Dátum: 2017. november 25. szombat    Mai névnap(ok): Katalin, Katinka


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Szabó Géza: Zalán Tibor a Korunk Stúdióban (Kolozsvár)
Egyszer aztán érkezik a friss lapszám, amelyben 15–20 oldalt szentelnek az én nyilatkozataimnak, és egymás után vágják: jó gyerekek – szarháziak, imádom őket – dilettánsok, szemetek – ilyennek kell lennie a irodalomnak stb. (hosszasan gurgulázó nevetgélés a teremben) Néztem, néztem az összeállítást, és megállapítottam, hogy egyet elértünk: most már akármit csinálnak, nem gondolja senki, hogy én állok a háttérben.
   Vers, zene, könyvek
   
   Huzella Péter és Zalán Tibor Kolozsvárott
   
   
   
November 8-án, péntek délután Zalán és Huzella kolozsvári programja a Korunk Stúdióban folytatódott. Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője mutatta be Zalán Tibor könyveit – persze ezúttal sem hiányzott a zene és a vidámság a műsorból.

   
   
   Bevezetőként a házigazda, Kántor Lajos üdvözli Zalán Tibor (Graves és József Attila díjas) költőt, próza- és drámaírót, a Kolibri Színház dramaturgját, valamint Huzella Péter Kossuth díjas zenészt, a Kaláka együttes egykori tagját. A teremben a fiatalok dominálnak: talán annak a kézi „levonatú” plakátnak tulajdonítható ez, amelyet a budapesti vendégek délelőtt a bölcsészkaron a magyar tanszék hirdetőtáblájára kitettek (többek között „közös éneklést” ígértek a közönségnek). A hallgatóság soraiban jelen van Egyed Emese költő (a magyar tanszék vezetője), de ott ül Visky András költő-író, a kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, valamint a helyi sajtó néhány képviselője – és sok más ismerős is. A szerkesztőségi falakon a Korunk Galéria legfrissebb kiállítása látható – péntek délben nyitották meg Makár Alajos kolozsvári festőművész emlékkiállítását, Bíró József színművész és a Concordia vonosnégyes közreműködésével.
   
   Huzella Péter: A mai este rólunk fog szólni. Tegnap ugyebár Kántor Lajos könyvét mutattuk be a Krizánál. Sajnálatos módon épp ilyenkor jön elő a rekedtség. Az előbb bemelegítőként elénekeltem az egyik (most nyilván elő nem adható) disznó nótánkat –mert ilyenek is vannak! –, és a mű elnyerte a kéttagú induló közönség nagy tetszését. Remélem, magához fog térni a hangom. Most csak Zalán Tibor szövegeiből fogok énekelni – ez itt végül is az ő estje, de az ő költészetének, az ő művészetének valamelyest a része az is, amit közösen művelünk. 1989-ben megkértem őt, hogy írjon nekem szövegeket. Nem, nem verseket – én már unom a versek megzenésítését – valami sajátost szerettem volna. Igazából nem tudok szinte egy épkézláb sort sem leírni, hát még egy dalszöveget! Ehhez kellett nekem valaki – kinéztem magamnak Zalán Tibort, és ő erre igent mondott (szerencsére!).
   
   Kezdem egy olyan dallal, ami a szívemhez a legközelebb áll. Amikor az 56-os emlékezések elkezdődtek az új, a szabadabb Magyarországon, akkor mindenki mesélt arról, milyen élményei voltak, ki milyen hős volt, mit tett. Hétéves gyerek voltam, első elemista, a Rózsadombon laktunk, az ablakból néztem a dolgokat. Édesapám a Konzeravtóriumban volt tanár, és sok diákját vesztette el a Kossuth téren. A forradalom mély nyomokat hagyott a családban is, bennem is.   
   Ezt elmeséltem Tibornak. Filmbe illő viharos körülmények között adta át a szöveget, amit megírt. A vasútállomáson, elutatáza előtt volt egy percünk, amikor találkoztunk. Nagyon ritkán szoktam elénekelni ezt a dalt, általában október végén, november elején.

    Minden hónap első vasárnapján a Kolibri Pincében önálló estemet tartom. A novemberi esten – lévén, hogy közel van halottak napjához és november negyedikéhez is, amikor a szovjet tankok elözönlötték Budapestet – ezt szoktam játszani. Amikor 1989-ben először a Kalákával többek között itt Kolozsváron is járhattam, és végre találkozhattunk olyan magyarokkal, akikkel addig sohase, akkor tudtam meg, hogy az erdélyi magyarság is részt vett a forradalomban, és hogy annak idáig ható hullámverései voltak. Kicsit ezért szeretném ezzel a dallal kezdeni, így akarok tisztelegni az áldozatok előtt.

    „Arra a napra még azért is emlékezem, megakadt a szemem egy furcsa nagy ékezeten. Persze nem az volt, csak a szemem csalta meg akkor az estet: a magasban lengett egy akasztott ember – s a teste. Lábánál fogva lógatták fel, még délután, láttuk, hogy ütötték, tombolt a nép Óbudán. Aztán elvonszolt valaki onnan, most menj haza gyermek…”
    „És hallottuk, hogy messziről dübörögve jöttek a tankok, leült, s a zongorán leütött pár fáradt hangot. A csillagos tankok csak jártak az utcákon át. Láttam, hogy belőtték szemközt a ház ablakát, és emlékszem anyámra, sápadtan könyörgött akkor: Ne állj már közel, az ég szerelmére, az ablakhoz! Később apámnak mégiscsak meggyűlt a baja velük, hogy munkástanács meg ő azért csak ott volt mindenütt. Sokáig hallgatott otthon a nagy fekete zongora, és féltünk, hogy nem talál vissza már hozzá – hozzánk soha…”


    Zalán Tibor: Mindig gond, hogy az ember mit olvasson fel. Azt olvassam fel, ami új, és szeretem? De mostanában nem igazán foglalkozom versírással. Amikor ma reggel a Bulgakov kávéházban jártunk, tudomásomra hozták, hogy van egy versem, amiről nem is sejtettem, hogy létezik. Az ember nem gyűjti össze a verseit, hanem publikálja, aztán amikor eljön az ideje, összeszedi, kötetbe rakosgatja ezeket. Ez a mostani vers a Korunk 75. születésnapjára íródott. Magam is meglepődtem, mert nem szoktam verseket írni, főleg nem folyóiratok születésnapjára. Nem is emlékszem, milyen apropóból írtam meg, megrendelésre vagy sem…

    Kántor Lajos: Nem megrendelésre.

    Zalán Tibor: Örömmel látom viszont, és mivel életemben nem olvastam még föl ezt, kipróbálom, hogyan hangzik. Jó helyen olvasom fel a Korunknak ajánlott verset… majd a legutolsó kötetemből két hármas szonettet (Közeledés, Távolodás) fogok előadni. Utána beszélgessünk, mert a sok vers nem jó egy helyen!


   
Következik a Könnyedén című vers.

Hozzáférhető a Korunk honlapján.


(Megjegyzés: az első sor természetesen ajánlásként,

   
mottóként értendő, nem tapad a vers-testhez.)



Huzella Péter: Előkészítettem néhány dalt a mostani délutánra, aztán látom, hogy nagyon sok fiatal van itt, akik azért megérdemelnek jobbat is, mint hogy én szomorú balladákat adjak elő. Nagyon kevés vidám dalunk van. Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, akkor hasonló szövegeket írt, de erre volt igényem: szomorú, közel negyven éves férfi voltam… Azóta nagyon vidám ötvenes férfi vagyok (általános derültség a teremben), de éreztem akkor, hogy kellenek vidám, gyorsabb számok is, amit a közönség szeret, amitől bejön a siker. És ne adj isten, hogy ilyent írt volna Tibor!
Aztán eljött a várva várt pillanat, a Csobánka ideje. Tibor a Szivárványt szerkesztette Mózsi Ferivel, a tulajdonossal. Nyugodtan mondhatom, én, aki nem vagyok az irodalom embere, hogy a Szivárvány akkor volt a legjobb.

Zalán Tibor: Utána meg is szűnt…

Huzella Péter: Igen, megszűnt. Szóval egy Szivárvány-találkozón ültünk az asztalnál – nem voltam zenész-vendég – Hobó, Kaláka és sok más híresség lépett fel (később én is persze). Épp más énekelt a színpadon, nagyon jó barátom, talán Önök is ismerik, ha nem személyesen, a dalait mindenképp. Az asztalnál történt valami: velem szemben ült egy ifjú hölgy (bárkire nézhetnék most, de ez a színpadi szemüvegem, tehát nem látok semmit – nagy, általános nevetés a teremben –, kizárólag a kerete volt fontos számomra, vékony legyen az üveg, és ne tükröződjön). Tehát ott ült velem szemben a gyönyörű ifjú hölgy, és megszólított vacsora közben – míg szeretett tisztelt barátom és példaképem játszott az emelvényen –, s akkor megböktem Tibort, hogy itt valami történik, ezt most az élet hozza tálcán, asztalon kínálja a témát, a téma ott hevert az asztalon, sőt később az asztal alatt, mert rettenetesen berúgott (nem látszott rajta, hiszen a huszonéves hölgyeken nem látszik az ilyesmi), és míg Tibort is el nem érte ugyanez a végzet, felfigyelt a beszélgetésre…

Zalán Tibor: Az asztal alatt összetalálkoztunk.

Huzella Péter: Másnap hozta a szöveget, és azzal megtört a jég, azóta írt nekem összesen négy vidám dalt az elmúlt 13 év alatt! Vagyis nagyon jól megy a dolog. Most ezt az elsőt fogom előadni. Hogy ki az illető, aki ott zenélt, hadd ne mondjam el, a zenei stílusból (az ő stílusából!) és az előadásmódból rá fognak jönni (így írtam meg, az ő prozódiai jellemzőit alkalmaztam a dalban).

Fergetegesen „beletapos” a gitárba – és a mókás témába: „Cseh Tamást hallgattuk…”

Huzella Péter: Elénekelnék még egyet azért, hogy vissza tudjunk kanyarodni – legalább hangulatban a beszélgetéshez (ő is jóízűen nevet, a terem is), egy komoly költővel mégsem lehet ez alapján beszélgetni, amit itt hallottak az imént. Persze ez sem vers még… Posztmodernnek induló Zalán-szöveget fogok elénekelni – szerencsére nem folytatja a kezdő stílusban, a kezdő sornak megfelelően, úgyhogy elég használható szerelmes dal lett belőle. De a magyartanárok mindenképp beleborzongnak.

„Már egy hete csak a Magára gondolok,
siklanak véremben hűs márvány-gondolák…”

Kántor Lajos: Akkor tehát kezdjünk beszélgetni. Az előbb szóba került a Bulgakov Café; két nappal ezelőtt volt ott egy igazán fiatalosnak ígérkező beszélgetés, könyvbemutató, és nem azzá lett, sajnos nem az volt. Én azt szeretném, hogy ha már a Bulgakovot emlegettük, akkor mi bizonyítsuk, 40-50-60 évesen sőt a fölött, hogy fiatalok vagyunk.

Gyorshír, beszúrás: november 6-án, szerda este 7 órakor tartották a kolozsvári Bulgakov Caféban (az Előretolt Helyőrség Irodalmi Esték keretében) Fekete Vince költő (a Helikon és Székelyföld című lapok szerkesztője) legújabb kötetének a bemutatóját. A Jóisten a hintaszékből című verseskötetet Orbán János Dénes mutatta be.
   
   Kántor Lajos: Azzal kezdeném, hogy Zalán Tibort méltatlanul kevesen ismerik. Ha elfogadtad volna az Írószövetség elnöke tisztséget, akkor jóval ismertebb volna a neved, sokan kilincselnének nálad pénzt kérni. Ez nem következett be, úgyhogy Zalán Tibort továbbra is költőként, próza- és drámaíróként kell ismerni. Innen kanyarodnék vissza egy kicsit: hogy is van azzal a dologgal? Valóban Az irodalom visszavág?
   
   Zalán Tibor: Kinek?
   
   Kántor Lajos: Nem tudom, melyiketek találta ki, de a kérdés arra utal, hogy van egy ilyen című lap. Zalán szárnyai alól, köpönyegéből bújtak ki azok a fiatalok, akik szerintem elég érdekes, színvonalas folyóiratot jelentetnek meg (amikor pénzük van rá). Hogyan éled meg ezt a dolgot, és egyáltalán veled, mint idős íróval hogyan állnak szóba most ezek a fiatalok?
   
   Zalán Tibor: Ha már fölmerült az Írószövetség, akkor elmondanám, hogy én nem vagyok olyan alkat, aki az ilyen dolgot fel tudnám vállalni. Nagyon megtisztelő, hogy sokan gondoltak rám, és bizonyos konszenzust is jelentett volna, ha én ott ülök az Írószövetségben, de itt sem tudok „jól ülni” – nem igazán ülök jól közönség előtt, ott viszont állandóan a figyelem középpontjában lettem volna. Régebb nagyon szerettem ezt az irodalmi játékot, az irodalomban való játékot, ma már egyszerűen nem tudom elviselni. Amikor elkezdtem irodalmi ténykedésemet, egyfolytában botrányt okoztam – Orbán János Dénes ezért szimpatikus figura nekem (nem tudom, mennyire ismerős, szimpatikus vagy antipatikus ő itt, ebben a környezetben), ő is csinál némely botrányt az irodalmi életben.
   
   Kántor Lajos: Pénzt hamisítottál-e?
   Zalán Tibor: Nem, de még nem késő… Ő hamisított?
   Kántor Lajos: Hát nem, csak majdnem.
   
   Zalán Tibor: Ilyenekre nem ragadtattam magam, de akkor még könnyebb volt botrányt okozni az irodalomban. Amikor hosszú kínlódás után befogadtak az irodalmi életbe, a Kortárs szerkesztőségébe kerültem, versekről kellett eldöntenem, jó-e vagy rossz, illetve fiatal költőket kellett bemutatnom, ez volt a programom. Kb. 100 fiatal bukkant föl, míg én ott voltam. Akkor senkinek sem kellettek ezek a nálam 1-2, 5-6 évvel fiatalabb szerzők. A Kortárs 17.500 példányban jelent meg (ma 2000 példányt nyomtatnak belőle), nagy volt az érdeklődés, és el is kelt a lap. Egy-két nappal a megjelenés után már nem lehetett kapni az újságosnál. Nem tudom, hogy jobb volt-e a régi Kortárs, mint a mai, de az érdeklődés nagyobb volt. Akkoriban éreztem, hogy helyemen vagyok. A Kortárs után az irodalomtól teljesen visszavonultam, kiléptem az Írószövetség választmányából…
   
   Kántor Lajos: Most a választmány tagja vagy.
   
   Zalán Tibor: Igen, de nem járok el. Amikor telefonáltak, hogy vállalom-e, mondtam, hogy nem, nem vállalom a tagságot. Ennek ellenére mégis beválasztottak, és most úgy protestálok, hogy nem járok el a választmányi ülésekre. Ez a gyűlésezés, döntés-dolog nem nekem való, főleg nem az Írószövetségben.
   Viszont volt egy időszak, amikor a chicagói Szivárványt szerkesztettem Mózsival. Az egyetlen dologban volt más, mint a magyar irodalom, amiből az ember kivonul: nyugati volt, és azt a célt tűzte maga elé, hogy a nyugati magyar íróknak fórumot teremt. Az Új Látóhatár megszűnt, a Katolikus Szemle megszűnt, az Irodalmi Újság megszűnt – gyakorlatilag ez az egy nyugati magyar folyóirat maradt talpon.
   Amikor lehetett, fél fenékkel itt, fél fenékkel ott állítottuk össze a Szivárványt: én szerkesztettem Budapesten, Mózsi Ferenc szerkesztette Chicagóban. Bár ezt fordítva is jól el tudtam volna képzeni hosszú ideig. Ez a lap tetszett nekem, mert nem jellemezték azok a kirekesztések, amelyek ma is jelen vannak az irodalomban. Azok a szerzők, akik ma nem ülnének le egy asztalhoz, a Szivárványban megjelentek. Ott volt konszenzus. Ez hiányzik itthon. Három Írószövetség létezik – én elnökként a másik kettővel nem fogok (mert nem tudnék) hadakozni.
   A lényeg az, hogy a Szivárványnál jelentkezett 4-5 fiatalember meg 4-5 fiatal lány, egy-egy üveg borral felfegyverkezve, és azt mondták, hogy nekik tetszik ez a lap, és hogy ők sehol sem tudnak megjelenni. Ők ma Az irodalom visszavág szerkesztői, illetve törzsírói. Azt mondták, hogy őket a JAK, a fiatal írók szervezete kiközösíti, dilettánsnak tartja, nem törődnek velük, akkor legalább annyi haszna legyen a dolognak, hogy üljünk össze, és hetente egyszer igyuk le magunkat – mert ez olyan irodalmias és szerkesztőséghez illő. Ami nekem nem is volt ellenemre. Aztán híre ment az egésznek.
   
   Nagyon furcsa történet. Éppen azok a figurák rekesztették ki őket az irodalmi életből, akiket én a Kortársban valamikor bemutattam. Ők természetesnek vették, hogy nekik segít egy szerkesztő abban, hogy az irodalomba bekerüljenek, de magukra nézve ezt már nem tartották kötelezőnek – sajnos. Több vitám volt velük emiatt. Szóval visszakanyarodva: jöttek ezek a derék fiatalok, és azt tűzték ki zászlajukra, hogy utálják az egész irodalmat, ők a legjobbak, ők írnak, és mindenkit könyörtelenül kritizálnak majd, ha egyszer lapjuk lesz, és hatalomra jutnak.
   
   Visszaemlékezik a Nem MIND egy című antológia születésének a körülményeire, arra, hogy egy „drága ember” ráírta alcímként: a „posztmodern utáni nemzedék antológiája” – amiből persze óriási botrány lett, lévén, hogy a „nagy nevek” halálosan megsértődtek, mondván, hogy na, akkor mi már nem létezünk?! Így indult az irodalomvisszavágós csapat, a fiúkat pedig úgy ismerte és úgy utálta egyből mindenki, mint Zalánt, amikor megírta az Arctalan nemzedéket.
   
   Alulírott akkoriban ismerkedett meg Tomkissal, Janox-szal és a többiekkel, az antológiából is juttattak (tényleg fésületlen vadembereknek tűntek hahaha). Interjú is készült aTommal valamikor 98-ban, olvasható a Korunk régi honlapján – link: „Fiatal életek indulója” http://www.hhrf.org/korunk/9806/6k10.htm
   
   Zalán Tibor: Szóval odáig fajult a kölcsönös utálat, hogy Az irodalom visszavág címmel lapot indítottak a fiúk. Főiskolások voltak, és ebben a lapban azzal kezdték tevékenységüket, hogy nekirontottak a magyar irodalom egyik vezető költőjének.
Nem mondom most a nevét. Az egész lapszámot arra szánták, hogy cikizzék szegényt, és tönkrezúzzák. Gúnyképet közöltek róla, mindent, ami elképzelhető! Iszonyatos botrány lett az ügyből, és természetesen akkor is engem vontak felelősségre, hogy én hecceltem fel szegény fiatalokat az irodalom óriásai ellen. Kölcsönösen éreztük a fiúkkal, hogy nem jó az nekik sem, ha állandóan (akármit tesznek szegények) mindenki azt mondja: jó-jó, de azt én csináltam. Mindenféle disznóságot elkövettek, és mindenki az én nyakamba varrta a dolgot. Akkor javasoltam: különüljünk el. Ez olyan jól sikerült, hogy több számban engem is tönkrezúztak (hangosan nevet – persze a hallgatóságra azonnal átragad jókedve), és természetesen, ha az emberbe belerúgnak, az nem esik jól.
   
   Magamban hordozgattam: nem tetszik, nem tetszik, néha szóltam nekik, gyerekek, ez, amit használtok, nem nyelv … Ez meg nekik nem tetszett. Megkeresik az embert, interjút csinálnak vele, és én mindig elmondtam, hogy semmi közöm Az irodalom visszavághoz, ez egy handabanda – mikor éppen mennyire haragudtam rájuk. Aztán amikor nem nehezteltem, mondtam, hogy derék gyerekek, az irodalom rossz, és igenis ezt kell tenniük. Egyszer aztán érkezik a friss lapszám, amelyben 15–20 oldalt szentelnek az én nyilatkozataimnak, és egymás után vágják: jó gyerekek – szarháziak, imádom őket – dilettánsok, szemetek – ilyennek kell lennie a irodalomnak stb. (hosszasan gurgulázó nevetgélés a teremben) Néztem, néztem az összeállítást, és megállapítottam, hogy egyet elértünk: most már akármit csinálnak, nem gondolja senki, hogy én állok a háttérben.
   
   Engem sem gyilkolnak a drága gyerekek, akiknek sajnos az utóbbi időben a tevékenységük nem abban merült ki, hogy írnának, tehát bizonyítanának (hiszen könyveket adtunk ki nekik, a Szivárvány után is), hanem abban fulladnak ki, hogy mindenkit elkapnak, és földbe döngölnek, aki az útjukba kerül. (Nevetve folytatja() Minősíthetetlen, mocskos, szörnyű, szörnyű… vagyis az irodalom így vágott vissza.
   De legalább van egy olyan hang az irodalmi palettán, ami más. A magyar irodalom betegsége az, hogy a kritika megszűnt. Nem tudom, itt Erdélyben mennyire működik. Nálunk kritikát táboron belül írnak egymásról az emberek. Pontosan ki lehet számítani, hogy ha megjelenik X könyve, ki, illetve mit fog róla írni – függetlenül a könyvtől. A másik nagy találmány a magyar irodalomban az elhallgatás, ami egy könyv halálát jelenti. Ha úgy döntenek, hogy nem írnak egy könyvről, akkor az nem létezik. Ezek a gyerekek a lap 70 százalékában könyvekről írnak, és gyilkolják őket – de legalább különvéleményt jelentettek be. Pocsolyában még mindig jobb egy odacsapódó tégla, mint a vartyogó béka.
   
   Ezen a ponton Kántor semleges vizek felé evez, elvezeti a beszélgetés fonalát a Kolibri felé, Zalán pedig férfiasan bevallja, hogy létezik ugyan hivatástudat, gyerekeknek dramatizálni darabot nagyon szép, nemes dolog, de a lényeg rendkívül egyszerű: az embernek meg kell élnie valamiből. Kisgyerek mindig van, rút kiskacsa is akad, átváltozik hattyúvá, és kész a darab, akár 20 évig is megél az ilyenből a színház. Ráadásul a gyerekek reakciója sokkal tisztességesebb, őszintébb – mondja Zalán, mint a felnőtteké. Az „igazi”, a felnőtt színház más, ott a könnyek nem mindig őszinték, a többség pedig csak a szünetért megy el, azért hogy bemutassa legújabb frizuráját, öltönyét, ruhakölteményét, férjét, feleségét, szeretőjét stb. „A darab általában nem érdekel senkit, hanem divatbemutatót tartanak” – véli Zalán.
   
   Kántor Lajos: Ennek az az ellenszere, amit a kolozsvári színház művel, ahol szünet nélkül játszanak.
   
   Zalán Tibor: Ez jó, ez jó, de akkor nem lehet kimenni, nem mutogathatjuk magunkat, ami ugye nagy veszteség, főleg, hogyha ott vannak híres emberek. A gyerekszínházban nincs ilyen. Ott pontosan le lehet mérni, milyen a produkció. Nekem, dramaturgnak az a feladatom (szemben az igazgatóval, aki azt hiszi, hogy minden az én feladatom, a bejárás is helyette), tehát az a dolgom, hogy a darabot végig feszessé tegyem, és a nézők érdeklődése ne lanyhuljon. A felnőtt néző beül, és vagy elalszik – vagy nem. Vagy odafigyel – vagy nem. Mobil telefonon játszik tetrist, SMS-eket küldöz felvonásokon keresztül. Ez is egyfajta megközelítése a színháznak. De a gyerek odafigyel, mert valamit akar a színháztól. Mi Novákkal, az igazgatóval (amikor olyan hangulatban van) odaállunk a fénypult mellé, és nézzük a közönséget. (A darabot már láttuk, tudjuk, hogy olyan, amilyen.) Pontosan meg lehet állapítani, mikor nincs rendben a darab dramaturgiailag, mert öt gyerek kérezkedik el egyszerre pisilni, elkezdenek dobálni, köpködni – mindent tud a gyerek. Amikor valami történik a színpadon, ami a helyén van, akkor a gyerek elnémul, és néz. Kiesik kezéből a kifli stb. Ezeket kell egymás mellé ollózni, és kész az igazi színház.
   
   Kántor Lajos: Úgy tudom, hogy felnőtteknek is írtál darabot, bár Kolozsváron nem adták elő.
   
   Zalán Tibor: Elég szomorú, hogy nem játszották el. Előadták Szegeden azt a művet – amit egyébként ide írtam egy pályázatra –, és jó nagy botrány lett belőle. (Itt is lehetett volna éppenséggel.) Bizony a közönség fele kiment. Acéloztam én a lelkemet, hogy nagy baj lesz, mert hát vaskos a darab nyelvezete, nem túl lírai… Amit nem tudok begyömöszölni a versekbe a gonosz és rossz lelkemből, azt a drámákba rakom bele. Egyes kiszólások után a fiatalság, az egyetemista közönség lelkesen reagált, az idősebb korosztály pedig egyre hangosabban méltatlankodott. Aztán valaki fölállt, és „kikérem magamnak” – mondta, a feleségét pedig maga után vonszolva elindult kifelé. A fiatalok élvezték a dolgot, heccelték az öregeket. Szegény ha szólt, ha nem szólt, látták, hogy hatvanas, hát kifelé! Vagyunk itt néhányan, akik színházat csinálunk, színházat csináltunk – mindannyian elmondhatjuk: jobb érzés, ha a néző bent marad. (Óriási kacagás.)
   
   Pár hét szereplés után a darab lekerült az „étlapról”, mivel a szegedi önkormányzat vezetősége az éppen soros választások előtt „tiszta kulturális városképet” akart produkálni. Aztán a színházi affér után ismét a komoly irodalom felé tereli a beszélgetést a házigazda, rákérdezvén Zalán regényére, a Papírvárosra. Büszke erre a könyvre, mivel „az ember arra büszke, amit úgy ír meg, hogy nem ért hozzá”. Egy interjú záróakkordjára emlékezik, amelyben rákérdeztek: „Min dolgozol?” Költőtől nem lehet ilyesmit kérdezni, mert mit válaszoljon: verset ír?! Mintegy a hecc kedvéért azt mondta: regényt ír! Mi a címe? Papírváros. Miért? Nincs is benne város. A főhős az elején festő, a második részben már építész – hiába na, felejt az író – és nem olvassa újra, amit ki tudja mikor írt. „Valahányszor valakivel szóba álltam, nem azt kérdezte, min dolgozom, hanem azt, hogy hol tart a Papírváros.” Munkaigényes, unalmas dolog a regényírás, az ember alig-alig halad, megéhezik, majd mehet sörözni. Versből semmi perc alatt megír néhány oldalt – de a regény más tészta. Kilenc év telt el, mire az első kötet elkészült. Élete tévedése az volt, hogy elnyilatkozta: ötkötetes regény lesz belőle. Könyvheteken rendszeresen nyomatták a reklámot: várhatóan megjelenik Zalán Papírvárosának X kötete. Idén aztán tényleg megjelent a Könyvhétre a második rész. „Prózaírónak jó lenni ma Magyarországon. Erről a könyvről több kritika jelent meg, mint az utolsó három verseskötetemről.” Most már csak három kötet hiányzik – számításai szerint (az eddigi ütemben) 20 év alatt be is fejezi az egészet – „gyakorlatilag kész az életmű”!
   
   Zalán és Huzella rengeteg poénnal szórakoztatja a közönséget, kegyetlenül ugratják egymást (az építész-múlt, illetve a vidám szövegek, ezek hiánya kapcsán), Huzella ismét „megmenti” vidám dalaival az estet (a közönség is ludas, illetve kollaboráns ebben), végül a díszes társaság fergeteges hangulatban átvonul a Korunk Kávéházba ünnepelni, csevegni, dedikálni – és természetesen: elfogyasztani a hagyományos Korunk-vodkát.
   
[Szabó Géza]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
Archívum
Legfrissebb cikkeink
„ Napszentület „

Olasz nő Algírban először magyar színpadon

A Magyar Színház a Nők Elleni Erőszak Ellen

Mínusz Kettő

Benkő Géza 1969 - 2017

Anna Netrebko -Verismo CD

Gerevich József - Múzsák és festők – Teremtő vágyak 2.

Gyuricza Péter – Kardos Ernő A Viszkis igaz története napjainkig

Stratton

Kovács József - A BLUES története a kezdetektől napjainkig

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu