Dátum: 2019. szeptember 17. kedd    Mai névnap(ok): Zsófia, Ludmilla


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Szabó Géza: Ébredező Kolozsvár (szakad, törik?)
Sorolhatnánk a neveket, a titulusokat, de talán jobban jellemzi a kezdeményezés átfogó jellegét, ha csak annyit mondunk el a megjelent kolozsvári polgárokról: akadt közöttük akadémikus, irodalomtörténész, vállalkozó, író, szenátor, képviselő, szórványkutató, orvos, nyelvész, költő, filozófus, iskolaigazgató, (al)polgármester, szerkesztő, zenetudós, történész, filmes, püspök, színész, újságíró, tanár, színháztörténész… Csak épp a jövő, a fiatalság hiányzott kegyetlenül: a teremben mindössze néhány huszon- és harmincévest lehetett látni.
Kolozsvárért, jövőnkért
   

   
   
   
• Tenni valamit – nem valakik ellen, hanem valamiért: Kolozsvárért.

   
• Kolozsvár ne csak az indulást jelentse a mai és holnapi fiatalok számára,

   
hanem a beérkezés és az érvényesülés lehetőségét is.

   
• Létrehozni a Kolozsvári Társaságot! Kolozsvár Alap létesítése.

   
• A helyben maradás egyetlen esélye a helyben haladás, a helyben növekedés.

   
• Tervezni és dolgozni. Építkezni – gondolatban és valóságosan.

   
• Erdély: értelmiségi érclelőhely. A Kincses Város: kitűnő kohó.

   
   
   
Önt, mint Kolozsvár jelenéért és jövőjéért felelősen élő erdélyi polgárt közös gondolkodásra és tervezésre hívjuk ez év novemberének utolsó vasárnapján déli 12 órára az Unitárius Kollégium dísztermébe (Kossuth Lajos utca 9. szám) A város minden rétegét megszólítani kívánó tanácskozás célja leltárkészítés a gondokról, amelyeknek pozitív megoldását együttes munkával érhetjük el, egy hosszasabb folyamat eredményeként. Úgy véljük, hogy a már létező és működő szakmai, oktatási, egyházi, művelődési intézmények mellett szükség van az erdélyi közakarat kifejezésére és érvényesítésére Kolozsvár jövője érdekében.

   

   
Tisztelt meghívott!

   
Leltárt készíteni a problémákról, Kolozsvár magyar társadalmának helyzetéről, a gazdaságról, a vállalkozások perspektívájáról, a kultúráról, az iskolák állapotáról, a kisközösségek lehetőségeiről – mindenekelőtt az utánpótlásról, az ifjúságról, hogy a már meglévő intézményes keretek megőrzésével többet tudjunk tenni városunkért. Távol kerültünk a „kincses” Kolozsvártól, némelyek már lemondtak arról, hogy mint Erdély egykori fővárosa és ma is a magyar szellemi élet egyik fontos központja, Kolozsvár a romániai magyarság egészére kisugárzó hatással lehet, kell lennie. Tudomásul véve a versenyhelyzetet, Kolozsvárt ismét nemzetközileg is jelentős várossá kell tenni, és ebben nekünk, itt élő magyaroknak cselekvőbb részt kell vállalnunk. A világ különböző tájaira szétszóródott jeles kolozsváriakat is be kell vonnunk e közös akarat építésébe, valósággá váltásába. Civil kezdeményezésként hasznosnak, szükségesnek látszik egy Kolozsvár Társaság létrehozása, amely a sokféle szándékot, feladatot össze tudja hangolni.

   
A tanácskozás kezdeményezői szeretnék, ha sikerülne elkerülni a Panaszfal jelleget, a kölcsönös vádaskodást, a pártoskodást, végre próbáljunk együtt tenni valamit – nem valakik ellen, hanem valamiért: Kolozsvárért.

   
   
   Gyönyörű napsütés, igazi vasárnapi hangulat telepedett november 24.-én Kolozsvárra, mintha az elemek is érezték volna: rendkívül fontos dologra kerül sor. Legjelesebb polgárai gyűltek össze a híres városnak, hogy az egykori Kincses Városról – Kolozsvárért gondolkodva feltérképezzék a jelenlegi helyzetet, keressék a lehetséges kiutakat. Helyszín: a Brassairól elnevezett Unitárius Kollégium patinás díszterme, a Kossuth Lajos utcában. (Persze, rég nem Kossuth a hivatalos elnevezés.) Sorolhatnánk a neveket, a titulusokat, de talán jobban jellemzi a kezdeményezés átfogó jellegét, ha csak annyit mondunk el a megjelent kolozsvári polgárokról: akadt közöttük akadémikus, irodalomtörténész, vállalkozó, író, szenátor, képviselő, szórványkutató, orvos, nyelvész, költő, filozófus, iskolaigazgató, (al)polgármester, szerkesztő, zenetudós, történész, filmes, püspök, színész, újságíró, tanár, színháztörténész… Csak épp a jövő, a fiatalság hiányzott kegyetlenül: a teremben mindössze néhány huszon- és harmincévest lehetett látni.
   
   Ugyanilyen hiányérzete támadhatott annak, aki a hölgyeket kereste (a száz fős hallgatóság soraiban mindössze 13 hölgy ült). Márpedig a nők jobban tudnának gazdálkodni egy ilyen nagy háztartásban, amilyen Kolozsvár, több praktikus ötletük lehetne, mint a harcias férfiaknak. Mert a férfiak akkor is harcias teremtmények, ha azt állítják, hogy „nem valakik ellen, hanem valamiért” lépnek fel. A nők nem szeretnek politizálni – a férfiak általában imádnak. Ennek megfelelően több felszólaló is kifejtette: habár civil kezdeményezésről van szó, és álmukban sem gondolnak politikai eltévelyedésre, azért mégiscsak oda kellene hatni, hogy a város megszabaduljon egyre kellemetlenebbé váló polgármesterétől.
   
   Ez az ügy viszont újabb kérdőjeleket vet fel. A teremben egyetlen románt sem láthattunk – vagy nem kaptak meghívót, vagy nem tartották érdemesnek jelen lenni. Így is – úgy is rossz előjel. A vitaindítóban (Salat Levente részéről) egyébként el is hangzott, hogy ezt a kezdeményezést könnyen megbélyegezhetik, mondván: a kisebbségi önteltség tárgyi bizonyítéka. Mert ugyan bizony mire képes az alig 20 százalékot kitevő magyarság, ha nem fog össze a haladó eszméket valló románsággal a város jobb jövőjéért? A továbbiakban olyan vélemény is teret kapott, hogy igenis létezik egy kolozsvári román réteg, amellyel össze lehet – és össze is kell! – fogni (Kötő József). De ne vágjunk a dolgok elébe.
   
   Nyílt titok, hogy a Kolozsvár jövőjéért fedőnevű akció a Korunk köreiből bontakozott ki (a kezdeményező bizottság több tagja a szerkesztőség, a szerkesztőbizottság, illetve a közeli munkatársak soraiból került ki). Ennek megfelelően a rövid üdvözlő beszédet Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője tartotta meg. Történelmi emlékeket idézett, de figyelmeztetett: a cél nem a múlt dicsőségei fölött való merengés, hiszen a siránkozás és a vádaskodás sehova sem vezet. Egy évszázaddal ezelőtt zajlott a Tusnádi Kongresszus, amikor a Székelyföldért kiáltottak, a Székelyföld gazdasági, társadalmi problémáit elemezték elődeink. Ennek a jegyében szeretnénk mondani és tenni valamit most mi Kolozsvárért – fejtegette Kántor. A cél egyértelműen az, hogy „Kolozsvár ne csak az indulást jelentse a mai és holnapi fiatalok számára, hanem a beérkezés és az érvényesülés lehetőségét is”. Egykor büszke és boldog volt az, aki ebben a városban tanulhatott és végül itt telepedhetett le, itt kapott állást. Ma egészen más hangulat uralkodik: az idősebbek már csak reménykedhetnek, hogy a gyerekek vagy az unokák Budapestről, Németországból, Amerikából legalább karácsonykor pár napra hazajönnek. A gyakoribb „megoldás” a menekülés: az idősebb kolozsváriak eladják mindenüket, és kiköltöznek a fiatalokhoz.
   
   Kincses Kolozsvár többek között ezért is egyre kevésbé kincses, az itteni magyarság gazdasági-szellemi potenciálja egyre csekélyebb, társadalmi pozíciója egyre vékonyabbra zsugorodik. Ennek ellenére Kántor reménykedik, hogy Kolozsvár vonzereje nem szűnt teljesen meg. Erre utal, hogy intézményei sokasodnak (utal a Mátyás-szobor centenáriuma alkalmából rendezett ünnepségsorozatra, az MTA–EME közreműködésre stb.), és mi emelt fővel vállalhatjuk: kolozsvári magyar polgárok vagyunk. Versenyhelyzetben élünk, nem enklávéban – aminek természetesen pozitív és negatív vonatkozásai is vannak, de „tennünk kell valamit azért, hogy Kolozsvár egyáltalán számításba jöhessen, említésbe kerüljön olyan világhírű központok mellett, mint Heidelberg vagy Cambridge”. Ehhez természetesen a Kolozsvárról eltávozottakat is meg kell tudni szólítani – figyelmeztet Kántor, ugyanakkor folyamatosan tenni kell a városért, nem elegendő „egyet tanácskozni”.
   Ezek után Horvát Andor egyetemi tanár, a Korunk főszerkesztő-helyettese felolvassa a kezdeményező bizottság Kolozsvárért, jövőnkért című felhívását.
   
   
   Kolozsvárért, jövőnkért
   
   A múltat hallani lehet – a jövőt meg kell szólítani. Kolozsvár kövei beszélnek, Kolozsvár házai a mi szavunkra várnak. Emlékeivel a város mindenkihez szól, jövője viszont főképpen a falai között élők kezébe van letéve.
   
   Közös gondolkodásra és cselekvésre szólítjuk Kolozsvár magyar polgárait. Mindazokat, akik hisznek abban, hogy a város többet érdemel tőlük, mert többet várnak tőle ők maguk is. Mindazokat, akik számára a hely szelleme nem patinás kísértet, nem is színes délibáb, hanem lélek, mely tehet és tesz nagy dolgokat. Akik tudják, hogy a helyben maradás egyetlen esélye a helyben haladás, a helyben növekedés.
   

   Tervezni és dolgozni. Ez közös teendőnk. A történelem évtizedeken át mostohán kezelte a várost. Kolozsvár még az elmúlt években sem úgy nőtt és gyarapodott, ahogyan azt polgárai várták és remélték. Inkább elpazarolta kincseit, eljátszotta esélyeit, folyamatosan veszített a jelképes és a valóságos értékek térképén. Eljött az ideje annak, hogy akik törődni akarnak sorsával, tegyenek érte valamit. Nem a politikusok helyett, hanem a polgári közösség címén, amelyet szabadsága és jogai felhatalmaznak arra, hogy önálló és cselekvő legyen.
   

   E közösségnek először is tudnia kell, hogy milyen célokra irányuljon a közakarat. Jövőképet kell formálnia a városról úgy, hogy abban benne legyenek a számára fontos igények és szükségletek. Azt kell megcéloznia, aminek a teljesülésére van lehetőség, de közben tágítania kell a lehetőségek körét is. Építkezni – gondolatban és valóságosan, szellemiekben és kézzelfogható eszközökben, önerőből és azok támogatásával, akiknek fontos a jövőbe néző város. Helyet teremteni a fiataloknak, és teret adni mindannak, ami a jól végzett munka, az elismert teljesítmény, az értelmes élet esélyét növeli.
   

   Számítunk mindenkire, aki egyetért e gondolatokkal. Azokra éppúgy, akinek otthont ad a város, mint azokra, akik számára része az otthonosság örök érzésének. Szólítsuk meg együtt Kolozsvár jövőjét!
   
   A program következő részeként három bevezető előadás (vitaindító) következik. Egyed Ákos akadémikus, az EME elnöke viszonylag semleges területről értekezik, adatokat sorol, Kolozsvár történeti fejlődését vázolja, míg Salat Levente egyetemi tanár (Nyílt Társadalomért Alapítvány) súlyos kritikai észrevételeket fogalmaz meg a kolozsvári (és erdélyi) magyar közösség irányában. Az egyensúlyt mindenképp Tibád Zoltán (Illyés Közalapítvány, erdélyi alkuratórium) teremti meg azáltal, hogy a rendszerváltás utáni eredményeket tárja a hallgatóság elé.
   
   Egyed Ákos – utalva a felhívás szövegére – a múlt üzenetéről beszél, arról, hogy a fényes múlt kötelez. Erdély történelme Kolozsvár nélkül nehezen értelmezhető – és ez fordítva is igaz. Századokon át Kolozsvárnak volt a legtöbb központi funkciója a magyar térségben. A világháború után ugyanaz a szellemi központ maradt, ami mindig is volt – új körülmények között új feladatok vártak rá. Egyeteme, nyomdája, színháza kulturális központtá tette már a régmúltban is. Kolozsvári polgárnak lenni jogot jelentett, amiért a nemesek hajlandók voltak lemondani előjogaikról, és beköltöztek a várfalak közé. Kolozsvár az a város, amely állandóan az önszerveződés útjára lépett, volt erőforrása újabb és újabb jövőbe mutató célokat kitermelni, felmutatni. „Mint a csillagok, a városok is keletkeznek. Egy időben tündökölnek, majd fényük halványul, esetleg eltűnik. Kolozsvár fénye sem örök. Ha nem is fényes csillag, mint egykor, de hit szerepet ad. Olyan szerepet, mint volt a Piski hídnak Bem tábornok stratégiájában. A múltnak van üzenete. A múlt kötelez: ezt a hidat meg kell védeni” – zárta rövid előadását Egyed Ákos.
   
   A következő előadó, Salat Levente már első mondataiban élesen fogalmaz: „A kolozsvári magyar egzisztencia jelenének és jövőjének a kérdésében ez idő szerint könnyebb az értelmiségi önsajnálat regiszterében elhelyezkedő hangot megütni, mint logikusan építkező elemzést, akciótervet kidolgozni, és azt a közfigyelem felkeltésének komolyabb esélyével érvényre juttatni.” Miként kell élnie a kisebbségi magyarnak, kolozsvárinak ahhoz, hogy legtöbbet tehessen közösségéért? Először is meg kell tanulnunk feladni a gőgöt, le kell mondanunk a sérelempolitikáról, és a különböző szekértáborokba szétszóródott erdélyi (kolozsvári) magyarságnak össze kell fognia. Spectatort, a két világháború közötti híres publicistát többször is idézi (gondolatai semmi sem vesztettek érvényességükből!), közben Makkai Sándor életútjára emlékeztet, a kitelepedés, a menni vagy maradás kérdését boncolgatva. Aki marad: csal, öncsalással tölti el napjait, leszámol álmaival, aztán nem gondol csalódásaira – esetleg magányossá válik, és közönyösség veszi körül. Nem mondja ki Salat, de szavaiból kiérződik: egy újabb magunk revíziójára volna szükség. Mert vajon miért érezzük mainak Spectator 1927-ben leírt sorait, amikor afölött töpreng, hogy „két magyar párt tragikus volna Romániában”!?
   
   
   Kisebb zárójel következik. A civil fórumon, ahol ez az idézet elhangzott, az RMDSZ Markó-szárnya is, Tőkés-szárnya is alaposan képviseltette magát. Talán mondani sem kell: a szenátor illetve a képviselő urak nem ültek egymás mellett – ami lehetett a véletlen műve, hiszen nem volt hely… de hátha nem az?! És az utóbbi időben az erdélyi, a romániai magyar közélet ugyanattól a kínzó módon visszatérő kérdéstől hangos: felbomlik-e a Szövetség?
   

   Spectator folytatja: inkább legyen két magyar párt Romániában, mint hogy román pártokban szóródjon szét, forgácsolódjon fel a magyarság. Ennek a gondolatnak annyiban van időszerűsége ma, hogy pár hete látott napvilágot egy tanulmány Kolozsvárott, amelyből az derül ki, hogy az egyetemet végzett magyar fiatalok egyre inkább a román pártok felé tájékozódnak, nem vállalják az RMDSZ-tagságot. Spectator idejében talán elfogadhatónak tűnt a két párt gondolata, de ma a romániai magyarság csak egyet képes bejuttatni a bukaresti parlamentbe, ha pedig az érdekvédelmi szervezet nincs ott, végérvényesen lemondhatunk a békés érdekérvényesítési lehetőségekről. Aztán mutogathatunk egymásra, hogy ki miatt történt mindez.
   

   Tételesen a vitafórumon nem kezdték el boncolgatni az RMDSZ belső válságának az okait, viszont több kolozsvári polgár is jelezte: az RMDSZ csúcsvezetősége mintha lemondott volna a városról, „átköltözött” Bukarestbe, ahol a reálpolitizálást űzni lehet. (A Tőkés-vonal fő vádpontja az RMDSZ-vezetőséggel szemben éppen az, hogy behódoltak Bukarestnek, protokoll-, jobban mondva paktumpolitikát folytatnak, kicsi koncokért mintegy lemondtak az egykori autonómia-igényekről.)
   

   
   
   A kérdések kérdése – kanyarodik vissza a mához Salat: van-e lehetőség és elegendő akarat ahhoz, hogy az elhangzott felhívás ne maradjon pusztába kiáltott szó? Le tudunk-e mondani kicsinyes sérelmeinkről, tudunk-e közösen tenni valamit a városért? Ehhez az szükséges, hogy végérvényesen leszámoljunk az értelmiségi önsajnálatról. Ha ez megtörtént, számba lehet venni a körülményeket, amelyek a város ellen dolgoznak. Kolozsvárott többek között számolni kell Budapest elszívó hatásával, de olyan tényezőt is figyelembe kell vennünk, hogy a közéletünk kezd sivárrá válni – mondja Salat. Például riasztóan színvonaltalan a helyi magyar nyelvű sajtó. Ez is azt jelzi, hogy akik még itt maradtak, és akiktől a minőségi mutatók javítása elvárható volna, vagy számukra fontosabbnak tűnő dolgokkal vannak elfoglalva – vagy lemondtak Kolozsvár magyar jövőjéről. A mulasztások rövid számbavételének többek között arra is ki kell térnie, hogy van-e felróható bűnrésze a kolozsvári magyarságnak abban, hogy tehetetlenül, apátiával tűrte, hogy a városvezetés túlkapásaira hivatkozva az erdélyi magyarság jövője szempontjából stratégiai jelentőségű (mind gazdasági, mind kulturális) projectek messze elkerülték a várost.
   
   „Kolozsvár azzal tehetné a legnagyobb szolgálatot az erdélyi magyarságnak és egyben önmagának, ha magára vállalná azoknak a konzekvenciákat a végiggondolását, amelyeket a tömbmagyarság egyelőre még eltart magától. Kolozsváron ugyanis már látni lehet azt, amitől a Székelyföldön, Marosvásárhelyen és egy-két szerencsésnek mondható erdélyi kisvárosban ideig-óráig még el lehet tekinteni…” (Salat Levente)
   
   Következett egy előadás (a Tibád Zoltáné), amelyben meglehetősen gyakran fordult elő a LETT VOLNA kifejezés… Megtudhattuk, hogy Kolozsvárt 12 olyan magyar civil szervezet működik, amely saját ingatlannal és infrastruktúrával rendelkezik. Próbálkozások történtek, hogy ezeket egyetlen központi székházba tömörítsék, nagyobb ütőerőt és ismertséget biztosítva számukra. Nem sikerült, de mi lett volna, ha… (Az említett civil szervezetek kiadói vagy tudományos tevékenységet folytatnak, némelyek kutatással foglalkoznak – a mérleg nyelve természetesen a művelődési és hagyományőrzési funkciók felé billen ki.) Mindenképp biztató, hogy elindult az intézményesülési folyamat Kolozsvárott –, van erre igény. Hasonló próbálkozás volt (a rendszerváltás után), hogy a kolozsvári magyar sajtótermékeket, a különféle szerkesztőségeket közös ingatlanba akarták „csalogatni”. Erre azért lett volna szükség, mivel áldatlan állapotok uralkodnak ezen a téren – mondja Tibád. Az intézményintegráció sajnos sem sikerült. Ugyanilyen nagy-nagy „LETT VOLNA”… óriási hiány a romániai magyar képzőművészeti gyűjtemény, amit mindeddig nem sikerült tető alá hozni Kolozsvárott.
   
   Nyilvánvaló – folytatja Tibád, hogy az intézményesüléshez a szilárd alapot (az egyetem, a Sapientia számára az ingatlanokat, tanári lakásokat, illetve bentlakásokat a diákoknak, a civil szerveződések számára pedig a támogatási alapot) elsősorban a vállalkozók adhatják: Kolozsvárnak szüksége volna erős magyar vállalkozói rétegre.
   
   
   (A felszólalások során az egyik kezdeményező, Farkas Mária rámutat, hogy akik jelen pillanatban magyarként vállalkozásra adják a fejüket, legtöbbször kényszervállalkozók, egyik napról a másikra tengődnek, így hát gondolni sem merhetnek mecenatúrára. Nagyon vékony réteget tesz ki a középvállalkozók köre, a nagyvállalkozóknak pedig ritkán fontos a közösségi feladatvállalás, az adakozás.
   

   Olyan hozzászóló is akad az egyik nagy múltú kolozsvári iskola igazgatója személyében, aki egyenesen azt javasolja, hogy létre kell hozni egy elitosztályt, a diákokat már zsenge koruktól fel kell készíteni a vállalkozással járó feladatokra, kihívásokra. Amikor elhagyják az iskolát, óriási pénzhitelt kell biztosítani számukra, amit befektetve közösségük érdekében kamatoztathatnának. Kár, hogy az említett igazgató – aki egykor megyei tanfelügyelő is volt – diskurzusát a kemény sérelempolitika irányába tereli, RMDSZ-t, kegyetlen meghurcolást és lejáratási hecckampányt emleget meglehetősen patetikus hangon, mintegy elfelejtve a civil fórum jeligéjét: megoldásokat keresni gyűlt össze a becses társaság, nem vádaskodni.
   Ami pedig a nagy múltú iskolákat illeti: említés történt arról is, hogy például a Református Kollégiumba általában nem kolozsváriak iratkoznak be, hanem távoli vidékekről érkeznek a diákok. Mi történik ha ők Kolozsvárt csak ugródeszkának képzelik, és Budapest vagy távolabbi célpontok felé igyekeznek? Vagy mi történik akkor, ha az iskola elvégzése után Kolozsvárott maradnak? Mert hiszen ha rossz Kolozsvár számára az anyaország, Budapest szívóhatása, ugyanilyen szívóhatást gyakorolhat Kolozsvár is saját vonzáskörzetében…)
   
   
   Visszatérve a mi vállalkozóinkhoz, Tibád számadatokat sorol: Kolozs megyében a legutóbbi népszámlálás (előzetes adatai) szerint a magyarság mintegy 20 százalékos részarányt ért el. Ezzel szemben jóval kevesebb magyar érdekeltségű cég létezik a megyében, a vállalkozóknak csak a hét százaléka magyar. (És közülük egy sem került fel a TOP 100-ra, a leggazdagabb romániai vállalkozók listájára.) A sok-sok „HA” és „LETT VOLNA” ellenére is bizakodhatunk, hiszen a közeli és távlati célok stratégiák kidolgozása, az együtt gondolkodás és hatékony munkálkodás eredményeképpen 1–2 év múlva már láthatnánk az első eredményeket, talán akkor már arról beszélhetnénk, hogy létezik az a bizonyos sokat emlegetett Kolozsvár-stratégia.
   
   A vitaindító szekció után következtek a hozzászólások. Figyelemre méltó, hogy abban a városban, ahol egy-egy kerekasztal-beszélgetés, bemutató vagy egyéb ilyen jellegű eseményen általában senki sem tesz fel kérdéseket, és a hallgatóság keményen hallgat, ezúttal valósággal záporoztak a hozzászólások, a javaslatok, az ötletek (dilettánsoktól kezdve egészen jó, hasznosítható dolgokig). Mindenki attól tartott, hogy nem marad ideje kifejtenie véleményét. Vagyis: nagy általánosságban elmondható, hogy a kolozsvári polgárok fantáziáját (lelkiismeretét?) végre megmozgatta valami, a több éve (évtizede?) ránk telepedett letargia oszladozni látszik.
   Akadt olyan magyarországi orvos, akik messze került ugyan a városból, de rendszeresen visszajár ide, konferenciákat szervez, ingyen rendel(ne, ha hagynák!) stb. Nagy közéleti személyiségeink általában amellett foglaltak állást, hogy ők ezúttal „kolozsvári polgárként” kívánnak szólni (talán éppen ennek tudható be, hogy senkinek sem konferálták be a címét, rangját, titulusát).
   
   Benkő Samu akadémikus rendkívül tömören fogalmazta meg Kolozsvár lényegét: ha Erdély az értelmiségi érclelőhely, akkor a Kincses Város nem más, mint egy kitűnő kohó. Kötő József (EMKE-elnök) ugyancsak abból indult ki, hogy Kolozsvár Erdély szellemi fővárosa, tehát valamivel többet kell produkálnia, mint jelenleg. „Uraim, tegye mindenki a munkáját az asztalra!” – javasolta Kötő (Spectatort parafrazálva). Oda kell hatni, hogy meglévő intézményrendszerünk megizmosodjon, állami magyar egyetemet kapjunk. Létre kell hozni Kolozsvárott egy Teleki-típusú intézetet, de talán legsürgősebb egy ún. Kolozsvári Alap létesítése volna, amit főleg vállalkozók tölthetnének fel. Kötő szerint igenis létezik magyar középréteg a városban, amely egyre erősebbé válik.
   
   Sajnálatos, hogy kiváló javaslatai megtétele után épp Kötő volt az első a felszólalók közül, aki a civil fórumon abba a zsákutcába terelte a beszédet, hogy polgári mozgalom van ugyan kibontakozóban, de a politikai szférán túlmutató eszközökkel élve (és az erre hajló románsággal összefogva) minél előbb el kell távolítani a város éléről a jelenlegi polgármestert. Ugyebár: nem valaki, nem valami ellen lépünk fel…
   
   Következik egy határozottan politikusi irányba mutató véleménykifejtés, Vekov Károly (RMDSZ-honatya) főleg arra próbálván választ adni, hol van a kutya elásva. „Nemcsak Kolozsvárral van baj, hanem Erdélyországgal és az egész magyar glóbusszal” – állapítja meg keserűen. Ha Kolozsvár esetét, a „föl ne adható város” példáját vizsgáljuk, azt látjuk, hogy ezt már sokan és nagyon sokszor feladták. Ezt mutatja a döbbenetes demográfiai helyzet (elértük a kritikus arányt, nincs gazdasági potenciálunk, társadalmi szinten térvesztésünk visszafordíthatatlan, a gyárak, a különféle intézmények vezetőségében hamarosan elvétve sem akad magyar – persze ez már politika is). Súlyunk a városban minimálisra csökkent, alapjában véve súlytalanságunkról kellene beszélni – mondja Vekov. Kiszorulunk a városból.
   
   Intézményeink vergődnek, a feladatvállalás általában messze alulmarad az elvárásoknak. Szó nélkül nyeljük le a megalázásokat, sorozatosan meghátrálunk – meghátráltatásunk, kivonulásunk immár Kolozsvár jellemző tényezőjévé vált. Hányszor lehet tehát a föl nem adható várost feladni, elpocsékolni, kiadni? Hányszor lehet letargikusan legyinteni (vagy még ennyire sem méltatva az ügyet)? Román vonatkozásban Vekov úgy véli, Bukarest réges-rég lemondott Kolozsvárról (többek között talán azért is, hogy centralizációs mániájának hódolva csökkentse „Erdély fővárosa” húzóerejét – tehetnénk hozzá). De az RMDSZ is feladta Kolozsvárt, Bukarestbe „költözött”, és a Sapientia-EMTE derékhada a Székelyföldön található (annak ellenére, hogy a rektorátus Kolozsvárra került).
   
   Végül pedig: mintha saját magyar polgárai is lemondtak volna a városról. S ha már politikáról van szó: tanulságos, hogy a legutóbbi választáson a polgármester főleg amiatt győzött, hogy a kolozsvári magyarság jó része nem ment el szavazni. És: mi is történik a Főtéren? Hogyan engedhette meg például magának ez a városvezetés, hogy éveken át (a híres gödrök mellett) ökobudit működtessen?! Talán nem a kolozsváriak letargiáját használta ki? Mi tartja vissza a kolozsvári magyart attól, hogy ha látja, hogy a Mátyás-szoborra fürtökben másznak fel a csintalan fiatalok, rájuk szóljon? Vagy mi akadályozza meg, hogy virágot ültessen a szobor körül? Vagy hogy kimenjen a Házsongárdi temetőbe, és rendbe tegyen néhány elhanyagolt híres sírt? Mert a városért való cselekvés nem a nagy összegeknél, a fellegekben kellene kezdődjön, hanem idelent, az apró lépésekkel. Honlapot kell készíteni, tervezni, ahol a civil összefogás céljait, tevékenységét ismertetni lehet – javasolta Balázs Imre József költő, Korunk-szerkesztő. Fel kell végre rázni a kolozsvári magyarságot (és a jobb érzésű románok táborát) Csipkerózsika-álmából. Ilyen apró „mindennapi” dolgokról beszéltek többen is a szünet utáni szekcióban. Szilágyi N. Sándor egyetemi tanár szerint nagyon fontos volna, hogy létezzen egy kolozsvári adatbázis, ahol az intézmények telefonszámától kezdve a mosógép-javító műhelyek elérhetőségéig mindent meg lehetne találni – többek között az idős magyar nénikék is eligazodnának a nagy információáradatban. Ilyen és ehhez hasonló kezdeményezésekkel kell kezdeni az építkezést – alulról –, és nagyon sok munkát kell befektetni, csak akkor lesz ennek a városnak igazi jövője.
   
   Biztató, hogy a civil fórum résztvevői megbízták a kezdeményezőket (Balázs Imre József, Benkő Samu, Egyed Ákos, Egyed Péter, Farkas Mária, Horváth Andor, Jakab Gábor, Kántor Lajos, László V. Ferenc, Salat Levente, Tibád Zoltán, Tibori Szabó Zoltán, Vetési László, Visky Ayndrás) a Kolozsvár Társaság alapszabályzatának és statútumának kidolgozásával. A társaság jogi bejegyzése előtt újabb tanácskozásra kerül sor, amelyen az elkészült dokumentumokat megvitatják. (További információ: korunk@korunk.org)
   
   Azon a reményteljes vasárnapon valóban nagyon szépen sütött a nap Kolozsvár fölött.
   
[Szabó Géza]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu