Dátum: 2019. augusztus 19. hétfő    Mai névnap(ok): Huba, Lajos


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Fried István: ... rálóg a nyelv a tájra...
   Önkorlátozó közbevetés: nem tudom, hogy a följebb leírtakból mennyi írható a szerkesztő, mennyi a szerző számlájára. Azaz: volt-e szerkesztői beavatkozás, s ha igen, milyen mértékű. Annyi bizonyos, hogy a kötetben olvasható verseket egy a versszerzés „mesterségében” szerfölött jártas, sokfélét sokféleképpen ki/megpróbáló, a világköltészet alakulástörténetében szuverén módon tájékozódó ifjú poéta alkotta.
FRIED ISTVÁN
   
   
„…rálóg a nyelv a tájra”

   Karácsonyi Zsolt: Téli hadjárat
   
   
   Az Előretolt Helyőrség könyvsorozat egyes darabjait inkább a sorozat, maga szervezi valaminő (ki tudja, mennyire értékelhető?) egységbe, mint bármiféle hangvételi, „retorikai” azonosság vagy hasonlóság. Meg még talán az, hogy a kötetek szerzői valóban fiatalok, az 1999-es és 2000-es esztendőben két jó könyvvel jelentkező Szálinger Balázs kivételével erdélyiek (Karácsonyi Zsolt Aradon született, de Kolozsvárt egyetemi hallgató), és esetleg az, hogy átírják, újraírják (nemcsak a transzszilvanizmust, hanem) mindazt, amit egy hagyományos poétikatörténet erdélyiségnek állít(ott). A kevéssé tiszteletteljes megszólalás, a markáns alulretorizáltság és az ironikusra hangolt felülretorizáltság még „nemzedéki” jellemzőnek sem nagyon mondható, mint ahogy a biztos eligazodás különféle versformákban, az antikizáló külső és a mai versképzetet érvényesítő belső forma is általánosabb tendenciának fogható föl. A szerzők közül az 1995-ben kötettel debütálók (Fekete Vince, László Noémi, Sántha Attila és főleg Orbán János Dénes) a legismertebb nevek, Orbán János Dénes a sorozat több kötetének szerkesztőjeként is számottévő szerephez jutott, és a sorozat reprezentatív költő-személyisége lett. Orbán megérdemelt sikere azonban nem hozta magával a többi könyv hasonló sikerét, pedig például Lövétei Lázár László olyan versbeszéd kialakításában szerzett két kötetével jelentős érdemeket, amely nemcsak az Orbánétól eltérő témák és dikció lehetőségeit kísérletezte ki, hanem a magyar irodalomban ritka következetességgel munkált ki egy tárgyias-tárgyszerű lírát. Míg Orbán virtuozitásával, „meta-verseivel”, szövegközi telítettségével foglal helyet egy borgesi értelemben vehető szöveguniverzumban, Lövétei ál-egyes szám ál-első személyével a tárgyak közti kommunikációt valósítja meg, amelyben a lírai ént is figyelik, részint tárggyá (megverselhetővé) gondolják, részint tárgy és környezete viszonylehetőségeinek krónikásává avatják. E két szélső pólus között tájnyelvi groteszk, bölcseleti fanyarság, majdnem édeskés dallamvilág egyként föllelhető, mint ahogy álközépkori szubjektivitás, pszeudo-történelmi elbeszélés is. A sorozat egyes kötetei (természetesen különböző színvonalon) változatos irodalmi elgondolásoknak adnak megnyilatkozási fórumot, jóllehet Orbán János Dénes sikeres példája
   
   
többeknek igen csábítónak tűnik.

   
    Az első megközelítésben Karácsonyi Zsolt azok közé a lírikusok közé tartozik, akik a Dsida Jenővel kezdődő és a kortárs erdélyi lírikusokig ívelő (Kovács András Ferenc és Orbán János Dénes egyként megemlítendő), hosszú sorba állnak be: úgy képviselve a folyamatosságot, hogy a magyar és a világirodalom egészére való állandó reagálása mutatja költői készenlétét: minden megtekinthető és elolvasható tényező (új) versbe írására valóban „készen” áll. A ciklusba szervezés, a kötetcímmé előlépő vers cikluson kívülivé emelése, mintegy az önprezentáló bevezetést helyettesítendő, a töprenkedésre sok okot adó hátlapvers, mind-mind mintha a sorozatszerkesztő kötet-elképzelésére is vallana: a sorozat általában, így e kötet is egy nem-létező, de „technikailag” megteremthető egységet mutat föl az olvasónak: a kívül és belül megfeleléseit. Ám azáltal, hogy részint a sorozat több darabja szerkesztődött hasonlóképpen, részint mindez szerzői-szerkesztői elhatározástól függ, azt a fajta „poétikai” szándékot sugallja, miszerint a sorozat a „költőiség” határtalanságát tanúsítja, amelynek értelmében a megjelölhető „csomópontok” köré szervezett versek nyitott világban helyezkednek el. Hiszen a címlap és a külső borító egyfelől ismétlést igényel (a címadó vers révén), másfelől viszont a hátlap-verssel „kicseng”, a kötet nem zárul le. A hátlap-vers alatt (hangsúlyozottan egyes szám első személyű) az ifjú költőnek (Karácsonyi Zsoltnak) csupán egyetlen adata található: a születési évszám. Ennek tudatása egyben a verskötet által lesz/lehet megjegyzendővé, tehát fontossá, viszont a verskötet így körvonalazható – külső – alakot kap, a kettős megnevezés (címlap-hátlap) segítségével.
   Önkorlátozó közbevetés: nem tudom, hogy a följebb leírtakból mennyi írható a szerkesztő, mennyi a szerző számlájára. Azaz: volt-e szerkesztői beavatkozás, s ha igen, milyen mértékű. Annyi bizonyos, hogy a kötetben olvasható verseket egy a versszerzés „mesterségében” szerfölött jártas, sokfélét sokféleképpen ki/megpróbáló, a világköltészet alakulástörténetében szuverén módon tájékozódó ifjú poéta alkotta. S az is bizonyos, hogy nem annyira az egyes verseket tekintve, sokkal inkább a ciklusokon, illetőleg a köteten belül „regiszterváltó” ez a versretorika; másképpen szólva: az egyes versek nem egyszer „párban” olvashatók, olyanok, hogy egymásnak felelnek, egymás hanghordozását teszik kérdésessé. Olykor az egyes versek, máskor a ciklusban egymás mellé helyezett versek jelzik részint a vers beszélőjének a kötet végéig elhalasztódó „ars poeticá”-ját: nem dönthető el, hogy a kötött vagy a (külsőleg) prózavers igazi területe-e, ugyanis nem egy prózavers-formába tördelt szöveg hirtelen rímelni kezd, időmértékes versbe csap át, mintegy rejti „kötött”-vers voltát, másfelől, a verssorokból álló szövegből hiányzik a rím meg az a fajta ritmus, amely az előbb említett szövegekben jelentéses „ékítmény”. Belső és külső ellentétekből építkezik tehát a kötet, miközben rendje, a ciklusok szabályossága, arányossága (a versek száma ciklusonként: 8, 9, 7, 9, 9, 7, 11) igyekszik „megnyugtatólag” hatni. Ám aki nem számol, csak ránézésre is megállapíthatja, hogy a ciklusok nagyjában-egészében hasonló terjedelműek, a záró ciklus tartalmazza a legtöbb verset, s az Alapítás a kötet utolsó verseként akár összegzésként szolgálhatna, ha éppen nem az összegzés problematikusságát foglalná bele, ha nem éppen a contradictio in adiecto szervezné össze a verssorokat (amennyiben hajdani szabályokra emlékezve a költő hajlandó lenne eleget tenni a befejezéssel kapcsolatos igényeknek). Pedig
   
   
– feloldva az óvatosság szülte zárójelet –

   
   ez lenne a cél, a lírává teremtődés, az én-alkotás, jóllehet versbeli és feltehetőleg egyéb, ám mindenekelőtt személyes-nyelvi tapasztalatok (mintha) ellene szól(ná)nak. Hiszen csak kérdésként gondolható el: a vers megszólítottja a versbe rejtőző lírai én-e, azaz „önmegszólító” versként kell-e kezelnünk e záró darabot, amelyben a rítusokat, a megszólalás lehetőségeit, a szavak mögött megbúvó szavakat, ha úgy tetszik: „anagrammákat”, szójátékokat, irodalmi és ál-irodalmi kalandokat kötetbe foglaló beszélő és megszólított egy és ugyanazon személy(iség); akinek viszont e kettős szubjektumot létesítő „stratégiá”-ja lepleződik le az alapítás és „egy jól címzett levél” egybefogásával, az alapítás így üzenetként funkcionálhatna, ha volna megjelölhető feladója és címzettje. A csak körülbelül leírt környezet, az inkább sejtetett, mint valószínűsíthető helyzettudat, a fontos helyeken előbukkanó feltételes mód, a tagadás gesztusa éppen a nyelvre vonatkozik, s végül e vers, e versvilág és a világ eleve ambivalens jellegére utaló befejezés ugyan nem függeszti föl a tényt, hogy a kötet 97. lapját majd csak a tartalomjegyzék követi,
   
   
de nem véglegesíti a lezárulást.

   
   Mint ahogy a kötet első, ciklust kezdő verse ugyanazzal a hangsúllyal és lendülettel állít és tagad, a vagy-ok között sem nem téve hierarchiát jelző különbséget, sem nem tulajdonítva ésszerűséget annak, ami eldönthetetlen. A ritmusával ráolvasást idéző kezdő vers a dolgok, a személyes szféráig hatoló környezeti (idő- és térbeli) jelenségek rejtettségét tematizálja, egyfelől minden, ami keletkezett, a „má”-ban történik, másfelől ez a ma nem körvonalaz egyértelműen kivehető alakokat; az indítás: „Ma szerda van vagy szerda nincs” különféle párhuzamokkal értelmeződik („ma ajtó ablak vagy kilincs”, „ma minden régi visszatér / ma minden elmúlt messze van”, „ma tegnap van vagy szerda tán”), hogy a beszélő a beszédhez érjen, amely ebben a bizonytalan időiségben és nem kevéssé bizonytalan térben egyszerre mutatja föl az értelmezhetetlent meg azt, amivé a bravúros rímek, a pergő ritmusok révén a közönséges értelmen túli vers lehet:
   
   
   
Ma tegnap van vagy szerda tán
ma rámborult a délután
a táj az ablak szókilincs
ma szerda van vagy szerda-nincs.

   

   
   A kezdő versben is ott a lezárulás, a becsukódás lehetősége (szókilincs), a szerda-nincs e kötőjeles formában önállósul, eltér a korábbi alaktól, az időben-térben bolyongó, ám e bolyongását formába önteni képes beszélő megtett útját, a szókilincsig érését jelzi, a szerda nincstől a szerda-nincsig, míg a van legföljebb ismétlődik, marad olyannak, mint amilyennek először elhangzott. S ha a kezdő vers úgy kezdő, hogy hagyományt és hagyománytagadást egyként tartalmaz, a záró vers úgy záró, hogy a tételszerűen, bár kissé enigmatikusan megfogalmazott üzenettel szemben fejezi ki kétségeit; az Alapítás első két sorában: „Talán a semmi, / legyenek a dolgok”: nem szerteágaznak az utak, hanem ellentmondásos lényegüket igazolják. A „talán”-nal indított szöveg nem feltétlenül utal kudarcos vállalkozásra, viszont a „legyenek” erőteljes kívánsága nem ígéri sem a teremtődést, sem a valóra válást. Az előzmények ugyan átderengenek a jelenen, a háttérben ott a befejezettség, de az értés előtt leküzdhetetlennek tetsző akadályok merednek. A másutt tiszta rímekkel játszó beszélő itt messziről csendíti össze a szóvégeket, rímek helyett asszonáncokkal él, ragrímtől sem tartóztatja meg magát (házban–szobában), s így ez érdesebb eszközválasztással mintegy ellenpontozza a Szerda dallamát. Amiként a strófákra osztott kezdőverssel szemben az Alapítás tizennyolc sora folyamatosan követi egymást. A zárósorokat érdemes szó szerint leírni:
   
   
   
Az udvaron egy asztal és
ott áll a nyári széked;
az alapítás akár
egy jól címzett levél,
és mégis öröm, ha
hiányzik a bélyeg.

   

   
   Az üzenet nem bizonyosan jut el a feladóhoz, s ha igen, hiányosan, bélyegtelenül, az elrendezettség eképpen nem lehet tökéletes, az alapításnak nincs meg minden feltétele. A kezdő és a záró vers már csak azért is kiemelendő, mivel néhány gondolata, motívuma, ötlete vissza-visszatér, illetőleg újra- és újjáfogalmazódik. A Levél A-nak megidézi a címadó verset, és összeköti a záró verssel, az Ötödik tragé egy passzusa a Szerda technikájára játszik rá („A körbe ül és körbe ül / majd ott ül kívül és belül”), A házban megjelennek a záró vers tárgyai stb. Ám az nem feledhető, hogy létezik egy keret, amely kijelöli a megszólalás „nyomdai” határait, és amely a valahonnan valahová kérdését is látni engedi. Megismétlem: a kötetcím az előbeszéd funkciójában lelhető vers: Téli hadjárat. Az önmagát bíztató gesztus azonban várat magára, csak a kötet közepén, a Levelek máshol kezdődik ilyeténképpen: „Egy évszak még leírható, hiszen az idő / az is egyfajta járás…”, s az ezt követő vers, Az apród jótanácsa módosítja az elsőül meghirdetett nézetet: „Abban a hadjáratban lesz idő / levelet írni, győzelem győzelemre, / napra nap, a hadjárat alatt, / az ütközetekben, nem lesz okod a / félelemre.” Akár „negatív festés”-ről is lehetne szólni, ha az én szituáltságát tekintjük. Ugyanis a nem annyira le-, mint inkább körülírt hely az én számára nem-hely, pedig egyszerre valóságos és mitikus, zárt és nyitott, jelenkori és múltba érő:
   
   
   
A lovagban, a pincehely,
Belgrádban, üres Grál-kehely.
A pincehely az ablakok
alján kinyílt. Nem ott
vagyok.

   

   
   E „kihagyásos” beszéd az olvasóra bízza mind az időszerűsítést, mind a távolinak látszó megnevezések egymáshoz kötését. A töredékes előadás nem sok eligazítót tartalmaz, eleget azonban ahhoz, hogy a kurta utalástöredékekből kiolvasható legyen a vers tétje; annál is inkább, mert a szövegköziség révén az irodalom eleve bevonódik a vers szövegterébe. A verset egyébként áthatja a beszéd, az irodalom egységeinek kontextusba helyezése (a mondaté, a szóé, a könyvé), miközben fonikus egységek különféle viszonylatokban ismétlődnek, szűkebb körbe szorítva a szótári jelentésüket tekintve egymástól távoli kifejezéseket. Ló, lovag, lovagol, hol, lovas, hason, a szó a motoszkál-ban fordul meg, a paradicsomszószban trivializálódik, az asszonyatban is megjelenik; a porhanyós porhó, behorpad más hangcsoportot írat le újra, s ha az egyik helyen „lovagban mondat, hintaló”, a helyjelölés így lesz kötöttebb: „már Kolozsvár / környékén szó sziszeg, motoszkál”, hogy aztán a vers vége felé ezt olvassuk: „A szó sziszeg, a hinta kín.” Az előrevetítések és visszavonások e játékába vonódik be az előd költők egy-egy sora: „és lovagol a réten át, / a Nagyréten, Szabéden át” (Szabédi László), vagy: „páncélja behorpad, / a vas… / Avas szalonnán él az ész…” (József Attila). A vers tehát a cím kijelölte eseményt látszik értelmezni, és ebbe az értelmezésbe foglalja a költészettörténet és a magyar történelem felől elgondolható történelem versbe fog(lal)hatóságát. Azt nevezetesen, hogy a mozaikkockák megtartván különneműségüket mégis versegésszé lehetnek egy motivikus szerkesztés segítségével (a fonetikai változatokra hoztam példákat, a sorok ismétlődését ezúttal említem). Az ismétlődés egyben új mozaikkocka beillesztését is lehetővé teszi, eképpen alakul a versszerkezet: „A porhó lehull, mint a ló, / lovagban mondat hintaló”; „egy holló áll, holló lebeg / a porhanyós porhó felett”; „A szó sziszeg, a hinta kín. / A ló lovas, pihen a holló. / Értelem, ahhoz hasonló.” A befejező két sorban különös jelentőséget kap a fonikus ismétlés, az alliteráció mellett a hinta pihen cseng össze; s a vers végére illesztett „hasonló” mérsékli az értelem magyarázó erejét, az el hangkapcsolat a feljött, felett, belső hely-kijelöléseire emlékeztet, nem is szólva a versben sűrűn szereplő Belgrádról. S hogy az értelem egy szótaga a meleg megfordítása, az értelem első szótagában pedig a kenyér második szótagja lelhető föl meg a fehéré (amely viszont a Belgrád magyar nevéül szolgáló Nándorfehérvárban is el van bújtatva), bizonyára érzékelteti a megalkotottságnak és szervezettségnek szerepét a címadó versben. A Belgrádból elinduló lovas az értelem vagy ahhoz hasonló felé tart (zárom rövidre), és közben verstörténés része és szerzője lesz.
   
   
   
Hol van tehát a lírai én, aki nincs ott?

   
   
   Ő lenne a lovag is, a lovagtörténet elbeszélője is? Az egyes szám harmadik személyű szóló nem mindent tudó narrátor, beszéde inkább az értelmet keresőé, aki Nándorfehérvár emlékezetét kapcsolná Kolozsvár jelenéhez, a sík vidéket a zárt szobához, az alvó és beteg Belgrádot pedig ahhoz, akit az ész rágta könyvekből kiolvasni vél. A Téli hadjárat olyan értelemben alapozó vers, amely nem a kötet tematikáját, hanem a kötet beszélőjének a vershez való viszonyát előlegezi: miképpen él a szövegköziséggel, miképpen bontja elemeire a szavakat, hogy az így nyert elemeket más szavakban lelje meg, amiképpen cselekvés-töredékekből, eseménydarabokból verstörténést hoz létre. S teszi ezt aképpen, hogy a fonikus ismétlés rímképző hatalmát (pincehely–Grál-kehely, motoszkál-hajszál, ész-penész, burkain-kín) megpróbálja, így juttatva többlet-jelentéshez az „ahhoz hasonló” értelmet.
   
    A hátlap-vers sok tekintetben vitahelyzetet épít a Téli hadjárat ellenében. A cím: Őszi vers az Adrián, a visszafogottan és sejtetően „drámai” Téli hadjárattal szemben a hátlap-vers (ön)iróniája a hangsúlyozott egyes szám első személy kompetenciáját, önjellemzését vonja kétségbe, a rímes sorokat a rímtelenekkel váltogató címadó vers ellenében a címmel együtt tizennégysoros (csonka, egyedi rímelésű szonett?) szöveg minden sora többszörösen rímel (a strófák rímképlete a-b-c, négyszer ismétlődik, az utolsó sor a középső sorokra cseng vissza). Első olvasásban bánkódó és nárcisztikus személy körvonalazódik, legalábbis az első szakaszban, ám már a negyedik sor eltérít: „Nyomomban minden nyomtalan”; a szójáték messzebbre mutat, arrafelé nevezetesen, hogy az egyértelmű megnevezések kockázatosak. Nem feltétlenül a személyes sors várható kalamitásai miatt („szeretőm mégis elhagyott”), hanem azért, mert a világ jelenségei, amelyek a szubjektumban kapnak, ha kapnak, alakot, aligha mentesek a sokértelműségtől: így a megnevezés az, amely számtalan hibalehetőséget rejt. A szubjektum a világ megragadására tör, metaforikus beszédében a világ jelenségeit személyesíti át, hogy aztán esendő voltára eszméljen. Az önmaga tökéletességét magabízón állító beszélő rádöbben racionalitása hiábavalóságára. Itt sem marad számára más, mint a versbeszéd ellentmondásainak vállalása, a szavakba rejtett szavak sokértelműségének felmutatása.
   
   
   
Csak beltengerem parttalan. Őszként a telet várja tétlen, pedig
napja sárgán ragyog.

   

   
   A Téli hadjárat aktivitása vonódik vissza, a fosztóképzők játéka pedig a veszendőségre emlékeztet. A szakasznak bizonytalan az alanya; ki várja a telet, mikor az ősz napja ragyogna sárgán? Mindez az egyes szám első személyű beszélőre volna vonatkoztatható? A természet köréből vett képes kifejezések erősen metaforizált nyelvre utalnak, amely az én-meghatározás fogalmiságát nem teszi lehetővé. Talán ennek felismerése jelződik a befejező négy sorban:
   
   
   
Nem kínzom tovább agyam,
szóródjon elme szét a szélben.
Csak napraforgó mag vagyok

Adriám puha tenyerében.

   

   
   A cím Adriája válik személyessé, „emberszabásúvá”, mint ahogy az önértelmezés kényszeréből (?) kiszabaduló elme a személyiségnek a világhoz képest részvoltát tudatosítja magának. A vers a szuverén személyiség én-t tételező kijelentésével indul, hogy a vers végére cáfolódjék ennek a fajta énnek tételezhetősége. Oly sok dicsérettel látja el magát a beszélő, hogy gyanússá válik (kiváltképpen a frázisos „szerény személyem” lesz gyanússá). A „Bár szépségem több mint a pénzem” sor még az előző hanghordozást vinné tovább, ám a következő strófára vált a vers, előbb a kijózanodás, majd a szétszóródás („szóródjon elme szét a szélben”) irányába tart, leszámolva az „én hipertrófiájá”val (még akkor is, ha a versegészben ironikus felhangot kap az én-értelmezésnek ez a formája). S bár az elme szétszóródik, tudniillik az a fajta észelvűség, amely
   
   
   
az én narcisztikus pozícióját-pózát igazolta,

   
   
   a versbe foglalódás megmaradt olyan cselekvésnek, amely a szétszóródást szigorúan zárt versformába kényszerítve nevezi meg. Ez a paradoxon egyben érzékeltetni szeretné a kötet beszélőjének „retoriká”-ját: a látszólagos és a valóságos ellentétek nélkülözhetetlenek ama léthelyzetek nyelvi megragadásához, amelyek megannyi változata, sokasága szükséges e versek kötetté szerveződéséhez.
   
    Két megjegyzéssel egészítem ki a mondottakat; ezekkel jelezném, mennyiben tér el Karácsonyi Zsolt beszélőjének retorikája a távolabbi és közelebbi elődök beszédétől/költészetfelfogásától. Előzetesen ennyit: a századfordulós modernség helyenként kétségbeesetten tragizáló, elveszett, elátkozott költőjének formaújítása/művészete igen mély nyomot hagyott (nemcsak a magyar, hanem számos más) irodalomban (is). Ez részint a szimbolista versformálás továbbélésében, a világgal szemben kialakított magatartásváltozatokban és a külső forma felértékelődésében érhető tetten. Az 1930-as esztendők klasszicizálódási törekvései (az avantgárd hullámok fokozatos belesimulása például egy látszólag hagyományosabb alakzatba) módosították ugyan a modernséggel kapcsolatos elvárásokat, ám elleplező stratégiáikkal a külső forma (verselés, műfaj stb.) beszédét úgy erősítették föl, hogy a belső forma versszervező erejét elrejtették; így a hagyománytörténésben még az 1940-es évek második felében is, jóllehet kedvezőtlen ideológiai-politikai, pszeudo-esztétikai körülmények között, nem gördítettek akadályt például a babitsi örökséghez való („újholdas”) visszakapcsolódás elé. Az Eszmélet értelmezéstörténete az életrajzi/ideológiai és strukturalista magyarázatok nyomán változott ugyan, de csak a legújabb értelmezési kísérletek, a hermeneutikai és retorikai indíttatásúak, helyezték a verset abba a határhelyzetbe, amelyben a szubjektum többszöröződése egyben a századfordulós modernség megosztott én-jét írja fölül. A „tropologikus olvasat”-nak tulajdonítja igencsak megfontolást érdemlő módon Odorics Ferenc, hogy „a küszöbre tett, eszmélkedő későmodern szubjektum beemelte a dekonstrukció épületébe, mozgásba hozta, amellett érvelvén ezzel, hogy – legalábbis a klasszikus – művek mindig dekonstruálhatók, posztmodernné olvashatók…” (Literatura 2001. 323.)
    Míg a magyar költészettörténések a följebbi alakulástörténeti mozgásokat mutatják föl, megjegyzem, a villoni balladaforma József Attila típusú átírása az Eszmélet és nem egy előzménye fontos fejleménye, ehhez járul a századfordulós modernség költő-attitüdjének szétolvasása, addig az európai irodalomtörténet felől más indíttatások is érkeztek, olyanok nevezetesen, mint az új-mitologikus törekvések (az újra- és új-ra olvasott mitologémák), a kultúra=paródia nem avantgárd felfogása stb. Mármost Karácsonyi Zsolt pozicionáltságát illető két megjegyzésemre térve, hadd figyelmeztetek arra, hogy az Előretolt Helyőrség sorozatába iktatódás nem jelenti,
    1/ hogy Karácsonyi elfogadná a sorozat első kötetei szerzőinek a futuristákra emlékeztető helyfoglalási, öntematizációs stratégiáját, és igyekezne beállni abba az ideologikus sorba, amely a magyar irodalomban történő helyfoglalást értekező prózai és verses akciókkal igazolta, indokolttá, sőt: szükségessé tette. Ami poétikailag a Téli hadjáratban olyképpen ölt formát, hogy a költő-szerep immár szerepként sem elfogadható a kötet beszélője számára, aki ritkán van egyedül, a vers beszélője és szemlélője olykor együtt, nem egyszer egyszerre szólalnak meg; az én nemcsak valaki más (Rimbaud), hanem a valaki más többnyire az én is. Maszk és arc egyként lehet jelentéses, én-konstruáló és én-megosztó, én-ként megnyilatkozó és e megnyilatkozást elhalasztó, visszavonó, de legalábbis elbizonytalanító.
    2/ Talán ezzel függ össze, hogy a kötet beszélőjének hagyományértelmezése nem annyira parodikus, azaz a fölismerhető elődszövegeknek nem modorosságaiba, elnyűtt értelmezéseibe, szét-írásának lehetőségeibe kapaszkodik, hanem az előd-szövegeket, azok egy-egy motívumát a maga költői/nem-költői, ritkán minimalista gesztusokra rájátszó, máskor a trivialitást szokatlan műfaji emlékezettel vegyítő eszköztára révén rekonstruálja/dekonstruálja. Talán a leginkább Kafka de/remitologizálására volna érdemes gondolni, amiként a Prométheuszról tudósító négy regét (Von Prometheus berichten vier Sagen) ismerteti, a tanulság levonásával; miszerint a rege (Sage) megkísérli, hogy az értelmezhetetlent értelmezze. De minthogy valóságos alapból érkezik, okvetlenül ismét az értelmezhetetlenben kell végeznie. További Kafka-példa az ebben a vonzáskörben készült Poseidon, aki íróasztala előtt ül, és számításokat végez, minthogy minden vizek igazgatása végtelen sok munkát adott neki. Nem hiszem, hogy Homérosz- vagy általában mitológia-, netán Aiszkhülosz-paródiákként kellene műfajilag besorolni Kafka e kisprózáit, inkább lehetne célszerű arról szólni, hogy a mítosz és a mitikus szét- és új-raírása miként teremti meg a hagyományértelmezésnek a századfordulós modernségtől eltérő alakzatait (műfajilag, hangvételileg, jórészt tematikailag, verselésileg stb.).
    Mindezt megfontolva írom ide, rövidsége okán teljes terjedelemben, az engem Kafkára emlékeztető Az őr nevében című prózaverset. Megjegyezve, hogy a kötetben néhány lappal előbb a „lengyel őr” A lengyel Uhr című versben már előlegezi az őrségnek egy felfordult versvilágban, egy – Kosztolányi terminusát kölcsön kérve – „badar” versben szereplését, ám könnyed játéknál valamivel többet is.    
   
Az őr nevében

   Az őr nevében vigyázunk ma itt. Köröndünk
könnyű levegőjét beszívhatja bárki. Mi nem
szegezzük neki a dárdát, díszlépést tőlünk
senki se várjon. Megtanultuk, hogy az őr
legyen visszafogott, de amennyire csak lehet,
takarja el, amit őriz. Ne legyen belépni tilos
tábla, de a kilincs az ő kezében. Legyen olyan,
mint példaképe az Őr. Aki a belső szobában
is a bejáratra figyel.

   
   A törvény kapujában (Vor dem Gesetz, önálló elbeszélésként és A per fejezeteként) egyike a legjellemzőbbnek vélt és a legtöbbet értelmezett, ám az értelmezéseket követőleg, ha lehet, még talányosabb Kafka-írásoknak. Karácsonyi Zsolt prózaverse körülbelül annyit őriz meg a Kafka-történetből, amennyit Kafka a Prometheusz-regékből. Nyilvánvaló, hogy az alapszituációk csak távolról köszönnek egymásnak, s a beszélő többesszám első személye annak az én-prezentációnak igazolódása, amely elválasztja a távolabbi és közelebbi elődök megosztott szubjektumától. A tételezett felsőbb instancia (Őr) nem az autoritás hívása-elismerése, inkább csak egy tanulási folyamat(?) tételezése, annak „eljátszása”, hogy létezhet az a bizonyos felsőbb instancia. Egyben folytatása a Kafka-írásnak, amelyben a kapuőr hivatkozik a belső kapuk nála hatalmasabb őreire; csakhogy szavainak igazságtartalmáról nem lehet meggyőződni. El lehet ugyan hinni, mint ahogy a vidékről érkezett ember is elhiszi, meg még azt is, hogy teremről teremre lesznek mind hatalmasabbak a kapuőrök (Türhüter az eredetiben), s a harmadik terem őrének pillantását sem tudja állni az első kapu őre (Schon den Anblick des dritten kann nicht einmal ich ertragen). Karácsonyi Zsolt egyfelől a Kafka-történet lényegét adja, leszűkíti az őr–Őr viszonylatra, az őr nevében cselekedni egyben azonosulás vagy rokonulás a példaképpel (az Őrrel), másfelől viszont értelmezi a Kafka-történetet, amelynek többfelől értelmezhetőségét A perben Josef K. és a börtönkáplán egymástól eltérő olvasatai gondoltatják el. Egyes kutatók a kabalisztikus hagyomány ama passzusát vélik ideillőnek, miszerint a Szent Könyv, a Tóra minden olvasójához saját arcával fordul, így a börtönkáplán exegézise igazít el az értelmezések szövevényében; és teszi kulcsmondattá az alábbit: az Írás megváltoztathatatlan, és a vélemények gyakran a róla való kétségek kifejeződései. Karácsonyi Zsolt perspektívaváltó kisprózája egy meg nem jelenő autoritás (az őr) nevében indul, hogy az elképzelt autoritás (az Őr) pozicionáltságát a sajátjáévá integráló beszélő helyzetével kísérelje meg azonosítani.
    Másjellegű, de az előszöveget hasonlóképpen kezelő prózavers a Vandalizmus ősszel. A mindenekelőtt a magyar időmértékes verselés történetében újító Berzsenyi Dániel szavai buknak föl töredezetten, korántsem ódai vagy elégikus hangon, óvatosan archaizálva („A vandaloknak csalfa bölcsessége ismét divatba jő, s/ csudáltatik.”); ugyanakkor a második szakaszban hirtelen előkerülő rímelés immár makámához teszi hasonlóvá. Annál is inkább, mert a szavak összecsengetése játékos, a Berzsenyire emlékeztetéssel szemben alulretorizált, s a pátoszt idézőjelbe tévő („de én leszek a bölcs, / aminthogy én a fennhéj”). A három bekezdés három különböző szituációt állít elénk, a konkrétabbtól haladva a mind inkább groteszk felé, amit a szabályosba hajló szótagszám és az ennek ellenére prózába tördelés között teremtődő ál-feszültség hangsúlyoz. Hozzáteszem, hogy a kisprózában előrehaladva a jambusokban szólás mind érzékelhetőbb lesz, ám éppen a prózai külső forma ad többletet. Azáltal, hogy fenntartja az első bekezdés látszatát. Ráadásul e bekezdések mintegy a strófa funkcióját vállalják át. A szöveg két szereplője, az egyes szám első személyű és második személyű a három bekezdés során helyet cserél, s az enigmatikus befejezés részint a távozás illúzióját engedi megszólalni, részint a szöveg cselekvésegységeinek ide-odalengését, meghatározatlanságát igyekszik továbbgondolásra ajánlani. Mindkét Karácsonyi-szöveggel kapcsolatban megkockáztatható, hogy a korai hermeneutikus elképzeléssel ellentétben az egyes szavak jelentése nem magyarázható a kontextusban elfoglalt hely alapján, sem a teljes szöveg azokból a szavakból, amelyekből összetevődik. A Kafka-elbeszéléshez hasonlóan mindkét Karácsonyi-írás egyes szavai (aszerint, mihez-kihez kapcsolódnak) többféleképpen értelmezhetők, ambivalenciájuk csak részben kontextus-függő. Hiszen a kontextus viszonylagos egyneműsége (egyfelől az őrzés cselekvési formája, másfelől a vandalizmus őszébe, csalfa bölcsességébe lépés) nem számolja föl a legalább kétfelé nyíló jelentéslehetőséget. Az utóbbi szövegben először: „a nyári szandál te leszel”, másodszor: „nem vagyok nyári szandál”, az indításban:
   
   
„A vandaloknak ősze rám köszönt”,

   
   a második bekezdésben: „én az őszi vandál”. Ha a második bekezdésben a szandál a rímhívó szó, amelyhez a vandál, a szaladgálj és kissé a február kapcsolódik, a harmadik bekezdésben az ázó-vigyázol, a sört-föld párokat találjuk, míg a szandál rímpár nélkül marad, szavak kapcsolatainak változékonyságát érzékeltetendő. A versbe foglalt következtetések (a „tehát”-tal és az „ezért”-tel indított tagmondatok) ál-következtetések, hiszen az oksági kapcsolat kétséges, merthogy e szöveg értelmezhetőségében éppen az ellenőrizhetőségnek, a falzifikációnak nem jut hely. Hermeneutikáját így akár önkényesnek is mondhatnók, ha nem tűnne elő a szövegből mind az önkényesség, mind az akaratlanság véletlenszerűsége.
    Megtervezett, megépített (költői) világ a Karácsonyi Zsolté, amelyben fölvetődik az én-létesülés esélye és esélytelensége, a szavahihetőség „poétikájá”-nak kérdése éppen úgy, mint a megszólalás és befogadás kétségekkel teli viszonyának problémája. Olyan kötet, amely immár nem a századfordulós nyelvkrízis nyomába ered, hanem az azóta felhalmozódott esztétikai tapasztalatokból indul ki úgy, hogy nem reagál sem az avantgárdra, sem a neoavantgárdra. Ezért hiányoznak a kötetből a botrányt célzó gesztusok, a leginkább képtelennek tetsző gondolatfutamok is hol a mitológiai/antik, hol a világirodalmi hagyományt fűzik be a szövegbe, vagy fűzik e hagyományhoz a szöveget (anélkül, hogy – ismétlem – parodizálnák); hol a kulturális emlékezet darabjait mai történésszilánkok közé illesztve beszélik el újra a változó (irodalmi) viszonyrendszert. A Barlanggyakorlatban Héloise, Izolda valóságos, illetőleg mondai alakja mellett felbukkan az oroszlánszívű (így, kis kezdőbetűvel), mint a pogány sivatagban zajló hadjárat résztvevője, hogy a többes szám első személlyel indított vers egy megszólított drámájába csapjon át, a hazatérés szó szerinti és allegórikus értelmezésével kicsengetve a verset. A Világnyelv? mintha a „Természet könyve” toposzát minősítené át, a nyelv a tárgyak révén jöhet létre (így a világ a természeti környezet jelentésével töltődik föl), a metaforává válás folyamatát a nyelv születése folyamán érzékelheti az olvasó. A vers elején és végén hangoztatott tézis:
   
   
„Az érthető beszéd ideje is eljön”

   
   
   nem egyszerűen a bizonytalanba helyezi át a kérdésként megfogalmazott címet, hanem példáival egy más érzékelési módba utalja annak lehetőségét. A természet azonosságait és eltéréseit (bükkfák és tölgyek) az ízlelés gyakorlata felől lehet ugyan értelmezni, ám az érzékelésmód széttagolódásának korszakában aligha váltható valóra az érthető nyelv megteremtése. Tárgyak és érzékek talán magyarázhatják egymást, de a szimbolizmust követő évszázad már nem hisz annak, hogy a szinesztézia segítségével megragadható lenne mindaz, aminek megnevezése régóta várat magára. A vers nem egy esetben összefüggéstelen, illogikus képek halmaza, csupán allúziók figyelmeztetnek arra, hogy a szavak mögött miféle világ darabjai, rész(let)ei húzódhatnak meg. A Farkasok alkonyatkor (egy rókatárgy emlékére) kezdő és befejező strófája jól mutatja az elleplező, elhalasztódó, elbizonytalanító retorika kísérletét önmaga létrehozására, s egyben a játék önértelmező versformálási mozgására:
   
   
   
A farkas az, hogy Parti Nagy
csak néz a partra mélán,
e téma, vagy egy farkas
agya partra vetve cédán. […]

A farkas az, ha nincs a nyár,
csak szódavíz a szájba,
és jobb szemet varjú cibál,
rálóg a nyelv a tájra.

   
   

   

   
   

   
   A cím és az első sor kijelöli a szóba jöhető előszöveg(ek) körét, az anaforás szerkezet azonban eljátszik a világszerűvé válással. Így a Parti Nagy (Lajosra) utalás egy írásmód továbbgondolása; az állatmesei emlékeket ébresztő allúzió(k) olyan elvárásokat ébreszt(enek), amely(ek) csak részben elégül(nek) ki a vers végére. Ez aztán módot ad a versnek arra, hogy az előszöveg(ek) segítségével, ám azok ellenében formálja meg önmagát. Ismét a befejezés az, ami szentenciózusságával kibeszél a versről, s felhívja a figyelmet a nyelv homonímiájára, fenntartva az elsődleges és az általánosabb jelentés kettősségéből eredeztethető többértelműséget. A fák háborúja visszautal a Világnyelv?-re, hogy a kommunikáció esélyeit ismét fölmérje. Az egyes szám első személyű elbeszélőt megkísérti a „tolmács” szerepe, a természetiben azonban nem juthat szóhoz, egy hasonlaton belül elhelyezkedve („mint tanácstalan és idegen elem”), s a folytatás csak látszólagos kibontakozás: „Innen kivágni magad fejsze / nélkül, már művészet, vagy / valami magasabb kezdete tán.” A fák háborúját elsimítandó hiába a törekvés a tolmácsolásra, az ellentétes kötőszó sugallja, hogy a beszélőnek nincs szerepe, a természet (a világ) újrafelosztása az ő közreműködése nélkül történik meg. A Legyen egy sereg… értelmezhető a szó születése történeteként, de az emlékbe jutás, emlékké válás, emlékké teremtődés folyamataként is. Az előbbi esetben a tét: az egymástól távoli két szó mikor tud eggyéforrni, azaz miként változik át egy helyzet azáltal, hogy a személyiség státusa s a személyiség maga miként egyszerűsödik egy grammatikai módosulás (két egyszerű szóból egy összetett szó) révén jellé.
   
   
   
Legyen egy sereg éppen úgy,
hogy te lehess a hajtó […]

Legyél sereghajtó mögött a jel…

   
   

   

   A második esetben a vers „haladási irányát” szemrevételezhetjük. Az első sorban kimondott kívánság (vö. följebbi idézetünket) a vers végére a múltba tér, ám emlékként megelevenedik; ahhoz ugyanis, hogy emlék lehessen, múlttá kell lennie, s a kívánság úti-táji kalandjait szükséges megtapasztalnia. Az egymás mellé rendelt képek ebben a kívánság-sorban függnek össze, empíria nem szavatolja létüket, azt nevezetesen, hogy az úgynevezett „tapasztalati valóság” szervezett világává álljanak össze. E szétszóródás nem szűnik meg a vers végére sem, legföljebb átíródik, a múlt felidézése nem szűntetheti meg a képek egymásmellettiségének esetlegességét, és még kevésbé biztosíthatja azt, hogy tapasztalati valóság (volt?) az, ami emlékképként fölmerül. Hiszen a felszólítással kezdődő végső szakasz a személyiségen át (ha személyiség a megszólított) szűrődő rész-világok laza együttesét őrizheti csak meg:
   
   
   
Legyél sereghajtó mögött
a jel, hogy hátravan még

az elhagyott táj és szelek,
a seregről egy emlék.

   

   
   Az Ahol értelmetlen az eredendő bűn és a bűnbeesés újra-értelmezését adja. A Teremtés könyve elbeszélése itt nem a kronologikus rend szerint történik, hanem egy helyzet tudatosulása fogalmazódik meg. A természetiből kilépő mondja ki: „Maradni értelmetlen”, a megkísértés halvány sejtés/sejtetés, a búcsú végleges távozás, rádöbbenés arra, hogy az értelmetlenségtől elfelé vezethet a bizonytalan út. Karácsonyi Zsolt úgy lakja be költői világát, hogy számot vet, mi történhetik még szavaival, a szó ártatlanságának elvesztése nem beavatódás. Ami marad, megkeresni és fölmutatni a szavakban rejlő szavakat, és ebből a rejtőző kapcsolatból konstruálni (re- és dekonstruálni) a szavak világát. S ha a vers netán „K” betűvel szólna keményen, akkor sem nyílik kilátás sem költőnkre, sem korára, csak arrafelé, hogy a vers állandóan születőben van:
   
   
   
Egyetlen betűbe húzódni vissza:
Ká. Erre rá lehet ülni. Akt fotó
ká betűvel, vagy ká betű barna

ruhás nővel, amit épp a képzelet művel.

   

   
   
   (a nővel-művel összecsengés a vers közepére már véglegesíti a verset, címe: Francia levél.) Diadalmas (téli) – allegorikus – hadjárat a Karácsonyi Zsolté; hogy posztmodernen inneni-e vagy túli (egyik sem érték-megjelölés), a következő kötet válaszolja meg. Formabiztonság, változatos (külső) forma, számvetés a költőelődökkel akár szokványossá is tehetné indulását. Csakhogy ehhez az önreflexiónak, az én-teremtés/teremtődés változatainak személyes érdekeltsége járul, amely immár régmúltként tekint a „Nyugat”-os örökségre, múltként a másodmodernségre, távolabbi pályatársként kortárs költészetre. Kijelöli a maga verstörténetét, verseinek szereplőit, köztük Sir I. Karát, „önmaga grófjá”-t, akinek Sir II. Kara ír levelet prózaversben. Ha tetszik, egy nap története ez a levél, ha tetszik, bolyongás egy képeskönyvben, ha tetszik, átírt, irodalomba emelt léttapasztalat. Önmagához vezet az út – önmagától, miközben képzelt és valódiként képzelt, külső és belső „kluzsi” világokat jár meg. Hiszem azt, hogy ilyen indulás után a további fölfedező utak (is) sikerrel kecsegtetnek. S akkor önmaga grófja elrendezi, miután kiismerte önmagát, az önmagáról elnevezett (ismert) tartományt, amelyből azért már számos utazó tért meg értékes zsákmánnyal. (Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, Kolozsvár, 2001)
   *
   Új Forrás
   
[Fried István]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Fekete Péternek
... hát megvan végre az új cirkusz helye!!!

Tekinthetjük a hírt születésnapi ajándéknak...

Archívum
Legfrissebb cikkeink
2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Közönség-díjas lett Triesztben a Lajkó – cigány az űrben

Mexikói filmé az Arany Oroszlán

Velence a magyar sikerek városa

A Napszállta is ott lesz Velencében

Újabb magyar filmes-siker

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu