Dátum: 2014. szeptember 19. péntek    Mai névnap(ok): Vilhelmina


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

TÖRVÉNYEN KÍVÜL ÉS TÖRVÉNYEN FELÜL

Tiszta szívvel

ALFÖLDY JENŐ

 

 

Törvényen kívül és

 

törvényen felül

 

 

 

TISZTA SZÍVVEL

 

 

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

 

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

 

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

 

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen.

 

A(1925)

 

A Tiszta szívvel két okból tartozik József Attila legfontosabb korai versei közé: önértéke és az életműben betöltött helye révén. Megkerülhetetlen az életrajzi szerepe is.

Hatását a költő életére mindenki jól ismeri a tankönyvekből. A sorsba vágó esetet így örökíti meg a Curriculum vitae: „Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, (…) kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert »olyan emberre – úgymond – ki ilyen verseket ír«, s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, »nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését«”. Játékos formában írt kései verséből, a Születésnapomra címűből is tudjuk: „…Szegeden / eltanácsolt az egyetem / fura / ura. // Intelme gyorsan, nyersen ért / a »Nincsen apám« versemért, (…) // »Ön, amíg szóból értek én, / nem lesz tanár e féltekén«”.

József Attila sérelme nem csupán az volt, hogy nem szerezhette meg a tanári képesítést. A diploma valóban létkérdés volt számára. Ám ennél is fontosabb – a vers céhbeli fogadtatása is igazolja –, hogy másként kell olvasni, értelmezni és értékelni lírai műveket, mint ahogy ezt megítélték. A vers alanya nem azonosítható „egy az egyben” a vers írójával. Különösen a huszadik században, amikor a vers a nagyobb teljesítmény érdekében gyakran erőáttételeket vesz igénybe – egyre több személyiségközvetítő eszközzel működik. Míg József Attila nemzeti irodalmunk egyik legetikusabb lénye az életmű egészének tanúsága szerint, addig e költemény hőse tüntetően megtagadja az etika alapvető előírásait. A népdalforma int arra, hogy a vers beszélője nem egy az egyben azonosítható a költővel, noha kétségtelenül önmagáról vall. A „deviáns” betyárdal-stílus alkalmas arra, hogy kellőképen kiélezze a lírai pillanatot, de úgy, hogy a feszes formában és a végső gesztus mozdulat misztériumában átlényegüljön és megnemesedjen az „alantas” indulat.

A kis művel nemcsak a szegedi egyetem „fura ura” foglalkozott azon melegében. A Nyugat első nemzedékének vezető kritikusa, Ignotus felső fokon értékelte a verset Arany János Vojtina-leveleire utaló költészettani cikksorozatában, a Neovojtinában. „Van egy húsz vagy hány éves kis magyar költő: József Attila. Ennek szeretem, lelkemben dédelgetem, dünnyögöm és mormolgatom egy versét. (…) Gyönyörűszép – s ez a vers nem lett, nem lehetett volna meg, ha előtte nincs népdal és expresszió, verses vers és szóval mondható vers. Íme, a verses vers visszatértét nem is kell kivárni, mert mire megjósoltam, már el is következett.” A „verses vers” a tízes évek végén s a húszas évek első felében divatos szabad versek dömpingjével dacoló népdalformára, a négysoros szakaszokra, a rímes-hangsúlyos hetes sorok dallamosságára, rímeire, alliterációira utal. Hatvani Lajos is meleg szavakkal emlékezett meg nyilvánosan versélményéről, melyet a műnek köszönhetett. Babits Mihály ezt a verset és a Megfáradt embert válogatta be József Attilától az 1932-es Új Anthológiába.

A dal rögtön megfogja az olvasót behízelgő zeneiségével, népköltésre emlékeztető áttetszőségével. Szívből szóló hangjával rögtön azonosulunk, ugyanakkor elgondolkoztat minket, mert erkölcsi érzékünkkel ellenkezik a belőle kicsengő törvényen kívüli magatartás. A költemény befogadása a sokadik olvasással és a szöveg megtanulásával sem fejeződik be. Látszólagos egyszerűsége gondolati összetettséget hordoz, s arra késztet, hogy eltűnődjünk merész kijelentésein. Bár nem a gondolati költészetbe tartozik, több gondolkodni valót tartalmaz, mint például a vele egyidejű Erdélyi József-dalok.

Mindenekelőtt azzal üt szíven, hogy nem panaszkodik az árvaságról, a nyomorúságról és a számkivetettségről. Csorbítatlan önérzetet és – a látszatok ellenére – szilárd értéktudatot sugároz. Inkább kelt megütközést, mint szánalmat. Meghökkenti, megbotránkoztatja a korabeli polgárt, a „burzsujt”, ahogyan ő mondja gyakorta. Ilyen tekintetben, ahogy Ignotus is jelzi jegyzetében, a vers az avantgárddal, főleg az aktivizmussal s az expresszionizmussal rokon. Az utókori olvasót is arra készteti, hogy sokáig ízlelgesse vagabundos önvallomását és fenyegető kérkedéssel álcázott kétségbeesését.

Provokatív mű. Problematikusnak érezzük a bűnhöz való viszonyát. A vele rokonszenvező kortársak közül is többen úgy látják (Németh Andor vagy Sík Sándor például), hogy „erkölcsi indifferencia”, „nihilizmus” és „cinizmus” jellemzi. Valóban, az erkölcsi kérdésekben a vers megírása előtt és után egyaránt kényes költőnek itt nincsenek morális aggályai. Jelzi, hogy van olyan léthelyzet, amelyben megszűnik az erkölcsi fontolgatás. S hogy ez végletes következtetésekre is feljogosítja, arra világirodalmi példák bátorítják. Alig néhány éve jelent meg Babits, Tóth Árpád és Szabó Lőrinc fordításában Charles Baudelaire verseskönyve, A romlás virágai, amelynek Előhangjában a francia költő kimondja (vagy hetven évvel a Tiszta szívvel előtt), hogy az emberek csak azért nem követik el a legszörnyűbb gonosztetteket, „mert lelkük tettre gyenge”. Turgenyev regénye, az Apák és fiúk hőse, Bazarov a „nihilizmus” nevében hangoztatja, hogy tetteinket nem az erkölcsi meggondolások, hanem az érdekből fakadó érzelmek irányítják. (Ott a nemesi társadalommal áll szemben egy feltörekvő ifjú polgár.) József Attilának még több oka van, hogy megvetéssel nyilatkozzék a tőkés társadalomról. Ő nem a polgárságon belül, hanem azon kívül áll: a negyedik rend, a proletariátus nevében beszél. A feudális örökségekkel terhelt kapitalista rend erkölcsei hitelüket vesztették. A „se istenem, se hazám” és a többi nem puszta hetvenkedés, hanem vád is: hitét és hazáját elvette tőle a társadalom, az egyenlőtlenségből fakadó jogfosztottság. S miért is gondolkozna jogszerűen az, akit megfosztottak jogaitól.

Álláspontja az anarchizmus. Bár jócskán tanulmányozza már a tudományos szocializmust, még nem elkötelezettje ennek az ideológiának. Néhány évvel később, amikor mozgalmi emberként marxistának vallja magát, s előadásaiban visszatérő szava lesz az „öntudatos munkás”, már nem írhatná meg ezt a verset, a magányos lázadás költeményét. Mindig vállalja művét, mellyel annyi parazsat gyűjtött a fejére, de a benne tanúsított magatartást meghaladja.

Nem csak az életúton, hanem az életműben is messzemenő következményekkel járt ez a vers. A költő részben ezzel hintette el saját lelkében magvait a bűntudatnak, amelynek annyi szenvedést és oly gyönyörű verseket köszönhetett. Igaz, a Születésnapomra még utolsó évében is megismétli a Tiszta szívvel kihívó, hetyke hangját („Ha örül Horger Antal úr” stb.), de már nem fenyegetőzik, hanem azt ígéri, hogy egész népének tanítója lesz, Horgernél különb és tiszteletreméltóbb mester. (A professzor egyébként jeles nyelvész volt, ő rögzítette a „Horger-szabályt”.) Utolsó éveinek más verseiben meghajtja fejét: „Dacból se fogtam föl soha / értelmét az anyai szónak. / Majd árva lettem, mostoha / s kiröhögtem az oktatómat.” A töredelem azoknak szól, akiktől tanult, s akiket mégis súlyosan megbántott: édesanyjának, Kassák Lajosnak, Babitsnak, még Horgernek is.

E mű megkülönböztetett sajátsága, hogy nehezen szakítható el az életrajzban és az életműben betöltött szerepétől. Csak az egzisztenciába vágó körülményektől el nem szakítva vizsgálhatjuk és értelmezhetjük kielégítően a művet.

Miközben megnyer a vers üde kedélyével, természetességével, őszinteségével s a kivagyiságon átütő fájdalmával, önkéntelen vitára késztet. Hol a vádló, hol a vádlott s a védő szerepében érezzük magunkat. A törvényszéki tárgyalást nem nehéz elképzelnünk. József Attilának kevéssel a Tiszta szívvel írása előtt a bíróságon kellett felelnie egy másik anarchista verse, A lázadó Krisztus miatt. A képzeletbeli ügyész lehengerlő érvekkel szólal föl a „tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök” sorok ellen. Ám a bennünk megszólaló ügyvédnek is megvannak a szempontjai. Vádalkut kínál: a bűnre való bujtogatás vádja elejthető, mert a műben érvényesülő magatartás egy régi hagyományhoz kapcsolható. Tekintettel kell lennünk a vers műfajára. Hiszen helyzetdallal állunk szemben. A helyzetdal szerzője egy jellegzetes figura szerepébe helyezkedve szólal meg. A költők régóta hajlamosak a szerepjátszásra. S ahogy Petőfi a csapszékben mulató, kérkedő betyár vagy zsivány szerepébe bújt ugyancsak húszévesen írt, Ki vagyok én, nem mondom meg… kezdetű bordalában, úgy József Attila is egy bűnöző helyébe képzeli magát, hogy Rózsa Sándoros hangon világgá kiáltsa; tettei voltaképpen igazságtevő indulatból fakadnak. (A németeknél a Koldusopera írója, Bertold Brecht is hasonló húrokat penget.) Ezért hangzik fel a vers végén, hogy „halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”. Ennyi szegénylegény-romantikát, kurucosságot megengedhet magának egy költő, különösen, ha figyelembe vesszük az olyan távoli elődöket, lelki rokonokat is, mint François Villon, vagy mint német földön a harmincéves háború elbitangolt katonái, akik rongyos-dalaikat éneklik. A vers nem a bűnre bujtogat, hanem eljátszik egy szerepet. Ha mégis felháborodást akar kelteni, azzal teszi, hogy harsányan kikiáltja, micsoda szegénységben és kilátástalanságban kell élnie a kor fiataljának, az első világháború utáni nemzedék nagy részének. Az a felháborító, hogy mivé teszi az embert a társadalom. A húszas évek közepe már az ínségmunkára kényszerült fiatal diplomások, a tengődő diákok és munkanélküliek ideje. Nem lehet csodálni, ha illetlen dalra fakad némelyik.

Mindez igaz, de ezek jobbára mentségek, amelyek voltaképpen méltatlanok a műhöz. Szörnyű volna, ha az ilyen és hasonló versek mellé ügyvédet kellene fogadni. S ezekkel a magyarázatokkal még meg sem közelítettük a vers rejtettebb tartalékait. A költő barátja, Németh Andor arra figyelmeztet József Attiláról írt könyvében, hogy a Tiszta szívvel „értelmét nem lehet »kimagyarázni«, »helyesbítgetni«, »menteni«”. A költő igenis „olyan tettekkel fenyegetőzik, oly köz- és magánbiztonság ellen irányuló cselekedetek végrehajtásával, miket a törvény még a szerző által felhozott mentőkörülmények figyelembevételével is súlyosan büntet, ha ugyan nem veszi súlyosbító körülménynek azt a cinizmust, mellyel a vers szerzője fiatalságára hivatkozik.” S bár a költő és a botrányt kavaró vers pártján áll, hozzáteszi: „Ha a »tényálladékhoz« ragaszkodunk, Horger Antalnak igaza van. Aki hivalkodva azt állítja, hogy »tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök«, az valóban nem alkalmas arra, hogy az ifjúság nevelője legyen. (…) Képmutató szemforgatás azt állítani, hogy kijelentései »nem szó szerint értendők«, mert a fiatal költő igenis azt akarta, hogy szó szerint értessenek”.

Ebben a felfogásban az a jó, hogy nem vonja vissza gyáván a költő súlyos szavait. Nem hamisítja meg a verset azzal, hogy elválasztja az önéletrajztól, az árvaságtól s az éhezéstől: a „három napja nem eszek” nemcsak népdalszerű fordulat (a „három napja” rendszerint állandósult állapotot fejez ki a folklórban)1, hanem kemény élettény. A fenyegetőzést sem tekinthetjük puszta szerepjátéknak, romantikus szerzői alakításnak.

Helytelen viszont azt állítani, hogy a költő nem moralista, és művét nem erkölcsi szempontból kell megítélni. A költő mindig moralista, akkor is, ha morált tagad. S ez az „amorális” mű sokkal etikusabb, mint a tőkés társadalom, amely morált hirdet, de nyomorba taszítja az embereket, és adja-veszi, prostituálja őket. Ha törvényszegő, azért ilyen, mert a törvény őrei a törvényen kívülre taszították. A Tiszta szívvel anarchista (a kortársi elemzők szerint „kakukmarcis”) költője voltaképp „Törvényhozó” a szónak olyan értelmében, ahogy Illyés Gyula nevezi versében a húszéves József Attila lelki rokonát, Tersánszky Józsi Jenőt.

A Tiszta szívvel az új törvény első mondata. Ez búvik meg benne: a szent szavak kiürültek, a mindenkori törvényt új alapokra kell helyezni – új szövetség kötendő. El kell azonban ismerni, hogy erre a következtetésre csak a későbbi József Attila-művek ismerete jogosít föl bennünket. A vers egymagában csak egy hajszállal, egy fénysugárral több, mint a kőtáblák megtörése. Ez a parányi többlet azonban elég ahhoz, hogy szervesen a messianisztikus indíttatású és végkicsengésű életműbe illessze a művet.

Hogy mennyire összetett mű, azt Németh Andor további fejtegetése is jelzi számunkra. Az elemző ellentmondásba keveredik önmagával, amikor megvallja: „Előbb csak utolsó versszaka győzött meg maradéktalanul, az utolsó négy sor babonás csendje az elcsitult lárma után, az életen-túli harmónia, a titok, a felsőbb igazságszolgáltatás. A költemény kijelentő része hűvösen hagyott.” A bűnre való készség elszánt kimondásával tehát ő sem tudott azonosulni. Nem is tehette volna gond nélkül. A vers igazáért meg kell küzdenünk. A Tízparancsolat ötödik, hetedik és tizedik pontjának (ne ölj; ne lopj; felebarátodnak se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad) megszegése súlyos bűn, csak értelmezése módosul helyzetről helyzetre, korszakról korszakra. A történelem (többnyire hamis) tanúsága szerint háborúban ölni-rabolni egyenesen dicsőség. József Attila ezt egy későbbi versében igen figyelemreméltó észrevétellel egészíti ki: „Jogállamban a pénz a fegyver” (Gyönyörűt láttam, 1937).2 Ami úgy is érthető, hogy a szegénység öl. E logika mentén továbbhaladva, a szükségből elkövetett törvényszegés egy fokon már nem bűn. Villon meginogni látja a százéves háborúban kivérzett Franciaország erkölcsi kódexét; Petőfi szembefordul a nemesi Magyarország rendjével; József Attila lábbal tiporja a tőkés társadalom törvényeit. Ugyanakkor Villon mély vallásossággal száll magába; Petőfi – Kukorica Jancsi képében – a zsiványokra gyújtja tanyájukat, és Fürdik a holdvilág kezdetű dalában a „haramja” arról énekel, hogy megbánta tilalmas dolgait; József Attila pedig bűntelenül is belerokkan a zord bűnösség tudatába. (A bűn, 1935). A „cél szentesíti az eszközt” elv ellen senki sem szólal fel jobban, mint József Attila, miután leszámol a bolsevizmussal.

Németh Andor a népdalformában keresi a megoldást. Arra jut, hogy a vers titka egyfajta szándékolt korlátoltságban rejlik. „A népdalforma kánonná tevése mármost olyan szellemi lemondást követel, amelyen a legzseniálisabb sejtetni tudás is csak szerencsés véletlenként győzedelmeskedhetik. József Attilának ez is sikerült, úgy a Tiszta szívvel kicsengésében, mint a Szegényember balladájában s másszor is.” Vagyis a költő lemond a sokrétű gondolatról, hogy népdalformában fejezhesse ki magát? Kérdés, hogy aki lemond a gondolatairól, vajon még önmagát fejezi-e ki, amikor mond valamit, vagy egy képzeletbeli személyt szólaltat meg, mint Petőfi a betyárdalában. Németh Andor így zárja emlékezését a baráti vitákra, melyeket a költővel folytatott a műről: „A modort Erdélyi Józseftől vette át, kit akkoriban bálványozott. Én viszont féltettem a modortól, figyelmeztettem veszélyeire.” Nem is tanácsolhatott volna mást: eleven embertől nem kívánhatunk olyan remekművet, amely a vesztét okozza. Ha így tennénk, műpártolóból bűnpártolókká válnánk: a költő maga ellen forduló, önsors-rontó tettének volnánk bűnrészesei.

Hivatkozhatunk József Attila kései remekére, a Nagyon fájra: „A kultúra / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben”. A Tiszta szívvel alanya is ezt mondhatná magáról: az elkeseredés olyan fokára jutott az éhezés állapotában, hogy már nem lehet jólnevelt. Mint a legutolsó menedékül hajszolt szerelem hiábavalósága fölötti átkozódás és paroxizmus – magyarán őrjöngés – verseiben sem, a Nagyon fájban, az ...Aki szeretni gyáva vagy-ban. A Németh Andor szemében „szellemi lemondást követelő”, azaz primitív népdal a maga eszközeivel megteremti a föltételeket, hogy elhitesse: nem juthatott más döntésre.

A látszólag egyszerű első versszak átfogó és nagyvonalú létszemléletre utal. Az emberi élet alapvető értékei sorakoznak itt föl, bár tagadó értelemben. Az életet adó apa és anya, a teremtő Isten és a fölnevelő haza, az élet kezdetét jelképező bölcső és az élet végét jelző szemfedő s a felnőttkor fő értéke, a csók és a szerető. A teljes lét ilyen összefoglaló mozdulattal másutt is felbukkan József Attila költészetében, ha többnyire tagadólag is, pl.: „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér” (Megfáradt ember, 1923); „Az meglett ember, akinek szivében nincs se anyja, apja, (…) / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek” (Eszmélet, 1934). Az alapértékek nemzeti irodalmunk olyan alapműveiben bukkannak föl, mint például Kölcsey Parainesise. Vagy mint Vörösmarty Szózata: „Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar”.3 (Későbbi líránk remekeiben is megtaláljuk ezeket az alapértékeket: Radnóti Nem tudhatomjában vagy – meggyalázottan – Illyés Egy mondat a zsarnokságról című költeményében.) Nincs a létnek olyan tartománya, ahol megvethetné lábát: a világ mindenestül idegenné, ellenségessé vált. Villon még így dalolt az Ellentétekben: „Befogad és kitaszít a világ”. József Attila már csak a kitaszíttatást érzékeli. Számára elveszett a család, a haza, a hit, a remény. Törvényen kívüli lett, s ezt a tényt állítja élére.

További motívum a második szakaszban az éhezés. Idáig tart a vers első része, annak a felsorolása, hogy mi mindene nincs a dalolónak. Schopenhauer írja Életbölcsletében (részben Seneca nyomán), hogy amikor számot vetünk helyzetünkkel, érdemes megvizsgálni, mi az, amink van, és mi az, amit nélkülözünk. Schopenhauer felsorolja az élet becses dolgait: az egészséget, a fiatalságot, a vagyoni biztonságot, a társadalmi rangot, a tekintélyt és így tovább. József Attila versének hőse arra jutott, hogy semmije nincs, s ez mérhetetlenül többet jelent, mintha csak azt mondaná, hogy üres a zsebe. Családja, istene, hazája, szerelme sincs. Egyedüli értéke az ifjúság természetes állapota, lét és idő véletlenszerűen adott, mulandó viszonya. Erről pedig így beszél a vers második szerkezeti egységében: „Húsz esztendőm hatalom, / húsz esztendőm eladom. // Hogyha nem kell senkinek, / hát az ördög veszi meg.”

Ezzel a résszel foglalkoztak legkevesebbet az elemzők. Új fogalom jelenik meg itt: a hatalom. Friedrich Nietzsche kulcsfogalma ez: szerinte az emberi cselekvés legfőbb motorja a hatalom akarása. József Attila a húsz esztendőm természeti adottságához kapcsolja ezt. Ez minden értéke, amelyet „törvényesen” fölhasználhat: áruvá teheti. Húsz esztendeje eladó. Bármire használható, mert „Hogyha nem kell senkinek, / hát az ördög veszi meg.” A kiszolgáltatottság ilyen fokán minden lehetséges. Ha nem kell a fiatalember e legutolsó tulajdona, puszta lehetősége a hatalomra, illetve annak „akarására” (ez sok mindent jelenthet a húszas évek zűrzavarában), akkor majd megveszi a gonosz, az ördög. A maga naivabb és népibb módján emlékeztet ez némiképpen Baudelaire satanizmusára. A sírján kihajtó „halált hozó fű” a „romlás virága” pária változatban. Istene nincs, akár megtagadta, akár elvették tőle; immár csak ördöge lehet. A „hát az ördög veszi meg” mégis inkább kedélykitörés, afféle szólás, mintsem felvilágosult-romantikus „bölcseleti” végkövetkeztetés. Az ellentétek közül, amelyek szinte szétfeszítik a verset, így is ez a legsúlyosabb. Kimondja tehát a leglázadóbb és legvérlázítóbb szavakat: „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök.”. De miért is adja el magát az ördögnek? Mert az emberi társadalomnak nincs szüksége rá, a húszévesre, a puszta lehetőségeire zsugorodott emberre, akinek tarsolyában ott lapul a közveszélyes marsallbot.

Fordított Nietzschének, ellen-Nietzschének látom a költőt. A német filozófus is lázadó, akárcsak ő. De Nietzsche olyan úr, aki föllázadt saját népe ellen, mely (törődik is ő azzal, hogy kiknek a hibájából) arctalan és megvetésre méltó tömeggé vált. József Attila versének hőse (aki a lírai pillanat erejéig azonos a szerzővel) a lázadó páriák elöljárójaként föllépő anarchista. Nietzsche arisztokratikus forradalmár, József Attila anarchistaként is plebejus demokrata. A költeményt megkoronázó utolsó versszakban van e különbség nyitja. „Elfognak és felkötnek, / áldott földdel elfödnek, / s halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen.”

Nem mondom, hogy nem nyalta volna meg mind a tíz ujját a német filozófus, ha ezt olvashatta volna. (Hiszen József Attila egyenes ágon való szellemi fölmenője, Petőfi Nietzschének is a kedvence volt, főként olyan verseivel, mint Az őrült.) De itt rejlik a legfőbb ellentét a két gondolkodó között. A Tiszta szívvel befejezése előreutal az életmű utolsó szavaira: „…tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél.” Nem altruizmusa szól még, nem a világirodalom-szerte páratlan benevolenciája – a jóakaratok jóakarata –, de a gesztus azt készíti elő. A Tiszta szívvel a rombolás verse, ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül semmiképp. De kitüntetetten olyan rombolás, amely az építést megelőzi. Zarathusztra fennkölt ormokról veti le gőgös pillantásait a völgyben nyüzsgő emberhangyákra, József Attila szegénylegénye pedig lázadó hangya – egy a nyomorultak közül, aki mindenkit úrrá, a maga urává akar tenni. Az életműben elfoglalt helyére tekintve a Tiszta szívvel kiteljesíti és lezárja az anarchista lázadás költészetét, és előkészíti a terepet a további évek nagyszabású, forradalmi, majd humanista eszmei építkezéséhez. Ezért mondhatja majd a szerelem eszményítő versében a Flórában: „Bátorrá vakmerőből tettél.” A vakmerő rombolásban a Tiszta szívvel a csúcs – kétségtelenül a rombolásban csúcs. De a jelzők ellentmondanak a „deviáns” és „destruktív” magatartásnak. A tiszta szív, az áldott föld és a gyönyörűszép szív jóságot sugároz. A záró kép csodás átváltozása igazságtétellé varázsolja a verset: az élet virága kihajt a földből, és miközben halált hoz elveszejtőire, megváltást hoz a jóknak. Ez lényegesen több, mint bosszúvágy és gyűlölet. Ha a visszájáról is, olyan, mint a költő hattyúdalában a „már végképp másoknak remél” (Íme, hát megleltem hazámat, 1937).

Akárcsak Nietzsche „antikrisztusi” lázadása, ez a mű is a keresztény európai művelődési körbe tartozik. (És persze a nemzeti irodalomba, amelyben gyönyörű előzményei, rokonai vannak Petőfitől Móriczig és tovább.) Azon belül rombol, hat és gondolkoztat el a jóról és a rosszról, hogy azután – ellentétben a jón és rosszon „túljutott” Nietzschével – ne csupán mentse a kivételt, az öncélra kiválasztottakat, hanem jövőt építhessen a sokaságnak. Az tud nagyon szeretni, aki nagyon tud gyűlölni. Az tud megbocsátani is, ahogy a Szállj költemény (1937) tanúsítja: „Nyugtasd a gazdagok riadt / kis lelkét – lesz majd kegyelem”. József Attila a szeretet elve jegyében halad tovább költészetében, miközben a marxista világképet követve egyelőre évekig távolodik mindattól, amit kereszténységnek nevezhetünk. A vers eszmekincse arra utal, hogy a keresztény Magyarország és Európa alapvető értékeit radikálisan elveti ebben a versében – mert a keresztény Magyarország és Európa megtagadta őket. Majd ismét szüksége lesz rájuk, és újból magasba emeli a költő ezeket az alapszükségleteket, a tűzhelyet, családot, akárcsak a hazát és a szerelmet, hogy új fényben csillogjanak – másoknak, mindenkinek.

 

1. N. Horváth Béla másutt is kimutatja a versben a népdalhatást: „Nincsen apám, nincsen anyám, / Az Isten is haragszik rám.” („Egy, ki márványból rak falut”, Szekszárd, 1962.) Szabolcsi Miklós a verszáró „Halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen” képben a Kádár Kata című népballada hatását fedezi fel: „A kettőből kinőtt két kápóna-virág, / Az ótár tetejin esszekapcsolódtak, / Az anyjok odament, le is szakasztotta, / A kápóna-virág hezzá így szólala: // – Átkozott légy, átkozott légy / Édösanyám, Gyulainé! / Éltömbe rossz vótál, / Most is meggyilkótál.”

2. A jog viszonylagosságát a tőkés társadalomban több jelentős versében (Levegőt!, Hazám) kiemeli, pl.: „Nem adna jogot a parasztnak, / ki rág a paraszt kenyerén”; „Az erőszak bűvöletében / mit bánja sok törvényhozó, / hogy mint pusztul el szép fajunk!” (Hazám, 1937)

3. Tverdota György írja József Attila című könyvében (Korona, 1999): „Az ifjú szegedi költő úgyszólván visszavonta Vörösmarty Szózatát”.

[Alföldy Jenő]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Eifert Jánosnak
Bár egyidősek vagyunk, életünk is a színpad körül forog, mégis – noha számtalanszor voltunk egy időben egy helyen – személyesen nem találkoztunk. Közös barátunk PP hozott össze minket – városaink közti távolság miatt – telefonon, s ma már az internet és kultúra szeretete köt össze minket. (Kadelka Lászlótól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Firatàrrega 2014 – Street Arts

Görgey Gábor: Görgey

Armel Opera Festival

Szembenézni vagy tagadni?

Bivaly-szuflé a Centrál étlapján

Könyvbisztró

XII. Keszthelyi Táncpanoráma

15 éves a Frenák Pál Társulat

Hajdú Éva - A Seuso-kincs

Varga Gábor - Confessionis

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu