Dátum: 2017. szeptember 23. szombat    Mai névnap(ok): Tekla, Telma


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

A mindenség summáslegénye és az eltévedt garabonciás

MARCZINKA CSABA

MARCZINKA CSABA

 

 

A mindenség summáslegénye


és az eltévedt garabonciás

 

JÓZSEF ATTILA ÉS SÉRTŐ KÁLMÁN

ÖSSZEHASONLÍTÓ SORS- ÉS MOTÍVUMELEMZÉSE

 

 

A két, a harmincas években is gyakran egymás mellett említett költő között a legszembetűnőbb hasonlóság: szegény sorsú családból való származásuk (munkás- illetve béres-család) és alkotói indulásuk ezzel összefüggő problémái. Sokan – főként a kortársak közül – megrekedtek ennél a párhuzamnál, s szinte mindent erre „az alulról jött népi tehetség küzdelme” sablonra vezettek vissza, félremagyarázva és eltorzítva a tények jelentőségét. Természetesen a szegénységből való kiemelkedés – legalábbis szellemi téren – valóban az egyik döntő motívum, de kár volna túldimenzionálni, mert úgy lehetetlenné válna a két költő pályaképének és motívumainak igazi összevetése. S itt ráadásul nem is csupán a szegény sorsú családból való származás azonosságából kellene kiindulni – hiszen például Erdélyi József vagy Sinka István is nagyon nagy szegénységből érkezett –, hanem a hasonló s a harmincas években leginkább az ő költészetük és sorsuk által példázott árvaság és idegenség állapotából, amely nem csak társadalmi, de egzisztenciális-szociális, irodalmi és magánélet-lélektani szempontból is körülvette József Attilát és Sértő Kálmánt egyaránt. Ez az élmény náluk – kései verseikben – súlyosodott először a magyar költészetben nem csupán érzéssé, hanem nyomasztó tényé is, szinte az idegen világon kívüli „árva költészetben éléssé” („Talán eltűnök hirtelen…” és a „Megbékélés” c. versek, illetve a kötetcímeket egybe vetve a „Nagyon fáj” és a „Gyászjelentés” c kötetek).

Ennek az árvaságmotívumnak a különböző színvonalú és részben eltérő jellegű felmutatása a két alkotó pályája és költészete. József Attilánál e nyomasztó árvaság formává és lényegében egy magasabb szintű, öntörvényű költői létezéssé alakult, míg Sértő Kálmánnál az árvaságtudat ösztönösebb és populárisabb, tisztultabb pillanataiban az igazi létösszegző líraisághoz is eljutó, a „számkivetett őstehetség” költői attitűdjében nyilvánult meg.

A jelentős stílusbeli-motivikus valamint színvonalbeli különbségek ellenére a két költő világa sok hasonlóságot mutat: a szegénységmotívum, az idegenségélmény, a beilleszkedési és elfogadtatási nehézségek, a szerelmi kapcsolat vagy a kapcsolatok sikertelensége illetve méltatlansága, a kötődéshiányból táplálkozó káros szenvedély (József Attilánál a szerencsejáték, elsősorban a kártya, Sértő Kálmánnál az alkoholizmus) és a Hatvanyhoz mint „apafigurához” és Babitshoz mint „ellen-apához” való sajátos kapcsolódás, a szülőkhöz fűződő ellentmondásos viszony is közös vonás.

A társadalmi háttér, a szegénység mellett fontos a valódi szülőkhöz és az „irodalmi apafigurákhoz” való – gyakran változó és ellentmondásos – viszonyulás alakulása, amely néha sorsfordító volt (pl. József Attila bírálata Babitsról a Toll-ban, illetőleg Sértő Kálmán szembefordulása Hatvanyval 1938. május-júniusában, közvetlenül a szélsőjobboldali fordulata előtt).

Mindkét költőben erős a kötődésvágy, mivel mindketten – részben a valóságos árvaság, részben az elmaradott és erősen alkoholista szülői és rokoni háttér miatt – tulajdonképpen megrekedtek egy gyermeki szintű érzelmi állapotban. Igazi gyermekkoruk nem volt (József Attila nevelőintézet és nevelőszülők között hányódott, Sértő Kálmánnak pedig már serdülőkorában építkezéseken, majd bányában kellett dolgoznia, hogy öregedő és alkoholista szüleit támogassa), így felnőtté sem tudtak válni, s ez mindkettejüket idegenné és sebezhetővé tette a tágabb és az irodalmi környezetben egyaránt. További hasonlóság a tartós élettársi kapcsolat – József Attilánál a Szántó Judithoz, Sértő Kálmánnál pedig a Szabó Gizihez fűződő viszony – távlattalansága, sőt méltatlansága; valamint az, hogy mindketten szenvedélyekbe, erotikus kalandokba és plátói szerelmekbe vagy néha kétségbeesett agresszivitásba menekültek e „veszedelmes viszonyok” és következményeik elől.

A korai szerelemekben való csalódás (Vágó Márta illetve Bernáth Júlia) után a megvalósult élettársi kapcsolat egyfajta pótmama-keresés és érzelmi megalkuvás, mintegy félúton az anya-gyermek és a férfi-nő kapcsolat között egy idősebb társ oldalán. E tartós viszonyok kilátástalanságának kompenzálására a kaland illetve annak kísérlete (mindketten próbálkoztak Sólyom Janka színésznőnél, úgy tűnik, József Attila nagyobb sikerrel), vagy pedig az ábrándozás (Flóra-versek József Attilánál, Mária-versek „Kelepce”, „Új betegség…” – Sértő Kálmánnál) maradt, s mindkettejüknél az életük végén – utolsó lehetőségként – felvillant „ábrándkapcsolat” hitette magát igazinak, ha nem lett volna számukra már, mentális és fizikai értelemben is, túlságosan késő. József Attilához pszichikai és testi szempontból későn érkezett Flóra alakjában egy eszményeihez közel álló kapcsolat lehetősége 1937 tavaszán-nyarán; s a szifilisszel fertőzött, gégetuberkolózissal küszködő, súlyos alkoholista Sértő Kálmánnak 1940-ben szintén későn érkezett Mária nővér a kórházban, s nála az ábránd már nem is körvonalazódott eszménnyé, csupán halvány esély maradt, valamiféle érzéki látomás, vágykép. Sértő Kálmán alkotói pályáján számos motívum hasonlít József Attila pályájának fordulataira, csak e fordulatok és események más, alacsonyabb szinten jelennek meg: vagy lefokozottan és dekonstruáltan, vagy – főleg a motívumok esetében –populárisabb – helyenként slágerszerű – közegben, leegyszerűsített vagy éppen triviálisabb-„kópésabb” formában. Ez már a két költői pálya korábbi szakaszainak összevetésekor is megmutatkozik, például ha József Attila első botrányos versét, a „Tiszta szívvel”-t (1925) összevetjük a hasonló vihart kavart Sértő-verssel, a „Csibész-dal”-lal (1933).

Az indulás eltérései azonban sok mindent előrevetítettek, jelezve a későbbi költői magatartások alakulását: József Attilánál már akkor érzékelhető egyfajta tudatos, „ellenvilágot építő” lázadói attitűd; míg Sértő Kálmánnál – talán a harmincas évek elejének gazdasági világválsága okán is – egy sokkal kiábrándultabb, lemondóan negatív, „vagabundos”, szegénylegény-attitűd, amely kevésbé tudatos, sőt erősen ösztönös, indulati jellegű.

Részben e két költői szemléletből következett, hogy József Attilát és Sértő Kálmánt is már életük végén, de különösen haláluk után a kor két vezető ellenzéki irányzata, a népi- és az urbánus-demokrata egyaránt igyekezett, főképp a negyvenes évek elején, életművük alapján kisajátítani, holott a két alkotó költészete egyik irányzatba sem sorolható be mechanikusan és kizárólagosan. Csupán annyi igaz, hogy mindketten odacsapódtak végül is lazán valamelyik oldalhoz, József Attila inkább az urbánusokhoz, míg Sértő a népi irányzathoz, egész életművüket vizsgálva azonban egyik irányzat „törzsgárdájához” sem kapcsolhatók kizárólagosan.

József Attila és Sértő Kálmán lírai motívumai feltűnő hasonlóságot mutatnak: az anyamotívum (az anya távolsága illetve hiánya); a halálmotívum (a halál mint elnyugvás vagy belesimulás a tájba, várt halál stb.); az erotika (a nőiség és a természet panteisztikus összekapcsolása); a szerelemfelfogás (a valós kapcsolat sivársága, az ábrándkapcsolat eszményi éterisége vagy erotikája); az állatszimbolika (a korábbi költők által undorítónak ábrázolt állatok új szemléletű, gyakran pozitív ábrázolása, például a pók, a béka, egyes rovarfélék stb.); az istenkép dinamikus változásai, a sokoldalú istenkép (a korai lázadó attitűd után az ironikus-érzelmes, majd a kései magányos-kétségbeesett istenkereső magatartás); a kietlen vidék és szomorú „lelki” természeti táj központi szerepe, főleg az érett és kései költészetükben (a sivár téli táj, temető, pusztuló falu, külváros stb.); a népi és folklórmotívumok szimbolikus-ironikus és játékos szerepe, főleg a korai költészetben (köszöntők, groteszk-ironikus szerelmi versek és lánycsúfolók stb.); a nyomor ábrázolása, egyfajta munkás- illetve szegényparaszti osztálytudat főként az érett, középső korszakban (újtelep, tanyarendszer, szegényember, koldus, alkoholista és öngyilkos alakok stb.). E motivikus hasonlóságok gyakran hasonló szemléletű vagy felépítésű versekben fordulnak elő, a két költő jelentős stilisztikai-poétikai és színvonalbeli eltérései ellenére.

Az anyamotívum – intenzitását és mélységét tekintve – kevésbé van jelen Sértő verseiben, de az ő költészetének is az egyik fontos vonulata. Nála inkább az idősödő, majd az elhunyt édesanya tűnik fel („Édesanyámhoz”, „Édesanyám”, „Teher a sírban” – 1939), bár a megtöretettség és a jelképpé magasztosítás – igaz, Sértőnél kevésbé szimbolikus, allegorizáló jelleggel – az anyaábrázolást hasonlatossá teszi József Attiláéhoz, hiszen a képalkotás motívumai mellett az anya alakjának jelképisége is hasonló szerepkört tölt be (főleg az „Anyám” – 1931, az „Anya” és a „Mama” – 1934, rokonítható Sértő költészetének anyaképével).

Sértőt az is rokonítja e tekintetben József Attilával, hogy – bár anyja és apja alig 2 évvel őelőtte hunyt el – szülei úgy jelennek meg több helyen, különösen anyja, mintha már meghaltak volna, vagy egy másik világban élnének (néhol mindkét értelmezés jogosult, sőt összefonódik e két látszólag ellentétes értelmezés, pl. a „Bejelentőlapra” és az „Éjféli kiáltás” c. versekben).

Sértő verseinek anyamotívuma talán kevésbé egyéni; harsányan egyszerűsített az anya alakjában a proletár- és a béresasszonyok általános helyzetének és sorsának gyakran túl didaktikus és szociografikus, példázatszerű ábrázolása (pl. „Tengernyi a ráncod, / Szemed imás zsoltár, / Szegény béresasszony, / Mindig szolga voltál.”), bár a sikerültebb versekben az anya alakja túlnő a proletárasszonyi lét szociológiai közhelyein, és mitologikus alakká – mintegy a fia sorsát a túlvilágról is irányító –, a gyermeki tudattalanból kiemelkedő archetípussá válik, noha korántsem olyan átható erővel, mint József Attila költészetében.

Sértő Kálmán költészetében az anya általában nem is önálló vagy uralkodó motívumként jelenik meg, hanem másokkal összefonódva: pl. a szülők alakja és a szegénységmotívum egymásba kapcsolódásában („Vallomás” c. vers az „Esett a hó” c. kötetből – 1939), vagy egy remélt szerelem ábrándját keseríti meg az apa és az anya keserves sorsának képe: „Sok az emlék, sok a dal, / Nem vagyok már fiatal. / A szívemnek be sok fáj, / Béresapám sírja fáj, / Anyám születése fáj, / Kicsi hazám sorsa fáj,” („Szívem” – 1939). József Attila szerelmi lírájában is erős az anyamotívum hatása (pl. az „Óda” 2. és 3. részében: „míg én, életem csúcsai közt, a távol / közelében, zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton, / hogy szeretlek, te édes mostoha!”, illetve „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek…”), nála azonban a többrészes, láncszerűen összekapcsolódó versekben a sokféle motívum egy nagy, mitologikus Egészben olvad össze, míg Sértőnél az egyes rokonmotívumok inkább spontán módon – gyakran esetlegesen – összeszövődnek.

Gyakran jelenik meg és játszik kulcsszerepet – különösen kései költészetükben – a halálmotívum, a várt halál vagy a halál panteisztikus felfogásának motívuma. József Attilánál e szempontból a „Nagyon fáj” c. kötet (1936) valamint az 1937 nyarán-őszén írott – a költői életművet lezáró – vallomásos-létösszegző versek (pl. „Karóval jöttél…”; „Talán eltűnök hirtelen…”; „Íme, hát megleltem hazámat…”) emelhetők ki, míg Sértőnél utolsó önálló kötete, a „Gyászjelentés” (1940) és az 1940 őszén, 1941 tavaszán írott néhány – szintén életműzáró – verse. A „Gyászjelentés” egyfajta – ha nem is egészen tudatos – szintézisnek készült, s a költői pályafutás lezáró gesztusaként értelmezhető. A búcsúzás és a számvetés szándékai jelennek meg benne, bár az összegző költői tudatosság messze nem olyan mélységű, mint József Attiláé. Nála is gyakori az archaizáló-folklorisztikus motívumok együttes megjelenítése. Különösen a „Varjú a fejfán” című versben, amelynek ráolvasásszerűsége már-már József Attila és Nagy László legjobb verseit idézi. A négyszer ismétlődő („Adj Uram…”; „Adj Uram…”; „Adass…” és „Adjál…”) fohászformula nem csak tagolja a verset, hanem egyre felfokozottabb intenzitású motívumrendszerével és sajátos „népi szürrealizmusával” sok hasonlóságot mutat a késői József Attila-versekkel. A vers végére állóképszerűen megjelenik a jelképpé magasztosuló faluszéli temető 7 károgó varjúval a költő képzeletbeli fejfáján. Az elvárt adományok felidézik a költő Sértő Kálmán életének korszakait: az 1-6. sor „Adj Uram…” kezdettel a kamasz- és korai ifjúkor kóborlásait (vándorbot, fapipa, híd, tűzrakóhely); a 7-14. sor „Adj Uram…” és „Adass…” kezdetű adományai a fiatal „őstehetség” Sértő életformáját (szerető, fekhely, kenyér, szalonna, bor, nyomor), míg a 15-22. sor „Adjál…” kezdetű felsorolása már a korai öregséget, az alkoholista és betegeskedő költő halálközeliségét (korai vénség, fehér haj, koporsó, temető, pázsit-szemfedő és varjak). S az „adományok” groteszk summázata pedig a varjak szomorú kórusa. „Kár, hogy élet, nincs, az is kár, / Kár, kár, kár, kár, kár, kár, kár,…”

A vers zárlatában erős a hasonlóság József Attila utolsó verseivel, különösen a „Karóval jöttél…” és párdarabja, a „Talán eltűnök hirtelen…” felépítése és motívumai emlékeztetnek Sértő „Varjú a fejfán” c. versének szerkezetére. Sértő Kálmán talán érzelmesebben ironikus, mint József Attila, akinek a szikár öniróniája és iróniája kegyetlen („E föld befogad, mint a persely. / Mert nem kell (míly sajnálatos!) / a háborúból visszamaradt / húszfilléres, a vashatos.”). Sértő érzelmes iróniája azonban nem válik öntetszelgéssé, mint gyengébb verseiben.

Hasonló hangulatú és színvonalú a kései Sértő-versek közül a „Hímes tojások” (1941) és az utolsó önálló kötet címadó verse, a „Gyászjelentés”. József Attila és Sértő Kálmán halálverseiben és kései költészetében az a különleges, hogy – korai tragikus haláluk miatt – lényegében fiatalemberek kései verseiről és „öregkori lírájáról” beszélhetünk, utolsó éveik termését elemezve. Emellett az is közös bennük, hogy mindkettejük ilyen jellegű verseit áthatja a – más verseikben is hangsúlyosan jelenlévő – társadalmi kivetettség- és árvaságtudat, ami más fiatalon elhunyt költőkre (pl. Dsida Jenőre vagy Fenyő Lászlóra a kortársak közül) nem volt így jellemző. Talán Radnóti kései költészete és Gelléri Andor Endre 1940 utáni prózája áll a leginkább közel József Attila és Sértő halálverseinek a motívumrendszeréhez és hangulatához.

A „Gyászjelentés” c. versben megmutatkozik Sértő iróniájának érzelmes – néhol melodramatikus – jellege, ami azonban sajátosan elégikus hangulatot ad a költő – némi öniróniával is párosuló – búcsújának küzdelmes életétől. A vers zárlata – a kezdés esetlegessége és szerkesztetlensége, valamint a középső rész terjengőssége ellenére – már-már József Attila költészetét idézi fel a felező hatos népdalszerű tömörségével:

 

„Le kell hullnom, le kell,

Halálba olvadni,

Nem akarok én már

Semmit sem akarni.”

Hasonlóan folklorisztikus tömörségű a „Hímes tojások” c. vers is. Ez nem egyértelműen halálvers, mégis a tojás-szimbolika a halálra és az elmúlásra, a lélek túlvilági útjára utal (noha maga a költemény közvetlenül a tojásfestést és a hozzá kapcsolódó baranyai néphagyományokat idézi). A tojás a költő – törődött testét elhagyó – lelkének jelképe.

A kései létösszegző halálverseken túl megtaláljuk József Attila és Sértő Kálmán költészetében a halálverseknek egy másik csoportját is. Ebbe a csoportba a részben korábbi, részben érett vagy kifejezetten kései, groteszk hangvételű, erősen ironikus-önironikus „vidám” halálversek tartoznak. Mind a „mindenség summáslegényé”-re – ahogyan Nagy László nevezte József Attilát –, mind az „eltévedt garabonciás”-ra – ahogyan Talpassy Tibor jellemezte Sértőt 1966-os tanulmányában – gyakran volt jellemző a groteszk játékosság s a halállal való morbid játék. A „vidáman” groteszk halálversek legjellegzetesebb darabja József Attilánál a „Két hexameter”, míg Sértő Kálmánnál a viszonylag korai „Utolsó versem” c. vers. Sértő verse a korábbi (1932-es), míg József Attiláé a költő késői korszakában keletkezett (1936-os). Ennek megfelelően a két költemény hangulata is eltérő: a József Attila-vers a költő keserű-epés iróniáját tükrözi, míg Sértőé a fiatal „őstehetség” naiv-játékosságát.



* Részlet egy készülő hosszabb dolgozatból

[MARCZINKA CSABA]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Koldus operett se

Konrád Mónika - Az ég alatt, a Gangesz fölött

Szláv kaleidoszkóp

Tamási Áron 120

35 színház - Rekordszámú látogató

Cserkuti Dávid kiállítása

Marton Mária - Vendetta

Fergeteges siker a békéscsabai Macskajáték

Születésnapi levél - Kamuti Jenőnek

Amikor olvasólámpák fénye világítja be a Földet

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu