Szilágyi Zsófia kritikájának legizgalmasabb része azonban a motívum-, illetve szimbólumelemzés (méz, mák, méh, galamb), amely sajnos – a terjedelmi korlátok miatt – szükségképp torzóban marad, viszont felhívja a figyelmet a mű rétegzettségére, több irányú megközelíthetőségére.
1.)
A Bárka 2002/6-os száma akár a Békés megyei team felvidéki kiruccanásának előjátékaként is figyelembe vehető, ily módon pedig afféle „előszámként” olvasható: Benyovszky Krisztián (kritika-tanulmány), Németh Zoltán (kritika) és Hizsnyai Zoltán (versek, illetve interjú-esszé – műfaji kavalkád!) erőteljes jelenléte legalábbis erre mutat, mi több: a határon túli blokk Balázs Imre József kritikájával, Balla D. Károly verseivel, sőt Határ Győző prózáival s a róla írott tanulmánnyal is gazdagodni látszik. Mindehhez Závada és a szlovákság. A lapot ezúttal Munkácsy Mihály alkotásai ékesítik, amihez viszont nem szükséges különösebb kommentár.
|
2.)
Prózából volt már erősebb válogatás. Határ Győző szövegei mellett a két Tamás, a helyi Paál és a nem helyi Prágai írásai olvashatók. Mindemellett: sok vers, sok szín, egyenletesen jó színvonal. Zalán Tibor Létismeretlenes egyenletek című ciklusát ismerhetjük innen-onnan, Vörös Istvánról úgyszintén tudunk egy s mást, egyebek közt azt, hogy jelenleg verses regényen dolgozik – Heidegger, a postafelügyelő –, amely műnemileg e helyütt nem ér, s amely az olvasott részletek alapján izgalmasnak ígérkezik, példának okáért egy szexes rész: „Heidegger megnézi a Purgatóriumba / vivő utat. Az öregasszony / leguggol. Belátni a szoknyája / kelyhébe. Lábai zöldek, / mint a növényi szár. A ráncos / borotvált pina illatozik. / Heidegger közelebb hajol / ehhez a vaníliavirághoz. / A függőleges és a vízszintes száj / összecsattan. A függő / éget, mintha nem is nyílás lenne, / hanem ellentéte, egy rúd. / Izzó vas, ami Martin szájába / nyomul. Én férfi is vagyok. / Martin köpköd, nem akar megtisztulni.” Szepesi Attila Beregi szőttes című „gyűjteményét” „(folytatjuk)”, és a folytatást is el kell olvasni. Szeretnivaló a Bárkában, hogy nem csupán „nevekkel” dolgozik, s a minőség kedvéért (érdekében?) hajlandó olykor rugalmasan kezelni a bejáratott szerzői garnitúrát, ami elvileg evidens lenne, igaz, ez egy kéthavi lap esetében nem is olyan nagy kunszt. Mindazonáltal Mogyorósi László vagy Varga Zoltán Tamás versei tényleg önmagukért beszélnek.
|
3.)
Esterházy Pétert sokan szeretik ebben az országban. A „friss” Bárka nagyepikai ciklusának egy jelentős fejezete róla (is) szól. Ágoston Zoltán novellának aligha, memoárnak megint nem tudom, kisprózának mindenesetre föltétlen bizonyossággal nevezhető szövege Esterházy Kulináris vázlat című, a Bárkában alig egy éve publikált írására reflektál – a közös élmény íze a szánkban. Pluszban Füzi László úgyszintén Esterházynak ajánlott személyes hangvételű írása, a Javított kiadás kapcsán (Könyv a szabadságról). Mint ahogy ugyancsak az új regényt vizsgálja a főszerkesztő, Elek Tibor is, aki kritikájában piedesztálra emeli Esterházy Pétert és az ő prózaművészetét, hogy aztán – látszólag (váratlanul) – lepöckölje onnét, ami nem annyira a könyv esztétikai hiányosságainak, mint inkább egy előzetes olvasói elvárás be nem teljesülésének lehet következménye. Elek Tibor legfőbb bírálata ugyanis ránézésre az apa-fiú kapcsolatot érinti, konkrétan azt, hogy az „apa ügyének” induló regény előbb-utóbb a „fiú ügyének” dokumentálásává válik: „azáltal, hogy nem az apa ügye, hanem a fiú, illetve a fiú hozzá való viszonyulása kerül az ábrázolás középpontjába, az egész nem tud látszódni, megmutatkozni a maga teljességében, a fiú ügye eltakarja az apa ügyét.”Ez magyarázhatja a recenzens azon kijelentését, miszerint „az író a Javított kiadásban egy újabb lehetőséget szalasztott el. Esterházy Mátyás tragikus sorsa, története írói ábrázolás nyomán közüggyé válhatott volna.”, továbbá hogy az „író/elbeszélő átengedi magán a vélhetően katartikus élményt, de állandó kontroll alatt tartja […] Apjától megtagadja sorsának tragikumát, önmagától tudatosan a katarzis lehetőségét.” Kerülgetve van a biblikus olvasat, mint a forró kása. Az igazi kritika azonban az Esterházy-próza jegyeinek lajstromszerű számbavételékor és bemutatásakor jelentkezik, innen nézve pedig igenis jelentős és fontos mű a Javított kiadás, „mert pótolhatatlan rálátás nyílik belőle az Esterházy-életműre, miközben látványosan jelzi a továbblépés, a poétikai változás szükségességét.”
|
|
|
Závada, Ágoston (fotó: Kéri Piroska)
|
| |
4.)
A másik főszereplő Závada Pál. És ha ő, akkor a Milota. Sebók Katalin posztmodern értelmezői kelléktárral felvértezett tanulmánya (A történelem fikcionálása) a regénybeli fiktív (?) színdarabot rávetíti a honi szlovák etnikum történetére (a ki- és áttelepítéstől napjainkig), ami akár érdekesnek is mondható, persze nem kell mindenben föltétlenül egyetértünk a dolgozat szerzőjével – nem tudom például, hogy a darab egyes idős szereplőinek („régi idők tanúi”) „belenyugvó magatartásában” mennyire „a hazai szlovákságra jellemző passzivitás mutatkozik meg.”
|
Az öreg Milota narrációs fordulatairól s az ezzel együtt járó szubjektumváltásairól írottak a tanulmány legjobb, kár, hogy nem alaposabban kifejtett passzusai. S minthogy ezek a részletek az értekezés utolsó fejezetében olvashatók, maga a dolgozat érződik lezáratlannak. Szilágyi Zsófia recenziója (Méhraj, galamb alakban) a Milota-recepció fontos darabja. Amellett, hogy bevezetésként mintegy fölmondja a kritika által eleddig bőven kifogásolt helyeket, megpróbál összefüggést teremteni ezek között, mondjuk, igyekszik feloldani a narrátori pozíciók ellentmondásaiból fakadó feszültséget. Szimpatikus megfigyelés a fikció és valóság viszonyára vonatkozó, melynek a két Závada-regény összehasonlítása, összeolvasása képezi az alapját: „a regény referenciájává a fikció válik, vagyis a Milotában kiépülő szövegtér nem Tótkomlós »valóságára«, hanem a már Závada korábbi regényében szöveggé tett Tótkomlósra vonatkozik.” Szilágyi Zsófia kritikájának legizgalmasabb része azonban a motívum-, illetve szimbólumelemzés (méz, mák, méh, galamb), amely sajnos – a terjedelmi korlátok miatt – szükségképp torzóban marad, viszont felhívja a figyelmet a mű rétegzettségére, több irányú megközelíthetőségére.
|
5.)
Tóth Ákos Tandori Dezső költészetét vizsgálja, immáron sokadjára, ezúttal a jeles költőnek a Tiszatáj könyvek sorozatban megjelent Oceánban című kötetét. A fiatal kritikus az eddigiek alapján olyan szerzőnek tűnik, aki képes eligazodni a napról napra terebélyesedő Tandori-korpuszban, és ez jó. Németh Zoltán „hazabeszél”: a névrokon Hizsnyai kalligramos Bárka és ladikját recenzálja, különösen hangsúlyozva a címadó verset, amelyben – s ha jól értem, a kötet tematikájának is megfelelően – „[k]étféle utópia, elérhetetlen vágy találkozik és feszíti egymást […]: a legkülönfélébb és legváltozatosabb szövegfajtákkal való feltöltekezés, akkumulálódás, és egy ennek ellentmondó, a szöveg eltüntetését, virtualizációját következetesen végigvivő folyamat.” Kiderül, hogy fontos a kísérlet. Megjegyzendő, hogy a recenzió szerzőjének legutóbbi kötete (A perverzió méltósága) sem kerüli el a megmérettetést.
6.)
Elnézvén kedvenc rovatomat, a borító hátoldalán található előrejelzést (Következő számaink tartalmából), a 2003-as év Bárka számai is méltók lesznek erre-arra.
*
Korábbi szemlék a Szekcióban:
Bedecs László: In memoriam O. O. (Holmi, október)
Acsai Roland: Jelenkor, szeptember
Acsai Roland: Jelenkor, október
Szécsi Noémi: Ősz van - Mozgó-szemle
Acsai Roland: Nádas, Nádas, Nádas (Jelenkor, november - szemle)
Czifrik Balázs: Új Forrás - november, szemle
Acsai Roland: Jelenkor., december - szemle
Kiss László: Bárka-szemle
|
|
