Dátum: 2017. május 28. vasárnap    Mai névnap(ok): Emil, Csanád


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

AZ ARANYPÁNT ÉS AZ ARANYFEDEZET

Az aranypánt és az aranyfedezet

MAYER ERZSÉBET

 

 

Az aranypánt és az

 

aranyfedezet

 

 

JÓZSEF ATTILA ÉS PÉLI TAMÁS TESTVÉRSÉGE

HÁSZ ERZSÉBET REGÉNYE ALAPJÁN

 

„azért kellett találkoznom vele,

hogy lássam, mi a szenvedés”

 

 

Sokszor hivatkozunk Terentianus szállóigévé vált mondására, miszerint a könyvnek is megvan a maga sorsa, de ritkán tesszük hozzá az eredeti mondás folytatását, az olvasó fölfogása szerint (Habent sua fata libelli pro captu lectoris). A teljes bölcsesség értelmében Hász Erzsébet Kiűzetés című könyvének sorsába olvasói fölfogásként kapcsolódom, az aranypánt és az aranyfedezet metaforák értelmezésével.

József Attila aranyfedezet költői kifejezésének születését többen is feljegyezték. Fejtő Ferenc (József Attila költészete, in: Kortársak, II. 983-984) így örökítette meg: „A vers papírpénz – mondta váratlanul – s a szenvedés az aranyfedezete. Homályban gubbasztottunk, abban a barna, langyos, alkonyi homályban, ahol a lélek ágyában érezheti magát s kinyújtózik. A két ujjával megtámasztotta fejét. Nekem van fedezetem – mondta aztán büszkélkedve, komolykodva, kedvesen – színarany. S ennek örült.”

Az aranypánt metafora Péli Tamás cigányfestő regénybeli alteregójától, Lovas Pál festőművésztől származik. Ezzel az érzékletes szóösszetétellel tudta a legmarkánsabban kifejezni cigány-magyar kettős identitásának lényegét, s annak a morálhoz (homlokhoz) való rögzítettségét is. A regényes emlékidézésben más tartalmakat is magába szív a homlokon viselt kettős aranypánt: hordozza a szellem és a szerelem, a tudás és a művészi ihlet egységét is.

A József Attila szakirodalomnak, mint ahogy a költőről és életművéről való gondolkodásnak, befogadásnak a mai napig makacs alapját képezi a fenti aranyfedezet kifejezés. Újra és újra visszatérünk a sokat szenvedett és még többet nélkülözött költő emlékéhez, vagyis az életmű értékét a szenvedés aranyfedezetével hitelesítjük, következésképpen közös igyekezettel keressük a kinti világban és annak képviselőiben a felelősségre vonható bűnbakot. (l. erről Tverdota György A komor feltámadás titka, A József Attila-kultusz születése című kötetét. Pannonica Kiadó 1998.)

Hász Erzsébet regényének címe – a Kiűzetés – egy időtől független, folyamatosan ismétlődő, visszatérő emberi állapotra, léthelyzetre irányítja figyelmünket. A kiűzetés ténye, valamint az azt megelőző paradicsomi és az azt követő otthonkereső élethelyzet adja a regény szerkezeti vázát és hordozza lényegi kérdéseit. Ezt az utat Péli Tamás regénybeli mása, Lovas Pál festőművész úgy járja végig, hogy a szerzőnő mindvégig jelzi, az út nem járatlan. Megtette többek között József Attila is több jeles magyar művésztársával együtt.

Hász Erzsébet regényében így lesz a töpörödött, cigányforma költő – József Attila, bizalmas barátként Attilka bácsi – közvetett módon minden kérdés lényegi hordozója, megtestesítője és megválaszolója. Hiába rejtőzködik a szövegben, ő a vezérszál. A regényíró által megidézett és életre keltett költő kapcsán ugyanakkor fenn áll a veszélye annak, hogy keltse, újramesélje és továbbadja a kultuszt tápláló történeteket. A Kiűzetésben vissza-visszatérnek lefojtott elszólássá tompítva olyan legendák, mint a költő és a párt kapcsolata, a sikertelen magyar érettségi vizsga vagy a Hatvany család fura mecénás szerepe: „még Attilka bácsi is képes volt megbarátkozni vele: az estélyetek után azt mondta, az élet végre megadta neki, hogy olyan hatvanyja legyen, mint adynak volt, mert aki neki a harmincas években jutott, az folyton a feleségeire hivatkozott, és csak ritkán fizetett rendesen.”

A költő személyiségjegyei közül a túlérzékeny, haragtartó költő vonásai kapnak határozott kontúrt a regényben, s a harag alapját a költői mesterséget, az alkotást érintő viták képezik: „Attilka bácsi egyszer két évig felém sem nézett, miután kikértem magamnak a mondataim szerkezetére, hosszára és belbecsére vonatkozó, álságosan szelíd megjegyzéseit…”

A magyar kulturális élet hetvenes évekbeli elevenségéhez és izzásához hozzátartoztak a megzenésített versek, a szavaló estek. A versek az akkori generáció életérzésének kifejezéséhez, megfogalmazásához biztosítottak megfelelő alapot. Személyes élmény szűrőjén át kerülnek a regénybe az ilyen típusú események háttérként és hangulatként. A legfőbb indok mégis az, hogy József Attila erjesztő szellemi hatását kimondhassa és igazolhassa. Minden alkotónak az jelenti a legnagyobb elismerést, ha művei elnyerik a befogadók tetszését, ha a versek megtalálják az utat a befogadókhoz, sőt beleszövődnek mindennapjaikba. Így juttatta az írónő nagyra becsült és mélyen tisztelt költőbarátját kései örömhöz, elismeréshez. A költő átszellemült örömmel és hálával élvezte saját megzenésített és elmondott verseit. A hangulat megidézésén, a rejtett igazságszolgáltatáson és elismerésen túl a jelenetek arra is alkalmasak, hogy kiemeljék a költő mesterségbeli tudásából a zeneiség és a ritmus kitüntetett szerepét.

A regény teret és időt átszelő lehetőségeivel József Attila nem csupán értékképző és értékhordozó viszonyításként van jelen, hanem mint biztonságot adó szellemi kísérő, emberi támaszt nyújtó szomszéd. A költő a regénybeli írónő szomszédjában lakik Etelka nővérével. Ők mindketten részt vesznek Péli/Lovas festő mindennapjaiban, társasági és társadalmi életében. Többnyire passzív szemlélőként, hiszen rövid időn után a költő elszundikál, miként kis Balázs. Ez a sajátos versidézés nemcsak a prózai nyelv szövetébe való elrejtés formájában történik meg, amint az előzőhöz hasonlóan ebben az idézetben is: „Nem voltam ott, de jól el tudom képzelni. Jól. Mi?! Az Ön ovális, sápadt arcát a télben – ahogy fogom a két kezembe, nem? Úgy estefelé, egy vasárnap?”, hanem közvetlen módon is: ha a költőt szóra bírják és véleményét kérik, akkor nem magyarázatot ad, hanem önmagától vett idézettel válaszol. A költő távolságban hagyó, szemlélődő jelenlétét visszatükrözi más szereplő is: a festő negyedik felesége a pöttöm fekete, cigányformájú íróemberből annyit érzékel, hogy folyton egyedül kóborol, mintegy kísértve az utókort.

A fenti idézetek részint alátámasztják a szenvedést kívülre, a vasvilág rendjébe való belehelyezés szándékát, másfelől hangsúlyossá válik általuk az eleven életben való jelenlétének, művészi, emberi hatásának folytonossága és hatékonysága is.

Míg József Attila esetében ezek a szándékok működőképesek, addig a festő Lovas/Pélinél nem állják meg helyüket. Nála minden rendben megy kívül, sőt akár sikersorozatként, szerencsés karrierként is felfogható az élete, de belül iszonyat rágja őt is. A szerzőnő éppen e látszatra kétféle élet egymásra vetítésével érvényteleníti a nehéz és keserű élet legendáját. Az alkotói lét bénultságára, a földi létből való kilépésre elsősorban nem kívülről jön a magyarázat. Az emberi és az alkotói lét problematikája mélyebben van elrejtve és csupán egy viszonyrendben ragadható meg. Ezzel a viszonyrenddel küzd mindvégig az írónő. Elhárítja a csak kívülre helyezett okfejtést és magyarázatot, mint ahogy elejti a lélekmagyarázatot is. A kettő egymásnak feszülését boncolgatja, értelmezi. De amit ezzel a szenvedélyes igazságkeresésével felismer, az megrettenti. A mű logikája szerint ugyanis Péli/Lovas- és József Attila-szerű teremtő embereknek szükségképpen a pusztulás jut. Ők azok, akik semmiféle, az élet által felkínált tetszetős és sikeres megoldást nem tudnak elfogadni, hiszen küldetésük, feladatuk van. De alkotni nem lehet, ha a befogadó világ nem képes üzeneteik dekódolására, vagy ha mégis, akkor az azonosuló befogadó is életképtelenné válik. (Nem véletlen, hogy a József Attila barátságát bíró és az életművével belülről azonosuló regénybeli írónő be kíván lépni a szerzetesrendbe). Hász Erzsébet a szerelmet mindenképpen át akarja vinni a túlsó partra, és nem hajlandó semmiféle racionális tény meggyőző erejének alávetni magát. Képtelen az Isten jóságába, az élet értelmébe vetett hitéről lemondani.

A regény e paradoxonokkal ragadja meg a feltett kérdések lényégét. Kutatja a személyiség titkát, de mindig marad valami, ami kívül esik az értelem magyarázó képességén, a tények bizonyosságán. Felveszi viszonyítási pontként József Attilát, és bebizonyítja, hogy a hozzá való igazodás követhetetlen. Megszerkeszt egy értelmezési keretet, a bibliai kiűzetés történetét, majd a mű történéseinek belső logikájával ellentétben megteremti a földi paradicsomot. A négy özvegy feleség levelezésük révén szeretné összerakni Lovas/Péli művész életét emlékezésül, emlékeztetésül. Mennél nagyobb az igyekezet, annál kevésbé sikerül, pedig József Attila megküzdött élete ott van analógiaként. Egymás sorsának értelemadói és értelmezői is egyben: „Aki el tudja viselni annak a tudatát, hogy amit csinál, az jó, és ez a hatalom abban a nemben, ahogy ő csinálja, egyedül az övé. Az sose tűnt föl nekem, hogy a Lovason kívül csak egy ilyen művészt ismerek, azt a bizonyos »kistermetű idős költőt«, akinek a társaságában olyan jól el tudtál képzelni magadnak, Zsanett, az Attilka bácsit”. Éppen azért, mert a költő rendkívüli tehetség hordozója, a festő is József Attilán keresztül érti meg önmagát, s az öneszméltető kötődésen túl a világértésben is őrá támaszkodhat. A tőle vett idézetek remekül lefedték nehéz emberi helyzeteit. „A Lovas nagyon tisztelte, és némi bosszúsággal ugyan, de mégis csodálta Attilka bácsit, aki már évtizedek óta nem írt semmit, de mégis mindig tudott saját magától valami mellbevágóan jót idézni, akármi került szóba.”

A József Attilával való hasonlatosság és közelség veszélyeket rejt magában. A kívülállók, különösen a pszichiáter feleség nézőpontjából káros és kiúttalan, sőt egyenesen orvosolandó: „Egy valamire hadd figyelmeztesselek, mégpedig barátilag és nagyon komolyan: a magányos igazságkeresés a legveszélyesebb mentális tevékenység, amit csak ismerek! Vigyázz, ez a József Attilai-út! Ugye, már meghalt »Attilka« bácsi? vagy megint él? Akkor legjobb lesz, ha mielőbb ismét felkeresel”. Az írónő feleség nem él az orvosi kezelés felkínált lehetőségével. A múltjával, jelenével együtt élő ember sorsát vette magára, abból pedig a költőt, vagyis Attilka bácsit nem lehet kiűzni. Pedig könnyebb lenne. „Attilka bácsi él, éppúgy mint Etelka néni, bár Attilka bácsi sokat könnyezik, mert azt mondja, sose hitte volna, hogy ennyire igaza lesz, és a szép jövőnk ennyire sivár lesz, mint amilyen. Én nem vigasztalom őt, Hermin, nehogy azt hidd, hogy ilyen primitív a viszonyunk, nem. De amikor nálam van, sose sír. Ha pedig azt gondolod, hogy magányos, mi ezt Etelka nénivel kikérjük magunknak. Azt írtad, a magányos igazságkeresés az Attilka bácsi nagy problémája. Hát kérlek szépen ez nem így van. Az a helyzet, hogy az igazságot nem kell egyáltalán keresni. Szép is lenne, mint az aranyásók! Nagy kaland. Lenne! De az igazság már rég megvan, tudod? Az igazsággal már rég nem az a baj, hogy nincs, hanem éppen az, hogy nagyon is van, és kellemetlen, hogy ennyire világos. Legalább a legtöbb tudósnak és forradalmárnak nagyon hervasztó. A költőknek és a művészeknek ezzel szemben megmarad rendkívül fontosnak, mert nekik az a dolguk, hogy foglalkozzanak vele. Attilka bácsinak például az a dolga, hogy sirassa az igazságot. Mintha a halál győzött volna. Nem győzött, de Attilka bácsinak éppen ez a költői tévedése adja meg az ő világtörténelmi és eszmetörténeti rangját. Az irodalomtörténetiről nem is beszélve.” A hosszas idézet arról a szerzői intencióról is szól, hogy az önkéntes halál mégiscsak tévedés.

Ha az emberélet – tehát nem csupán Lovas Pálé/Péli Tamásé – valami felsőbb törvényszerűség kötelezősége nyomán tagolódik a kiűzetést megelőző, majd pedig az azt követő állapotokra, akkor felteheti a szerzőnő velünk együtt a kérdést: miként függnek össze ezek a részállapotok vagy emberélet-szakaszok Lovas/Péli cigány származásával, alkotói zsenialitásával, baloldaliságával és mély vallásos hitével. Az alkotóhoz és életművéhez tapadt – cigány, baloldali, ellenzéki, varázslói – jelentéseket a szerzőnő lebontja, majd újraalkotja és feltárja a bennük rejtőzködő paradoxonokat. „Ha jobban ismernéd Attilka bácsit, jobban megértenél most engem, az indulataimat! Őrá is mi mindent mondtak, volt marxista proletárköltő, volt freudista eltévelyedett és még mi minden, de te sajnos ezt sem értheted, mert nem érzed, micsoda súlya volt tizenöt-húsz évvel ezelőtt minálunk az ilyen kijelentéseknek, és talán azt se tudod, mit jelentett nekünk a kilencszázhetvenes években az ő verseit idézgetni.”

A szerzőnőnek nagy erőfeszítésébe kerül leválasztani két gyanúba kevert védencéről a szellemi és politikai poligámia gyanúját. Egyszerre kell a felszíni jelenségek mögötti paradoxonokra rámutatni, majd azok kivetülésére az alkotásokban, s bizonyítani, hogy a látszólag összeilleszthetetlen darabok mégis ugyanannak az életnek a részei. A paradoxonok a festő alkotói életében a megfelelés vágyából és kényszeréből illetve a megfelelés kivitelezhetetlenségéből adódnak. Ez adhat magyarázatot Péli/Lovas országgyűlési képviselőségére is. Amikor képviselőként dolgozott, azt valóban a siker egyik fajtájaként élte meg, hasznosnak és fontosnak tudta magát. Ugyanakkor, ha ezt a külső nézőpontot belsőre cseréljük, észrevehetjük, hogy a felszíni rend és stabilitás alatt mélyáramok mozdulnak örvénylésre. Lehet, hogy a külső, társadalmi szerepvállalással vagy külső feladatteljesítéssel tudott csak megfeledkezni arról a végső állapotról, amibe művészként került. Az írónő más élettényekkel kapcsolatban is a szőnyeg alá néz. Gyanút ébreszt a tények iránt. Nem rejti véka alá például azt a gyanúját sem a fiatal festőtehetség hollandiai ösztöndíjával kapcsolatban, hogy talán éppen ő szolgált bizonyítékul arra, miként is bánik a szocialista Magyarország a szegény, proletársorban élő cigánytehetséggel. Ezekkel a felvillantásokkal kerülnek át a hétköznapi események a művész és feladata, a művészet és a politika tágabban összefüggő rendszerébe, melyben érzékelhetővé válnak a kor nyugtalanító politikai, kulturális jelenségei. Közvetlen elszólások és közvetett jellemzések körvonalazzák a kelet-közép-európai (poszt)modern állapotot: az állásfoglalás kikerülését, az egyéni vélemény kerülgetését. Mindez a küldetéses művész számára maga a pusztulás.

Már említettem, hogy a regény festője cigány származású. Miért fontos ezt hangsúlyozni? A szerzőnő belülről átélten tárja föl ennek a kérdésnek a szövevényét. A cigánylét feszültségei abból adódtak a festő életében, „hogy becsületkérdést csináljon abból, beolvad a magyarságba, vagy nem olvad be; jóllehet otthonos szeretettel közeledik, de teljesen nem hasonul, mert az az ő esetében a könnyebb, a széles út választása lenne.” A széles úton való könnyű galoppozás amúgy sem jellemezte a művészt semelyik életszakaszában. Nem csak megfogalmazza, hanem megéli, sőt viselkedésében igazolja is kettős identitását, ami nem csupán a magyar és a cigány múlt vállalását, hanem kiegészítését is jelenti, a morál felelősségével. Ezt takarja a homlokon viselt kettős aranypánt metaforája. Több emlék idéződik azzal kapcsolatban, miként fogadták és élték meg a cigányok a róluk szóló festmények készülését. Érdemes figyelmi az idézetben a költő viselkedését: őt nem a befogadás, hanem maga az alkotás folyamata érdekli. „A cigányok a hasukat fogták a nevetéstől. Azt mondták, a kép máris kész, mert a többi már ki is futott a képből, azért üres az egész felület, csak még ennek az egynek kell utánuk menni. A Lovas nem is figyelt rájuk, dolgozott tovább. Emlékszem, akkora zsivaj volt, hogy az Attilka bácsi nővére, az Eta átjött a szomszédból, kérdezte, mi történt velünk, aztán ott ragadt nálunk, és jobban nevetett, mint a cigányok. Később, maga Attilka bácsi is átjött, de ő csak nézte szótlanul, hogy dolgozik a Lovas, és dohányzott.”

A cigányok nem csupán tárgyai és alanyai Péli/Lovas életének, kölcsönviszonyban élnek. Péli/Lovas szenvedélyes alkotómunkássága egyúttal ihletforrás is a cigánytársak számára, sőt intellektuális igények felkeltője, majd mércéje is. „Attilka bácsi nem tudott cigányul, mégis, már az első egy-két sornál meg tudta mondani, melyik versének a fordítását hallja. Kaj Dunyera, ezzel fejeztük be az estét.” Nem véletlen, hogy a Dunánál című vers került a regénybe e szellemi erjedés bizonyítékaként. Hiszen itt mondatik ki az őssejtig vagyok minden ős felismerés, amibe a cigányok is beleértendők.

Éppen a szellemi-politikai szélkakas vádja alóli felmentés szándékából következik, hogy a szerzőnő felveti a vallásosság megnyilvánulásának többféle értelmezési lehetőségét is. Hogyan és hányféleképpen lehet vallásos egy ember? Az írónő itt is érvényteleníti a merev kategóriákat. „Irgalom azért kell, mert nem elég a részvét ott, ahol bűn van és szenvedés, ez a kettő pedig egymástól elválaszthatatlan, és senki nem függetlenítheti magát tőlük, bármennyire is akarja. Attilka bácsi elutasította a szenvedést, és úgy gondolta, az ember eredendően nem bűnös, megérdemelné tehát az olyan életet, ahol egyáltalán nincs szükség irgalomra. Ez egyébként tisztességes baloldali gondolatmenet, amely azonban mégis erkölcs nélküli, azaz tisztességtelen világhoz vezet. Vannak, akik azt állítják, létezik emberi önkorlátozás, valamiféle természetes emberi erkölcs Isten nélkül is. Ezek vagy nem ebben a világban élnek, vagy csukott szemmel élnek, vagy hazudnak. Attilka bácsi azonban mindig szenvedett Isten hiányától, ezért az ő baloldalisága csak a szenvedés elkerülésének fiatalos kísérleteként fogható föl, ami később megbukott a hit hiányának megszenvedésén. Azért kellett a hitetlenségét megszenvednie, miközben annyian nem szenvedik meg, mert szíve valójában irgalmas volt. A kiűzöttségben sehogy sem lehet a szenvedést megúszni, de neki végképp nagyon sok jutott. Az irgalomgyakorlás lehetőségétől nem saját szenvedése, hanem az édesanyja, Pőcze Borbála korai halála fosztotta meg. (…) Attilka bácsi az édesanyja szenvedését és halálát nem tudta megbocsátani Istennek, mert ezzel örökre meg lett fosztva a hűség, az oltalom, a küzdés megannyi lehetőségétől, ami nélkül kietlen az élet mindenkinek, de elviselhetetlen annak, aki az irgalom gyakorlására született.”

A szerzőnőnek a lélek hangjaiból szőtt válaszából az következik, hogy az az ember vallásos, akiben elárad az irgalom, és részvéttel van a világ iránt. Márpedig a regény központi alakja ilyen volt. „A szép, fiatal, vad emberállat előbb-utóbb körülnéz, és ha nem ébred benne részvét, akkor máris bűnös, ha pedig részvét ébred benne, máris áldozat”. A szerző világképében az irgalom csak felülről, istentől jöhet. Részvétet gyakorolhatunk, érezhetünk, kifejezhetünk egymás iránt, de irgalmat nem. Ebből a gondolatmenetből viszont érthetővé válik, miként élhettek a „mesterek” az istentelen, pre/késő/posztmodern korban. Hiszen ha korunkban nincs egyéni felelősség, ha alig akad egyes szám első személyben kimondott gondolat, ha hiányzik a kimondott szó vállalása, akkor az irgalom és a részvét gyermekeinek valóban nagy szenvedés jut osztályrészül. A szerző összegző szavaival: „Isten nyílt elutasításával, az önigazoló hitetlenséggel irgalmatlan és deklarált, sőt reklámozott önzés jár együtt, az pedig fölzabál minden emberi kapcsolatot.” Ha megkérdőjeleződött az ember integritása, az egyén teremtő hatalma és a belső mélység átláthatósága, akkor a teremtő erővel megáldott művésznek, akinek lételeme az integrált személyiség, a kettős aranypánt, aki hisz a művészet teremtő erejében és a mélységek átláthatóságában, akinek van aranyfedezete, annak/azoknak egyetlen megoldás marad, halálra ítélik önmagukat. A szerző jelenségként tárja elénk a fent végigvitt folyamatot és az ezt a sorsot beteljesítő művészek névsorát. „Ezek az újak akkoriban persze nagyon jól tudták, milyen őrült magasan van a léc, a hozzá vezető futópálya pedig egyre nehezebb. Gyilkos versenyek divatoztak akkoriban, el is hullott sok művész, meghalt például Sarkadi, Kondor, Huszárik, Bódy, Hajnóczy, Latinovits. A Lovas is ebbe a sorba tartozik, pontosabban ő zárja a sort, amennyiben ő halt meg utoljára. Képzeld el, a legnagyobb irodalmi hetilapnak nem volt olyan száma ezekben az években, amelyekben ne lett volna már a cikkek címeiben néhány idézet Attilka bácsitól. (…) Abban az időben, mikor Attilka bácsi túlzás nélkül mondva sztár volt itt minálunk, akkor a legnépszerűbb színész, akit csak úgy hívtak a halála után, a színészkirály, folyton Ady és Attilka bácsi verseivel járta az országot. (…) Petőfi, Ady és Attilka bácsi ők az izgága jézusok, ezt Ady találta ki, és nagyon jól illik mindhármukra. (…) Az izgága jézusok azok az emberek, akik megelégelik a szenvedést, és kiharcolják boldogságukat, néha perben-haragban Istennel, de mégis istenesen.”

Hász Erzsébet sem tudja megkerülni a kérdést, hogy miért voltak élhetetlenek ezek a művészzsenik. „A költő, ha teljes lényében, százszázalékosan költő, képtelen rá, hogy saját költői lényegét, a csupa csiszolt gyémánt, vagyis briliáns kis szövegeit nagy hosszú prózákban, költői önmaga illusztrációiként elfecsegje. Ez megy egy Kosztolányinak, pedig ő a lehető legbriliánsabb – de mégis, hiányzik belőle az égi kincs, ezt ő tudja a legjobban.” Nem válthattak műfajt, mint ahogy nem tehették át alkotói munkásságukhoz kapott teremtő erejüket önértelmezésekbe, önmagyarázatokba és önreklámozásokba. „Megkérdeztem Attilka bácsit, aki éppen nálam van vendégségben, hogy szerinte miért nem írt erről többet (ti. a bizánci művészetről) a dolgozatában. Attilka bácsi sejtelmesen mosolyogva dohányzott, és a bajusza alól mormogta el az egyik kedvenc idézetét, természetesen saját magától: »Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.« Nekem már elég, ha csak ilyen egy-két sorokat mond, még mindig kísért, de a kedvedért eléd teszem a vers kezdő sorait, így biztos jobban érted:

»Költő vagyok – mit érdekelne

engem a költészet maga?

Nem volna szép, ha égre kelne

az éji folyó csillaga.«

Világos, nem? A Lovas festő, mit irkafirkáljon ő a festészet eget s földet rengető, mégoly igaz jelentőségéről is. Elég az a néhány sor, a megfelelő helyre beillesztve.”

A művészek életébe való betekintés azt teszi világossá, hogy befogadó, elfogadó, értő és értelmező közeg nélkül kiapadnak az alkotói források. A másban moshatod meg arcodat bölcselet így belső szükségletként, megmásíthatatlan kényszerként működik, de a közösséghez tartozás igénye, mint ahogy az a vágya, hogy ne csodálják, hanem értsék, szeressék, ismerjék – elbukott benne. Attilka bácsi is ugyanezért mondja: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”… Péli/Lovas keservesen tapasztalta meg, hogy sem a cigányság, sem a nemzet, sem a proletárok társadalmi osztálya nem volt képes természetes közösségeként ezt megcselekedni.

A regény szerkezeti és szemléleti keretét jelképező kiűzetés bizonyítására érdemes a regénybeli asszonyok személyiségéhez és szerepükhöz visszatérni. Nem újkeltű felismerés a kultúrtörténetben, hogy a férfi titkát a vele kapcsolatba kerülő nőkön, asszonyokon keresztül lehet megfejteni. Milyen nők tükröződése Lovas/Péli festőművész, a férfi és az ember? A párizsi, ha úgy tetszik a nyugat-európai asszony a test ellenállhatatlan gyönyörét jelenti; a pszichiáter feleség az analizáló tudós asszonyt, aki mennél többet tud, annál messzebbre kerül önnön lényegétől, értve ezen saját festőfeleség múltját is. Az írónő csak a folytonos írással mint terapikus eljárással képes leküzdeni a múltját. A világ csak kívülre helyezve elviselhető számára is. A negyedik asszony az együgyű, naiv csoda, Isten kertjének legjámborabb lénye. Ő a gyermekkor édenkertjének fényét őrzi magán és magában, hozzá tér meg a kiűzetés után a művész. Vagyis Hász Erzsébet halk sikollyal kiáltja világgá a megváltás lehetőségét, az otthon oltalmának meglétét.

A hazatalálás mégsem hozott sem felszabadulást, sem megnyugvást a festőnek. Mire megszületnek ikergyermekei, ő már halott. A szerzőnő világképéből következik, hogy ez az asszony szüli meg a gyermekeket. Mintha ezzel az evangéliumi jó hírrel kívánná zárni regényét. Péli pedig megleli nyugalmát az abszolútumban.

 

[Mayer Erzsébet]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél

Fodor Zsókának. Arról, hogy mennyi talán igen, de arról, hogy van, nem illik megfeledkezni. Boldog születésnapot! (Kadelka Lászlótól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Ugron Zsolna - Hollóasszony

Születésnapi levél – Fodor Zsókának

A zene, a színház, az kell!

Takács Klára- a hang szerelmese

Léner Péter – Sztankay

Kováts Kriszta - Nyáry Krisztián: Játékok és szerelmek

Macskajáték Nagyváradon - Csíki Ibolyának ajánlva

Orcsik Roland - Fantomkommandó

Gyermekfesztivál a Magyar Színházban

Születésnapi levél - Taub Jánosnak

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu