, mint Novák János.
Minden esetre, talán nem nagyképűség úgy vélni, én is beletettem valamennyit a Kolibri Színházba a munkámmal ahhoz, hogy ott tart, ahol, illetve, ahol pár évvel ezelőtt tarthatott. Persze, rossz, ha az embert ötvenkét évesen az utcára teszik, úgy, hogy még azt sem mondják neki, kösz, hogy beáldoztál x évet az életedből, kispajtás.
Amúgy meg, bele se merek gondolni, mi lenne velem, ha írói munkáim sem lennének, hogyan vészelném át ezt a mostani helyzetet… például, miből tudnám a két egyetemista lányom tanulmányi és egyéb költségeit fedezni… (Utoljára huszonöt évvel ezelőtt tartott el a feleségem, mert nem tudtam magamnak állást szerezni. Pontosabban, nem hagyták, hogy álláshoz jussak Pesten. Végignézek mostani magamon és bánat szedi szét eszemet – megtudtam, mire jutottam…)
Mégsem vagyok hajlandó átértékelni a hátam mögött álló kolibris színházi időszakot. Remek színházi emberekkel, művészekkel volt szerencsém együtt dolgozni, nagyszerű dolgokat csináltunk, rengeteget tanultam tőlük… Ők nagyon hiányozni fognak. Meg a színház, mint épület, az ablaktalan szoba, melyben Orosz Klaudiával, a báb- és díszlettervezés nagyasszonyával szorongtunk és tervezgettünk színházat éveken át, a festékszag a lépcsőn lefelé, az előtérben zajongó gyerekek…

Megfogta
 

Meglett emberként mihez tudsz kezdeni, ha megszűnik a színházi állásod? Régebben tévéztél, a műsort megszüntették. Azelőtt a Szivárványt szerkesztetted, az is megszűnt... Tényleg, mivel foglalkozik ma az egykori „rettegett” kortársos versszerkesztő? A mai honoráriumokból maximum horgászcsalira futja...

Úgy látszik, amit szeretek, vagy ahol szeretek lenni, óhatatlanul megszűnik: vagy én szűnök meg számára, vagy ő szűnik meg a számomra. (Lehet, hogy az alkatomban van valami, ami nem hagyja, hogy túl sokáig egy helyen legyek?) Nem tudom még, mihez fogok kezdeni, ehhez meg kell még tudnom, Novák úr mikor hirdeti ki dátumszerűen művészeti és gazdasági indokokkal meghozott színházépítő döntését, hogy felszámolja a dramaturgiát, mint olyat, a Kolibri Színházban. Azaz, mikortól vagyok kirúgva. Ha megtörtént, nekikezdhetek állást keresni. Sok munkahelyet elhagytam, vagy sok hely elhagyott már életemben, de így még soha nem voltam, mint most. Amikor a Kortársnál hét év után egy keddi napon felmondtam (nem is tudtam, hogy rettegett versszerkesztőként emlékeztek rám! Ez megérne egy külön misét, nem tudom, miért állítod ezt, de nyilván megvan rá az okod, s talán megvan az alapja is, amit én csak sejthetek erről az oldalról…), szerdán már tanítottam a Semmelweis Egészségügyi Szakközépiskolában. Amikor a Gong torkát elvágták, megvolt mellette a színházi állásom. A Szivárvány nem pénzkereseti forrásom volt, tanítottam, illetve színházi dramaturg voltam mellette. Most viszont tényleg az utcán leszek. Abban biztos vagyok, hogy nem fogok kilincselni színházaknál, nem fogok felhívni magas tisztségekben ücsörgő embereket, hogy segítsenek rajtam, nem a stílusom. Majd csak lesz valami, vagy valahogy. Nem tagadom, egy állást már felkínáltak számomra, amikor elterjedni kezdett a hír, és ez nagyon jól esett. Nehéz lesz az újrakezdés, máshol, másokkal, az ötvenes éveire már megcsontosodik az ember az ilyen dolgokhoz. Persze, az is lehet, egyszer még hálás leszek Novák úrnak azért, hogy volt kegyes kirúgni a színházából. Egyelőre nem a hála érzései vannak bennem irányába, nem útálom és nem is haragszom rá. A helyzet ennél sokkal rosszabb és súlyosabb.
Persze, az igazi az lenne, ha hagynék mindent a fenébe, sérelmet, sebeket, színházat, tanítást, irodalmat, és áttelepülnék az Őrségben, elüldögélnék a kis parasztházban, ahol most hétvégeken nyugalmat és néha boldogságot találok, hajnalban és alkonytájt horgásznék, bámulnám a vízparton szédelgő szarvasokat… Horgászcsalira talán elég lenne az, amit innen-onnan küldenének a szerkesztőségek, a betevőt meg megadná a Rába, feltéve, hogy az osztrákok nem gyilkolják tovább a vizét…

És a Papírváros? Épül? Szépül? Mintha öt kötetet terveztél volna belőle, én már kettőt elolvastam becsülettel, lesz-e folytatás?

Régen nem nyúltam hozzá. Nem akarom azt hazudni, hogy tervezem, készülök, jegyzetelek, formálom, alakítom. Nem. Egy oldalnyit írtam a harmadik kötetből, ezelőtt két évvel. Azután abbahagytam. Se kedvem, se időm, se invencióm nem volt ahhoz, hogy írjam. Életem mostani alakulása lehetségesen rákényszerít, hogy ismét foglalkozzam a regényemmel – valamit csinálni kell, hiszen egész életemben csináltam valamit. Tényleg öt kötet lesz, és egyre több jel mutat arra, hogy meglesz az öt kötet. Ahhoz azonban, hogy komolyan hozzákezdjek a regényhez, át kell alakítanom az életformámat, alkalmassá kell tennem a rendszeres munkához, hiszen a regényírás napi penzumokat követel, napirendet, és az energiákkal, idegrendszerrel való mostaninál megfelelőbb bánásmódot. Meglátjuk. Majd szólok, ha elkezdtem újra.

Próza ide vagy oda, Zalán Tibor számomra mindig is költő marad, vagy inkább a Költő. Utolsó versesköteted a Dünnyögés, félhangokra, ha jól emlékszem, leglábbis én ezt olvastam tőled utoljára. Mennyire vagy még költő? Mennyire tudtál költő maradni a rohanó életvitel közepette? Emlékszem, egyszer azt mesélték rólad, hogy elromlott a monitorod, de te úgyis írtál verset a számítógépeden, valamikor kazettára mondtad a szövegeidet, és otthon telefonon csak este tíz után érdemes keresni... Mostanában hogy írsz?

Én is mindig költő maradok a magam számára. Akkor is, ha regényt írok, drámán piszmogok, vagy dramaturgiát tanítok. Ezzel azt is mondom, hogy elsősorban költő-szemmel nézem magam körül a világot és a történéseket, ami azt jelenti, hogy mindenen kiakadok, mindenen megsértődöm, mindenkit megbántok, minden lehetőséget elszalasztok vagy egy legyintéssel elmulasztok… Nem tolakszom a kör közepén táncolók közé, nem gondolom, hogy nekem kellene a Petőfi-József Attila-(nem létező)tengelyhez harmadikként odanyomatnom magamat, nem brusztolok ki ösztöndíjakat, nem próbálok senkit kinyomni az irodalomból, hogy több helyem legyen ott, nem csinálok projektet abból, hogy mást megrágalmazzak és tönkretegyek, nem ölök és nem öletek… Egyedül vagyok, szövetségeken, érdekcsoportokon kívül. Ennek jó időben levontam a konzekvenciáit, és úgy gondolom, ezt kell vállalnom. Valahogy így lehet megmaradni költőnek (és elkerülni, hogy kurzusköltővé váljék az ember, ami kétségkívül kedves és hízelgő és jövedelmező, ám túlságosan romlékony és rothasztó állapot. Valahonnan ismerem…).
Hogy írok? Az elromlott monitorú számítógépen írott vers természetesen legenda, mint annyi minden, azaz majdnem minden más, ami rólam „köztudott” vagy „tudható”. Nem sorolom, kapásból tudsz te is mondani tíz olyan „Zalán-jelenséget vagy –sztorit”, amit mindenki tudni és ismerni vél, de amelyik tíz közül vélhetően egynek-kettőnek van mindössze valami valóságalapja, de még ezek sem küzdik fel magukat az igazság közelébe. Kevesen ismernek, sokkal többen ítélnek meg így vagy úgy, pontosabban ítélik meg egyik oldalon a torzképeket, másik oldalon a retusált arcokat, amelyek évtizedeken keresztül kialakítottak valakik rólam. Ezzel a helyzettel már nincs mit kezdenem, nem is nagyon foglalkoztat.
Az viszont igaz, hogy időnként használok diktafont. (A drága Határ Győző is diktafont használt élete egy bizonyos szakaszán túl, és rendesen fel is épült az életmű. Kíváncsian várom, mit, mennyit engednek megmaradni belőle a mai nagy zabálók és önmenedzselők, ha engednek egyáltalán.) A diktafon használatának egyszerű, mondhatni, babitsi oka van. Állítólag ő panaszkodott arra, hogy álmában írja a legjobb verseit. Mire pedig felébred, egyszerűen elfelejti ezeket a remekléseket. Nos, amikor egy alkalommal az éjjeli szekrényére előre elkészített jegyzetfüzetében rögzítette friss álomversét éjjeli felriadása során, reggel valami ilyesmi szöveget volt kénytelen olvasni: Iskolába, miskolába, / térdig ér a Miska lába. (Barátom és szellemi mentorom, Jankovics József irodalomtörténész legalábbis valami ilyesmit mesélt…) – Akár ez, akár nem, annyi bizonyos, nem született az álmokból remekmű. Gondolnám, nem szerencsés folyamatosan azt éreznie az embernek, hogy a legjobb gondolatai azok voltak, amelyek elszálltak valahova a légbe a napi rohangászás során…
A diktafon tehát kényszer: nagyon sokat mozgok, utazom, autózom, közben pedig folyton jár az agyam. Meg az emlékezetem sem olyan már, mint húsz éves koromban volt. (Na, azért jó haragtartó vagyok.) Belemorgom a diktafonba, ami éppen eszembe jut, és ha nem felejtem el este meghallgatni, miket morogtam össze, akkor esetleg valamilyen szöveg alapanyagához is hozzájuthatok. Legtöbbször persze a babitsi probléma áll elő: a diktafonba mondott, zseniálisnak vélt sorok szamárságok, sületlenségek, s ami a legrosszabb, embertelen banalitások…
Az este tíz azért este tíz telefonilag, mert általában akkor vagyok otthon, addig a világban bolyongok, vagy színházakban ülök. Külön telefonszámom van családon belül, így a dolgozószobába érkező hívások nem zavarják a többieket. Engem pedig nem lehet munka közben megzavarni, ilyen alkat vagyok. Ha beindul a szöveg, azt bármikor meg lehet szakítani, abból bármikor ki lehet állni. De abbahagyni nem lehet, amíg valami azt nem súgja: ennyi volt benne…
Mostanában is úgy írok, mint régen. Földön, vízen, levegőben. Ott írok, ahol van időm és agyam az íráshoz. Effektíve, természetesen, este dolgozom a magam munkáin, amikor egyedül vagyok és lehetek. Keveset írok kézzel, amit papírra vetek, azt gépbe viszem, és a kéziratot azonnal meg is semmisítem. Erre – ahogy sok másra – külön-filozófiám van, de ezt most talán hagyjuk. Szóval, köszönöm szépen, megvagyok, dolgozom… (Ebbe más is… hát persze…)

(a képek forrása: Zalán Tibor honlapja)

Az ifjú Zalán
 
Kapcsolódó linkek:
   • Zalán Tibor honlapja
   • Payer Imre Zalán Tiborról a teraszon

[ Balogh Robert ] 2006-12-20 16:35:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Sinkovits Imre, nem lévén más lehetősége, aznap fulladásos halálra ítélte Gertrudist. Az ifjú kellékes, Szász János néven immár világhírű film- és színházrendező.

Ronyecz Mária hetvenöt éve született.

[ Archívum ]
A yesyes és Myra Monoka képviseli hazánkat
Az ibis szállodamárka nemzetközi programjának keretében 17 országban adnak helyi művészek összesen 44 intim és exkluzív minikoncertet. Az ibis Music magyarországi eseményén, az ibis Budapest Centrum közösségi terében ketten is felléptek: a yesyes dinamikus, fiatalos koncerten adott válogatást legnépszerűbb dalaiból, a sokoldalú és izgalmas Myra Monoka pedig kortárs r’n’b-ből és érzelemdús elektronikus popból ötvözött számait mutatta be.
[ Keresés ]
Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Radnóti Miklós 110 éve született

Deák Kázmér grafikai kiállítása &

26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Lord of the Dance ismét Magyarországon

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]