Dátum: 2017. március 26. vasárnap    Mai névnap(ok): Emánuel


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Havasi Attila: csütörtök (holnap ilyen irányban tovább)

   Attila naplója: csütörtök
   
   Siker; holnap ilyen irányban folytatja
   

   
   Látjátok, tegnapi elhatározásommal ellentétben mégiscsak folytatódik a napló. Furfangosan azt is mondhatnám: az ígéretet, miszerint adott szavamat valamely fontos ügyben nem tartom meg, azzal teljesítem, hogy nem teljesítem. Míg ezen gondolkoztok, gyorsan közlöm veletek, hogy a folytatás valódi oka egészen más: ma végre sikerélményben volt részem, olyan nem mindennapi galádságot csináltam, amelyről egyszerűen muszáj beszámolnom. Lássuk töviről hegyire.
   
   Éjfél körül lehetett, a macska a kosárban, én már ágyban voltam, és félálomban azon járt az eszem, hogyan folytathatnám másnap ezt a történetet, amikor csengettek. Erika állt az ajtóban. A levegő vibrált körülötte a feszültségtől. „Szia, bejöhetek?” – ezen kívül egyebet nem mondott; leült a konyhaasztalhoz, és idegesen cigarettát vett elő. Tüzet adtam, elétoltam az új lopott hamutartómat, és én is rágyújtottam - szolidaritásból, ugyanis egyébként meglehetősen ritkán dohányzom. (Igaz.) A félálom kifüstölődött a fejemből, és nagyjából már sejtettem, mi következik. Erika beszélni kezdett. Az történt, hogy „átgondolta a dolgokat”, és közölte a barátjával, Attilával: a kapcsolatuk szerinte így nem folytatható. A következmény egy nagyobb arányú veszekedés lett, melynek során kölcsönösen egymás szemére hányták a másiktól elszenvedett sérelmeiket. Igyekeztem megnyugtatni, elég sokáig beszélgettünk, azaz főleg ő beszélt, közben elszívtunk egy fél doboz cigarettát. A részletek nemigen érdekesek; Erika nálam éjszakázott. Reggel, szokásom szerint, korán ébredtem. A könyvespolcról, mely egyben ugye kaparó is, megint leesve találtam pár könyvet, az Esti Kornélt Kosztolányitól és még kettőt vagy hármat. A hamutartó a konyhaasztal mellett hevert a kövön, darabokban, a darabok közt csikkek. Az este kitett macskaeledel elfogyott. Erika még aludt, én lementem reggeliért a macskának és az embereknek is. Ugyanabban a nagy élelmiszer-áruházban voltam, mint tegnap; ezúttal nem loptam. A kosárba egyebek mellett több napra való Paws & Clawst tettem. A kasszánál – véletlenül ugyanahhoz a pénztárosnőhöz álltam, mint tegnap – kártyával akartam fizetni, de kiderült, hogy gyakorlatilag leürült a számlám. Készpénz is alig volt nálam, úgyhogy egy doboz Paws & Claws kivételével mindent vissza kellett raknom. Az egész műbalhé eltartott jónéhány percig, a hosszú sorban várakozók közben ferde, gyilkos pillantásokat lövelltek felém, néhányan éles megjegyzéseket tettek. Eléggé szégyelltem magam, de inkább dühös voltam. Otthon Erikát már ébren találtam, az ágy sarkában kuporgott, feldúltnak látszott. Kérdeztem, mi baj. Azt mondja, arra ébredt, hogy egy nagy szőrös pók mászik a takarón, én meg sehol. Iszonyúan megrémült, kiabált is, aztán lerázta a pókot a földre, de nem ölte meg, hátha mégis Attila az. Mondtam neki, hogy tényleg Attila volt, úgy hívják (lásd az illusztrációt a két nappal korábbi naplóhoz). Erre még jobban megkavarodott, sírva fakadt, hogy van elég baja, minek rémisztgetem még én is. Követelte, hogy azonnal tegyem el láb alól a pókot. Erre nem szóltam semmit; kiraktam Attilát a virágtartóba.
   
   Később sétáltunk egyet a hirtelen támadt tavaszias napsütésben; kimentünk a Városligetbe. A Dózsa György úton, ahol most az útjavítók dúlnak, alig tudtunk átkelni; a Fasor végénél levő zebránál ácsorogtunk egy jó ideig, kíváncsi voltam, melyik autósnak jut eszébe megállni és elsőbbséget adni, ahogy az elő van írva. Persze a budapesti autóst nem abból a puha fából faragták, kifejezéstelen arccal húztak el előttünk mind legalább hetvennel. A legtöbb kocsiban a vezetőn kívül senki sem ült. Imígy újraélesztett dühömet igyekeztem most már megőrizni, hogy az alkalmas pillanatban, mikor eljön a cselekvés ideje, elővehessem. Magamban ugyanis azon töprengtem – miközben Erikával mindenféle laza témáról csevegtünk –, hogy igazán ideje lenne már véget vetni ennek a szappanoperának, ahogyan pár nappal korábban neveztem. A városligeti tó partján andalogtunk. A Vajdahunyad várát övező ágban volt víz, a Mezőgazdasági Múzeum előtti hídon a korlátnak dőlve sokáig néztük, hogyan hullanak bele a sárga meg barna levelek. Ott már egy bizonyos megoldásféle is motoszkált már a fejemben, de úgy éreztem, valami még hiányzik, egy közvetlen indítóok a tetthez. Anonymus szobrán külföldi turisták csüngtek, fényképezkedtek. A szobor mögött a vízparton valamilyen filmforgatásra készülődtek, a terület piros-fehér műanyag szalaggal el volt kerítve, „helybiztosítás” feliratú emberek cirkáltak, reflektorokat igazítottak, itt-ott kreatív külsejűek sétáltak föl-alá kettesével, élénken gesztikulálva. A padokon idősebb párok üldögéltek, a fiatalabbak többnyire állva csókolóztak. Nincs vadítóbb a közhelynél, gondoltam; egy helyénvaló közhely – legyen bármilyen műfajú – képes fölkavarni az emberi szív legaljasabb indulatait.
    – Attila – szólt egyszerre Erika. – Tegnap verset is írtam.
    – Ne mondd.
    – Elmondjam?
    – Na mondd.
   Lassan, érzéssel szavalta. A vár bejárata előtt álltunk, az egyik kőoroszlán mögött a híd korlátjának támaszkodva. A vizet nézegettem. Méteresnél aligha lehet mélyebb. A vers végén Erika közelebb húzódott. Átkaroltam a derekát. Pár percig hallgattunk, bámultunk lefelé mindketten. Aztán egy hirtelen mozdulattal átlendítettem a csajt a korláton. Annyira meglepődött, hogy kiáltani is elfelejtett. A csobbanást még hallottam, de nem néztem vissza; közönyös arccal baktattam a Hősök tere irányába. Néhányan látták az egészet, de nyilván azt hihették, hogy ez valami próba, a filmesekhez tartozunk. Vagy egyszerűen nem mertek közbeavatkozni. (Ehhez ld. a képet az első napi naplóbejegyzésnél.)
   
   Csak valamivel később teljesedett ki bennem a kellemes érzés: sikerült. Fel is tettem magamban, hogy holnap ilyen irányban folytatom. Ma este kilenckor érkezik egy vidéki egyetemi városból (Pécs) a legjobb barátom, Wolf (Johann Wolfgang von Goethe; lásd fönt). Valami nemzetközi ásványtani konferenciára jön, két napig marad, nálam alszik. A közös programot még hetekkel ezelőtt megbeszéltük; ha jó az idő, holnap délután fölmegyünk a róla elnevezett hegyre (valószínűleg a János-hegyről van szó), a toronyba. Onnan már egyszerűnek látszik az ügy.
   
   Ehhez a mai, kissé hosszúra nyúlt történethez még a következő kis epilógus tartozik. Este aggódó hangon fölhívott engem Attila, az Erika barátja, hogy mi van a lánnyal, tudok-e róla valamit. Tárgyilagosan annyit mondtam, hogy éjszaka eljött hozzám, ma kora délután láttam utoljára, és azt hiszem, már valamelyest lenyugodott. Ezzel, remélem, vége a szappanoperának, hahaha! (Hálistennek.)
   

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Szakonyi Károlynak
Mindenek előtt: nem szép félrevezetni a világot! A Németh Lajos lehet, hogy nyolcvanöt éves, de a Szakonyi Karcsiról senki nem hiszi el, hiába csináltatott magának jó pár éve ilyen szép ősz maszkot. (Kadelka Lászlótól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Ismeretlen képek az ötvenes évekből

A Grönholm-módszer

Mrozek - Egy nyári nap

Robert Musil - A rajongók

Notesz - Hanyas vagy, Radnóti?

Heltai Jenő - A Tündérlaki lányok

Indul „A POSZT bemutatja” előadásainak jegyértékesítése

100 éve született Marton Endre

Kitüntetések 2017. március 15.

Cirkuszmisszió – a Trio Power Line

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu