Írók a teraszon [ irok.terasz.hu ] Sakkportál [ sakk.terasz.hu ] Kertészeti portál [ www.kertpont.hu ] Gokart Magazin [ www.gokartmagazin.hu ]

Szilveszter
[ Nemzeti Színház ]
fotó Bálint F Gyula
 
Dátum: 2019. június 24. hétfő    Mai névnap(ok): Iván, János a - a - a
Jurij Mamlejev: A fej
Bratka László máshol meg nem jelent fordítása
Jurij Mamlejev (1931) orosz író. Az Erdészeti Főiskolán végzett, utána matematikát tanított. Behatóan foglalkozott keleti filozófiákkal, okkult tudományokkal. A hetvenes évek közepén emigrált, előbb az Egyesült Államokban, majd Franciaországban telepedett le. Az utóbbi tizenöt évben Oroszországban az egyik legnépszerűbb, rendkívül sokat publikáló író lett.

A fej

Léna Razgadova, a huszonnyolc éves, érthetetlenül szép fiatal nő mindig elég furcsa volt, de legfőbb furcsasága abban állt, hogy nem az emberek, hanem saját maga számára tűnt furcsának. Ezért kissé félt magától. Még gyerekkorában olykor eszelősen kiabálni kezdett, amikor véletlenül meglátta magát a tükörben. Összefutottak a szülei, a szomszédok, de ő, iszonyodva nézve magát a tükörben, egyre kiabált és kiabált, noha úgy tűnt, hogy szép, és egyáltalán nem volt semmi abnormális a testén.
-- Ilyent még nem láttam az életemben, mint ő -- mondta Agafja néni.
És valóban, idővel kiderült, hogy bármilyen élvezet, még a szexuális is, nyugtalan bánatot vált ki belőle. Igaz, ezt gondosan titkolta idegenek előtt. Általában igyekezett, hogy a különössége csak saját maga számára létezzen, és ne szúrjon szemet a körülötte lévőknek.
De ez a bánat beleköltözött, és nagyon becsülte ezt a tulajdonságát. Előfordult, hogy valami fél-véletlen közösülés után azonnal bánat fogta el, és aztán egész napokon át megrészegült ettől az állapottól, nem kívánta, hogy elmúljon. Ezért is vonzódott az emberekhez.
Ahogy múltak az évek, kicsit összeszokott önmagával. Már nem kiabált annyira, amikor látta magát a tükörben. És gyakran mégis töprengett, hogy miért így jött a világra. Néha úgy tűnt neki, hogy a saját, túlvilágba irányított projekciója teszi ilyenné. Ritkábban az rémlett neki, hogy inkább ő maga, ahogy ezen a világon van -- csupán a túlvilágon lévő önmagának az árnyéka, és rettegés fogta el amiatt, hogy tudata nagy része egy másik világban van és szabadon rendelkezik ővele.
Ilyenkor a heverőre vetette magát és sírt a gondolatai miatt. A férfiak szerették a szépségéért, de megijesztette őket ennek a szépségnek a változékonysága, ahogy néha hirtelen, még a szenvedélyes csókok közben is -- ez látszott Léna arcán --, valami visszataszítóvá és kaotikussá változott.
Ahogy öregedett, úgy vált egyre mélyebbé és mélyebbé a szeme, s a mélyét nedvesség és sötétség ülte meg.
A férje rögtön azután elhagyta, ahogy meglátta késsel a kezében a tükör előtt ülni; a kés éle közel volt lágy torkához, de az arcán üdvözült mosoly bujkált. A férje szó nélkül összeszedte a cókmókját és elmenekült.
Mindazonáltal semmiféle gyanú sem merült fel, hogy őrült, de nem is volt az: sikeresen befejezte a főiskolát, szociológusként dolgozott. Azonban egyre jobban megragadta a szenvedés mágiája. Szeretett a haldoklók, főleg a gyámoltalan állatok szemébe nézni; nem, egyáltalán nem élvezte a kilátástalan helyzetüket, ellenkezőleg, a maga módján sajnált őket, de a lényeg, amiért az ilyen szemekhez vonzódott, a szenvedés mindenhatósága volt, amit tisztán látott bennük. Kész volt tisztelni a majdnem elviselhetetlen kétségbeesésnek ezt az állapotát.
És ilyenkor úgy érezte, hogy a túlvilágba vetett projekciója könnyebb, melegebb, sőt valahogy nőiesebb lett.
Másban majdnem normális ember volt. Hát, igaz, néha felébredt éjszaka és valami valószínűtlen, ok nélküli öröm miatt nevetett, ami sosem fogta el ébren. Ezt az örömöt azonban becsülte.
A kilencvenes évek reformjai ugyanolyan rosszul érintették, mint másokat, elvesztette a munkáját, de sokakkal ellentétben, el tudott máshol helyezkedni. De egyszer csak -- az őt teljesen hatalmába tartó állapot hatására -- elhatározta, hogy nem áll ellen semminek, és úszik az árral. Végső soron így jobb lesz, döntötte el.
Körülötte tönkrementek az emberek, mások alkalmazkodtak, de ő elhatározta, hogy előre megy, szembe a pusztulással. Egy év múlva eladta a lakását, és Isten tudja, hol telepedett le. Aztán, amikor már betöltötte a huszonkilencedik évét, majdnem elfogyott a pénze, és egy hatalmas, fekete, kedélytelen ház pincéjében lakott, nem olyan messze Moszkva központjától. Volt ott neki egy félig ledőlt téglákkal elkerített zuga.
A zugban nem volt tükör, és már nem tudott kiabálni magára nézve. Viszont volt ott egy ágy-hasonmás, párna nélkül, egy Lermontov kötet, egy hokedli és egy kés. A rajta lévő kis ruha elnyüvődött, de érthetetlen szépsége nem tűnt el, és a rongyban fénylett, mintha valami természetfölötti erő fűtötte volna. De a szépsége nem tudta megmenteni, és soha nem mentette meg, mert a szépségében volt valami szokatlan, ami ijesztette az embereket.
Keveset evett, és végképp távol került tőle az élet nyújtotta élvezetek teljes skálája, amint elköltötte a pénzét, és végleg beköltözött a ház alá. Ezért eltávozott tőle a bánat, és bánkódott utána.
A barátai, az otthontalanok, szerették a szelídségéért, de ők maguk egyre messzebbre és messzebbre távoztak el -- oda, a test nélküli világba.
-- Azért mégis milyen vagyok -- nevetett néha az ágyikóján, a pincében. -- Mindent elszórtam. Pedig képes lettem volna életben maradni. Most viszont érdekesebb élni és meghalni.
-- Milyen egyszerű és valószínűtlen élni, élni és meghalni -- suttogta magának lakhelye sötétjében. -- A feneketlen mélységbe zuhanni. Ilyen kísérleteket kellene végezni: élni és meghalni. Aztán megint visszatérni és meghalni, újra élni és meghalni, de úgy, hogy a tudat fonala ne szakadjon el a feneketlen mélységbe zuhanás idején.
Gondolkozni kezdett -- mintegy birtokolhatná saját magában a halált élve, és hamarosan észrevette, hogy nem kel életre többé önmaga túlvilági árnya, mintha eltűnt volna, és minden az ő agyában és tudatában kezdett volna összpontosulni.
És már nem sírt az ágyra vetve magát, hanem az éjszaka közepén, az odújában hallatszó neszek közepette felébredve felkelt és meghajolt az őt körülvevő sötétség felé.
De nem akart meghalni, mert megszerette a halált, megszerette, hogy önmagában hordozza. És a szeme olyan talányossá vált, hogy a kóbor macskák is megijedtek tőle, és a többi otthontalan -- akik valahol gödrökben leltek menedéket --, szintén kerülte. Csak időnként érezte a holttestek szagát. De már nem érzékelte a saját magányát.
És íme egyszer, a szokásos éjszakai sötétség és halál szagai közepette, élő emberi lépteket hallott. Nem azért ugrott fel az ágyról, mert félt, hanem egyszerűen nem tudta, hogy mit csinál. Zseblámpafény gyúlt, és látta, hogy egy ember, egy kövér, erős férfi áll előtte, ám a belőle áradó bűz azt bizonyította, hogy csöves.
A féri mozdulatlanul és meredt tekintettel vizsgálta, aztán elaludt a zseblámpa fénye. Léna szótlanul az ágyra ült. A férfi odament hozzá, mellé ült, és Léna a sötétben érezte nehéz lélegzetét. Ember ember mellett. Egyedül ketten.
-- Meg akarlak ölni -- hallotta Léna a sötétből.
-- Hogy hívnak? -- kérdezte.
-- Bogdan… Mi az, süket vagy? Meg akarlak ölni.
-- Miért?
-- Csak úgy.
-- Gonoszságból?
-- Persze, nem jóságból.
Léna nem ijedt meg. „Hát mitől félnék -- gondolta. -- Ha meghalok, hát meghalok.” De Bogdan valamiért fölkeltette az érdeklődését. Összeszedte a gondolatait, és ezt mondta:
-- Haragszol az egész világra, igaz?
Víziló hahotához hasonlító rettenetes röhögés volt a válasz. (Léna érezte, hogyan hullámzik Bogdan hasa.) És egyre tartott ez a bömbölés. Most megijedt Léna. A nevetés nem ért véget.
-- Mi olyan vicces, amit mondtam? -- háborodott fel óvatosan Léna.
A röhögés elhallgatott, és Bogdan ezt mondta:
-- A világot nem tudom megölni, hanem téged meg tudlak.
És megint röhögni kezdett.
A kés messze volt Lénától, a rongyokban, de egyszer sem támadt föl benne a gondolat, hogy ellenálljon.
-- Sokat megöltél? -- kérdezte hirtelen Razgadova.
Valamiért úgy tűnt neki, hogy Bogdan megint felröhög, de süket csend volt a válasz. Megint érezte a férfi nehéz és perverz lélegzetét.
-- Olyant, mint te, még egyszer sem -- mondta végül lassan Bogdan.
-- És a többiek kik voltak, férfiak, öregek, asszonyok, kik?
-- Mindet gyűlölöm, akit megöltem. És még néhányszor megölném őket.
-- Miért?
-- Semmiért. Egyszerűen, mert élnek. Egyszerűen azért, mert gyűlölök.
Megint hallgattak.
-- Jaj, Bogdan, Bogdan -- mondta váratlanul Léna. -- Hanem azt tudod, a halálod után bizonyára rögtön pokollakó leszel. Nagyon, nagyon hosszú időre. Mérhetetlenül hosszúra. Ez ritkán fordul elő az emberekkel.
-- Na és? -- ez volt a hűvös válasz.
-- Te hiszel benne, tudod ezt? -- kiáltott fel csodálkozva Léna.
-- Lehet, hogy tudom. Na és?
A válasz ugyanolyan hűvös és szilárd volt, mint az eddigiek, és úgy tűnt, hogy már nem ember, hanem egy távoli világokból jött szörnyeteg mondja. Mindazonáltal Bogdan ember volt.
-- Hm, ez rejtélyes -- suttogta Léna.
-- Jól van, gyerünk aludni! Én ezen az ágyon, te pedig valahol a sarokban.
-- Hogyan, nem akarsz megölni? -- csodálkozott Léna.
-- Nem akarlak. Elment tőle a kedvem.
Léna érthetetlen módon megörült.
-- Felébresztettél -- mondta elégedetlen hangon.
-- Nem számít, kialusszuk magunkat. Nyár van. Melegek az éjszakák.
És Léna ágyára feküdt. Az ágy recsegni kezdett. Razgadovának be kellett érnie a sarokban lévő rongyokkal.
Néhány óra múlva fény hatolt föld alatti világukba. Felkelt a reggel. Léna ébredt fel elsőnek -- felállt és sokáig nézte az alvó Bogdan arcát. Igen, egy harmincöt év körüli, nehéz testű, szélcserzett, kemény, piszkos arcú férfi volt.
„Furcsa, hogy mégis okos arca van” -- gondolta Léna.
Élelmiszere volt bekészletezve, és amikor Bogdan kinyitotta a szemét, az első, amit meghallott, Lénocska csicsergése volt:
-- Már kész a reggeli, kicsi Bogdan. Még hájas tészta is van. Tegnapi.
-- Magad sütötted, vagy mi? -- nevetett fel könnyedén a gyilkos.
-- Egy jószívű eladónő adta -- csipogta Léna. -- Kelj föl!
A hokedlin valóban reggeli díszlett, még ha szerény is. Lénocska egyszer csak ezt mondta a reggeli közben, amelyet Bogdan komor helyesléssel fogadott, különösen egy darab sajtot:
-- Hát Bogdan, hisz magadnak sokkal nagyobb bajt és kárt okoztál, mint nekik, akiket megöltél.
-- Megint fújod a magadét -- komorodott el kissé Bogdan. -- Vigyázz, kapsz a pofádra! -- mondta lustán, majd egykedvűen hozzátette -- Nekem mindegy. Akkor is gyűlölök.
Léna felsóhajtott:
-- Veled nem lehet komoly beszélgetést folytatni. Egyből: „kapsz a pofádra”. Hisz nő vagyok.
-- Én viszont férfi.
Léna alaposan megnézte furcsa borotvált fejét, borostás arcát, és hirtelen világosan megérezte benne a jövendő pokollakót, aki örökkévalóságokon át nem jön ki a szenvedések és a tőlük való kisebb megszabadulások ciklusából. De a legfurcsább, amit megérzett: Bogdan nem veszi komolyan a szenvedést. Mintha nem lenne szenvedés, vagy mintha fölötte állna, bár mintha benne is lenne.
-- Nem értem -- dünnyögte Léna --, de szeretlek.
Bogdan hallotta ezeket a szavakat, és megkövült nyugalommal helyben hagyta őket.
Így lettek férj-feleség, bár nem jogi szempontból.
Lénát meleget, kényelmet és bűzt érzett. Az egész, élvezet és boldogság iránti furcsa, de organikus undora ellenére tetszett neki Bogdan. Mindenekelőtt az elkárhozottsága tetszett. Bogdannak még az orgazmusa is elkárhozott volt. Mindenből, még erotikus nyögéseiből is a pokolbéli jövevény rémlett Lénának. Ilyen orgazmusból -- gondolta --, nem is születhetnek emberek gyermekei, csak a sötétség gyermekei. -- Ha-ha-ha -- nevetett Léna az éjszakában.
De nem bolondította meg Bogdan. Léna nyugodtan fogadta a pokol erotikáját.
„Tudja-e Bogdan, hogy ki ő? -- gondolta. -- De még ha nem is tudja, mit számít az nekem, a lényeg, hogy én tudok mindent.”
-- Kedvesem -- mondta neki. -- Szerelmeskedés közben a nyögéseidben néha azok jajgatását hallom, akiket megöltél…
Valójában hazudott: ezekben a nyögésekben magának Bogdannak a jövőbeli pokolbéli bolyongásai során hallatott üvöltését hallotta. És ez vonzotta a legjobban: még ebben az üvöltésben is Bogdan saját végtelen szenvedése iránti közönyét érezte, pedig nyilvánvaló volt, hogy szenvedni fog.
-- Te, Bogdan -- mondta neki az ágyban elalvófélben --, egy másik teremtésből jöttél, mint az emberek -- nem félsz a pokoltól.
Bogdan, aki mindent a maga módján értett, víziló nevetéssel fogadta a megjegyzést. Léna néha sírt, amint búcsúzás közben csókolta Bogdant, amikor az elment a pincéből.
-- Csak többé ne ölj meg senkit, Bogdan! -- suttogta neki. -- Nem szabad, megígéred?! Inkább ölj meg engem, nekem mindegy. Ráadásul, ki tudja, még megölsz valakit az boldogok közül, vagy általában, akihez hozzá sem lehet érni, és akkor…
Bogdan így válaszolt:
-- Hülye vagy, Léna. Mi az, tudod, hogy ki vagyok én? Hát ezt én magam nem tudom. És senki nem tud semmit. Csak motyognak. Egyébként, már régóta nem ölök meg senkit. Mert elegem van belőle. Megyek, kirabolok valakit és leiszom magam.
Léna maga is elment a szabadba. Az utcán a szokásos bábeli zűrzavar: árusbódék, autók, koldusok, asszonyok szatyrokkal, szentek, iszákosok, szent eszelősök, üzletemberek és egészen flúgosok. Május érződött a levegőben.
Léna szerette mindezeket az embereket, és „ha nincs a feneketlen mélységbe vezető utolsó utam -- gondolta --, köztük lennék és még jobban szeretném őket, az arcukat, a szemüket, de bementem a saját alagutamba, a számomra rendelt fekete lyukba”.
Bogdan este jött meg, azzal, amit rabolt vagy „balkézről” keresett, de Léna látta az arcán, hogy megvolt gyilkosság nélkül. Így telt el néhány hónap.
Mindazonáltal, más formákat öltve, erősödött Bogdanban az elkárhozottság. Az arca kezdett valahogy furcsán megfeketedni. Léna azt ajánlotta neki, hogy igyon. De a vodka nem vigasztalta Bogdant.
Néha este gyertyafény mellett ültek a földalatti világban, az asztalt helyettesítő két hokedli mellett -- a másodikat a szemétből hozták --, és ittak.
-- Nem rúgsz be a vodkától, nem rúgsz be -- mondta kiábrándultan Léna. -- Tényleg nem szereted a hallucinációkat?
-- Én semmit sem szeretek, Léna -- válaszolta komolyan Bogdan.
-- És a vigasz?
-- A magam vigasza vagyok. Nem nekem való ez az egész, nem nekem való.
-- De kevesebb lett benned a gyűlölet.
-- Na és? Lehet, hogy most nem az embereket, hanem a holdat akarom megölni, hm?
-- Tedd meg, Bogdan, tedd meg!
-- Hanem téged nem értelek, Léna. Ki vagy? -- dünnyögte Bogdan, és alig volt fenyegetés a hangjában.
De Léna megbékítette érthetetlen szerelmével.
-- Még nem láttam ilyeneket, mint te -- suttogta néha Bogdan. -- Hol vagyok?
-- Megszerettelek, Bogdan -- válaszolta komoran Léna.
-- Hát, a szerelmed valahogy olyan… Még szavaim sincsenek -- tárta el jólelkűen a karját Bogdan. -- Nem hasonlít semmire…
Hamarosan azonban a Léna iránti gyűlölet rohama fogta el.
-- Én, Léna, mégiscsak meg akarlak ölni -- összegezte egy este az érzéseit.
-- Miért, Bogdan? -- kérdezte elsápadva Léna.
-- Csak úgy, ehhez vonzódok.
Aztán azonban elmúlt a roham: Bogdan, Lénára nézegetve, valahogy megnyugodott. De az idő múlásával egyre gyakoribbá váltak ezek a rohamok, és Léna úgy érezte, lehet, hogy vér fog folyni.
Viszont a rohamok közt Bogdan ugyanúgy tisztelte, mint addig. A tisztelet még erősödött is benne.
Léna most egyenletesen, nyugodtan és flúgosan szerette, és már függetlenül attól, hogy meg akarta-e ölni, vagy nem. Régebben csak lángra lobbantotta benne a furcsa szerelmet Bogdan vágya, hogy megölje.
-- A bennem lévő szörnyet szeretted, nem engem -- panaszkodott neki egyszer Bogdan, miközben a hájas hasát paskolta. -- Olyan vagy, az ördög vigyen, az ördög tudja, milyen. Nem félsz, hogy megöllek, és közben nem akarsz meghalni. És így vagy mindenben. És a szerelemben is ilyen vagy, nem választod szét, hogy…
Léna elkerekült szemmel nézett rá, és azt válaszolta: több, mint valószínű, hogy Bogdan egészében szörnyeteg, és ő nem oszt fel benne semmit, és mindenestől szereti, és megsértette Bogdan.
Bogdan röhögött:
-- Úgy mondod, mint egy ember, hogy: „megsértettelek”. Az embereknek van olyan, hogy „megsértettelek”, de nem nekünk. Mit tetteted magad… megöllek, Lénok, megöllek…
-- Milyen okos vagy itt nekem -- nevetett Léna, bár megmagyarázhatatlan hideg futott végig a hátán, amin csodálkozott: valóban ő is fél a haláltól? -- Ha akarod, kimegyünk innen, mindig újra talpra tudok állni, ha akarok, nem is sejtené senki. Az MGU-n (Moszkvai Állami Egyetem) fogok előadni…
Bogdan nem egyezett bele. A viszonyuk hiperbolikussá vált. Egyszer Bogdan majdnem egy egész hónapra eltűnt. Korábban is eltűnt, de nem ennyi időre, rendszerint öt-hat napra. De Lénát egyáltalán nem bosszantotta semelyik távolléte sem.
Szokott misztikus gyengédségével fogadta, de ez alkalommal megdöbbentette a látványa: Bogdan bárgyú lett. Nem mintha folyt volna a nyála, de a szemében teljesen kihunyt az értelem, és az arca bonyolultan idiotikus kifejezést öltött. Ilyennek sosem látta, és képes lett volna még meg sem ismerni, annyira megváltoztatta a külsejét a bárgyúság. Nem is tudott semmit mondani, de kézmozdulattal hívta, hogy üljön a hokedlihez, enni.
Bogdan artikulátlan hangon bőgött:
-- Ma nem öltem meg senkit -- mondta valahogy értelem nélkül.
-- És korábban?
-- Senkit.
-- Mit csináltál egy egész hónapig, hol voltál?
-- Az ördögben.
-- Jó válasz. De mégis?
-- Az anyukámnál.
-- Van anyukád? Nem mondtad… És ő hasonlít az ördögre. Mit csináltál nála?
-- Fürödtem.
Léna megrettent. Minél inkább nézte Bogdant, annál inkább meggyőződött róla, hogy valami megmásíthatatlan, katasztrofális és szörnyű történt.
Mindazonáltal ágyba feküdt vele.
-- Mú-mú -- motyogta néha álmában Bogdan.
Reggel Léna alaposan megnézte. Lehet, hogy elmúlt? És valóban, nem olyan bárgyúnak, hanem okosabbnak látszott.
-- Ülj le, Bogdan, iszunk, megreggelizünk azzal, amit az Isten adott! -- mondta Léna.
-- Nem.
-- Mi van, nevetsz?
-- Csak akkor nevetek, amikor gyilkolok.
Ez már a „normális” Bogdan szelleméhez illő válasz volt.
-- Halad a dolog -- dünnyögte Léna.
De aztán kézmozdulatai teljes képtelenségével megdöbbentette Bogdan. A mozdulatok komorak voltak és a falra mutattak.
-- Mi van ott? -- kérdezte Léna.
-- Semmi -- válaszolta Bogdan. És hirtelen eltátotta a száját, mégpedig nagyon szélesre. Léna megértette, hogy biztos mindennek vége, hogy Bogdan nem tér vissza régi állapotába.
És valóban, megmaradt féleszűnek még egy napig, kettőig, háromig, egy hétig… csak néha villant fel a szemében valami a régi Bogdanból, a saját és mások szenvedése iránt közönyös, az egész világmindenség iránt közönyös szenvedélyes gyilkosból. Legjobban ilyennek szerette Léna, ezért is bocsátotta meg neki mostani féleszűségét és tűrte meg. Bogdan pedig egyre gyakrabban adott ki artikulátlan hangokat, és már nem fenyegette Lénát. Ez nem tetszett Lénának, néha a saját vérét kívánta, és könnyedén nevetett a sötétben. De főleg a szenvedély ragadta el, hogy megtudja: mi történt? Miért?
És hirtelen felvillant benne a magyarázat. Eszébe jutott egy szinte analóg eset, amikor a hirtelen jött gyengeelméjűség egy rendkívül intelligens férfit, egy professzort kerített a hatalmába, és úgy nézett ki, hogy örökre. Az esetet akkor egy barátja, egy nagy gyakorlati okkultista magyarázta meg. Azt mondta, hogy a „rendkívül intelligens férfinek” ellopták a feje, pontosabban az értelme felét, egy démon lopta el, mivel a férfi nyilván hirtelen elvesztette a hasonló erők tudatba hatolása elleni természetes védelmet, a védelmet, amellyel rendelkezik minden testet öltött lény. Előfordul ilyen, de ritkán, és a gyakorlati okkultista elmagyarázta Lénának a tüneteket, különösen hangsúlyozva a beálló, semmilyen természetes okkal nem előkészített gyengeelméjűség váratlanságát.
Most mindezek a tünetek jelentkeztek. Léna először megrettent egy kicsit.
-- Szegény, szegény -- gondolta --, hát hogyan hibázhatott ekkorát?!
Álmában látta ennek a tolvaj démonnak a fekete és elképzelhetetlen projekcióját, a démont, aki diadalmaskodott, és örömét lelte a zsákmányában. Olykor Léna beszélgetett vele álmában, de semmire sem emlékezett a beszélgetésből, amikor felébredt.
Egy időre még a kiabálást is abbahagyta, amikor meglátta a saját tükörképét valahol az utcán, a kirakatüvegben…
Bogdan meg, bár féleszű volt, rendkívül komorrá vált. Léna úgy gondozta, mint egy gyereket, aki járt a pokolban. Bogdan nevetgélt, és mint mindig, eljárt zsákmányolni, és amikor megjött, hamis drágaköveket hozott, és fenyegetően villogó szemmel azt bizonygatta Lénának, hogy valakit kirabolt vagy megölt. És éjszaka, gyertyával megvilágítva őket, Léna elé szórta a hokedlire a hamis drágaköveket, tompán dörmögte, hogy most hosszú időre, sok-sok napi gondtalan életre futja nekik az árukból. „Ma tíz embert öltem meg” -- közölte egyszer boldogan, amint hazatért, és nyeglén mosolygott.
Léna, szegény fejét simogatva vigasztalta, de közben a jövőbeli szétmarcangolt, már nem emberi lényt látta benne, aki a végigmegy a majdnem szakadatlan szenvedések és sötétség évezredein. És ezért szerette. Valamiféle végső elkeseredés kerítette a hatalmába. A jövőben csak annak az áthatolhatatlan sötétségnek az évezredeit látta, amelybe a Világmindenség merül, és az ilyen látomás megigézte.
-- És se egy csöpp öröm, se egy csöpp gyönyör -- dünnyögte megbabonázva az ágy-hasonmáson feküdve. És meredt tekintettel próbálta kifürkészni és megérteni a sötétséget. Mintha sebhez ért volna, fájdalmat okozott neki a gondolat, hogy a boldogság számára rendeltetett lét hirtelen elkárhozott lehet.
-- Bu-bu-bu -- dünnyögte Bogdan, vadászatra indulva. A gyilkosságairól, természetesen, kitalálta az egészet.
De a gyengeelméjűsége csak tragikus érzéseket keltett Lénában. És valóban, Bogdan még ebben sem volt nevetséges.
Egyszer Léna elment, hogy a városban csavarogjon. Kísértetként járt az emberek közt, boldogságot kívánva nekik. És az emberek megértő tekintettel válaszoltak neki, mivel mindegyik tudta, hogy mi a halál. Az alamizsnából kenyeret vett és egy kis üveg mézet. És elbandukolt az adeptusához.
Feljajdult, amikor lelopakodott a pincébe: a halott Bogdan feküdt előtte. Megölték. Vér szivárgott a halántékából. Mi történt -- erre még gondolni is fölösleges volt.
Léna éjszakára a holttesttel maradt, sírt mellette.
Másnap fogta az eldugott éles kését és levágta vele Bogdan fejét, a testet meg messzire félrelökte -- és sötét földalatti árokba dobta, amelynek a feneként apró csúszómászók és értelmetlen kukacok másztak.
A fejet az ágya mellé állította és képes volt sokáig, órákon keresztül nézni. Minden emberi, ahogy érezte, eltávozott ebből a világból.
Időnként odament, és megcsókolta a fejet. És ez fej a pokol emlékévé és az elkárhozott szerelem jelképévé vált számára.

Bratka László fordítása

Jurij Mamlejev (1931) orosz író. Az Erdészeti Főiskolán végzett, utána matematikát tanított. Behatóan foglalkozott keleti filozófiákkal, okkult tudományokkal. A hetvenes évek közepén emigrált, előbb az Egyesült Államokban, majd Franciaországban telepedett le. Az utóbbi tizenöt évben Oroszországban az egyik legnépszerűbb, rendkívül sokat publikáló író lett. Horrorelemekben, abszurd és tragikus fordulatokban bővelkedő, filozófiai eszmefuttatásokat, parodisztikus vonásokat alkalmazó pesszimista írásai alapján talán a "legoroszabb" írónak lehetne nevezni. Önmagát "metafizikai realistának" tartja. Magyarul tucatnyi elbeszélése jelent meg.
B.L.
Kapcsolódó linkek:
   • Emlékezés Bratka Lászlóra
   

[ Jurij Mamlejev - Bratka László ] 2006-07-18 22:12:00
Cikk nyomtat?a Cikk elk?d?e e-mailbe Hozz?z?? a cikkhez
 
Előadóművézet Sajtóanyagok
Irodalom Könyvsarok
Képzőművészet Kiadváyok
Filmművészet Fesztiválok
Tásadalom Ráday utca
Programajáló Pécs 2010
Pályázatok Enciklopédia
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
[ Archívum ]
A yesyes és Myra Monoka képviseli hazánkat
Az ibis szállodamárka nemzetközi programjának keretében 17 országban adnak helyi művészek összesen 44 intim és exkluzív minikoncertet. Az ibis Music magyarországi eseményén, az ibis Budapest Centrum közösségi terében ketten is felléptek: a yesyes dinamikus, fiatalos koncerten adott válogatást legnépszerűbb dalaiból, a sokoldalú és izgalmas Myra Monoka pedig kortárs r’n’b-ből és érzelemdús elektronikus popból ötvözött számait mutatta be.
[ Keresés ]
Békéscsabai Jókai Színház 2019-2020-as évadja

Radnóti Miklós 110 éve született

Deák Kázmér grafikai kiállítása &

26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál

Lord of the Dance ismét Magyarországon

455 éve született a magyarok háziszerzője Shakespeare

A cselló lelke

20 év után JAZZ+AZ!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket!

Novák Ferenc Tata előadása Forrószegiek

Meg kell élni a szélcsendet is

Fotóriporteri Életműdíj 2019: Szebeni András

Kovács Edit Jászai Mari-díjas

Az orosz titán a Müpában

Minden gyerek jusson el színházba – de hova és mire?

Füst a szemben

A 88. utca fogjai

A revizor

Mégis, kinek az élete

Romlás

Kaukázusi krétakör

A szecsuáni jó ember

Vihar

Dogville

Szép nyári nap

Ördögök

Hű, de messze van Petuski!

Nyári kalandok

Csákányi - Kulka

Idill

ISMERI?
[ Ki kicsoda játék ]
275 portré
cikkek
galéria
Keresés
Terasz 2002-2006
Terasz 2001-2002
 
 
 
 
Film
Adatbázisok - Amatőr - Digitális film - Filmek időrendi sorrendben - Filmek kategóriák szerint - Filmfesztiválok és díjak - Filmkészítés, filmforgalmazás - Független film - Klasszikus filmek, filmklasszikusok - Média - Mozik, moziműsor - Multimédia - Oktatás, filmtörténet - Online vásárlás - Rendezők - Szervezetek - Színészek, színésznők - Toplisták, filmelőzetesek - TV-csatornák, videotékák

Fotózás
A nap fotója - Analóg fényképezőgépek - Boltok, használtcikkek, szolgáltatások - Digitális Fényképezőgépek - Elmélet - Hírek - Múzeumok, kiállítások - Nyomtatók - Online galériák, portfoliók - Pályázatok - Szkenner - Tartozékok - Témák, zsánerek - Weblapok, magazinok

  Irodalom
A századforduló irodalma - Antik irodalom - Antikváriumok - Barokk - Bevezető - Érettségi tételek gyűjteménye - Felvilágosodás - Gyermek- és ifjúsági irodalom - Irodalmi újságok és folyóiratok - Irodalmidi díjak, egyesületek, szervezetek - Irodalomtörténet és irodalomtudomány - Klasszicizmus - Kortárs magyar irodalom - Kortárs világirodalom - Könyvesboltok - Könyvkiadók - Könyvtárak - Középkor - Nemzetek irodalma - Realizmus - Reneszánsz - Romantika - Szimbolizmus - Szórakoztató irodalom - Tematikus gyűjtemények - XX. századi magyar irodalom - XX. századi világirodalom

Művészet, építészet
Alkotások - Alkotók - Dokumentumok - Gyűjtemények - Információk - Kiadványok - Korok, stílusok - Technikák - Üzlet

  Színház
Budapesti színházak - Határon túli magyar színházak - Mozgás- és Táncszínházak - Színészek weboldalai - Színházi oldalak - Vidéki színházak

Tánc
Elmélet, szakirodalom - Előadások, táborok, fesztiválok - Koreográfusok, vezetők - Külföldi táncos oldalak - Magyar táncoldalak - Tánc csoportok, együttesek, társulatok - Tánc fajták - Táncházak - Tánckellékek, jelmezkölcsönzés, tervezők - Táncművészeti folyóiratok - Táncoktatás - Táncos filmek - Táncos képviseletek - Táncosok, tánctanárok - Táncpartner kereső - Táncversenyek, ranglisták

Zene
Dalszövegek - Filmzene - Komolyzene - Koncertek - Könnyűzene - Lemezforgalmazás - Mp3 - Népzene - Slágerlisták - Zenei média

 
 
  © 2006 - Terasz Kiadó Kft. [ Impresszum ] [ Médiaajánlat ]