Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Rövidre vágva
[ Nemzeti Táncszínház ]
fotó Ajpek Orsi
 
Dátum: 2020. május 27. szerda    Mai névnap(ok): Hella a - a - a
Kő, fal, át
Betűről betűre – a szerzetességről
Hogyan írnak a szerzetességről a kortárs irodalomban? Vasadi Péter, Térey János, Jelenits István, Varga Mátyás, Pilinszky János, Simone Weil... Halmai Tamás gondolatai.

„Egyszer valaki megkérdezte Paisziosz atyát:
»Mit tegyek lelkemmel, mert érzéketlen, és
nem féli az Istent?« Ő azt válaszolta: »Menj, és
csatlakozz egy istenfélő emberhez, és
miközben mellette élsz, téged is megtanít rá,
hogy féld az Istent!«”
Poimén atya

„A bennünk lévő rossz mennyisége csak egy
tökéletesen tiszta dologra tekintve csökkenhet.”
Simone Weil

Aki Európa (s egyáltalában: a nyugati civilizáció) történelméről és művelődéséről kíván – ha mégoly fölszínesen is – szólni, nem teheti meg, hogy ne szenteljen különös figyelmet a szerzetesség műveltségteremtő és -hagyományozó létformájának, a szerzetesrendek sokszínű kulturális és társadalmi szerepének. A sivatagi remeték, az anakhoréták (legelőbb Egyiptom földjén), majd a kolostori szerzetesközösségek (elsőül a Benedek-rendiek, Monte Cassino hegyén) a keresztény hit megélésének máig érvényes lehetőségét választották. A vita contemplativa (szemlélődő élet) és a vita activa (tevékeny élet) egyensúlyos egységének keresése, Isten és a szegények szolgálata a rendek előtt a hit szellemében munkálkodás sajátos, rendenként is eltérő útjait nyitotta meg. A bencések, az Ágoston-rendiek, a ciszterciek (a „fehér barátok”), a karthauziak („néma barátok”), a premontreiek, a domonkosok, a ferencesek vagy a magyarországi pálosok (hogy csak a legismertebb rendeket említsük) a térítés, a tanítás, a gyógyítás elkötelezettjeiként évszázadokon keresztül végeztek pótolhatatlan munkát – nem beszélve gazdasági ténykedésük eredményeiről. A filozófia, a művészetek és a tudományok közvetlen vagy közvetett módon ugyancsak fölmérhetetlenül sokat köszönhetnek a szövegeket fordító, kódexeket másoló, bibliai passzusokat értelmező s a hit kérdésein teológiai igényességgel töprengő barátoknak (ha utóbbiakból kevesebb volt is). (Hogy a tudósi iskolázottság és alaposság a többségre talán nem volt jellemző – amint a laikus társadalomban sem ez a többség attribútuma –, természetes szociológiai tényező. De, lehetséges magyarázatul, érdemes e ponton a pascali önértékelés irgalmas szigorára, ismeretelméleti szkepszisére utalnunk: „Tudom, Uram, hogy mindössze annyit tudok: jó követni téged és rossz megbántani téged. Ami ezen túl van, hogy mi a jó és mi a rossz, nem tudom.” [Ima, amelyben a betegségek helyes használatát kéri Istentől])

A közelmúltban nem egy kiadvány közölt kitűnő összeállítást a szerzetességről, a szerzetesrendekről. A Vigilia 2005/9. száma a harmadrendekkel foglalkozott. Azokkal a közösségekkel, amelyeknek tagjai – a főszerkesztő, Lukács László szavaival – „világi foglalkozást választottak, családot alapítottak, de mindezt valamelyik szerzetesközösség szellemében próbálták megvalósítani, sajátos életkörülményeik között vállalva az evangéliumi tanácsokat”. Néhány hónap múltán pedig a Rubicon (2006/4) tett kísérletet teljes horizontú történeti áttekintésre – a laptól megszokott szakszerűséggel s lenyűgöző illusztrációs anyaggal. A lapszám bevezető írását, egy archív fényképfelvételhez (víz fölött sodronykötélen átkelő szerzetes) csatolt kommentárt (Átjárás), Várszegi Asztrik, pannonhalmi főapát jegyezte; érdemes ebből is idéznünk: „A két biztos pont, születés és halál között ott van a rés, amelyen távlatot, eget látunk. Ígéret ez: ha összefogottan, tudatosan, emberhez méltó módon kelsz át a vízen, nemcsak partot érsz, hanem új élet távlata tárul fel előtted. […] A szerzetesélet emberi élet, a hitnek az élete. A szerzetes önként vállalja mindazt az élethelyzetet – fegyelmet, kiszolgáltatottságot, lemondást, engedelmességet –, amitől a világban embertársai is szenvednek, hogy elmondja nekik: nincs reménytelen élethelyzet, Isten jósága mindenütt velünk van.”

A szerzetesi lét misztikumát, a kolostori élet sajátszerűségét számos irodalmi alkotás vonta látókörébe. Az Isten rabjai, a Hangyaboly, a Timár Virgil fia (Gárdonyi Géza, Kaffka Margit, Babits Mihály regénye) avagy későbbről a Hétlépcsős hegy vagy A rózsa neve (Thomas Mertontól és Umberto Ecótól) több nemzedék fontos olvasmányaivá lettek. De könyveket, köztük szépirodalmiakat, a kortárs munkák közül is kiemelhetünk, olvasásra, újraolvasásra ajánlhatunk.

Vasadi Péter Hajnal Kentuckyban című verseskötetét (Bp., Kortárs, 2005) három ciklus építi föl. A Th[omas] Mertonnak ajánlott s a kötet címét is adó középső egység darabjaiban az amerikai szerzetes-író alakját és szellemét-szellemiségét megidéző írások hol hegyi-erdei, hol városi-kolostori szcénát festenek. Ám mindvégig közös vonás bennük a „gregorián-létezés” (Utoljára a cellában) földi észjárást, laikus latolgatást meghaladó szépségének magasztalása: „Te meg, uram, sikált faasztalunkra / szótlanul egy lepényt s pohárnyi bort teszel. / Elmész. Otthagyod. Finomabban már nem lehet. / Se csöndesebben.” (A világ zűrzavara); „Te a szék, én a karfa: / a szellem bennünk üldögél. S mindent / betölt a ragyogás, mely láthatatlan, / mivel mindent betölt. / Vissza ne fojtsd sírásodat.” (Panasz); „Sem tagadásból, sem megvetésből / nem születhetik egység. / Mélyben hálózik a gyökér. / S magasban boltos az ég. / Közbül bomlik ki s illatot / ont az Óriásrózsa, az Ország.” (Itt a sötét vendég) A teologikus hangoltság a szentenciózus mondatokban, a kinyilatkoztatás evidenciájával ható tételekben ugyancsak a magasabb létszint keresztényi dicséretét viszi színre: „Az ember is lehet kereszt. Titkosan / mindenki az.” (Beékelődve); „Mert békesség csak nagy szögek / alatt van.” (Én meg mezítláb); „Engedd dőlni kereszted. / Aki szent, az a legszebb.” (Tűröm a szennyet) Még akkor is, úgy is, ha a beszélő nem hallgathat az észnek idegen sorsról sem: „Készülődő hamu vagy, kedvesem.” (Panasz)

Térey János A monostor újraszentelése című, megrendítően illúziótlan versében (in: Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig. Válogatott versek [1988–2001] , Bp., Palatinus, 2003, 51. old.) a Vasadi-sorok szemléleti-közérzeti inverze ölt alakot. A „nemtelen horda” pusztítása után a monostor romjai közé visszatérők „Aggályok nélkül” látnak munkához. „Visszaáll minden.” A monostor a régi. A szentség újra a helyén. Újra, ugyanúgy. S ugyanaz minden: „Az ízetlen ebédek unalma, nedves / celláink bűze. Végeláthatatlan / böjtök és agresszív telek.” A záró strófában véglegesülő elégikus tónus az emberi, a profán, a mindennapos sorstapasztalatnak kiszolgáltatott beszélő önértését éppen a pátosz kizárásával emeli tragikusan magasztossá. A rezignáció nyelvén szólaltatva meg az esendőség és elesettség szólamát: „Túl nehéz kolonc ez a fanyar / áhítat. Nem, nem sírom vissza a / kiűzetést. Illúzióim nem voltak / soha. Ugyan, uram, én nem ujjonghatok.”

A Kairosz Kiadó „Miért hiszek?” című interjúkötet-sorozatának 18. darabja Jelenits Istvánról rajzol árnyalt, érzékeny portrét. A „Szelíd kezedben csillagok” (Bp., 2005; kérdező: Mohay Tamás) lapjain a piarista szerzetes, tanár és irodalomértő irodalomról, hitről, tanításról és tanítványokról vall. A piarista rend huszadik századi történetébe ágyazódó életútról józanul mérlegelő, a saját szerepet is tárgyilagosan megítélni képes gondolkodásmód készít itt számadást. A vallomás műfaja szükségszerűen hívja elő a személyesség nyelvi alakzatait – ám az már a Jelenits-féle pontosságigény és intellektuális eltökéltség eredménye (túl a föltett kérdéseken), hogy a konfesszióban hittudományos kitérők, biblikus szövegmagyarázatok, sőt, fordításelméleti alapvetések is szép számmal helyet kapnak. Ezek – s a gyakorlati példákkal megtámogatott erkölcstani fejtegetések nem kevésbé – a laikus olvasók számára is vonzó, tanítással és tanulságokkal kecsegtető olvasmánnyá tehetik a könyvet.

Más műfaj keretei között, de hasonló személyességgel kapcsolja egybe szövegértelmezés és létértés műveleteit Varga Mátyás Kint és bent. A bencés szerzetesség tér-képe című munkája (Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2005). A szerzetes, tanár és költő műve a – különben rendkívül míves kiállítású – „Bencés Lelkiségi Sorozat” 43. köteteként látott napvilágot; a benne közölt nyolc esszé a Szent Benedek szellemében működő rendi közösségek mindennapi életgyakorlatát elemzi – az azt meghatározó textusok soha le nem zárható, éppen ezért kifogyhatatlanul gazdag hermeneutikájával vetve egyúttal számot. (A meditatív vizsgálódás alapjául szolgáló művet, Benedek Reguláját legutóbb – 2005-ben – ugyancsak a Bencés Kiadó jelentette meg, Söveges Dávid fordításában.) Ez itt nem az esszébe illesztett recenzió helye, ámde a recenzensi elismerést nehezen palástolhatnánk. Az Isten (s nem a szerzetesek!) házaként (domus Dei) fölfogott monostort a kötet tárgyi létében és szellemi mivoltában egyaránt körültekintő gonddal jeleníti meg. (Értelmet adva a „Maradj a celládban, és a cella mindenre megtanít!” többször hivatkozott intelmének is – amelyben a cella a közösséget takarja.) Nem feledkezve meg a monostor világán kívüli világról sem; hiszen bizonyosan túl visz a rendi lét határain az az olvasat, mely szerint „[a Regula] úgy tartja, hogy Isten nem egy másik világba hívja az embert, hanem azért, hogy megmutassa a neki adott világ gazdagságát. Talán ebben érjük tetten a benedeki misztika egyik leglényegesebb elemét” (Hány világ van? A nomád lét gazdagsága). „A szent felismerése a jól ismertben” (A kint és a bent. A keresztény helye a világban) – ez nemcsak a szerzetesi hivatás, de a létezés egyetemes kívánalma is lehetne. „A csodát észrevenni, a hétköznapi eseményekben meglátni, megélni Isten titokzatos jelenlétének, megnyilatkozásának lehetőségét olyan tekintetet feltételez, amely minden pillanatban kész arra, hogy felismerje a soha véget nem érő ünnep jeleit a földön” – fogalmaz egy másik szöveg (Az érkező. A felismerés rítusai). S egy harmadik, ugyanebben a szellemben: „Benedek mindent szentnek tart, mert a »profán« puszta megjelenése óhatatlanul a »szent« kiszorulásának kezdetét jelenti számára.” (A kapu, amely mögött minden ugyanolyan. És ahogyan mégis más lesz) „Amikor Benedek az Írás teljességét és az őt megelőző szerzők műveit kézbe veszi, úgy tekinti őket, mint egy város ránk hagyományozott épületeit. […] Fontosak számára, emlékezik és hivatkozik rájuk, de nem azzal tölti idejét, hogy különös és rendhagyó módon ápolja emléküket, hiszen abban a pillanatban is lakja azokat a tereket, amelyeket az »isteni tekintélyű Ó- és Újszövetség« mellett az »atyák« ráhagytak.” (A kapu…) Olvasatunkban Varga Mátyás könyve is így „lakja be” Benedek Reguláját, s válik eközben maga is épületessé és belakhatóvá…

A lemondás vágya mindenkit megkísért talán, legalább egyszer életében. Mindenkit, akit a szenvedély árapálya eleget hányt-vetett már ahhoz, hogy végleges „megoldáson” kezdje törni a fejét. Ez jobbára akkor történik meg, ha a test vagy a lélek megsokszorozza vészjelzéseit önnön állapotáról. E válságos pillanatokban különösen világosnak, egyenesnek és egyértelműnek tűnik föl az út, amely az „aszkézis eksztázisáig” (Pilinszky János) vezet, vezethet. E válságos pillanatokban érdemes útra kelni. Tolsztoj Szergij atya című elbeszélésében a főhős a lemondás és önfeladás stációit járja végig: az önámító dactól a hit másfajta valóságáig. (Ha magunkra értjük: a bármilyen hit másfajta valóságáig.) Példája azt mutatja: a lemondás fokozatainak egyedül a Személytelen (az isten, a közösség, az eszme vagy a hagyomány) felé megnyitott személyesség csöndes elhivatottsága adhat – visszamenőleg – értelmet. Számára mindig lesz egy pont, amelyen túl az önfeladás az önkiteljesítés kulcsává, az út pedig a megérkezés folytonosságává lényegül át. (Mint, tehetjük hozzá kitüntetett példaként, a dosztojevszkiji sztarecek életgyakorlatában.) Dino Buzzati Alázat című novellájának főszereplője, Celestino atya különös módját választja a remeti életnek: „a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a kerekek, az aszfalt és neonreklámok” sivatagában, a sátáni kísértésnek leginkább kitett közegben gyóntatja s látja el bölcs tanácsokkal az elébe járulókat. A szerzetesi életszentség ez egyedi válfaja egyedi helyzettel lepi meg a barátot: vissza-visszatérő vendége lesz egy mind meggyötörtebb s mind alázatosabb pap, akiről csak a történet vége árulja el, hogy bűnbánó alázata egyházi tisztségének eszményi velejárója: a mesei zárlatban ő fogadja a Rómába zarándokoló, megvénült Celestinót – immár mint a katolikus egyház feje. Az „egymás kezét fogva” együtt zokogó két öreg a boldog ráismerésben s a zokogás boldogságában végképp egyenlővé válik. Teremtményekké, akik talán már színről színre látják egymást – és egymásban az egyet.

„Két dolog [...] elképzelhetetlen lemondás és áldozat nélkül: az alkotás és a szeretet. [...] Mert a puszta gazdagságra való törekvés, a gyűjtés, a habzsolás láza valamiféle mennyiségi élménnyé változtatja az életet. A lemondás viszont erkölcsi, minőségi élménnyé változtatja a világot, szellemünkkel, lelkünkkel és szeretetünkkel megragadhatóvá, birtokolhatóvá” – fogalmaz Modern aszkézis című cikkében Pilinszky János. Lemondani az el nem érhetőről – s így találni vissza a rejtélyesen elégségeshez? „Ha leereszkedünk önmagunkba, úgy találjuk, hogy pontosan azt, amire vágyakozunk, már birtokoljuk. [...] A szenvedés és az üresség ilyenkor a vágy tárgyainak létezésmódja. Távolítsuk el a valótlanság fátylát, nyomban meglátjuk, hogy így adva vannak számunkra. Mikor ezt látjuk, még szenvedünk, de már boldogok is vagyunk” – olvashatni Simone Weil Vágyakozni – tárgytalanul című jegyzetében. A lemondás, paradox módon, a szerelmes közeledésbe is a testin túli váratlan többletét viheti. A visszakozás, az önmérséklés gesztusában olykor a legtisztább szeretet tartózkodó odaadása összegződhet. Egy Pilinszky-vers megfogalmazásában: „Kisujjadon az ezüstgyűrű, / és talpadon a bőrkeményedés, / az, hogy lázas vagy, az, hogy este / nagykabátban mosakodol, / mindez oly szép, és még szebb attól, / hogy feleúton megtorpantam.” (Szép és még szebb) (Egy másik olvasatban, éppen ellenkezőleg, a távolodás – megtorpanás – visszatérés cselekménysoráról volna itt szó: ekkor a másról, az újról, a csábítóról való lemondás önként hozott döntése az, ami az erkölcsi-érzelmi gazdagodás talán nem várt tapasztalatával ajándékozhatja meg a visszafordulót.) Lehet, hogy a lemondásban élőnek az élete maga egyetlen hosszú szenvedélyünnep? S talán csak a képzelet hiszi lehetetlennek a magától-értetődőt?

„Az ember léthelyzetének titka, hogy az ember és az őt körülvevő természeti erők között nincsen egyensúly, ez utóbbiak mérhetetlenül meghaladják az embert, ha tétlen. Az egyensúlyt csak a Cselekvés teremti meg, amellyel az ember a munkában újjáteremti saját életét.” (Simone Weil: A munka misztikája) Hogy e sorokat jól értsük, ahhoz hihetőleg a lemondásnak, az odaadásnak, az elszánásnak is csak egyszer, csak először kellene teret nyitnunk: „A megfékezett vágy lemondást követel az adott pillanatban, a jövőbeli siker érdekében. Ennyiben a megfékezett vágy alapfeltétele az emberi kultúra létének: lehetővé teszi a munkát.” (Hans-Georg Gadamer: Az üres és a betöltött időről) A szép anekdota szerint Sigmund Freud arra a kérdésre, hogy mit kell tennie annak, aki hosszú és boldog életet szeretne élni, csak annyit válaszolt: „Szeretni és dolgozni.” (És, tehetnénk hozzá: szeretni dolgozni.) Hasonló szellemiség viszi színre magát a bencés jelmondatban is, amely az alkotó tevékenység, az alázatos munkálkodás és az elmélyült, elhivatott kapcsolatkeresés egy másik változatára buzdít: „Ora et labora!” – „Imádkozz és dolgozz!” Egy közmondásunk a létrehozó fáradozást magát mutatja spirituális kihatásúnak, egyenesen úgy fogalmazva: Imádság a munka. S az írói praxisban elnyert élmény is idevágó igazságot tudatosít: „Lám, igaz tényleg: ha dolgozom, azaz fogalmazok, megnő bennem a szeretet.” (Esterházy Péter) Ugyanebbe a gondolatkörbe illeszkedik, ám fordított logikával közelít a kérdéshez Rainer Maria Rilke szelíd figyelmeztetése: „Szeretet ember és ember közt: ez talán a legnehezebb feladatunk, a végső, legnagyobb próbatétel, vizsga, munka, amelyre minden más munka csak előkészület.” Olybá tűnik valóban: ha tudna szeretni, szeretni igazán, az ember folyton csak szeretne. Fodor Ákos szokott lényegiségű haikuja ugyancsak teremtő, alkotó erőt tulajdonít a szeretetnek, a szeretésnek: „A szeretésen / kívül minden emberi / tett romépítés.” Nemes Nagy Ágnes szigorú reménységű verssora szólhatna itt még közbe: „De a szeretet bonyolult.” A munka eredeti jelentését, jelentőségét és vágyott lényegét a huszadik század két történelmi botránya is végzetes módon hamisította meg. Az egyik a koncentrációs táborok feliratának halálos cinizmusával: „Arbeit macht frei” – „A munka szabaddá tesz”. A másik az önámító, kommunisztikus tévhitekkel. (Harmadszorra – a jelenben – az önmagáért való munka és az önmagáért szerzett pénz anyagi elvrendszere, anyagias közege rémiszthet el.) A harmadik évezred hajnalán, az eldologiasodottság korszellemével szemközt legfőbb feladatunknak látszik, hogy a szellemi és a kétkezi alkotás örömén keresztül a munka méltóságát egyaránt úgy adjuk, úgy szerezzük vissza, minthogyha a századok során soha el se kótyavetyéltük volna e közös kincsünket. Mindez a „szabadságbilincs” (Esterházy Péter kifejezése) szorításának szükségére, vagyis annak igazságára kell, hogy rávalljon: „Szabadon, azaz szeretettel szolgál a szellem, mert természete, hogy a munkájában örömét leli.” (Géher István)

Sassetta Szt. Tamás imája a Mária-oltár előtt című képe jut végül eszünkbe, az 1423-ban a sienai Posztóscéh által megrendelt Eucharisztia-oltár része; jelenleg a budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdona. (Forrásunk: Prokopp Mária: Sassetta. A budapesti kép elemzése, Bp., Holnap, 1997.) A domonkos szerzetes és skolasztikus bölcselő megjelenítésének ikonográfiáját nincs érkezésünk s nincs kompetenciánk tüzetes interpretáció tárgyává tenni; egyetlen megjegyzésre szorítkozunk csak. A mű példázatos érvénye, jelképteremtő ereje – a geometrikusan stilizált artisztikum útjain közlekedve – olvasatunkban mindenekelőtt a közép bölcsességét közvetíti. Az oltár (a hitnek megnyíló szakralitás), a kert (a természet és a testi munka közege) és a könyvtár (az olvasóterem szellemi dimenziója) által közrefogott, megadóan, én-feladóan térdeplő alak azoknak is eleven mintát nyújthat, akiknek oltárhoz, kerthez, könyvtárhoz csak korlátozottan van közük (vagy sehogy se). Mintát arra, hogy középen lenni (mindenki középen áll – saját létében) egyszerre ajándék és felelősség. Egyszerre, és egyszer s mindenkorra.

„A szövegek utolérik az embert, ha hagyja” – szól egy helyütt Varga Mátyás könyve. Fent olyan szövegeket érintettünk, olyan könyveket ajánlottunk az olvasó figyelmébe, melyek nem csupán „utolérik”, de megszólítják s válaszolni is késztetik az embert. Válaszolni, teljes életével. Utóbb talán meggyőződéssé mélyítve azon előzetes sejtését, hogy a világban, amelyben, mint mondják, minden egy, a kint és a bent – csupán a falak színjátéka.
Ha a falak kőből vannak is.

[ Halmai Tamás ] 2006-11-01 23:26:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Taub Jánosnak
Taub sosem fontoskodik, de kemény és játékos. Szolnokon olyan García Marquezt (a Száz év magányt) alkot a színpadon (Törőcsik, Garas, Mertz), hogy meghívják az előadást Bogotába, a szerző kolumbiai fesztiváljára. (Bodor Páltól)
[ Archívum ]
[ Keresés ]
Születésnapi levél - Taub Jánosnak

Nemeskürty István, a nemzet Tanár ura 95 éves lenne

Vetró-Rózner-Bereményi: Magyar Copperfield

Volt egyszer egy Nép (Nemzeti) Színház

Wisinger István – Egy elme az örökkévalóságnak

Húsvét - ahogy lehet

Egy-Másért… Felhívás

Rendkívüli támogatás a színházi világban

Gnandt J a Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetésben részesült

Shahid Nadeem -

Születésnapi levél - Sík Ferencnek

Felhívás

A Békéscsabai Jókai Színház a veszélyhelyzet idején

Budapest Bábszínház Youtube-on

Március 20. a gyermek- és ifjúsági színházak nemzetközi ünnepe.

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]