|
A puzzle félkörívesre formázott fogai által kirajzolódó „élek szétvágnak mindent (...) Akkor simulna el a látvány, ha mindenki ott lehetne a képen, akinek ott kellene lennie, mert különben üres lyuk marad a helyén. Mint amikor csoportképeket nézegetve egyre fogynak memóriánkból a nevek. Ki tudna eltüntetni minden lyukat, amikor folyton hiányzik egy arc vagy egy név?” Egy darabka folyton-folyvást kihullik az emlékezetből, akár a Wien a sínen túl című szöveg főhésének apja. Az Apa értelemmel ruházná föl a képet, s a regényírás közben szerteszét heverő cédulák helyét is nyomban meglelné. Önmaga azonban sohasem vesztheti el hitelét, s ezért be sem íródhat a szövegbe: nem válhat az egymásra utaló jelek áldozatává. Arcvonalának meg kell csillannia, de a történetből maradéktalanul el kell tűnnie, akár egy váratlanul kimondott otrombaságnak. Wian Landsteiner apja a cselekmények kiindulópontja, alakítója helyett önmagát eltörlő eredetté lesz. Matematikusként a kiszámíthatóságot testesítené meg, s „rálátást (biztosítana) nemcsak arra, amit mögöttem hagytam, hanem arra is, aminek elébe nézek”. A számok tudója – az ismeretlen – azonban csupán nyomaiban fedezhető fel, melyek szerteszórják. Az Apa hiányában, avagy nyomainak többesében a kirakósjáték szüntelenül fölnyíló szerkezetté lesz; vészjósló kalandokkal terhes utazás, előreláthatatlan kimenetelű baleset.
A kiindulópont – az apa személye – egyrészt hiányzik, s ezáltal daraboldóik föl mozaikszerűen a kép, melynek töredékeit egymás mellé, egymás fölé kell helyezni. Az összetartozó kép azonban sohasem lehet teljes: mindig hiányzik egy arc vagy egy név, melynek betöltetlen helyét láthatóvá kell tenni. „Megfogadtam, hogy nem bútorozom be az emlékezet üres szobáit.” A matematikus apa hiánya másrészt nem egyenlíthető ki az origó elfelejtődésével, hiszen általa válik a kiindulópont többes számúvá. A puzzle szabályos kidolgozottságú felületének összeillesztése különböző irányokból valósítható meg. Nincs kizárólagos kezdőpont, nulladik számú puzzle-darabka. „Kiöntöttük az egészet egy dobozból, és nekiláttunk hasalva, hogy kinek sikerül előbb előkotorni az általa választott részletet.” Hasonlóképpen egy történet eseményei is különböző elrendezési módokat tesznek lehetővé. „Most így válogatok” – minden múltnak emlékére. „Közben kinyitom az ablakot, a beszökő szél lerepít néhány cédulát a hajópadlóra, ezekből máris elveszett néhány.”
*
Vasútállomás, szállongó füst s az aláverőcsákány távolodó visszhangja.
„Végállomásváros, ahol minden vasút véget ér, ott laktunk mi ketten”. A vasúthálózat, az érkező és tovarobogó vonatok, miközben távoli pontokat kötnek össze, s állandó ingázásukkal, körkörös útvonalukkal szertefoszlatják az ismeretlenség ködét, az utasokat újra és újra szétszórják a térben. A rendezetlenséget maga a hálózat s az a háttérapparátus teszi koordinálhatóvá, amely a diffúziót kirobbantja és szinten tartja. A jelenlétnek ez a titokzatos játéka mélységes csodálattal tölti el a szemlélődőt. „Hosszú délutánokon át könyököltünk a vaskorláton, és néztük hunyorogva az érkező vonatokat.” A kerekek „a soha vissza nem térés végleteinek hangján” rezonálnak, miközben az individuumból „minden vonat elvisz (...) valamit, azért fontosabb az érkezés az indulásnál.” A vasút életében mindig a távol lévő utas a lényeges, az, akit el kell szállítani valahova. A térbeli elválasztottság saját fölszámolhatóságának szempontjából válik meghatározóvá.
A Wien szövege a tolakodó jelenlét ellenében fejti ki hatását, a prezencia ugyanis csak a jövő ígéretének formájában gondolható el. A történet szereplői az érkező vonatokat figyelik, „sohasem jutott (eszükbe) az elsikló szerelvények után bámulni”. A vasútállomás mint helymeghatározás a lét bizonytalan egyensúlyi helyzetét hangsúlyozza, hasonlóképpen mint a matematikus apa távolléte. Nem halálról és korlátozásról van szó, hanem végtelenül gazdag lehetőségmezőről. A regényírás az emlékezés mélységes éjszakájában zajlik, zakatolás mellett, szállongó füstben. A regényírás az alap nélküli alap játéka, az okkultáció megtekintése. Végtelen türelmet igénylő poroszkálás, mely minduntalan a távollévő irányába tart; annak irányába, ami a maga eksztatikus teljességében már nincs jelen, de a (maradóan el nem érkező) jövőben ismét elsajátítható, belakható.
Az alap nélküli alap az emlékezés éjszakájában az írást nem kötelező érvényű diktátumként, tollba mondott szövegként határozza meg, hanem egységek, töredékek permutálható halmazaként. A kirakósjáték azáltal válik izgalmassá, hogy a részletek különböző elrendezése különféle módozatokat tesznek lehetővé, miközben sohasem jön létre a hiánytalan szintézis, sohasem simul el a látvány. A félkörívesre formázott fogazat, a díszes f(r)aktúra összetartja és egyazon időben ingataggá is teszi a képet. A rendezettséget szavatoló szupplementáris elemek, fogak fölbomlást, s szakadatlan felülvizsgálatot kódolnak. „Nem látványos képről vagy emlékről beszélek, amin túleshetünk egyetlen tekintettel, nem így ábrázolhat valami lényegeset, hanem egy könyv lapjaira illene inkább a sokféle nézőpont, amelynek minden oldalára legalább egy kérdőjel kínálkozna, hogy én miért éppen így mesélném, és miért másként mások (...)”
*
Türelemjáték, puzzle, Bécs.
Wian számára Bécs csupa ígéret: az ideiglenes lakhelyül szolgáló vasútállomás padlásterével szemben az osztrák főváros hóra szórt arany háztetői az eljövendő boldogság lehetőségét jelentik. „Gyere velem, és tekints ki a homályos padlásablakon, gyere ide, és tekints le a városra, ahol otthon leszel, és sohase felejtsd el, hogy csak rajtad áll, milyenek lesznek a hajnalok, a távoli Práter óriáskereke”. Bécs azonban távol van, szimbolikus határ választja el az „otthon” -tól: a sínen túl fekszik. Wian Landsteinernek át kell vergődnie a kultúrákat elválasztó sínpáron, s be kell laknia a várost. Az otthona Bécsbe kívánkozik. „Nem is olyan régen a városokat még falakkal, vizesárkokkal, felvonóhidakkal és ágyúkkal védték az idegen és ellenségees világtól, ennélfogva érthető, hogy a város számos kultúrában és városmitológiában az emberi világ szimbóluma lett, amely az embert isteni erő által a kaotikus világegyetemben oltalmába veszi. Az alapvető fizikai ellentétről beszélünk a város és a vadon között, továbbá az alapvető distinkcióról az emberi táj és a vadon tája között, a racionális és irracionális, a tudatos és ösztönös, a rendezett és rendezetlen, a kozmos és a káosz között.”
Bécs azonban a Másik otthona. Az ünnep aurája lengi körül, s a profán világtól való elválasztottsága a nyelvbe is beíródik. Bécs és Wien, továbbá Wien és Wian: nem csupán a jelentés és a hangalak játéka, hanem a regényben megképződő egzisztenciális különbség. A narrátornak s vele együtt a főhősnek át kell hatolnia a különbségeken, hogy belakhassa a gazdagsággal, szellemi és anyagi jóléttel asszociálódó várost. A Wian becenév „még az első osztályban ragadt rám, mert azt mondták, hogy olyan hosszú, különc nevem van (Ludwig Wien Landsteiner), hogy így nem lehet valakit megszólítani”; „a nevemből merítették, gondolom, és most is úgy hangzik, mintha a város nevének valamiféle tájszólása lenne: ejtésben vijjan, és ez valóban ilyen kiejtéssel ragadt rám.” Wiannak a bécsiek nyelvén kell megszólalnia, kifogástalan bécsi kiejtéssel, elkerülve a nyelvi stigmatizálás veszélyét, hogy az osztrák társadalom egyenrangú tagjává váljék. „Figyeltem, ki hogyan beszél, és egyre inkább megértettem, ettől lesz más, erről fel lehet ismerni (...) Akcentusom sosem volt, amit mondtam, azt pontosan mondtam, hiszen tőlük hallottam. A következő generáció már régen elfelejtette azt is, hogy külföldön nőttem fel, már nem is emlékszem, mikortól, csak egyszerűen odavaló voltam, a sínen túl laktam, mint a többiek.”
*
A regényírást a jelenlét vágya hajtja. A töredezettség ellen küzd, hogy csökkentse a lejegyzett események közti űr kompromittáló hatását, s hogy szabályos felületté szervezze a szerteszálló papírfecniket. A kirakósjátékban azonban folyton láthatóvá válik a darabkákat elválasztó hajszálerezet.
A regényírás türelemjátéka a nyelvi különbségek összemosásában érdekelt, abban, hogy a rideg sínpár tagolta kétféle világ szembenállását fölszámolja. Az egyneműség vonzó látképe azonban az egymásra utaló jelek áldozatává válik. A fölsebbzett nyelv, mely érzékelhetővé teszi a különbséget, a határt (s vajon ismerünk-e másféle, a tagolástól idegen nyelvet?), kirajzolja a felület hegekkel tarkított faktúráját. Wien és Wian: fájdalmas különbség, alapvető ellentét város és vadon között, az emberi táj és a vadon tája között.
Végállomásváros és szállongó füst.
***
Kontra Ferenc Wien a sínen túl (Helikon Kiadó, Budapest, 2006.)
|
