Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

A new yorki páparablás
[ Karinthy Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. július 18. csütörtök    Mai névnap(ok): Frigyes, Kámea a - a - a
“…a farkával sepregető róka…”
– beszélgetés Faludi Ádám íróval –
Faludi Ádámmal (1951-) egy normális interjúnak álltunk neki, mégis valami sajátos dolog született belőle, pedig csak irodalomról, szabadságról, nőkről, zenéről, könyvekről s az italról beszélgettünk.

–A Faludi név művésznév, aki egy kicsit olvasott, rögtön legalább két költő jut eszébe. Kitől, miért, hogyan kaptad?

Faludi Ádám: –1969 táján megismerkedtem Ladányi Mihállyal, aki akkor már neves ellenkulturalista hírében állt, kezdték kitiltani egyes megyékből, városokból, hiszen rendszeresen járt felolvasni, s adta az okot. Nem csak a költészetével, hanem vélekedéseivel is, amelyektől halálra sápadtak a könyvtáros kisasszonyok, kultúrotthon igazgatók, s helyszíni beszámolót küldtek rögvest a spionok.
Mi tagadás, megkedveltem a mestert, azért is, mert az akkori sztereotip költői kép egyetlen elemének sem felelt meg. A bús, a megvert, a szenvedő poéta, aki finom filosz is, klasszikusokat szívott magába az anyatejjel, s az operairodalom minden egyes darabja az ő világának tündöklő gyémántja; mindez nagyon távol állt tőle. Az, hogy távolállásának dokumentumai, a költemények miként állták ki az idő próbáját, más kérdés. Hogy költő volt – ez viszont nem kérdés. Mondtam neki, hogy én is írok. Nem bíztatott egyáltalán, hogy írjak. Ezt inkább azok szokták tenni, akik mielőbb szeretnének megszabadulni a kezdő műkedvelőtől, találnak egy veretes sort gyorsan, "van benne tehetség, ki kell bontani, írjon csak, mert magának érdemes", azaz menj a pokolba, remélem, soha az életben nem találkozunk többet. Inkább sörözés lett a dologból, s végül mégis előhozakodtam néhány év multával a művekkel. Mit ne mondjak? Olyan avantgard voltam, hogy csuda, alig akadt néhány hagyományosabb formátum abban a gondosan összekötött kis füzetben, amit véleményezésre Ladányinak odaadtam. Egy hét múlva barátom – Kucsera András – társaságában beléptem a Kiskacsába – Dob utca, Budapest –, ahol már várt Miska, a lányai ott repdestek az ivóban megállás nélkül. Olyan lesújtó kritikában, amit akkor kaptam, soha többé nem volt részem. Talán épp emiatt a kritika miatt. – Mik ezek a silány Tandori utánzatok? Ezek a cummings-i halandzsák? – s így tovább. Aztán kiemelt vagy tíz olyan kompozíciót, amelyektől egy kissé tartottam. Azért tartottam tőlük, mert amolyan házi kotyvalékok voltak, nem tudtam hová besorolni őket, nem fértek stílusokba, nem írói teljesítményeket próbáltak túllicitálni. Hát kiszúrta őket. Porig sújtva ültem ott az asztalnál, de mielőtt teljesen megsemmisültem volna, felajánlotta, hogy ezekhez a kiválasztottakhoz ír előszót, s az Új Forrásban bemutat, ha kezdésnek ennyi megfelelne. Kivirultam, s kezdetét vehette a névadó. Már korábban szólt, hogy válasszak valami magyar nevet, mert a Freisingerrel ebben a megkövesedett értékrendű irodalmi életben még akkor sem fogadnak el, ha én írnám a világlíra gyöngyszemeit. Vagy éppenséggel az energiám legjava rámegy majd arra, hogy átverekedjem magamat a kövületeken, s arra pedig semmi szükség. Hetekig kerestem magamnak nevet, de nem bírtam dönteni. Egyiket sem tudtam magamra kanyarítani, hogy na, holnaptól ez a jól szabott viharkabát leszek én. Feladtam. Miska azonban előjött egy ajánlattal: – Nézd, a magyar irodalomban már létezik két Faludi, mindkettő jó. Faludi Ferenc, meg Faludy György. Miért ne lehetnél te a harmadik Faludi, aki szintén jó? Faludi Ferenc rég volt, Faludy György nem valószínű, hogy valaha is Magyarország területére teheti a lábát, legyél te Faludi Ede, magyarországi magyar költő. Valami istenőrizzel nyomban elutasítottam az Edét, de a Faludit elfogadtam. Így utóbb visszatekintve el kell ismernem, hogy ez némiképp baklövésnek bizonyult. Kimentek az oroszok, bejött Faludy György, a névválasztás pedig nem jött be. Az irodalom világában otthonosan mozgók közül szép számmal akadnak olyanok, akik vélt apám hogyléte és viselt dolgai felől kérdeznek. Ilyenkor célszerű valami hülyeséget mondani, abban egyébként is elég jó vagyok. Szóval, ott a Kiskacsában szeretett nagyapám keresztnevét közmegegyezéssel összeházasítottuk a Faludival, így lettem Faludi Ádám, s aztán gördülhettek lefelé a sörök. Újjászületésnapot tartottunk, akkor jelent meg frissen, friss keresztapám Se csillaga, se holdja című válogatáskötete, sok szerencsét kívánt a dedikációjában leendő pályámhoz "ha ez jelent egyáltalán valamit" bejegyzéssel megfejelve.

Faludi Ádám 1969-ban nyelvet ölt
 

–Hogy viszonyulsz a nevedhez? Faludi Ádámnak lenni szerep, vagy Freisinger Ede éppen azt gondolja, mint az álnévvel bíró író?

F.Á.: –Néhány év alatt annyira megszoktam a két név használatát, hogy bármely gyakorló skizofrén elismerően bólogatna mindkét fejemmel. Freisinger maradtam polgáriában, Faludi az irodalomban. Aztán kezdett a kettő közeledni, s összeolvadni bennem, sőt, az Adóhivatal gond nélkül utolért, mint nem létező embert Faludi néven is, nekik ez a folyamat nem okozott olyan belső tusakodást, mint nekem. Mostanra semmi különbséget nem érzek a két fedőnév között, mindegyik engem jelent, csak idejében kell tisztáznom bemutatkozás előtt, hogy hol vagyok akkor éppen. Az irodalmon túli kalandozásaim nyomait, és darabjait (mondjuk képzőművészetinek ezeket) Freisinger néven szignálom. Első megjelenése és egyben visszaigazolása ennek a hetvenes évek elejéről Christo lapja, amely lap akkoriban komoly megelégedéssel, s örömmel töltött el. New Yorkból egyenesen, Christo kézírásával: Freisinger! Egy hétig jártam a vízen.

Még Edeként 1967-ben ernyővel inti csendre a tájat
 

–Költő vagy és prózaíró, és vizuális művész, netán prózaíró, aki verseket is művel, s cirkalmaz köré grafikai elemeket, vagy ezek a műveid az avantgárd jegyében fogantak? Miként békül össze Benned eme két-három terület?

F.Á.: –Próbáltam már bedobozolni magam, de semmi értelme. Mintha egy felhőt próbálnék nejlonszatyorba gyömöszölve hazavinni valami égbenyúló hegytetőről. Akad némi reneszánsz beütésem, de ez abból ered, hogy szélsőséges élethelyzetek alakítottak. Életem kezdete a természetben, folytatás városokban, műszaki végzettség, aztán magyar szak, tízegynéhány munkahely. Mindezek a tapasztalatok tágasságát adták, én voltam az olvasztótégely, azaz bármilyen helyzetben képessé tettek arra ezek az ismeretek, hogy önellátó legyek.
Elsősorban mégis költőnek tartom magamat, talán azért, mert itt minden irányú közeledés lehetséges az univerzum minden irányába. A prózát a költészet kiterjesztésének érzem, a képzőművészetet, zenét pedig a költészet írásban nem megjeleníthető részének. A költők leprózaíróznak, az írók leköltőznek, öregnek fiatal vagyok, fiatalnak meg öreg.

Itt már Faludi, méghozzá Ádám 1970-ben a tihanyi WC-nél
 

–Lehetőséget kapsz “tíz” bővített mondatra, miként fogalmazod meg írói hitvallásod?

F.Á.: –Szeretek író lenni, ugyan másra is képes vagyok, tudok számtalan szakmát túl a közepes szint felett művelni, de mégis inkább az irodalom a varázsszőnyeg. Amikor reggel a macskáimat etetem, megbeszélve velük az éjszakai tévelygéseket, író vagyok. Nézem a napfelkeltét, gyűrött, nyűgös, – léha cimbora/Ady –, kétségbeesett és tehetségtelen vagyok, reménytelen, veszélyes, egy romhalmaz, egy istentelen nulla, akkor író vagyok. Ha megint kölcsön kell kérnem némi pénzt, író vagyok. Mindig író szerettem volna lenni, színész, feltaláló, milliomos, erdőkerülő, vadgalamb. Most adatott meg, hogy ne is kelljen mással foglalkoznom, mint ingadoznom az íróság, és a felsoroltak között.
A létrehozás, teremtés szándéka nagyon erősen, s igen korán jelentkezett bennem, talán kezdetben a létezés kurtasága miatt érzett háborgásom miatt. A kassáki példa sokáig vezérelt, ám én nem gyalogolhattam el Párizsba egy agyonpecsételt munkakönyvvel. Megpecsételtség akadt, mint sokaknak az itt élők közül, de tudtam cikk-cakkban futni, ráadásul szerettem az olajfesték illatát is. Reneszánsz elektromossággal. No, meg idejekorán kiderült, hogy csak magamat képviselem, bár ez elég vacak megfogalmazása annak, amit mondani szerettem volna. Mindegy, legyints rá, nem érdekes – mondta hajdanán Bob Dylan. A nyitottságra gondoltam, az előítélet hiányára, s egyéb meghatározó dologra. Képtelenség felsorolni. Hallgasd meg helyette XIV. Napóleon kinyilatkoztatását, They're coming to take me away. Ha lehet, mindent tudj, ne legyél feledékeny, s ne bocsáss meg mindent. Semmit ne bocsáss meg.
Hitvallás? Egyszerű. Ne légy hűtlen. De aztán bírd is ki.

Az első kötetbemutató 1988-ban
 

–És ha újabb “tíz” mondatra is futja az erődből, miként látod magad, pályád külső szempontból, ha tudod így nézni magad?

F.Á.: – Egy Tót Endre interjúból idéznék. Kéznél van, nemrég akadtam rá, így lehet akár szó szerint is, itt van:
– “Hogyan ítéled meg saját helyzeted a kortárs művészet közegében? – Nincs szándékomban bárkit is azzal ingerelni, sőt felbosszantani, amikor azt mondom, hogy én vagyok a legfontosabb élő magyar művész. Ezt csupán azért mondom, nehogy valaki is feltételezze rólam: olyan hülye, még azt sem tudja mit ér.” (Új Művészet/95/10.)
Én is tudom, mit érek, és hát ki lenne a legfontosabb élő, ha nem én? Így van ezzel mindenki, legfeljebb eljárja a darutáncot szemérmesen, talán még maga előtt is, az álszentségét ennek az etikett sújtotta társasági életnek! Számomra egyébként inkább kellemes, mint siralmas, hogy a mai magyar művészeti élet – mondjuk így – outsider-e lehetek. Vagy ahogyan az Angyalbérlő patakot keres című novelláskötetem egyik recenziójában áll; a magyar néger. Mármint Faludi Ádám, a magyar néger. Nincs bennem megfelelési kényszer, azt tehetem, amit jónak látok. Nem savanyú a szőlő. Nem nyomaszt, hogy a mindenkori toplistán rosszul jegyeznek, hiszen egyáltalán nem tetszik a lista. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szeretném látni világnyelvekre lefordítva a javaimat, nem szeretnék egy Laurie Anderson-féle megnyilvánulási formát végighordozni az egész világon, de pillanatnyilag az is elegendő örömet okoz, hogy autentikus, amit létrehozok. A listák annyit érnek, mint a közvéleménykutatások, fütyülök rájuk. Nem rémít meg, mint harminc évvel ezelőtt, hogy nem tudok példát előkotorni a kifejezésmódom mellé, hogy lényegében egyedül vagyok, s nem műveli senki azt, amit én. Ölelem Pilinszkyt, de Bukowskit is akár, Hrabalt, de Céline-t, Vonnegutot, Garcia Marquezt és ezeregy éjszakám többi vendégét …, s ölelem magam, hogy nem adtam fel. Nem aggódom. Minden időmet arra fordíthatom, hogy mindazt, amit szerettem volna hajdanán, és amiről hajdanán sejtelmem sem volt, most megvalósítsam. Az én toplistámon mindig én vagyok a number one. Elég jó helyezés, de mindig meg tudom osztani olyanokkal, akiket nem érdekelnek a kereskedelmi, s egyéb viszonyok. Barátokat szerezni kereskedelmi tevékenység, ellenségeket művészet, mondá egy cimbora, s ez számomra elfogadható álláspont. Szemtelen vagyok, öntelt, okos, szép, szerény, s mindezek ellenkezője. És a tíz mondat megint nem sikerült.

A Scampolo DJ.
 
–Mi az a nóvum, vagy egyedülállóság, amiről beszélsz?

F.Á.: –Mi az, ami más, mi az új? Ezt nem igazán tudom megítélni. Kezdetben rengeteget kerestem a nekem való sablont. Nem találtam. Talán ez. Nem gyömöszöltem be a felhőt a nejlonszatyorba. Hagytam megtörténni a dolgokat. Közben nem tétlenkedtem, mert minden magyar nyelven elérhető művet, amelyik kicsit is képes volt arra, hogy megkörnyékezzen, elolvastam. Schwitters vagy az imagizmus, Arp, Blake, Holan vagy Denis Roche, no és a magyarok, a lista szerencsére hosszú, az előbbi semmi esetre sem fontossági sorrend, nem is tudnék olyat felállítani. Prózában ugyanez, meglehetősen sok olyan klasszikussal terhelve mindkét oldal, akikkel/amelyekkel nem bírtam. Ám a dolgok megtörténnek, még nincs vége, az érdeklődésem mértéke változatlan, iránya változó. Talán a logikám, s az Univerzum-természetű, az összefüggések és kapcsolatok mindenkori megkeresését és rögzítését lényeginek tartó látásmód teszi olyanná mai munkáimat, amilyenek. Örvénylek a csillagködben, ilyen értelemben nincs is bennem semmi új, csupán átáramoltatom magamon ezeket a régiségeket, s kötök rájuk egy sajátságosnak érzett, annak remélt masnit. Hogy ne én mondjam, idézem Hrabal urat, mert igen közeli. "Én tulajdonképpen hullarabló vagyok, előkelő szarkofágok fosztogatója. Igazából ilyen a jellemem, és ebben újító és kísérletező vagyok, egyfolytában szaglászok, hol és mit lophatnék el halott vagy eleven íróktól, festőktől, és utána, mint a farkával sepregető róka, eltüntetem a tetthelyhez vezető nyomokat." Majdnem így, a hangsúly a majdnemen. Minden meglévő adalékot egyenrangúnak tartok, felhasználom, így hozva létre egy újabb adalékot. Épp ezért vagyok képes arra, hogy kívülről lássam magamat. A hulladékgyűjtő telep közepén ülök egy halom valamikori újdonság között, s megállás nélkül illesztgetem egymáshoz ezeket a megtörténtté nyilvánított elme- és kéznyomokat, egymáshoz rögzítem, amire ráakadok, s azzal áltatom magamat, hogy így majd nem mennek veszendőbe. Íme a mű, mondom, aztán a kezedbe nyomom. Az én elmém egy tökéletes szemétdomb, amelyik napról napra újabb adag szeméttel bővül, nem csoda, hogy jól érzem magam, s nem csoda, hogy folyamatosan fabrikálnom kell valamit. A világ folyton restaurálja a rosszat. Pár történelmi-másodperc szünet, aztán több óra várakozás a másodpercnyi jóra. Ez a menetrend. Most éppen a rossz ideje van, ilyenkor a rossz hulladéka a jó. Szerencsére tudom, mi van a szemétdomb alatt a lelkem trezorjai mellett.

Itt még Freisinger, de már 1954-ben eltalicskázza az irodalmat
 

–Maradjunk a tízes szám bűvöletében: tíz szót sorolok fel, melyeknek megítélésem szerint van jelentősége számodra: természet, Lou Reed, Buddha, játék, nő, ital, könyv, szabadság, rend, emberszag, hibajegyzék. Mi jut eszedbe a természetről?

F.Á.: –Szerencsém van. Életem első hét évét a világ ölén tölthettem, ma talán tanyának mondanánk ezt a helyet, bár pontatlan a megfogalmazás. Nem az épület, nem a hely okozta a szerencsémet, hanem mindezek együtt, és a nagyszüleim, akikkel ezt az időt eltölthettem, no és a szüleim, akik úgy döntöttek, talán jobban járok így. Jobban jártam. Kimaradtam ugyan a zsíroskenyér-partikból, meg a napi együttlétből, de a világ ölével való közvetlen kapcsolat kárpótolt, ám végérvényesen meghatározta a gondolkodásomat.
Képzeld el, hogy belecsöppensz egy utolsó pillanatait élő, nagyjából önellátó világba, s még akkor láthatod, amikor emlékezetből működik. A Népi Demokratikus Idiotizmus hajtja ugyan sötét virágait, a Vörös Október Hullagyár csúcsra járatva, és gyűjti erőit a kolhozkommandó, hogy majd megmutassa a helyes utat, de itt még mindenki várakozó állásponton van, s teszi a dolgát úgy, ahogy elődei a háború előtt. Alapfogalmaim tartalmát, s a mindenséghez való viszonyom kialakulását kaptam ettől a helytől, ezektől az évektől. Hét év szabadságra voltam ítélve, s letöltöttem az utolsó pillanatáig, szerencsére nem kaptam amnesztiát. Nagyszüleim fegyelmezhettek volna mindenféle féltések jogán, de alig tették. Komiszságaimat megbeszélték velem, s hagytak létezni, hagytak mindent megtapasztalni, csak az önveszélyes helyzetektől óvtak. Szerencsére idejekorán észrevették, hogy a tiltás a legrosszabb, mert rögvest próbára teszem magam, s kihívom a szerencsémet. Ez azóta sem változott, a tiltás dühödt ellenkezést vált ki belőlem, még akkor is, ha magam vagyok a megrendszabályozást kezdeményező személy. Hagytak a természet részeként élni. Ennél nagyobbat nem tehettek volna. Ezt persze harminc évvel később fogtam fel valamelyest, amikor már egy-két dologra magyarázatot tudtam adni. Élőlények vettek körül, tehén, tyúk, kacsa, madarak. Vadgalamb, akác, meg a nekem határtalannak látszó határ. A csavargási szenvedélyem innen eredhet, soha nem kellett hazamennem ebédre, vacsorára. Tudták, hogy majd hazajövök. Még ma is háborgok, hogy ennek az alanyi jogon járó szabadságnak a könnyített változatához is legfeljebb konfliktusok árán lehet hozzájutni. Marha európai, marha magyar, mondja ilyenkor az önellenzékem, mit elégedetlenkedsz? Eddig megúsztál minden háborút. A kukoricás, a búza, a rozstábla, a napraforgók úgy vettek körül, hogy ma már áldásnak veszem mindezt. Végtelenül meghatódom, ha a napraforgó levelét közelről megszagolhatom. Vagy bebújhatok a diófa ágai közé, s ott veszek levegőt. Tudod milyen az, amikor az ember alig látszik ki a gabonából, aztán egyszer csak széttárja a karját és beledől? Vagy a padláson halomba hordott búzába beleveti magát? No, ezt sem volt szabad, nem illett az előbbit sem, de meg kellett tenni. Dédnagyanyámék – nagymama szülei –egy nyárfásban éltek tőlünk tíz perc járásra, abban a maradék épületben, amelyiket elfelejtettek a Székesfehérvár felé igyekvő T34-esek eltaposni. Ide jártam át a gabonatáblán hozzájuk, s dédnagyanyám, mint ahogyan írtam is egyik költeményemben, nyaranta madarakkal várt. Különböző énekesmadarakkal. Egy harisnyában gyűjtötte őket össze. A madarak berepültek hozzájuk az ablakon, ettek az asztalon, ő meg beutalta őket a harisnyába. Méltatlankodtak ugyan, de nem kellett nekik sokáig. Megjöttem, Mama megmutatta egyenként, melyik milyen, hogyan hívják, aztán elengedte őket. Kirepültek azon a parányi ablakon a szemközti bodzára. Ha béke, akkor arra a vörösbegyre, pintyre gondolok, amelyiket a Mama a kezében tart, megsimogatja a hátát, aztán szabadon engedi, s én lassítva látom a repülését a kút mögötti bodzáig. Persze kölyökkori naplóim tele fészekfosztogatásokkal, dicsőséges légpuska kalandokkal, hurkokkal, rafinált csapdákkal, de a vadászat örökre véget ért bennem egy júniusi reggelen, amikor megöltem egy fészke előtt büszkélkedő verebet. A bögyéből kibuggyanó vér, aztán a fiókák pusztulása ez ügyben megfegyelmezett. Hatodikos voltam. Ideje volt. Pat Boon a Speedy Gonzalest énekelte akkoriban.
Hosszan beszélek ezekről, de alapvetően innen ered minden, ami ma engem működtet. Hogy nagyapám gombát hozott nekem a rétről, mire felébredtem reggel, hogy nagymama megmutatta, hogyan kell a kotló alatti tojásokat meglámpázni, a fecskék az istállóban, a kemence, amiben a kenyér után kisült a lángos, s a reggelek, amelyek már nincsenek, s nem is lesznek. Fekete Istvánt nem oktalanul öleltem magamhoz általános iskolás koromban. Nem a vadászt, hanem aki megírta a Tüskevárt, a Téli berek behavazott napjait, a Koppányi aga testamentumát, vagy a Kelét, s a 21 napot. Meg a Csendet, a kedvencemet. "A völgy fehér volt, mint a kísértetek lepedője" –, na ilyen sorokért szerettem Fekete Istvánt. Érdekes, hogy pusztuló barátaim utolsó napjaikban mindig Fekete Istvánt, vagy Jack Londont akartak olvasni. „Kölcsönadnád? Olyan régen volt a kezemben.”
A természet része vagyok. Első azonosítható álmaim egyike, hogy a Holdon ülök, s nézem a Földet. Onnan jól látni, hogy mekkora vagyok. Nem hiszek semmiféle istenekben, feltámadásban, reinkarnációkban, abban hiszek, hogy holmi anyagok, elemek kombinációja vagyok, s elhiszem azt is, hogy nem csak az én kombinációm véges, hanem azt is elhiszem, hogy a Nap működése is véges. Nohát, ezt a feltámadó lelkek sem ússzák meg. Civilizációk, kultúrák? Ó egek! Krisztus előtt tízezerötszáz évvel tudod, mi volt itt? Azt hiszem, hogy ma felületesen gondolkodunk, s felelőtlenül cselekszünk. Autót használok, s aggódom az élőlények miatt. Ez az ellentmondás feloldható? És ha igen, akkor hogyan? Műanyag klaviatúrát használok, villanyt használok, gázt, s közben a búzatáblában talált fácántojások emléke kísért. Bonyolult. Azt hiszem, ma nem lehetne más vezető hír semmiféle újságban, mint az, hogy aznap éppen mit tettünk a Föld nevű bolygó ellen elkövetett vétkeink helyrehozataláért. Mit állítottunk vissza eredeti állapotába, vagy éppen melyik rombolási gyakorlatunkat szüntettük be. A költőknek nem eclogákat, hanem ekologákat kell írniuk. No meg adóbevallásokat. Éljen Naivitánia!

Lou Reed és Laurie Anderson a nézőtéren
 

–És Lou Reed-ről?

F.Á.: –Lou Reed majdhogynem emblematikus, mondhattam volna pop artot, John Cage-t, Pollock-ot, Velvet Undergroundot helyette. Szellemiséget, önállóságot, hangulatjelentést.
Lou Reed alapvetően nem zenész, nem besorolható termék valamilyen márkajellel, hanem egy kísérletező kedvű fickó, aki kinyitott egy kaput, amit addig más nem. Nem egyedüli ebből a korból, nem egyedüli a mából, az én mércém Miro Mester, Kondor Béla, s rokonaik körül éri el a szintet. Mára számomra nyilvánvalóan kiderült, hogy kulturális életünk – akár irodalmi, akár képzőművészeti – egyik fele tájékozatlan, a tájékozatlanok felének fele pedig belakatolva, lehegesztve, arisztokratikusan elutasító, mint minden korban. A jó gyöpösök. Az írók többsége még csak nevét sem hallotta Lou Reednek, holott nehéz lehet ilyen ismerethiánnyal akár tétova lépéseket is tenni. Emiatt látszik fontosnak ilyen kitűzőket viselni olykor. Nem őrizve persze közben olyan kor hagyományait, amelyik éppen a tradíciókban nem hitt. Lou Reed behelyettesíthető bárkire, aki ma rontja a kommersz művészet hitelét. Van ilyen.
Lou Reed az Andy Warhol féle New Yorkot, a fekete oldalt favorizálta, míg pl. Jim Morrison éppen ellenkezőleg. Nagyjából egyazon időben vonult stúdióba Jim Morrison, s Lou Reed, hogy kétségbe vonja bárki beleszólását akkori pillanataiba és gondolkodásába. Lou Reed feed-back, s egyéb gerjedelmekkel töltött meg egy lemezt, Morrison meg költészettel, mormogásaival. A közös bennük, hogy a stúdióban egyedül ültek, hevertek, s meg sem fordult a fejükben, hogy toplistások lesznek azzal, amit ott produkálnak. Reed a nagyváros aszfaltját szaglászta, Morrison leitta magát, Magia Pollához könyörgött, s belátta, ez a halál órája, a magány órája. A költészet óráját mindketten tudták, érdemes megvizitálni a szövegeiket.
Amikor Lou Reedről beszélek, akkor nem róla van szó. Egy lehetőségről, egy magatartásformáról, amelyik tudomásul veszi a naptárban található számokat, tudomásul veszi az előzményeket, de eszébe sem jut azok felújított modelljeivel meghatározni magát. A világ kultúrája megváltozott, mást se tett azóta, amióta a világ létezik, és lehet erről nem tudni. Michelangeloról, Duchampról is lehet nem tudni. Attól még léteznek. Lou Reed imígyen jelképpé vastagszik a kortárs irányok, alkotók honi fősodrával szemben. Megjegyzem Lou Reed se nem jobb, se nem rosszabb nálad vagy nálam ebben a konstellációban, ellenben jobban keres.

Buddha
 

–Buddha mit jelent számodra?

F.Á.: –Húsz éves lehettem, amikor annyira tágult a világom, hogy India, Nepál, Tibet, egyáltalán a Nyugat gondolkodásától eltérő filozófiák érthetővé váltak számomra. Ráálltam a másik lábamra is, hiszen a világ csak teljességében szemlélhető, s ebben az elfogadásban irányít a megbékélés, gondolkodás irányába. A hindu életszemléletből, hiányzik az európai, az európaiból hiányzik a hindu, ma már egyik sem igazán az, amit megéreztem belőle korábban. Olyan fanatikus vagyok, aki a világ fanatikusait összegyűjtené a világ egy jól elszeparálható tájára, bekerítené, s rájuk zárná a lakatot. Ellene vagyok a fanatizmus minden formájának, mert kizárja a gondolkodást. Nem hiszek Istenben, Buddhában, Allahban. A vallást nem tartom egyébnek, mint a haláltól való félelem megtestesülésének. Hozzáteszem; jobban tisztelem a vallásos embereket, mint a semmiben nem hívőket, s áhítattal megyek be minden templomba, emelték bárkik is. Lenyűgöz a beléjük fektetett tudás, munka, szépség és a bennük szendergő idő.
Buddha? Amikor leírom, hogy a nyolcszögletű kristályban megjelenő betű, igen kevesen fogják tudni, hogy a lótusz kelyhében az A betűre gondolok. Talán jobb kiindulási pont, mint a keresztes háborúk. Bizonyára kevesen gondolnak a száznyolc mantra kifejezésem miatt arra, hogy a tibeti olvasó éppen száznyolc olvasnivalót tartalmaz. A McDonaldsban, Hollywody Allenekben, Diznilendekben nem látok távlatokat, csupán gazemberséget, pénzcsinálást, kövér, tokás disznókat. Persze, nem Woody Allenre gondoltam, hanem az álomgyári futószalagra.

1970. Balaton
 

–A játék szóról mi ötlik fel benned?

F.Á.: –Orosz rulett. Mindig kihívtam a szerencsémet, mint említettem, ám van egy társam, a testem, mondhatnám úgy is: a szervezetem. Mindig időben szól. Olyan, mint a játékautomata, letilt, ha ráborulsz, belerúgsz, ha meglököd. Elég korán felismertem a jelzéseit, s kellőképpen riadt voltam ezektől a jelzésektől ahhoz, hogy ne dohányozzak tovább, egy idő után ne igyak túl sokat, s kerüljem a törvényeket, időben váljak. És minden más hasonló csapdából jókor kikeveredjek. Szerencsésnek nevezem emiatt magamat. Kifejezetten irtózom mindenféle gyártott játéktól, túl kevésnek tartom ahhoz az életem idejét, hogy sakkozzak, kártyázzak, kezet fogjak a félkarú rablóval. Persze megtettem, különben nem tudnám, mi ellenében húzom be a sötétítő függönyt. Amúgy meg folyamatosan játszom, megrémítenek, összetörnek azok a dolgok, amelyekkel szemben ezt nem tehetem meg.
Jó játékos vagyok, aki nem szeret játszani játékokkal.

–A következő szó csak két betűből áll, s így hangzik: nő. Nos?

F.Á.: – A kérdés alapvető, talán regényben lehetne válaszolni rá. Első élményeim egyike, hogy berontok a konyhába, tájékoztatni édesanyámat, hogy Ágival valami baj van, mert pisiléskor leguggolt, s egy csipetnyi fütyije nem akadt, hogy megadja a homoknak azt, ami a homoknak jár. Sok ilyen alapvetés él bennem, tényleg komoly iskola volt az első hét évem, semmit nem tudtam a világ túlsó oldaláról, ellentétben a Hold túlsó oldalával.
Nő hozott világra, mégpedig gyönyörű, nincs mit csodálkozni azon, hogy a lehető legtöbbször vágyom megtenni a visszafelé vezető utat, ha nem is a fejemmel, s nem ugyanoda, ahonnan jöttem. A szexualitás köreim közepe, bár túl a vadászidény sűrűjén, inkább mostanság az érintővel, átlóval s hasonló geometria dolgokkal foglalkozom. Ha már körnek nevezem ezt a káprázatot, amelyik mély csodálattal tölt el. Féltem tőle, hogy egyszer leülök a fenekemre, s ez bekövetkezik. Ha az öregedés órája ketyegni kezd. Arról szó sincs, hogy keresem az érettségi öltönyömet, mert megfelelő öltözékben szeretném eltemettetni magamat, de mostanság kizártnak tartom, hogy a szerelem, mint mozgatóerő még egyszer megháborítson. Én is tehetek erről, de egy komoly trauma is, a tettes nem ismeretlen, de nő. A lányok martaléka lettem, voltam, és remélem még leszek is. A testi viszonylatok értéke a szerelmi ámok, nem álmok, ámok hiánya miatt cseppet sem változik. Jelige: ismétlés a dugás anyja, vagy valami ehhez hasonló, csak nem ennyire választékos megfogalmazásban.
Nem lehet a világ összes asszonyával hálni, de törekedni kell rá. Egy Amado könyvben találtam. A kikötői feliratok mindig felvillanyoznak. A nők vagy semmire, vagy mindig másra gondolnak. Íze után ítélve francia, talán valamelyik Dumas. Meg egy Faludi: a nők akkor is képesek terhesek lenni, amikor nincsenek másállapotban. Amikor ezt kinyilvánítottam, még abszolút feudális birtokviszonyok léteztek bennem. Én bárkivel, bármikor, te senkivel semmikor, sújtottam le az egekből aktuális tizenkilenc-évesemre. Nos, igen. Ez elmúlt. A levegőn sincs biléta, mondá egy barátom, engedd szabadon a madaradat, s reménykedj, hogy nálad jobban fogják szeretni. Azt is hangoztattam sokáig, hogy a tizenkilenc évesek a legjobbak. Nem vonom vissza, bár ebben már több a hagyománytisztelet, mint a realitás. A házasságaim mindig megtalálták a maguk zátonyait. Mielőtt betörtek volna, nyerget dobtak volna a hátamra, megszöktem, nem sorolnám egyik esetet sem a hőstetteim közé, viszont csatolnám a védekező mechanizmusom dossziéjához. Nem bánok semmit, a gyerekeim miatt végképp nem.
Magamtól nem lehettek volna. Jandl ezt gyönyörűen megírta. Valamikor, ifjúságom legelején egyik barátnőm rávett, számoljam meg, kivel szűrtem össze a levemet. Megszámoltam neki. Amúgy hozzávetőlegesen, no de ne feledjük, egészen máshogy álltak a dolgok akkor, mint ma. Ehhez meg jöhet egy Petri: a meleg-csákány-váltás-szerű kapcsolatok nem váltak be. Ennek harminc éve. Soha többé nem tenném meg a számszerűsítést, mert marhaság, továbbá képtelen lennék rá. Amit akkor tréfának vettem, bárkinek elég lenne ahhoz, hogy sietve beszerezze az obulust, mert mindjárt itt a révész. Igyekszem erre nem büszke lenni, csak mosolygok magamban olyan társaságokban, ahol ez a középpont. Nyilván a szexualitás a kör közepe, de csak a kielégítetlenség rajzolja újra és újra a középpont köré a kört. Én nem vagyok kielégítetlen, túl vagyok a nehezén. Szeretem a magányt, s változatlanul azt a négy halmot, kétszer két halmot, amelyektől megtörnek, bolondok, avagy sérültek lesznek sokan.
Nem mondhatok mást, jön a génjeiddel mindez, attól függ, mi mivel egyesül. Nekem jó ez a géntalálkozó. Innen, a kiindulási ponttól szemlélem, innen kell szemlélnem, ha nem vagyok feledékeny. Nem vagyok az, legfeljebb rossz a memóriám, de a teljesség szempontjából ez mit sem jelent. Meg fogok halni. Anyám is. Apám is. Esküvői fotó a falon. Fohászkodni lehet, evakuálni és ejakuálni is, de a lényeg ott van a keretben a falon. Az ifjúság szent elszántsága a lehetetlennel szemben. Bár ez még így is túl leegyszerűsített.

Az egykori italbolti hangulat
 

–Bármiről kérdezhetlek, ebben állapodtunk meg, úgyhogy egy nehéz szó következik: ital?

F.Á.: –"Az uralkodó nézet az volt, hogy LSD-t bevenni, hasist szívni tisztán organikus dolog… s az alkohol a szülők becsületes világába vezet." Ezt a hatvanas évekből idéztem meg. Pusztán azért, hogy éreztessem, milyen választási lehetőségek adódtak egykoron a művelt világban, és a Kádár-medencében. Amikor függetlenül rendtől és rendszertől inkább fiatalnak illett lenni, nem nyakkendős, öltönyös, felnyírt fejű aktatáskásnak. Volt a négyharmincas Kőbányai, négyhúszért a korsó, meg kilenc forintért Gregory Corso. Lehetett választani. Kábítószer alig, állítom, hogy szerencsére, de megkockáztatom, hogy az italbolt – mondjuk 1967-ben – messze nagyobb károkat okozott a fejekben, mint okozhatott volna a megátkozott fű. Az alkoholnak monopóliuma volt és van, s esze ágában sincs lemondani róla, röhögött bele a markába, hogy az a néhány kócos vadember nem tudta megingatni a hatalmát. A kocsmák már régen nem italmérések, találkozóhelyek voltak, hanem önvesztőhelyek. Nem italt, bort, sört mértek, hanem alkoholt. A máról majd holnap.

–Megbocsáss, hogy közbeszólok, de mi ebben a te személyes történeted?

F.Á.: – Hogy a kollektív tündöklés, a szakadatlan tivornyázások, az úgynevezett féktelen bolondozások megbecsült és mértékadó alakjaként a lehető legrosszabb híremet költsék földön, vízen, levegőben. Hogy részese legyek az ifjúságomnak, egyetlen percét ki ne hagyjam, olyan fickóként, akit ha látnának a Picadillyn heverésző akkori hasonszőrűek, még ők is elismerően füttyentenének, hogy ez aztán egy eszement barom! Sokáig nagyon jól éreztem magam ebben a helyzetben, nagy társaság volt a’ la Bereményi, és napfényes nyári délelőtt, nagy, szent tájékozatlanság, kifogyhatatlan energia. Aztán jött a napfogyatkozás, barátelhullás, a pusztító nyolcvanas évek, csörgött a vekker. Ez az én személytelenül személyes történetem ebben az egészben. Nem láttam, mi áll a címlapfotók és legendák mögött, önálló voltam, de az erő, amelyik arra sarkallt, hogy olyanabb legyek a legolyanabbnál is, nem tőlem származott. A félreértelmezésekből származott. Utóbb aztán egyáltalán nem volt könnyű ezt helyrehozni magamban, tisztázni, hogy nem klón, hanem inkább clown voltam. A semmi választott el az alkoholizmustól, amit végül is megúsztam, de a poklát ismerem. Az elvonás lidérces napjait, amikor lerázod füléről a vizesbögrét. Halálszag, izzadság, a házimozi megállíthatatlan filmje az agyban és ágyban, szétesett arc, a cél és az ambíció teljes hiánya, egyedüllét. Csak a következő percet túlélni gyógysör mentesen, valami ételt legyűrni anélkül, hogy a nagy fehér mennyasszony kerámia testét markolnád térden állva. Kapaszkodás nélkül feküdni. Kitapogattam a valóság határait. Ezt mindenki átéli, aki túlbecsüli magát, és szkanderpartira hívja a piát. Ebben a partiban soha nem hirdetnek győztest, csak a temetési időpont bejelentése tuti. Semmiféle menekülésről nem volt szó, én inkább kergetőztem, bilincsben akartam pillangót fogni, ahogy mondani szokás. Magánzárkában őrzöd a szent szabadságodat, aztán csalsz, hazudsz, átküldöd magadat a torzítón, miegyebek, és azt hiszed jó vagy, örök és elpusztíthatatlan. Közben minden romhalmazzá változik körülötted, az is, akivel esetleg együtt élsz, és telehortyogod, összefetrenged az éjszakáit, amíg tűri. Amikor aztán, hogy szeretett prédikátoromat, Adyt citáljam újra, elengeded a mámor turistakötelét, jönnek a szürke valóság szilánkjai rajokban, uramatyám, mekkora hülyét csináltam magamból tegnap, miket hordtam össze, oda sem megyek többet, aztán persze megint mész, és folytatod, hogy az újabbak elfedjék az előzőeket. Embere válogatja, lehet ez valami életforma féleség is, mondjuk Hrabal módra, de a legendák nem azonosak a napi gyakorlattal. A Mester sem fürdött örökkön söröskádban, olykor leült holmi történeteket írogatni a Perkeo márkájú atomgépén. Nem tudom, ki hogy van vele, én nem csinálok semmit sem, ha iszom. Azaz dehogynem; olyankor iszom. Esetleg lefirkantok valami őrültséget, hogy aztán felébredvén elhajítsam. Nem hiszem, hogy bánnám az egészet, ami lelkiismeret furdalásom van, az a közvetlen hozzátartozóimmal kapcsolatos. Végül a védekező mechanizmusom győzött. Körülbelül harmincöt-negyven éves koromig az asztal alá tudtam küldeni minden képzett fogyasztót, aztán megváltozott a helyzet. A testem feladta, ha ittam, normális ember módjára viselkedtem, azaz berúgtam. Egy ideig próbáltam visszahívni a régi énemet, de csak elvetélt és szánalmas kísérletekre futotta. Be kellett látnom, hogy már nem működtető erő számomra az ital. Megálltam a könyvespolcom előtt, nem ismertem neveket, semmire nem emlékeztem, újra kellett építenem mindent. Tragikus napok voltak. Ráment tíz egynéhány évem, ebből hosszas idők, amikor nem kívántam másnapos lenni, épp ezért nem józanodtam ki. Hogy is volt a kezdet? „Az alkohol a szülők becsületes világába vezet." Menj a francba, mondtam egy reggelen, nem vagy te laboratórium, függőség viszlát, ég veled Sütőrum! Valahogyan, és számomra egészen váratlanul átfordultak bennem a dolgok. Nem lettem absztinens, nem bírom a tilalmakat elviselni, szeretek sörözni, jó borokat inni. Akár vissza is bombázhatom magamat a kőkorszakba esetenként, már nem váltok vele jegyet a pokolba tartó vonatra. Egy kicsit rozoga vagyok másnap, miként minden földi halandó lenne, de semmi „mennyi vér lehet az alkoholomban”, semmi akkutöltés. Béke poharainkra! Egyébként is számtalan módon mérgezhetem magamat. Például levegőt veszek, vagy élelmiszernek nevezett kotyvalékot a szupermarkecokban. Elég energiát elvisz azok semlegesítése is.

Egy könyv
 

–Egy írónak mit jelent a könyv?

F.Á.: – Azt nem tudom. Nekem a tudás mindörökké gyarapodó gyűjteményét, ha a nagybetűs Könyvre gondolsz. Kontra McLuhan, Gutenberg-galaxis. A videofelvételeket nem tudom használni, amikor reggeledem a mellékhelyiségben. Könyvet olvasok. Az ébredezés a nap olyan pillanata, amelyik pillanat eldönti a továbbiakat. Csak a könyv szólhat bele, meg a zene. Leülök arra a drága kávára, aggódom a vízöblítés miatt, s nézem a papírlapokat. Lehet, hogy éppen Kurt Vonnegutot olvasok, lehet, mást. Mindig akad aktuális biblia. Azt hiszem, az összes olyan könyv megtalálható a polcaimon, amelyikre szükségem van, amelyik nekem fontos. Tisztelem a fordítókat, nélkülük nem tudhatnék arról, amiről a könyvek miatt tudok.
Ha kézbe veszem a Könyvet, akkor az egész emberi kultúrát veszem kézbe. Lényegében a könyvek a tartalék memóriámat jelentik. Megfogadtam Szentgyörgyi Albert javaslatát, miszerint nem kell mindent megjegyezned, de tudnod kell, hogy melyik könyvben van, amit keresel. Melyik polc, melyik gerinc. Nyúlj oda, s találd meg az oldalt, a sort. Szeretem a könyvet, személyes, nem pótolható mással. Ég áldja Gutenberg Mestert!
Jut eszembe, lányom férje nemrég elvitt egy szűk utcába a Rajna partján fekvő valamelyik vénséges kis városkában – nem Mainz volt, de nem jut eszembe a neve –, és rámutatott egy házra. Itt lakott Gutenberg – mondta. Úgy gondolta, hogy egy írónak látnia kell ezt a házat. A könyvről mindig a másoló szerzetesek, gyertyák, iniciálék, Kner, az ajándék jut eszembe. A szépség és a biztonság.

1968. Faludi Ádám
 

–A szabadság mit jelent Neked?

F.Á.: –Viszonyom a mindenséghez. Minden önkorlátozó határozatomnak bármikor képes vagyok az ellenkezőjét cselekedni, mert nem fogadom el a korlátozásokat. Ez persze nem anarchia, hiszen használom a villanyt, gázt, vizet. Ellent tudok mondani magamnak is, és ellentmondásaim ellenére képes vagyok fenntartani működőképességemet. Irány a trapéz, elő azzal az istenverte hegedűvel! Nehezen bánok épp ezért ezzel a fickóval, viszont nem érnek csalódások, s derűs vagyok, ha önállóságra való törekvéseit innen messziről nézem. Ülök a Holdon, s mutogatok erre a személyre odalent a felhők alatt. Ha nem így nézed a világot, megkockáztatom; tévedsz, valamit nem tudsz, talán épp a legfontosabbat. Szerencsére, szerencsémre, eszmélésem első pillanatától kezdve, mint említettem, esténként felültem a Holdra – ott ragyogott az udvar fölötti mély, nyár éjszakai égbolt kellős közepén –, s megvizsgáltam, mi történt aznap. A szabadság az egyetlen, amiért mindent feláldoztam – a szabadságot kivéve – azok közül a dolgok közül, amelyek általában a normálisnak nevezhető életvitelt jelentik. Nem vállaltam el jó fizetéssel kecsegtető állásokat, nyaranta nem voltam hajlandó dolgozni, csak olykor a magam kedvére, belementem szerelemre alapozott házasságokba, olyanokat beszéltem nyilvános helyeken, hogy a spionok füle kettéállt a gyönyörűségtől, nem bánom, hogy így tettem. Miként egy nem túl jelentős dialógusból kihallik: a régi álmok jó álmok voltak, nem váltak valóra, de örülök, hogy voltak.

Eugene Delacroix után szabadon
 

–Eddig úgy gondoltam, nem Münchausen báró unokája ül velem szemben. Mi is ez a Holdon üldögélés?

F.Á.: – Egy fa kiságyban készültem az elalváshoz, ingattam jobbra-balra a fejemet, s elindultam erre a csodált égitestre, s tényleg ráültem. Persze három-négy évesen ez könnyű, de ha erre gondolok ma, akkor nem juthat más eszembe, pusztán az, hogy még mindig emlékezem akkori vágyaimra és tisztaságomra. Nem juthat más eszembe, mint az, hogy nem lettem hűtlen ahhoz a kis kölyökhöz, álmait nem feledtem, parányi mindenségét nem törtem szét. Nyilván leminősíthető ez a látásmód, viszont nincs köze az infantilizmushoz, ehhez a világméretű gügyögéshez, a világhoz sincs köze, csupán a világomhoz, amelyet egyre inkább birtokba tudok venni, s egyre inkább kedvelek.

–Megint közbeszólok: a szabadság elérése, megtartása mihez vezet?

F.Á.: – Gazdasági csődhöz, de az igazi szerelem itt gyökerezik. Csak magammal akadnak elszámolni valóim. Talán ez a szabadság. Nyitva hagyott ablak, ajtó, a feledékenység folytonos hiánya, hűség, az erőszak minden formájának elutasítása. Gyakorlatilag semmit nem értem el az életemben a szabadságom megőrzésén kívül. Ennyibe került. Sosem kellett a nyelvemet másra használni, mint amire való, vagy éppenséggel használni kellett volna. A fényesre nyalás gyakorlatára gondolok, nem a lányok feszületére.
A szabadság a sirály reggel a tó felett. Dippold Pali a kerecsensólyomhoz hasonlított, ez igen hízelgő, de talán ezt a megingathatatlan elszántságot látta meg bennem már nagyon régen. Egy kritikából idéztem, ami az Elvetemült történetek után íródott.

A kerecsensólyom
 

–És a rend? Mennyire határoz meg?

F.Á.: – A rend nekem a Galaktika rendje. Ettől az elmúlt ötven évre visszatekintve – százra is lehet, de az ötven a nagy intenzitása miatt már más idő –megpróbál eltérni a világunk, de a különféle elemi katasztrófák nagy pofonokat osztanak ki, hátha ért belőle, aki kapja. Hát nem ért. Én hiába nem ülök többé autóba, ez kevés. Az is kevés, ha te nem ülsz autóba, nem dohányzol, nem fogyasztasz E320-at. Itt vagyunk a világ végén, lógatjuk lefelé róla a lábunkat, s jókat vihogunk valami viccen, ez igen jellemző, de a tragikusnál több. Még írunk, festünk, filmezünk is, gondolván, hogy ez a dolgok rendje. Én nem tudom, hogy mi a dolgok rendje. Bizonyára az is, hogy este kimehessek sétálni egy városban. Hogy itt Európa közepén télen hó legyen, s márciusban ne fagyjanak el a barackfák. A rend az életed szervezettségét jelenti, azt, hogy ütemek nélkül zenélni viszonylag nehéz. A rend az életed, a napjaid rendje, ritmus, amiből csak kiesni könnyű. Törik a dobverő, ha megpróbálod.
Rend: a napraforgótányér geometriája és logikája. A mákszem elemeinek állandó mozgása. Lélegzet.

Rend
 
–Az utolsó előtti szó az emberszag. Ez mit jelent számodra?

F.Á.: – Ezt szándékosan félreértem, nem tehetek vele mást.
Nagymama mosdott a lavórban egy este, s megkért, hogy a hátát én mossam le. Hatvan éves lehetett. Öreg test, ott hajlik előttem a hát, persze megteszem, megmosom, mert szeretem őt, de egy kicsit meg is riadok. Csak sokkal később jövök rá, hogy az öregedés látható jeleitől akartam meghátrálni, mert ezek ma is rosszul hatnak rám. Megmostam a Nagymama hátát, láttam öreg mellét, oszt megfordult bennem a Milka tehén. Nem fogok én életemben egyszer sem mellébeszélni. Szeretem én a Nagymamát, ha ilyen ráncos is. Ilyen leszek én is majd, ha ilyen este lesz. Aztán nem sokkal később fürdetek egy lányt, finom kerek mellek, feszes fenék, s megkérdezi: ember, miért sírsz? Mondom neki, mert potyognak a könnyeim, de különben meg nem csak én halok meg, hanem te is.
Jobb szeretem az emberszagot, mint a dezodorokat.

–Végül ez a szó, hogy hibajegyzék?

F.Á.: – Ha az Elvetemült történetek Hibajegyzékére gondolsz, nos az nem volt vicc. Néhány avantgárdista azt vélte, hogy hoppá! ez igen! Ez a fiú tudja, mitől döglik a légy. Pedig csak nyomdahibák voltak, az utolsó pillanatban igyekeztem menteni, ami menthető. Én 70 táján próbáltam gárdista lenni, besorolni az aktuálisba, de aztán rájöttem, hogy inkább a magam útja érdekel. Ott jobb. A madár sem jár arra. Vagdalom a liánokat a macsetével, s mindig elhagyott városokba botlom az őserdő mélyén. Azt hiszem, vonzottam a nyomdahibákat, kapitális példányokat gyűjtöttem be belőlük, beleértve a nevem változatos formákban történő elírásától az olyan tördelői bejegyzések megjelenéséig, mint például: ide majd egy kép kerül, kérem a helyet kihagyni! Hans Arp megnyalta volna mind a tíz ujját a gyönyörűségtől, én meg majdnem bujdosásra adtam a fejem. Azt hiszem a nyomda ördöge nálam lakott társbérletben, és piszok jól érezte magát, de szerintem ez csak nekem tűnt fel. Bántottak azok a hibák, mert az igénytelenséget, felületességet, nemtörődömséget, hozzá nem értést jelezték. Hozzáteszem, annyi nyereségem származott belőlük, hogy tudjam, mikor kell nagyon figyelni egy könyv világrajöttekor, tudjak holmi szellemi horizontokról, s macsete nélkül az irodalomnak még a tájékára se menjek. Se véletlenül, se tévedésből. Megnyugtató, ha a macsete velem van. Legutóbbi kötetem, az Országúti firkáló megjelenése aztán helyére tette a dolgokat. Lehet, hogy a válogatott prózák egybegyűjtésének idejével még várhattam volna, de a helyreigazításokkal nem. Szükségem volt arra, hogy egyszer úgy lássam együtt a mondataimat, ahogyan leírtam őket. Megtörtént. Azóta nyugodtam alszom, van már mire szerénynek lennem, és lassan a kénkőszag is kiszellőzik a lakásomból. Ennyit a nyomdahibákról. De te a hibajegyzékről kérdeztél. A hibajegyzék én vagyok.

A hibajegyzék én vagyok! (Faludi Ádám 1967)
 

–Tettél már olyan kijelentéseket, hogy kevés az időd mindazt megírni, ami benned rejlik. Mennyire érzed tervezhetőnek az író pályát?

F.Á.: – Nem érzem úgy, hogy kevés lenne az időm. Lehet, hogy mondtam valami hasonlót, lehet, hogy ugyanezt mondtam, s most ellentmondok magamnak. Az írói pálya nem hinném, hogy tervezhető lenne olyan alkat számára, mint én. Túl spontán, túl improvizatív. Huszonöt évig sajnáltam hosszabb lélegzetű munkákra fordítani az időt, csábított a saját fiatalságom. Ez most már kiesett. Többnyire a rendszertelen rendszertelenség híveként lézengve, nehezen szánnám el magamat arra, hogy a teljesítmény vezessen. Tehát egy homályos tervem arra nézvést, hogyan szeretném eltölteni az életemet, azaz milyen párlatokat készítenék a napjaimból, létezik. Még két próza maradt a tartozások rovatban, aztán kint vagyok a vízből, elérkezik az egyidejűség korszaka. Megélni, megkívánni, megvalósítani, de ugyanakkor. Nincs több jegyzet, nincs több „csak még ezt, aztán majd kezdhetjük”, nincs több móka. Leülsz és megírod, a történelem elmúlt, csak a ma létezik. A két próza közül az egyik a Rockdíler, egy regény, lényegében készen van, még egy kicsit cirógatom, aztán mehet. Részleteket jelentettem már meg belőle, legutóbb a Kortársban. A másik pedig egy felhasználói segédkönyv Faludi Ádámhoz. Hogy milyen elemekből áll, milyen benyomások alapján alakultak ki benne azok a fogalmak, amelyek azt a bizonyos magánuniverzumot jelentik. Ha azt mondom, tyúkól, mindenkinek más, vagy semmi nem jut az eszébe. Ilyesmire gondolok. Hogyan teremtettem a világot címmel ebből is publikálok jó néhány éve, de lassan ennek is a végére érek, hiszen nem olyan sok az, ami meghatároz egy embert. Én úgy kábé kétezer címszóval körülírhatom az eredetet, a többi utánnyomás. Egyéb tudatos tervezés nincs, marad az írás és testvérei, mással egyébként sem szeretnék foglalkozni, mert arra nincs elég időm. Inkább ezt mondhattam, nem? Mindegy. Rengeteg napomat fecséreltem el arra, hogy pénzt keressek, mert ez a világ elfogadott formája. Hogy pénzt kell keresni. Aztán sosem kerestem több pénzt, mint ami egy hónapnál hosszabb időre elegendő lett volna. Nagyon restellem, inkább írtam, festettem, filmeztem, zenéltem volna helyette. Legyünk magas fogyasztásúak és gazdaságtalanok, utáljunk megbirkózni a problémáinkkal, ne süllyedjünk le saját szellemi színvonalunkra, és legalább havi rendszerességgel hallgassuk meg Helen Shapiro: Itsy Bitsy, Teeny Weeney, Yellow Polka Dot Bikini című dalát, ha már gyónni nem járunk. Bónusz Herceg. Benyújtom számlámat a világnak, akár Gregory Corso: "a világ egy millió dollárral jön nekem". Nem vagyok nagyigényű, készítsen ez a világ eggyel kevesebb Apache helikoptert – AH-64 - McDonall Douglas –, aztán ide a megmaradt pénzt, s én többet bele nem ütöm az orrom a pénzkeresők dolgába. Csupán a mindenséget szeretném megírni. Megelégszem ennyivel.

Faludi a kertek alján (2006-ban, Tatabánya)
 

–Nem sokat törődsz az önreprezentációval, időnként alig-alig publikálsz, könyveid nehezen hozzáférhetők, erről Te mennyire tehetsz? Úgy érzem, nem teszel meg mindent annak érdekében, hogy jelen legyél. Erre tapasztalataid késztettek, mondván a kritika, a divat, az Olvasó mind-mind a maga útját járja, s Te, mint író csak írsz, a többi nem érdekel? Vagy csak lusta vagy, netán remetei hajlamok vesznek erőt rajtad időnként?

F.Á.: – Nyilván rossz a természetem, az önreprezentáció nyomasztana. Nyomulni nem szeretek, még mindig úgy érzem, ez amolyan handlé-tempó, nem célom, hogy bármi értelmesnek álcázott hulladékot elsózzak, csak bejön valami alapon. Inkább könyvekben gondolkodom, de tudod, hogy általában mi a könyvek sorsa minálunk, ha a független képviselőség mellett kötelezed el magad. Lefordítanak. Borítóval a polc felé. Legtöbbször akkor publikálok folyóiratokban, ha kérnek tőlem kéziratot, de elég sűrűn előfordul, hogy nem bírok magammal, és önként hozom magamra a bajt. Értsd: úgy vársz a honorra, mint Estragon és Vladimir Godot-ra, de az nem jön. Szabadúszás helyett szabad fuldoklás. És visszajelzésre is vársz, ami esetleg még ennél is lényegesebb lenne, de az is ritka vendég. Sebaj.
Ha szükségem lesz rá, majd beköszönök a magyar irodalom ajtaján, ablakán, kéményén. Ez az én dolgom, s csak rajtam áll. Az irodalomnak ez a része nem igazán érdekel.

Mennyire követed saját szabályaid?

F.Á.:– Annyi szabályt tartok az alkalmazottaim között, amennyi elegendő, hogy ne sérüljek. Egyéb szabályokat rendszerint az áthágás gyönyörűségéért szoktam felállítani. Ha a művekre gondolsz, egyetlen szabályt tartok szem előtt: maradéktalanul valósuljon meg az elképzelésem, ami elindított, azaz amennyire csak lehetséges, közelítse meg azt. A többi szabály engem jelent.
Ha műbeli szituációra gondolsz, az a legjobb, ha a belső szabályok képessé válnak arra, hogy az orromnál fogva vezessenek. Ha a mindennapiakra, akkor éppen ellenkezőleg.

Képes lennél megírni a saját nekrológod? Anno morbid képi ötlet gyanánt könyvborítón már játszottál halottat.

F.Á.: – Ha megkísért a halál, akkor én sem vagyok jobb a Deákné vásznánál. Becsinált leves. Csak az életben hiszek, ha én meghalok, valamiféle tápanyag lesz belőlem, mint minden elődünkből. És persze meghalok. Nincs semmiféle spirituális közlekedés. Az Internet idején feltámadás! Ez a hit hihetetlen.
Kölyökkoromban nagyon féltem ettől a gondolattól. Mármint a meghalástól. Egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy egyáltalán ne foglalkozzam vele. A saját halálomra gondolok, nem a nekem kedves lények pusztulására.
Írtam már egy szabályos gyászjelentést – tán két évtizede –, és elküldtem az ismerőseimnek. Csupán abban különbözött a hivatalos és szokványos gyászjelentésektől, hogy a váratlanul meghalt helyett, a váratlanul életben maradt kifejezés szerepelt rajta. Rossz viccnek bizonyult, azóta tartózkodom az ilyesmitől. A morbid azért nem áll tőlem távol, mert nagyon közel van. Minden nap abban élek. Van annál morbidabb, minthogy visszatértek a hetvenes évek? Pojácák, piócák, Internacionálé, Gagyi Úr és Gagyiné asszonyság pedig tapsikál. Éljen a part!

Mennyire inspirál a félelem?

F.Á.: –Semennyire. A féltés képes inspirálni.

Faludi Ádám eddig megjelent könyvei:
Szögletes virág (versek 1988),
Alagsori műveletek (versek,1992),
Elvetemült történetek (prózák, 1993),
Big Mek (regény, 1996),
Szemelvények Karafo naplójából (versek, 1996),
A madarak helyében (versek, 1998),
Visszajátszás (Fantom Kiadó, versek, 2000).
Napraforgó (AB-ART, versek, 2002),
Angyalbérlő patakot keres (Kortárs, prózák, 2004.),
Országúti firkáló (Magyar Napló, válogatott prózák, 2005.)

Egyéb:
Akasztott angyal (l972. 1996 – CD),
Utazás Kabulba (2001 – CD).

[ Balogh Robert ] 2006-08-12 23:11:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Sinkovits Imre, nem lévén más lehetősége, aznap fulladásos halálra ítélte Gertrudist. Az ifjú kellékes, Szász János néven immár világhírű film- és színházrendező.

Ronyecz Mária hetvenöt éve született.

[ Archívum ]
A yesyes és Myra Monoka képviseli hazánkat
Az ibis szállodamárka nemzetközi programjának keretében 17 országban adnak helyi művészek összesen 44 intim és exkluzív minikoncertet. Az ibis Music magyarországi eseményén, az ibis Budapest Centrum közösségi terében ketten is felléptek: a yesyes dinamikus, fiatalos koncerten adott válogatást legnépszerűbb dalaiból, a sokoldalú és izgalmas Myra Monoka pedig kortárs r’n’b-ből és érzelemdús elektronikus popból ötvözött számait mutatta be.
[ Keresés ]
Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sztehlo Gábor 110 éve született

Karosi Bálint - Existentia

55 éve ezen a napon

Születésnapi levél – Ronyecz Máriának

Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Radnóti Miklós 110 éve született

Deák Kázmér grafikai kiállítása &

26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Lord of the Dance ismét Magyarországon

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]