Dátum: 2019. október 21. hétfő    Mai névnap(ok): Orsolya


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Pestivé válásom stációi
Ha hiszik, ha nem Makk Károly nyolcvan éves. Naponta látom, ahogy - most már Budán - hol piros mellényben, vagy piros pulóverben, vagy piros sállal a nyakában, szóval a lényeg a piros, amint annak idején a Váci utcán korzózva.

Hogyan lett immár nyolcvanas pesti-srác: így mondta el.
Igazi pesti” – mondta hátam mögött – de rólam – valami flancos összejövetelen, talán németül, egy úr. Nem ismertem a hang tulajdonosát, de ha volt is ebben a „pesti” jelzőben valami enyhén pejoratív zamat, amit én egyébként nem hallottam ki a szó zenéjéből – az se érdekelt volna.
Nem mintha elfelejtettem volna a vidéket, ahol születtem, a zamatosabb beszédet, a főteret a Nagyvendéglővel, vagy a poros alkonyt, amikor a csorda hazafelé ballagott, és a tehenek és borjak befordultak otthonaik nyitott kapuján. Máig sem értem, honnan tudták…
Innen vitt fel a vonat Pestre. A Nyugati pályaudvar nekem a Bábel volt, a kiismerhetetlen kavargásban csak elveszni lehetett. Azért érkeztem innen fel a városba, mert itt tudtam találkozni a FILM-mel. Itt kellett friss érettségivel megkapaszkodni, tanulni, dolgozni. És élni. De hol? Kollégium? Nem! Elég volt az a nyolc év, amit már leszolgáltam. Rokonok? Közel-távol senki. Albérlet? Albérlet!
Íme, prezentálom az én pestivé válásom stációit: V., Vámház krt. 2.; Ulászló u. 64.; Daróczi utca (?); I., Hunyadi János u. 6.; XII., Dolgos u. 3.; I., Fő utca (?); V., Királyi Pál u. 10.; V., Személynök u. 9–11.; VIII., Horvát Mihály tér (?); XII., Városmajor u.45.; XI., Lágymányosi u. 14/A; VI., Béke Szálló; XIV., Cházár András u. 17.; V., Párizsi utca 6/A; II., Hankóczy Jenő u.15.
Hosszú évek kellettek ezt a stációt végigjárni, ezt a táncrendet végigtáncolni, ezt az étlapot végigenni. Más utcán más szoba, más szereplők – csak te vagy állandó. Helyesebben, azt hiszed…
Most következzék négy etűd a tizenötből. Három valahai albérletem, illetve egyik lakásom egy-egy eseményét mutatom be, némi iróniával.

Vámház körút 2. (1944) (A letűnt tőkésosztály kizsákmányoló életmódja és szokásai.)

A ház frontja a Nagycsarnokra néz, oldala a Dunával párhuzamos. A benzinkút még nem létezett, csak a tiszta rálátás a Dunára, szemben a Gellért. A szálloda és a szobor.
Gazdag szülők – Brauch hentesárugyár – gyerekei volt iskolatársaim: Kari és Pisti, 1944 nyarán ők látnak vendégül. Én a Hunnia Filmgyárban vagyok fullajtár. Mintha mindennap a mennyekbe szállnék.
A lakás az egész első emeletet foglalja el. Az L alakú folyosón mindenkinek külön szoba fürdőszobával, a családfőnek háromszobás külön lakrész, a családanyának két szoba jár, aztán van még a hatalmas, közös ebédlő, majd a vendégszobák. Az L rövidebb szárában a személyzet lakik: szakácsnő, szobalány, alkalmanként inas. Az egész atmoszféra olyan, mint egy angol klubban (már ahogy én akkor azt elképzeltem).
Fő családi esemény a virslikóstolás. A gyárból (Mester utca) hozzák a friss virslit. Csak forró vízben lehet főzni, együtt forralni vele a vizet tilos. A rózsaszín virsliket a papa (méltóságos úr, kormányfőtanácsos, a Máltai Lovagrend tagja – mint később kiderült, az egyik legnagyobb filmsztár „titkos barátja”), szóval, a papa először kiveszi a tálból a rózsaszínű, gusztusos virslit, megtapogatja, egyenletes-e a töltelék. A vendég, ha figyel, mindent könnyen együtt tud csinálni. Figyel tehát, hogy a szőnyegre le ne cseppenjen semmi, majd elegánsan tartott kezének két ujjával tör egy darab virslit. Halk pukkanás jelzi, hogy a töltelék nem is szoros, de nem is kevés. És a fűszerezés éppen megfelelő. Egy pillanatra ellenőrzöd az illatát, majd bekapod. Mehet! A Mester utcában kezdődhet a nagyipari előállítás, melynek én is minőségi ellenőre lehettem.
Egy-két hónappal később a luxusautó helyett én fuvaroztam a családfőt motorbiciklin. Aztán Budára költöztek egy pazar villába, én maradtam és „őriztem” a Vámház körúti lakást. Aztán ellopták a motorkerékpáromat, ők pedig készültek nyugatra. Engem is invitáltak, menjek velük. Komolyan.
Harminc éve kaptam tőlük egy levelet. Svájcból.

 
Dolgos utca 3. (1945) (El kell törölni a régi rendszer undok pénzét, a pengőt, jöjjön végre a forint!)

Filmrendező kollégám kis, kétszobás lakásának cselédszobáját béreltem, bokáig érő, lebombázott házak romjai között. Ide rohan haza a házigazda, Basilides Ábris filmrendező, komplett heti fizetésemből vett liszttel, ami ebben a pillanatban több billió pengőbe került, de egy óra múlva még több lesz. A világ legnagyobb inflációjának voltunk áldozatai. Salátáért majd hazafelé én állok sorba, hogy ő már elkezdhesse otthon a főzést. A saláta ára nem olyan gyorsan megy fel, a tulaj különben is szimpatizál velem.
A szerény vacsorához, a leendő tojásos galuskához – még vendégek is jöhetnek – csak a tíz hónapos fiúgyerek (Bozsu) fürdetőlavórja elég nagy. Családi vita: a feleség szerint a fürdővíz a tojásos galuska után nem lesz elég tiszta. Győz a férfitöbbség, megfőzzük, megesszük. Váratlanul két vendég is érkezik. A fürdetési gondok elől elmenekülünk, hozomra fröccsöt iszunk, a tulajt meghívjuk a másnapi paprikás krumpli vacsorára. Köszöni, nem jön. Urak voltunk, de csórók.
Hazafelé baktatva Ábris akkurátus kis amerikai katonai zseblámpájával a romok között kutatunk, hátha akad valami használható tárgy: főzőedény, csorba tükör, akármi. Találunk egy kisebb fateknőt – pompás darab, jó lesz gyerekfürdetőnek! Oda is kerül a konyhába, végleges használatra.

Személynök utca 9–11. (1950) (Pártunk leszámol a belső ellenséggel.)

A családfő nélkül maradt, tágas, ízlésesen berendezett, elegáns, Dunára néző lakásban megüresedett egy szoba. Az akkori budapesti rendőrfőkapitány visszautasíthatatlan invitációt kapott egy kevésbé tágas és sötétebb tartózkodási helyre.
Baráti protekcióval, Palotai Boris segítségével én lettem itt albérlő a Balassa családnál. Választhattam a hatodik emelet után következő lapos manzárdszoba vagy a lenti nagyobb, kényelmes lakóhely között. Szívbéli nagy szerelmemet, a máig imádott és tisztelt színésznőt sikerült meggyőznöm – ő is albérletet keresett –, hogy övé legyen a nagy szoba, én majd felmegyek a kisebb manzárdba. A finom háziasszony éles szemmel átlátva a helyzetet, megajánlotta kettőnknek együttlakásra a fenti kis szobát, melyhez tartozott még egy hálófülke is. Szerencsés és jól működő ajánlatot kaptunk.
Közeledett május elseje. Komoly feladatot bíztak rám. Mint fiatal aszszisztensnek, nekem kellett baráti szép szavakkal Hegyi Barnát – ezt az ördögöt és operatőrsztárt – a május elsejei felvonulásra magammal csalogatnom, hogy a Filmgyár kiválóságai az első sorban lépdelhessenek. Nem kimondottan Barnára szabott szerep volt ez. A felvonulás előtti nap délutánján győzködő szavaimat hallgatva szemei mosolygósan, ám vészesen csillogtak, de vállamat veregetve örömmel vállalkozott a másnapi sétára, ha kedvenc helyén iszunk egy vörös fröccsöt. Matadora volt ő a vörösfröccs-ivásnak, forgatások után, a feszültséget levezetendő, az Operettszínházzal szembeni Fuhrman kocsmában, melyet a bennfentesek csak „Fuhrman Művek”-nek neveztek, Barna és köre mindig tárt karokkal várt vendég volt.
Pompásan éreztem magam egy darabig, lassan ránk esteledett, én leesett állal hallgattam Hegyi Barna történeteit a filmgyártás hőskoráról, az operatőri munkáról, a fényről és az árnyékról, a kézikamera használatáról, számomra csupa filmszakmai titokról és csemegéről. Amikor csendben ránk gyulladt a villany, akkor esett le nálam a tantusz, nevezetesen hogy én otthonról leugrottam csak egy órára, „mindjárt jövök!” kiáltással, majd kulcsra zártam az ajtót és vele az imádottamat. Pedig neki a Madách Színházba kellett volna mennie. Kétségbe voltam esve, hisz telefonálni sem tudtam (nem volt). Ez a tény engem végső kétségbeesésbe döntött és újabb rohamra vezényelt a bor-csatában. Végül a hajnal is ránk köszöntött, Barna a taxiból kitessékelt a ház előtt, ahol laktam, majd néhány nem egészen tiszta mondatát hallgattam még végig az ellenfényben előttünk folyó Dunáról, aztán elbúcsúztunk egymástól. Nem egykönnyen küzdöttem fel magam a mi kis manzárdbirodalmunkba. „Hány óra?” – kérdezte az én szerelmem azzal a hangerővel és átéléssel, melyet csak különleges helyzetekben hallatott.
Az órámat is elvesztettem az éjjel, így hát elindultam ki a tetőre, hogy fentről, a hetedik emeletről leszóljak az első járókelőnek. Ez meg is történt, ám a testes nő, akit elcsíptem kérdésemmel, riadtan elmenekült. Azt hihette szegény, hogy valami öngyilkosjelölt ágál a magasból. De mire ez végigfutott a fejemben, addigra már óvón el is kapta a derekam hátulról az én szerelmem. Bemenekített engem a szobába… Kint sütött a nap és lassan gyülekezni kezdtek a felvonulók…

Párizsi utca 6/A VI. emelet (1960) (Azok a hatvanas évek… )

Negyven körül voltam, a Párizsi utcában laktam-laktunk egy kis, elegáns lakásban. Ha jól emlékszem, Napfény volt annak a jópofa – már nem létező – eszpresszónak a neve, ahol a drága Horváth Jenő zongorázott, és ha leintettünk hozzá a nyári estében a hatodik emelet hűvös teraszáról, amikor lent az utcák a hőségben még asztmás lélegzettel kapkodtak egy kis hűs levegő után, adakozó mosollyal ráhajolt a klaviatúrára és felküldte nekünk kedvenc nótánkat. A hatvanas évek….
A szomszédos Váci utcában két színház, azokban nagyszerű színészek, barátok, játszótársak, az utca végén az Anna eszpresszó. Lassan, lépésben lehetett (illett) autóval végighúzni, és az Annába pulóverrel a vállon vagy ingujjban nyáron, télen meg sállal, kiskabátban, hajdonfőtt belépni egy kávéra vagy teára. Igazi pesti élet volt, amit nagyon „pestiesen” éltem.
Akkor már néhány éve volt saját lakásom (lakásunk). Úgy éreztem, enyém akkor Pest. Szőröstül-bőröstül az én városom, és én – ahogy korábban már elhangzott – tetőtől talpig pesti.

*
Heverhettem a Copacabanán az óceán partján, vacsorázhattam New Yorkban a Four Seasons-ben, lötyöghettem a bal parton Párizsban, élhettem, dolgozhattam, kalandozhattam a világ más városaiban, a harmadik hét végén mindig elkapott egy szomorkás vágyakozás: jobb lenne otthon, Pesten. Kiállani a teraszra a Hankóczy Jenő utcában, és nézni a fákat, dombokat – a várost. Inni egy pohár bort, vöröset, ha pedig pohár bor, legyen újra tojásos galuska vagy paprikás krumpli. Kit hívjak fel? Kinek az örömét-bánatát hallgassam? Ki hallgasson engem?
És ha szólítom a várost – ő felel nekem.


Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu