Dátum: 2019. szeptember 17. kedd    Mai névnap(ok): Zsófia, Ludmilla


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

NÉMETH ZOLTÁN: JÓNÁS TAMÁS: Ő
Mintha a költő is tudatában lenne ennek, de nem képes visszafogni magát, folyton elárulja, hogyan, milyen szerepben is képzeli el magát...

   Németh Zoltán: A korszerűtlen líra
   
   Jónás Tamás: Ő.
   
   

   „Tamás vagyok. Jónás vagyok. Cigány vagyok... Provokatív vagyok, kerek arcú, szenvedélyes vagyok, fekete hajú vagyok, idegösszeomlásra, önzésre, elkeseredésre hajlamos vagyok. Őszinte vagyok, bántóan, mint a vakítóan ragyogó nap...” – ezekkel a sorokkal indítja Ő című verseskötetét Jónás Tamás. Az idézőjelben szereplő mondatok nem a kötet valamelyik szövegének kiragadott részletei, hanem a szerző előszavaként funkcionálnak. Azt az aurát kívánják megteremteni, amely elindítja az olvasást, s amelyben létrejönnek a szövegek jelentései.
   
   Már az előszó is sejteti, alapvetően egy vallomásos, patetikus nyelven megszólaló líra jelenti be önmagát az Ő első szövegeként, olyan költészet, amely nem akar és talán nem is tud másról beszámolni, mint a nagybetűs „Én”-ről. A patetikus hang azonban ebben az esetben a hipertóniásra duzzasztott lírai én felől azonosítható be. Vajon milyen pozícióból jelenthető ki az, hogy : „Őszinte vagyok, bántóan, mint a vakítóan ragyogó nap...”? Ha a szöveg saját intenciója ellenére válik önmaga paródiájává, ráadásul érvényességét az egész kötetre kívánja kiterjeszteni, úgy elgondolkodtató, milyen cél érdekében teszi közzé kijelentéseit.


   Jónás Tamás kötetbeli verseit olvasva az derül ki, hogy – tudatosan-e vagy sem, kideríthetetlen – a kortárs fiatal irodalom kánonjai ellenében jönnek létre ezeknek a szövegeknek a jelentései, vagyis a kortárs fiatal irodalom szempontjából olyan lírafelfogást képviselnek, amely elavultnak számít. Korszerűtlen lírának is tarthatnánk ezt a költészetfelfogást, hiszen ha a kortárs fiatal irodalmat az irónia, a játékosság, a teoretikus tudatosság, a populáris regiszter, a századelős hang, az obszcenitás tematikája, az intertextuális-alanyi költészet és a medializáció tartományaiból szemléljük, úgy Jónás Tamás esetében csak ez utóbbi jöhet számításba (mi másnak tekintsük a már teljes egészében idézett paratextust, mint a költő önreklámjának, s hogyan értelmezzük másként az őszinteségre hivatkozást, pontosabban az őszinteséggel való kérkedést, ha nem mint értékesítési, eladhatósági szempontból történő marketingfogást). Az alanyi költészet azonban már nem úgy jelenik meg a kötetben, mint szövegek által kialakított, nyelvi feltételezettségű identitás, hanem éppen ellenkezőleg, ebben a költészetben a szöveg és a forma mint az ősi, eredeti vallomást megtisztító, átíró másodlagos nyelvi produktum áll elő: „Minden szonett hófehér/ oszlop, ravaszul szerkesztett vallomás.” (24.) Irónia helyett a pátosz, játékosság helyett az önvallomás, a populáris regiszter helyett a váteszi hang, teoretikus tudatosság helyett a romantikus szereplehetőségek válnak láthatóvá. Mindez felveti a kérdést, képes lehet-e a Jónás Tamás-féle versfelfogás gyökeresen átalakítani a kortárs fiatal irodalom horizontját, vagy elavult, már bejáratott és ezáltal kiüresedett formák mechanikus átvétele történik a kötet verseiben.
   
   Ez utóbbi véleményt erősítheti a kötet majd minden versének egzisztencialista gyökerű alapozottsága, az én szeparációja. Jónás Tamás verseinek lírai énjei úgy tudják identitásukat meghatározni önmaguk számára, hogy elkülönítik magukat a tömegtől, a másiktól. Ez egyrészt leszűkíti mozgásterüket, hiszen nem vesznek részt a „kinti” világban, csak a tudat belsejében játszódnak le a dramatizált, tragikus végkicsengésű magántörténetek, másrészt sokkal súlyosabb következményekkel is számolni kell ebben az esetben: azzal, hogy az én mint téma egy idő után kimerül, folyton visszatérnek ugyanazok a kérdésfelvetések, problémák, s erre aztán rendre ugyanazok a válaszok születnek meg. Ezen még az sem segít, hogy a lírai alany az egész kötet során újabbnál újabb szerepekkel azonosítja magát, hiszen a szerepekkel való játék minduntalan a lét tragikus és patetikus felfogásába fut ki.
   

   A szerepköltészet tehát meglehetősen monotematikus ebben a kötetben, minden szerep tulajdonképpen a korán kiismert énfelfogást erősíti meg. Olyan lírai szerep képződik meg Jónás Tamás verseiben, amely kitüntetett pozíciót tart fenn a maga számára. Valójában a magyar költészetben nagy hagyománnyal bíró, de mára teljesen elavultnak tűnő prófétikus hangnemről és váteszi szerepfelfogásról van szó. Mintha a költő is tudatában lenne ennek, de nem képes visszafogni magát, folyton elárulja, hogyan, milyen szerepben is képzeli el magát:
   
   „tudom: oda kellene figyelnem magamra
   hogy ne csak magamra figyeljek folyton
   persze-persze és oda egy-két szavamra
   nem árthat meg az a kis önkonktroll
   tulajdonképpen mit képzelek én magamról:
   isten vagyok zseni vagy próféta talán?” (12-13.)
   
   Hogy nem egyedi esetről van szó, arra bizonyíték az Igenek című vers, ahol „köztes idők kis istene”-ként (18.) tűnik fel a lírai alany, majd pedig azt tudhatjuk meg, hogy „többet tudok mint illene” (20.), az Utolsó lépés című versben pedig kijelenti: „Ha úgy akarom, semmi vagy!” (45.). Az Alanyi költő nyavalygásai című opuszban az elégikus hang okaként a következő kijelentés funkcionál: „Magamra maradtam nehéz sorsú vátesz.” (29.) Az első hangok című versben Odüsszeuszként feltűnő lírai alany Baudelaire albatroszára és Ady nagyszemű kun legényére is utalva nyilvánítja ki a kiválasztott és az értetlen tömeg közti diszkrepanciát.
   
   Ezek után az sem meglepő, hogy a lírai alany az emberiség nevében kíván beszélni, úgy érzi, éppen ő hivatott megfogalmazni a végső kérdéseket. Ez a kitüntetett pozíció szinte predesztinálja arra, hogy önmagán keresztül képviseljen egy közösséget, hogy egy elképzelt közösség nevében szólaljon meg:
   „És ritkaság ugyan: van, hogy legyőzetünk.
   Szemünkben némi köd vagy őrültség látszik.
   Lelkifurdalásunk van, mit érezhet a másik.
   Nagyok vagyunk, erről is elbeszélgetünk.
   Mi minden fájdalomtól eljutunk a vallomásig.” (42.)
   

   A részletből az is látható, hogy a költő kitüntetett szerepére utaló sorok, illetve az ezt áhító, sirató elégikus hang alapvetően a romantikus-szentimentális költészetfelfogást variálja. Ez nem egy esetben már súlyos diagnózist tesz lehetővé, egy alapvetően nem romantikus korban az alábbiakhoz hasonló kijelentések súlyos szereptévesztésre utalnak: „a sok-sok hónap magányának ködje/ talán nem tette még tönkre/ bennem azt a bátor, gunyoros fiút” (16.), „El-elsírom magam egy-egy versemen, rövid prózámon.” (29.), „a hallgatást/ pillantásaim vulkánkitörései/ megtörik” (99.) stb.
   
   Nem is az a probléma, hogy Jónás Tamás szövegeinek egyetlen referencája van, önmaga, hanem hogy milyen nyelvben mutatja meg magát ez az én. Ez a nyelv mintha nem venne tudomást a magyar irodalomban a hetvenes évek végétől végbement változásokról, mintha Ady, József Attila és Szabó Lőrinc szentimentális, romantikus lelkületű kortársáról lenne szó. A felturbózott, istenként, prófétaként, váteszként láttatott lírai én más szöveghelyeken csak azért tűnik fel alacsonyabb pozíciókban, hogy a tömegtől való elkülönülést még jobban erősítse. A költői szerep megalkotottságának kérdése azonban nyelvi probléma, s ez az olvasói tapasztalat arra figyelmeztet, hogy Jónás Tamás verseinek szereplehetőségei nem a kortárs lírai paradigmák mentén szerveződnek.
   

   A kötet leggyengébb vonulatát azonban nem ebben látom, hanem abban az olcsó filozofálgatásban, közhelyek ismételgetésében, amelyek Isten létét vagy nemlétét, az isteni beavatkozás mértékét, az egyéni sors isteni eredetű meghatározottságait érintik. Az általánosítgatások, a sehová sem vezető „nagy”, metafizikai kérdések és a rá adott válaszok nem képesek új tartalmakat megjeleníteni a témában, inkább arról van szó, hogy a lírai alany áldozatának nagyságát hivatottak demonstrálni. A költői szerep aztán olyan paradox túlzásokra ragadtatja magát a morális vagy metafizikai természetű kérdések felvetésekor, hogy gyakran önmaga paródiájává válik a szöveg, s vagy túl profán, vagy közhelyes lesz, vagy egész egyszerűen értelmezhetetlenné válik. Az első esetre a Pogány című vers lehet példa:
   „De nem hagy a gondolat nyugodtan,
   hogy míg én magányosan kamaszodtam,
   a többiek már basztak.” (66.)
   
   A másodikra a Parainézis kijelentései:
   „Ne hallgass száraz tudósok szavára.
   Szeresd, kényeztesd okosan a tested.
   A lelked, hogyha jó, vigyáz magára.
   A barátaid úgyis hazudnak.
   A szerelem csak ócska, színes masni.
   S majd meg kell magad úgyis add a Rossznak.” (49.)
   
   A harmadik példa, számomra értelmezhetetlen sorok az Elmélkedések az örökkévalóságról című versből:
   „Lehet, hogyha van, ami örökre van,
   csak úgy, hogy a nemlétben ragadt?” (64.)
   Vagy: „S aki maga ellen van, pusztulásra, itt,
   mért pompázik, ha virág” (65.) stb., stb.
   

   Jónás Tamás legújabb verseskötete olyan nyelvet működtet, amely meglehetősen avultnak tűnik a kortárs fiatal költészethez viszonyítva. A lírai egzisztencializmus romantikus-szentimentális szólamai mentén létrejövő jelentéstartományok, a retorikus-metafizikai költészeteszmény nyomán felépülő prófétikus költői szerepek valószínűleg sikeressé tehetik ezt a költészetfelfogást a konzervatívabb, hagyományos költészeteszményt kedvelő olvasótábor körében. Mit sem változtat azonban ez a megállapítás azon, hogy Jónás Tamás költészetének szembe kell néznie a kortárs irodalom progresszív vonulataival. Élményanyaga szinte predesztinálja egy újszerű költészetfelfogásra, a nyelvet azonban, véleményem szerint, még keresni kell.
   
   Magvető, Budapest, 2003.
   
   Forrás: Bárka 2004. 5. szám
   
    Kapcsolódó:
   Németh Zoltán: Az Irodalom Visszavág kritikáiról
   Németh Zoltán Felvidéki irodalmi kánonok
   Felvidéki írók Esztergomról - Németh Zoltán
   Fekete J. JózsefFekete J. József - Németh Zoltánról
   
   


Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu