Dátum: 2019. október 19. szombat    Mai névnap(ok): Nándor


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Lajkó Félix és Boban Markovics
   Ez a muzsika él, a zsigerekig hatol, egyre nehezebb ülve maradni. Mondtam én, hogy olyan hely kellett volna, ahol táncolni is lehet, mert az életet élni kell, a táncot táncolni kell, nincs mese, nincs kegyelem.
   Legalábbis Markovicsék részéről biztosan nem, az a jó, hogy látszik rajtuk, ők is élvezik, amit csinálnak, másképp ezt nem is lehetne, ez több mint zene, életérzés.


   Balkán = Nagy Cirkusz
   
   Íme, egy újabb rendhagyónak is mondható Lajkó Félix - Boban Markovics koncert. Már csak azért is, mert a két zenekar régóta dolgozik együtt. 1998-ban született meg a tulajdonképpeni ötlet, hogy milyen lenne közösen koncertezni. Azóta több alkalommal is volt erre példa, közös lemez is született. Akik ismerik és szeretik ezt a fajta zenei világot, azoknak ott volt a helye a március 14-i koncerten. Jöttek is szép számmal, a bejárat előtt óriási volt a tömeg, a hétórai kezdést lehetetlen volt tartani.
   
   A Fővárosi Nagycirkusz neonbetűi alatt ácsorogva, bebocsátásra várva azon gondolkodtam, hogy ez a zene nem koncertterembe való. Igazság szerint egy bazi nagy balkáni lagzit tudnék hozzá elképzelni, ahol kedvére tombolhat a nép.
   Kissé szkeptikusan foglaltam helyet a felette kényelmetlen narancssárga széken. A porondon semmiféle díszítőelem nem jelezte, hogy itt most valami készül. Nem mintha nagy csinnadrattára számítottam volna, de a linóleumot azért szerintem le lehetett volna teríteni valamivel, mégiscsak előadóest lészen.
   Egy asztalka és néhány mikrofon – kábelestül. Eleinte ennyi látszott, aztán a konferanszié következett, aki némi küszködéssel mondta ki az előadók nevét – Lajkó Félixszel még elboldogult, de Boban Markovics neve már túl nagy feladat. Aztán megtudtuk, hogy Boban fia, Marko nemrég töltötte be tizennyolcadik életévét, ebből következően a ma esti koncerten már apjával együtt, szólistaként vezeti a zenekart.
   
   
   Az előadást Lajkóék nyitották, azért is használtam többes számot, mert akármennyire is mestere a hegedűnek Lajkó Félix, zenekar nélkül aligha volna képes egymaga megteremteni ezt a fajta zenei hangzást. Kell az a bőgő és kell a brácsa, hogy sírás legyen a vége, vagy éppen nevetés, attól függően, milyen irányban szeretné feltornázni a hangulatot.
   Teljesen egyéni hangzásvilág ez, amelyben összekeveredik a magyar és a cigány népzene, fűszernek némi jazz. Vannak, akik azt mondják rá, hogy ez is egyfajta világzene. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy meghatározhatatlan egyveleg, ami attól jó, hogy meghatározhatatlan, nem lehet sémákat ráerőltetni.
   Lajkóról azt mondták nemegyszer, hogy a térség zenei életének egyik legellentmondásosabb tehetsége, világsztár lesz belőle, de az is lehet, hogy semmire sem viszi, a potenciális lehetőség mindkét esetre benne van. És még azt is hozzátették, szintén kritikusok, hogy folyton úton van, keresi a formát, lehet, hogy sosem fog megérkezni sehova.
   Nem kell. Az a hely, ahova muzsikája által törekszik, nem körülhatárolható vidék. Egyszerűen a lelkünket érinti meg- de persze, ez először nem látszik- lassan enyhül a feszült testtartás, öntudatlanul is elengedjük magunkat, a test is rájön, ez most itt nem a feszült figyelemről szól, itt most hagyni kell megtörténni a dolgokat, rá kell bízni magunkat az előadóra, bízni abban, hogy tudja, mit csinál.
   
   Aztán lassan enged a feszültség. Először a lábak kezdenek mocorogni a ritmusra, ezeket követi a kéz, majd a fejek is ütemes bólogatásba kezdenek. Innen már nincs visszaút. Magáévá tett minket, mindannyiunkat, gyorsan körülnézek, van- e még valaki a teremben, aki nem esett bűvöletbe. Nincs.
   Együtt hajlunk, mozdulunk a zenével, már nem zavar a tompa fényű plasztik padló, csak a zenére figyel mindenki. Lassan az arcizmok is felengednek, meglágyul minden vonás, cseppfolyóssá válunk mindannyian. Majd mikor már teljesen elbűvölődtünk, ismételten megjelenik a konferanszié és bejelenti Markovicsékat.
   Lajkóék tapsviharban vonulnak ki, azért sejthetjük, hogy még nem végleg.
 
   
   Övék a terep. Na lássuk. Inkább halljuk. Végre élőben. Ez azért is fontos nekem, mert Kusturica filmjeiben az egész másképp hat. Ott a történet és a zene egymás kiegészítői, itt a zene kap központi szerepet.
   A hangulatváltás azonnal bekövetkezik. Először is azért, mert eddig három ember uralta a teret, most viszont ennél sokkal több. Ez már egy „igazi” zenekar, jegyzem meg magamban, miközben félkörben beállnak, elől a két szólistával Bobannal és fiával, Markoval.
   Érezhető az apai büszkeség, ahogy ránéz a fiára és bemutatja. Taps, ováció. Boban még mindig jól tartja magát, a női tekintetek azonban nagyrészt Markora szegeződnek, azt hiszem, van is, miért. Jóképű, energikus, jól áll neki a naranccsárga izompóló és laza, nagyon laza a gyerek, egyáltalán nem zavarja az új szerepkör, sőt, kimondottan élvezi a szólista szerepkört
   Hangulatváltást említettem az előbb. Pontosítsunk. Lajkóék finom rezdüléseket keltő zenéje után most a trombitáké a főszerep, egyértelmű tehát, hogy hangzásbeli különbségek lesznek és nemcsak.
   „A balkáni cigányoknál a trombitának százféle jelentése van: vigasságba, táncba hív, növeli a jókedvet, energiát ad, de egy időben melankólikus is tud lenni, ha kell.”- magyarázta Kusturica a trombita szerepét a balkáni népzenében és még azt is hozzátette hogy „a trombitás a király”, övé az egész világ.
   Teljesen egyetértek. Ahogy rákezdenek, egyszerűen hihetetlen energiák áramlanak szét a teremben. Ez az, erre vártam- ez az a feeling, ebben élet van, tűz van, hihetetlen dinamika, nem győzöm kapkodni a fejem. Meg a lábam.
   Mások is ezt csinálják. Levegő után kapkodnak, besűrűsödik a vér is, izzik minden. Az előbb még csak a lábunkkal ütöttük a ritmust, perceken beül már a csípőnk is bemozdul, karok emelkednek a levegőbe, nem sok kell hozzá, hogy az egész terem táncra perdüljön.
   Hej, devla, ördögi muzsika ez és még fokozzák, még mindig lehet, üvölt a trombita, peregnek a dobok, nekem meg az jut eszembe, ha ez így megy tovább, állva fogunk táncolni, mert ezt ülve már nem lehet kibírni.
   Felcsendül az ismerős dallam, a Macskajaj főcímzenéje és sorban a többi Kusturica film betétdala is, Boban énekel is hozzá, láthatóan nagyon élvezi, amit csinál, még az sem zavar, hogy tökéletesen profi mindenki a zenekarban..
   Az egyik pillanatban sírunk, a másikban már nevetünk, együtt vagyunk, nagyon együtt, nincs olyan a teremben, aki megkérdőjelezné ennek a fajta zenének a létjogosultságát a mai ultrapasztőrözött zenei világban.
   Ez a muzsika él, a zsigerekig hatol, egyre nehezebb ülve maradni. Mondtam én, hogy olyan hely kellett volna, ahol táncolni is lehet, mert az életet élni kell, a táncot táncolni kell, nincs mese, nincs kegyelem.
   Legalábbis Markovicsék részéről biztosan nem, az a jó, hogy látszik rajtuk, ők is élvezik, amit csinálnak, másképp ezt nem is lehetne, ez több mint zene, életérzés.
   Hirtelen megjelenik Lajkó, a konferanszié bejelenti, hogy közös produkció következik, Lajkó Félix szerzeményeit fogják előadni.
   Fergeteges párbaj veszi kezdetét a két hangszer között- a trombiták harsány hangja helyenként elnyomja a hegedűét, de Lajkó igyekszik visszaszerezni a vezető szerepet, általában sikerül is neki. Markoval közösen virtuózkodnak, hihetetlen pörgés következik, hegedű és trombita együtt, ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy ilyen is van, ezt is lehet.
   Sőt, többet is. Sírni tudnék a gyönyörűségtől. Nem csak én, ahogy látom. Minden szám végén fergeteges a taps, ováció, van, aki a szemét törölgeti.
   Ráadást is kérünk, kapunk is, de csak egyet, sajnos. Pedig milyen jó lenne még hallgatni őket. Sőt, az lenne az igazi, ha most kivonulnánk valahova a placcra, ahol nincsenek székek és hajnalig ropnánk.
   Ezt a zenét nem lehet hagyományos koncertterembe beszorítani, mondom én. Kifelé menet van idő nézelődni, hiszen akkora a tömeg, hogy csak lépésenként tudunk haladni. Még egyikünk sem ocsúdott fel. Kipirult, boldog arcok, felszabadult mosoly, minden irányból. Nem bírjuk megállni, hogy ne szóljunk egymáshoz néhány szót, van, aki vicceket mesél, van, aki a Macskajajból ismert dallamot dudorássza. Azon kapom magam, hogy én is.
   Rég volt részem ekkora élményben. Ha ez nem maga a katarzis, akkor nem tudom, mi lehetne az. Hálás vagyok érte a sorsnak, Lajkóéknak és Markovicséknak. Még sok ilyet. Ilyen fantasztikus előadókat és zenét, zenét, minden mennyiségben.
Selek Judit

   
 

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu