Dátum: 2019. augusztus 20. kedd    Mai névnap(ok): István, Vajk


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Szabó Géza: Székelyföldi záróaktus (10 éves a Pallas-Akadémia Kiadó)
A jeles irodalomtörténész élesen fogalmaz, amikor arról értekezik, hogy a magyar irodalomkritikai művek nem egyszer papagájnyelven íródnak, amit néhány beavatottan kívül senki sem ért. A gond viszont az, hogy ezt a világot bizonyos értelemben populárisabbá, közérthetőbbé kellene tenni, lévén, hogy „a magyar irodalomtörténet-írásnak van egy feladatköre, ami nem csak az irodalomtörténet-írás dolga”

   
   Akarsz-e játszani... kritikust?

   

Kozma Mária Domokos Géza
 

   (ELŐTÖRTÉNET) Székelyudvarhely, polgármesteri hivatal, óriási díszterem. (Gyönyörű terem, még a felújítási munkálatok sem kezdik ki patinás hangulatát.) Szép jelenlét: mintegy 100-120 fős közönség, fiatalok, idősek vegyesen. (Csak ne panaszkodnának folyamatosan a mámik a hátam mögött a gyatra kihangosítás miatt!) Tízéves a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadó dísztribün, díszvendégek, ígéretes program. Az előző napok kínálata után nem igazán tudom elképzelni, mi újat tudnak produkálni a kiadó szerkesztői, belső emberei, hogyan tudják a nagy happening-sorozatot feldobni, újabb és újabb helyszíneken valami „mással” lepve meg a közönséget. Tudnak (hála az ötletes műsorvezetőnek, Parászka Borókának). Aktuális érdekfeszítő tematika, március harmadikán a székely anyavárosban: kritika-kritikus (és az érintett szerző). Talán éppen ettől riadt el a közönség, mert a rendezvény végére a derékhad elpárolgott. Na de addig sok minden megesik, többek között le kell utazni Kolozsvárról (három vonatváltással, kockába fagyva) a Székelyföld szívébe (az embernek az az érzése, amikor nyolc órás úttal kecsegtetik, hogy az Isten háta mögé igyekszik).
   
 
   (KIKAPCSOLÁS) A kivonulás ugyanilyen bonyolult, lévén, hogy este nem igazán veszi fel senki a stoppost. Lehet tehát keresni alkalmi rokont, ahol elhálhat a kultúrára éhes tudósító, reggel pedig, reggel na viszi tovább: természetesen egy román fickó. (Nem vicc, Székelyföldön leggyakrabban román sofőrök vesznek fel!)
   
   (LENDÜLET) A rendezvény moderátorát, Parászka Borókát azonnal megtalálom, amint belépek a díszterembe. Beszélgetünk, napi gondokról, örömökről esik szó. Maradtok-e, utána elmegyünk-e vigadni? Érkeznek a főszereplők, Pomogáts, Domokos, Zsidó, kezdődhet a rendezvény. Lőrincz György az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány nevében üdvözli a hallgatóságot, majd a Pallast köszönti, megjegyezvén, hogy az egyik legfiatalabb romániai magyar könyvműhelyről van szó. A rendszerváltás óta ugyanakkor ez a legdinamikusabb erdélyi magyar kiadó. Jó időpont ez a számvetésre – vélekedik Lőrincz, hiszen „meglepően nagyszámú” könyvet tud felmutatni a tízéves Pallas (mintegy 250 címről van szó).
   
   (ÜNNEP? FELKÉSZÜLÉS!) A házigazda-beköszöntő után a Pallas szerkesztőjeként Parászka Boróka arról beszél, hogy „ez nem ünnep – hanem felkészülés”. Érdekes nézőpontot kínál fel, amikor azt feszegeti, hogy alapjában véve ők, a kiadó belső munkatársai, szerkesztői sem tudnák megmondani, kit ünnepelünk. Talán a szerzőket és az olvasókat. A kiadóról a maga során Parászka Boróka úgy vélekedik, hogy ellát egy bizonyos háttérmunkát. Mert nem csak az a feladatuk, hogy a szerzők és az olvasó között „közvetítsenek”, hanem az is, hogy a székelyföldi régiónak a mostani jelentős kulturális felvirágzáshoz (lásd Sapientia és különféle főiskolák) egyfajta hátországot biztosítsanak.
   
   (BESZÉLJÜK MEG) Ami a szerzők és olvasók közötti együttgondolkodást illeti, Parászka Boróka a rendezvény fő vezérvonalaként azt javasolja, hogy beszélgessenek a megjelent kötetekről. Kérdése a szerzők felé általában kritikai élű. Előző rendezvényeik egyikén például azt feszegette, mit tudnak az olvasókról a szerzők. Ezúttal azt javasolja, hogy úgy olvassanak fel szövegeikből, hogy közben a róluk megjelent kritikákról is számoljanak be, esetleg saját munkájukkal szemben is tanúsítsanak egyfajta kritikai magatartást. Pomogáts Bélát, az Illyés Közalapítvány elnökét kéri fel először, hogy értekezzen munkásságáról, mivel ő látja-figyeli legmesszebbről ezt a vidéket valamint politikai-szellemi életét, ugyanakkor bő tapasztalatai alapján ő kínálhatja fel a legátfogóbb perspektívát számunkra. Erre a felkérésre többek között az is remek alkalom, hogy a Pallasnál jelent meg Pomogáts két friss műve, a Kulcsok Erdélyhez valamint az Erdély hűségében című kötet.
   
 
   (PAPAGÁJNYELV ÉS KÖZÉRTHETŐSÉG) Pomogáts szerint a magyar kritika- és irodalomtörténet-írás problémája a 20. század első felétől kezdve az, hogy ennek a tudományág-rétegnek mindig valamilyen szellemi-építő szerepet kell betöltenie, és nem mindig tud szembenézni a valósággal, a tényekkel. Járhatatlan az az út, amikor az irodalmi jelenségeket magyarként valaki úgy akarja kielemezni, értelmezni, mint a természettudományok tudora vagy a matematikus. A jeles irodalomtörténész élesen fogalmaz, amikor arról értekezik, hogy a magyar irodalomkritikai művek nem egyszer papagájnyelven íródnak, amit néhány beavatottan kívül senki sem ért. A gond viszont az, hogy ezt a világot bizonyos értelemben populárisabbá, közérthetőbbé kellene tenni, lévén, hogy „a magyar irodalomtörténet-írásnak van egy feladatköre, ami nem csak az irodalomtörténet-írás dolga”.
   
   (RÁADÁS) A többletfunkció abban teljesedik ki, hogy bizonyos helyzetekben, adott korokban (és konkrét helyszíneken) az irodalomtörténet-írást képtelenség volna szigorúan csak szakmai kérdésnek tekinteni. Azok cselekednek helyesen – mondja Pomogáts (Sőtérre, Czinére és hasonló nagy nevekre hivatkozva), akik a szakmai kritériumot a nemzet sorsproblémáival egészítik ki.
   „Erdélyben az irodalomtörténet-írás nem lehet olyan szakterület, amit határvonal vág el a sorsproblémáktól”, éppen ezért számot kell vetni többek között a frusztrációkkal, az elszakítottság érzéséből fakadó különböző közösségi gondokkal is. „Itt más a szakma feladata, mint egy önálló nemzet tudományában.” Pomogáts ezen a ponton Benkő Samu akadémikusra, Gáll Ernő filozófusra valamint Láng Gusztáv és Kántor Lajos irodalomtörténészekre hivatkozik, mint olyanokra, akik hasonló módon látják ezt a kérdéskört, ilyen elvek alapján munkálkodnak.
   
   (NEM DIVATHÓBORT) Ezek után személyes vallomással is meglepte a közönséget, mondván, hogy rendkívül szerencsésnek tartja magát, amiért épp Erdélyben jelenhettek meg legújabb könyvei. Ez a lehetőség számára kettős perspektívát, két befogadói közönséget jelent. Egyrészt úgy érzi, hogy az erdélyi magyarságot fel kell rázni, ki kell alakítani benne egyfajta új felelősségtudatot (tudatosítani kell, hogy érdemes megőriznie bizonyos értékeket), másrészt a magyarországiakat próbálja meggyőzni, hogy a határon túli magyarság támogatása nem tekintendő divathóbortnak.
   
 
   (KRITIKA NÉLKÜL: AKKOR ÉS MOST) Pomogáts minielőadása után Kozma Mária író (egyúttal a Pallas szerkesztője) arról beszél, hogy a kritika hiánya a rendszerváltás előtt és után más-már okokra vezethető vissza. Az ember bolond természete című regénye (Kájoni fiktív naplója) 1985-ben jelent meg, és mondanivalóját tekintve a „túlélni és megmaradni” problematikáját boncolgatja. Miután a könyv a boltokba került, Kozma Mária (épp a kényes mondanivaló miatt) álmatlanul várta a kritikákat. Kozma Mária szerint nagyon fontos volt ez a könyv, mivel a sorok között kimondta a nagy igazságokat. Kozma megdöbbenve tapasztalta, hogy 1989 decemberéig egyetlen reagálás, mérvadó, tanulságot jelentő kritika sem jelent meg a könyvéről. Az állítólagos forradalom után Szőcs István kritikus jegyezte az első kritikát a könyvről, a Helikon című kolozsvári irodalmi lapban. Amikor megkérdezte a szerző, hogy miért csak akkor írt az említett műről, azt a választ kapta, hogy nem lett volna tanácsos felhívni a hatóságok figyelmét a könyvre, mivel akkor úgy járhatott volna, mint sok más magyar nyelvű könyv a diktatúra alatt, egyszerűen bevonták volna a könyvesboltokból, és bezúzták volna az összest.
   A mai állapotokról beszélve elmondta, hogy akik 1992-ig rendszeresen írtak kritikákat a hazai magyar folyóiratokba, mintha elhallgattak volna (az viszont nem hangzott el a rendezvényen, hogy miért éppen ezt az évszámot jelölte meg választóvonalként). A fiatalok ellenben nem jutnak szóhoz (ez meglehetősen furcsa érv Kozma részéről, mindaddig, míg a legtöbb erdélyi folyóirat és szerkesztőség amiatt panaszkodik, hogy nálunk nem létezik komoly kritikusi véna). Másrészt a kritikusok inkább saját nemzedéktársaik műveit kritizálják, méltatják –folytatja Kozma, miközben szemérmesen hallgat a harmadik (legvalószerűbb lehetőségről, miszerint a fiatal erdélyi magyar kritikusok legszívesebben magyarországi lapokban közlik gondolataikat). (Lásd Zsidó Ferenc észrevételeit!)
   
   (SZÉP ÚJ VILÁG) Kozma a forradalom után lelkendezve arra gondolt, hogy nagyszerű világban élünk, lévén, hogy már nem kell a sorok közé vonulni. Aztán rájött arra, hogy ez sem járható út, ugyanis léteznie kell néhány „apróságnak”, amit az olvasóra kell bízni: döntse el ő maga, mit akar olvasni, a sorok közül akar-e érteni avagy másból. És itt következett a remek Pallas-délután első hullámvölgye: amilyen jó volt Kozma Mária felvezetője, olyan rossz folytatást produkált, amikor elkezdett felolvasni legutóbbi regényéből, a Sárkányfogvetés címűből. Nehézkesnek, hosszúkásnak tűnik az előadott rész (habár a későbbiekben ennél terjengősebb felolvasásban is volt részünk).
   A regényrészlet után Parászka Boróka megjegyezi (célozván arra, hogy Kozma Mária az elnyomás alatti élményeket elemezte ki, vitte át a regény színterére), hogy könnyű arról írni, ami megvan, sokkal nehezebb viszont azt bemutatni, ami nincs. Konkréten Domokos Gézára céloz – árulta el. Mi az, amivel szembe kellett néznie, és elégedett-e az eredménnyel?
   
   (KRITIKA: A SZERZŐRŐL VAGY A MŰRŐL?) A volt Kriterion-igazgató (illetve ex RMDSZ-elnök) a Pallasnál megjelent memoárkötetei kapcsán kifejtette, hogy rendkívül kockázatos vállalkozás a kortársakról, a mai vagy nagyon közeli eseményekről írni, ugyanis a kilencvenes évek tapasztalatözöne, illetve a Kriterion-tanulság oly közeli, oly forró téma, hogy sokan korrigálhatják az emlékező szerzőt, esetleg sértőnek találhatják megállapításait. A kritikai fogadtatásról beszélve Domokos szánom-bánom beismerte: „Nem tudom, hogy sokat vagy keveset írtak a könyveimről, mert Sepsiszentgyörgyre kevés kiadvány jut el, nem követhetem.” Ennek ellenére eléggé jólértesült, tudni véli, hogy az ő esetében a kritika inkább a szerzővel foglalkozik, nem a könyvekkel… Az írásművészet helyett inkább a kiadót és az egykori RMDSZ-elnököt kezdték élve boncolgatni a kritikusok – a memoárkötetek megjelenése kapcsán.
   
   (OBJEKTÍV) A tárgyilagosságra való törekvés nagyon nehéz feladat elé állítja a szerzőt – folytatja Domokos. Az Éveim…megírása előtt azt hitte, ha csak önmagáról, útjairól, életpályájáról, harcairól próbál írni, sokkal egyszerűbb lesz, mintha kortársait elemezné ki hideg fővel. „Valóban azt hittem, hogy ezt írom meg legkönnyebben, de ez lett végül a legnehezebb.” Pesszimizmus és optimizmus váltja egymást észrevétlenül az idős szerző beszédében. Minden átmenet nélkül azt feltételezi, hogy nincs sok ideje hátra, tehát sietnie kell (és szigorúan kell gazdálkodnia éveivel), majd hozzáteszi, hogy sok mindent el kell végeznie még. Ez utóbbi kijelentés a tetterőre meg az akaratra utal, arra, hogy kijelölt céljait (mint életében mindig) most is el fogja érni.
   (FAVORIT) Felolvasás következik, emlékirataiból a Parasztkollégium oldalaiból szemelget. Szinte ugyanezeket a részeket olvasta fel Vásárhelyen is, amikor a Látó nívódíját átvette. Ez jelzi, hogy a szerző számára fontos életrajzi elemekről van szó. Ezúttal sem felejti el kiemelni azt a rész, hogy a fiatal Iliescu (akiből később Románia elnöke lett) nem 1990 januárjában sütötte rá a romániai magyarságra a szeparatizmus bélyegét, hanem már 1948 tavaszán szeparatizmust emlegetett, amikor a magyarság került célkeresztbe.
   
   (ÖREG MOTOROS ÉS A REKLÁM) Kritika, kritikai észrevételek ismét sehol, éppen ezért Parászka Boróka javaslata frappánsan így hangzik: „Akasszuk a hóhért!” Térjünk vissza a szövegekhez, az írók legyenek saját kritikusaik. És ha a következő szerző Lőrincz György, akkor halljunk róla baráti kritikát: György Attila, a Székelyföld című folyóirat szerkesztője szerint az udvarhelyi író remek mesélő. Parászka Boróka felmutatja szerzőnk könyvét, Az elveszett sziget című regényt, megjegyezvén, hogy nem a Pallas adta ugyan ki, de ezért még kiváló mű. Talán szerénységből, talán éppen az előző bejelentés miatt, de Lőrincz nem ebből a regényből olvasott fel, hanem egy hosszú novellát gyúrt le (szó szerint) a hallgatóság torkán (ami a Székelyföldben jelent meg).
   De előbb a reklám! Lőrincz György az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kritikapályázatáról beszél (ha már annyira feszegetjük a kritika kérdését ugyebár). Hálálkodva dicséri az Illyés Alapítványt, amiért 600 euróval támogatta a pályázatkiírók szándékát, így romániai viszonylatban jelentős díjakat alapíthatnak, és reményeik szerint hagyományt teremthetnek e téren.
   
   (A KÖVÉR NE LEGYEN HAJLÉKTALAN) Ezek után végre ráhajt a témára, akarom mondani felolvassa Falkonetti történetét (alcím: rekviem a kövér emberekért). Milyen érzelmeket váltana ki, ha betoppan egy idegen irodába? – töpreng szerző-hősünk. Semmilyent – hangzik el a tényszerű megállapítás. (Bezzeg milyen gazdag a lelke – teszi hozzá sietve.) Sosem vagyok megelégedve magammal, pedig 50 év alatt igazán megszokhattam volna azt a fickót, aki visszabámul a tükörből – halljuk a kérlelhetetlen önkritikát. És itt aztán kezdődhet a többé-kevésbé szellemes (viszont rendkívül hosszadalmas) ömlengés arról, hogy „a kövér embernek nem áll jól a szenvedés”. Lőrincz mosolyogva körülnéz, keresve a teremben a Kövér Embert. Mindenki nevet. Mellettem valaki halkan Pomogáts nevét említi… ejsze ő eléggé az. Ezen a ponton már óhatatlanul arra gondolok, hogy igazán választhatott volna más történetet Lőrincz György.
   
   (AMIKOR A KEVÉS TÖBB) A Lőrincz-történet nem unalmas, sőt, de iszonyatosan hosszú. Megengedhetetlen módon visszaél a hallgatóság türelmével (a széksorok vészes megüresedése jelez valamit). Néhány flekk után szerzőnk mindössze ezt hozza fel mentségére: „Kicsit hosszú az írás, de el kell olvassam, mert egyébként nem egész az egész.” Ha pedig kritika, ám legyen! Rendkívül eredeti megoldással lelki szemétládának nevezi magát, ugyebár ő törli le a fél város könnyeit stb. Ezt a kínos-gyanús nyelvi réteget csak az önirónia teszi feledhetővé, a szerző hangjában van valami gunyorosság, mintha néha oda-odakacsintana a hallgatóság felé. Amire viszont semmiképp sem lehet mentséget találni, az a tükörfordítások özöne. Mondok egyet: ellencsinált vodka. Aki ismeri a román nyelvet, tudja, hogy mi fán terem a vodcă contrafăcută. Ja, mondtam-e, hogy a véget nem érő felolvasás alatt a fiatalok csintalanul levelezni kezdtek, irodalomtörténész ásítozott, és egyesek rajzoltak? Szóval zajlott az élet azok soraiban, akik valamilyen okból kifolyólag nem akartak lelépni.
   
   (KUTYÁBÓL NEM LESZ SZALONNA) Író emberből sem kritikus, főleg nem saját maga kritikusa – valahogy így csapolható le az eddigi szerzők sója. Parászka Boróka már-már könyörög legfiatalabb szerzőnknek, Zsidó Ferenc írónak, legyen hát ő kissé kritikus, úgy olvassa fel kiválasztott művét, hogy közben vizsgálja felül sorait. Zsidó hasonló tónusban kezdi mondandóját, mint Kozma Mária, felemlítve, hogy róla sem írnak kritikákat. (Mentségére legyen szólva, ezt nem szemrehányó hangnemben mondta. Objektív megállapítás: deccól.) A folytatás nem éppen szokványos: Zsidó egy furcsa ötletről beszél, történt egyszer ugyanis, hogy Vida Gábor a Látó szerkesztője azt javasolta, hogy „ha más nem ír rólatok, írjatok ti magatokról – álnéven”. Ráadásul jót is, rosszat is kellene írjanak saját magukról a fiatal szerzők – legalábbis Vida szerint.
   
Zsidó, Parászka Boróka
 
   (MENET KÖZBEN) Zsidó Ferenc, mielőtt felolvasná Gerendás Tamás rövid történetét, elmondja, hogy hallgatván az előtte fellépők produkcióját, alaposan meghúzta saját művét. „Mivel szereti az olvasót” – és nem akar kellemetlen utóhangokat. Jelen írást egyébként elküldte a Magyar Naplóhoz, és onnan (lám-lám kritika meg visszajelzés) azt felelték neki, hogy jó ugyan az írás, de olyan, mintha negyvenéves szerző műve volna. (Márpedig Zsidó 27 éves.) A történet maga mulatságos, arról szól, miként tér haza a gazdag fickó szülőhelyére, ahol épp falutalálkozót szerveznek. Talán, ha azon a ponton abbahagyta volna, amikor Gerendás óriáspénzt tesz a templom perselyébe (hívek összesúgnak, pap mintha kissé meghajolt volna stb.), akkor ütött volna a történet. Hősünknek nem volt aprója...
   
   (SZÖVEGKEZELÉSI TECHNIKA) Parászka Boróka a felolvasás után „beárulja” Zsidó Ferencet a közönségnek. Ő bizony nézte a szöveget, és jól látta, hogy Zsidó nem azt olvasta fel, ami ki volt nyomtatva, hanem a már meghúzott szöveget is folyton alakítgatta, formálta, átgyúrta. Dicséretére legyen szólva, ebből a hadműveletből a felolvasás során a hallgatóság semmit sem érzékelt, a szöveg (és a felolvasás) oly gördülékeny maradt, mintha az eredetit kaptuk volna. „Játszva módosítod a szöveget. Hogyan működik ez a szövegkezelési technika?” – kérdezett rá Parászka Boróka, utalva arra, hogy szerkesztőként pontosan érzi a szavak súlyát, egy-egy vessző megváltoztatásáért is alaposan meg kell küzdeni néha a szerzővel. Spiróra hivatkozik, aki szerint az az igazán jó szöveg, amiből semmit sem lehet kihúzni. Zsidó Ferenc válasza (gondolkodó nélkül rávágta!) frappáns: „Akkor ez egy rossz szöveg.” Parászka Boróka elkönyveli, hogy végre megszületett a rendezvény első igazi (ön)kritikája. De bizonyára ő sem értett egyet a fiatal szerzővel.
   
   (VÉGE – DE) A rendezvénysorozat következő nap Vásárhelyen, a Bernády Házban folytatódott, hasonló jó hangulatban, jó közönséggel és ugyanilyen kiváló szerzők jelenlétében. Mi pedig a következő pompás 10 év reményében váltunk el új barátainktól.
   
[Szabó Géza]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Fekete Péternek
... hát megvan végre az új cirkusz helye!!!

Tekinthetjük a hírt születésnapi ajándéknak...

Archívum
Legfrissebb cikkeink
2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu