Dátum: 2019. október 14. hétfő    Mai névnap(ok): Helén


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Bartus Gyula - Öröklélek
Bartus Gyula színművész március 15-én vette át a Jászai-díjat. Feydeau Bolha a fülbe című komédiájának két szerepében is láthatja a békéscsabai közönség: Chandebise és Poche karakterét alakítja. Írásai a Bárka Irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóiratban jelennek meg. Az alábbi írásával köszöntjük kitüntetése alkalmából.
 
Bartus Gyula

Öröklélek

A fiú naponta meglátogatta a szobrot a kikötőben. Két hónapja érkezett a városba, de valahányszor fölébredt a szállodai szobájában, csakis arra tudott gondolni, hogy ma is láthassa a márványkőből kifejtett asszonyát. Fején a koronával, kezében a győzelmi jogarral. A látványt évek óta meg nem unta, pedig már nem első nyarát töltötte a sziget déli kikötőjében. Néhány napja volt már csak hátra, hogy újra megfesthesse az Istennőt. Ma is korán ébredt, mert tudta, két nap múlva ismét gépre kell szállnia, hogy visszatérhessen haza, Európába, folytatni festészeti tanulmányait a képzőművészeti főiskolán, Budapesten. A kikötői lámpák még mindig égtek, a tenger felől érkező aranyhíd azonban egyre szélesedve húzódott a part felé. Felfestve útját az ébredő, nyújtózkodó napnak. A fiú megállt a végtelen csodával bíró szobor talapzata előtt, és hosszan nézte Istenasszonyát. Perceket állt mozdulatlanul, mint aki sohasem látott még női szépséget. Finom selyem alatt előre meredő melleket, termékeny asszonyi derekat és kőbezárt, szélfútta hajat. Csak akkor ébredt fel mozdulatlanságából, amikor a kikötő lámpáit váratlanul lekapcsolták. Hirtelen pislogni kezdett, mert szobormerevsége miatt mindkét szeme kiszáradt. Gyakorlott mozdulatokkal a szomszédos fa ágai alá rakta tábori székét. Szétnyitotta festőállványát, táskájából előkereste festéktubusait és palettáját. Azután maga mellé rakta a földre rajztábláját és grafitceruzáit. A kikötőben töltött két hónapja alatt karikatúrákat, portrékat rajzolt az odatévedt és folyton emlékeket kutató turistáknak. Közelebb ült az állványhoz, és mint mindig a ráérő idejében, festeni kezdte az Istennőt, az imádott asszonyt, a túlvilági csodát. Amint megfogta ecsetjét, abban a pillanatban, bezárult körülötte a világ. Megszűnt az idő és távolság. Nem létezett sem Európa, sem pedig Kanada. Nem létezett a főiskola. Nincsenek mesterek és osztálytársak. Nincsenek testvérek. Ebben a megszállt pillanatban nincs anya és apa. Nem létezett a még ki nem fizetett szálloda és az össze nem rajzolt repülőjegy. Szaladt kezében az ecset, mint ahogy egy némafilm vásznán kapkodva festő színésznek szaladna. A selyem alatt már-már megszületni látszott a két gyönyörű mell, a termékeny csípő, a csodás arc, amikor hirtelen szélvihar döntötte le az állványt. A tenger felől jött, észre sem vette.

Az emberek, akik jó ideje bámulták a kikötői korlátok mellől az egyre magasodó tengeri hullámokat, furcsán reagáltak. Elszaladni, elfutni senki nem akart. Mintha csupa játék volna az élet, még ezen a viharos, hirtelen mérges reggelen is. Ám amikor már többméteres hullámok csaptak fel a sétányra, a turisták papucsaira, szinte egyszerre, sikoltozva menekülni kezdtek a szállodák felé az egyre tomboló vihar elől. A fiú próbálta megfékezni az állványt az erős szélben. A fa alatt kergette, mint aki életében, talán először, maradandót alkotott rajta. A hullámok hatalmas sasokká magasodtak a tomboló forgószélben, melyek szárnyai már elérték az ágak szélét. A fiú utolérte és magához szorította állványát. Fölnézett a sötétedő égre s ekkor tudatosult benne, mi történt valójában. Körülötte tomboló vihar és készülődő sötétség. Sehol egy teremtett lélek. Ránézett az Istennőre. Ketten maradtak. Kinézett a tenger felé, és ekkor igazán megriadt a magasodó hullámoktól és az erősödő vihartól. Beazonosíthatatlan suhogás hallatszott a feje felől.

Újra megszületni látszott benne a világ… kinyitotta nehéz szempilláit… Furcsa vásznak között találta magát, melyek… mozogtak a játszadozó szélben a feje fölött. Egy sátorban feküdt… egy hatalmas ágyon, szőrmék és… színes takarók között… Izmaiban nem érzett erőt ahhoz, hogy felülhessen. Akarattalan volt és kába. Megpróbálkozott a felüléssel, de tehetetlenül zuhant vissza a szőrmék közé… Levegő után kapott. Bent tartotta, mert valami furcsát vett észre gyenge erőlködésében. Egy gyönyörű, lángvörösen izzó hajú asszonyt látott a kerevet végében... Átlátszó, selyem hálóingben… Legalább is azt hitte, abban látja… Az asszony mellei valahonnan ismerősek voltak… A gyönyörű nő fején: korona… kezében: jogar… A fiú megint küzdött az izmaival, bízva a felülés sikerében… Amikor újra megpillantotta az asszonyt, már nem volt a fején korona… Kezében nem egy jogar volt… hanem egy illatos tégely… A fiú ismételten visszazuhant a szőrméi közé…
- Hát te ki vagy? – kérdezte kiszáradt szájával, artikulálatlan hangon.
- Hogy én ki vagyok?... De hiszen ezt neked tudnod kell, hadvezér!...
Ha a fiúnak lett volna még több ereje ahhoz, hogy felüljön, láthatta volna, hogy az asszony szája szinte mozdulatlan. Miközben hangja lágyan, simogatóan érinti a fiú még megmaradt idegvégződéseit.
- Hadvezér?... Milyen hadvezér?... Kiről beszélsz te itt?... – kérdezte valamiféle felsőbbségtudattal a fiú.
- Ennyire nem lehetsz bizakodó, hadvezér, hogy a remélt győzelmed előtt ájulásig részegíted magad! – válaszolta az asszony kissé nyomatékosabban. – A nehezén még nem jutottál túl, Arbogasztész!... Nincs okod az ünneplésre, hiszen a holnapi nap még döntő lehet számodra!...
- Miféle Arbogasztész?... – hirtelen erőt kapva felült a fiú. – Kiről beszélsz?... Hallod, te asszony? – próbált uralkodni részeg szavain.
A gyönyörű nő letette kezéből a tégelyt a sátor másik sarkánál lévő fürdőkád oldalára, és leült a fiú mellé az ágy szélére a színes takarókra. Lágyan megsimogatta a homlokát.
- Teodoziusz seregét ugyan csapdába zártad, hadvezér – mondta. – Bekerítetted a Bizánc-barát, egyhitűt. Igaz, most szűköl, mint egy láncra tekert kutya, de holnapra erőt gyűjt! Hidd el! Kicsavarja magát a szorításból, és kitör!… – simogatta tovább immár a fiú arcát. A fiúnak ez sok volt. Érteni nem tudta, hallani tovább nem akarta. Váratlan nagy erővel megszorította a nő simogató kezét. Az asszony arcára nem ült ki fájdalom. A fiú sem érezte a szorítást. Erőtlen volt, és ráébredt, hogy üres levegőt markolt csupán.
- Milyen Arbogasztész?... – kérdezte ájultan. – Milyen Teodoziusz?… Ki vagy te?...
- Mint mondottam az előbb… – érintette meg az asszony másik kezével a fiú arcát –, neked tudnod kell, hogy ki vagyok én, Arbogasztész! A fiú keze erőtlenül zuhant vissza a takaróra.
- Nézd, hadvezér! – siettette tisztánlátásában a fiút az asszony. – Nézd, Arbogasztész! A katonáid részegek. Mind! Egytől egyig! Veled együtt kábultak és erőtlenek! A sátradba is bárki bejöhet! Hányásában fetreng az őrséged! Pedig!... Állítólag válogatott, hű emberek! Nincs okod még a győzelem ünneplésére! Nekem elhiheted! Tudom! – odament a fürdőkádhoz. – Gyere ide! – folytatta, siettetve a fiút. – Ez, majd meggyógyít! Felépülsz részegségedből egyhamar, és összeszeded újra a sereget! Gyere!
A fiú megpróbált erőt parancsolni izmaiba, és eltántorogni a gőzölgő vízig. Amikor odaért a kádhoz, rájött, hogy nincs ereje a vértek kicsatolásához. Az asszony gyakorlott mozdulatokkal mindent megoldott helyette. A fiú észre sem vette, és ott állt zavarodott meztelenséggel az idegen asszony előtt. Az asszony végigsimította a fiú izmait.
- Szép vagy! Tudod? – mondta, szájával érintve a fiú melleit. – Kár lenne érted, hadvezér! Az új, szomorú Isten ezt az életet, ami benned még mindig létezik, nem értékelné semmire!
- Gyere! Feküdj velem a kád forró vizébe, Istennő! Így, selymestől, ahogy vagy! – lihegte a fiú. – Akarlak!
Mélyen a szemébe nézett, ugyanazzal a szobormerevséggel, mellyel a kikötőben bámulta hosszú percekig az Istennő mását.
- Látod! Mégiscsak tudod, ki vagyok – mondta mosolyogva az asszony. – Gyere! – siettette ismét. – Először helyre kell hoznod az izmaid erejét! Szükséged lesz rá, már hajnalban. Gyere! Ülj a kádba, hamar! – vezette a fiút a forró vízhez. – Először lekenem a bőröd ezzel az olajjal! Hamar érzed majd hatását, és felüdít! Erőre kapsz ismét! – öntött keveset kezére az olajból, és rádörzsölte a fiú vállára. – Miért bennetek ez a hatalmas elbizakodás? – kérdezte. – Részeg és kiélt mindenki körülötted, Arbogasztész! Ilyen elvakult és eltompult elmével teljesen elveszítitek józan látásotokat a lehetőségek felett! A cselekedeteitekben így nem lehettek továbbra már Istenek! Elbizakodottá váltatok, s egyben hitetlenekké! Egykettőre erőtlen, félő, nyüszítő barmokká lesztek így csupán! S tehetetlenségetekben szomorúakká váltok majd mind, mint az új Istenetek!
- Akarlak, Istennő! Értetted? Akarlak! – mondta a fiú parancsoló szavakkal, és megfogta az asszony kezét. Vadul odahúzta maga mellé, és belerántotta a fürdőkádba. Az asszony testén lévő selyem átázott a fürdőkád vizétől, és a testére tapadva kidomborította gyönyörű melleit. – Légy az enyém! – kérlelte hevesen a fiú. – Most! Itt! A forró kádban!
- És ha ma éjjel a tiéd leszek, hadvezér… – mondta, szinte érzelemmentesen az asszony – Változtat valamit is a lényegen? Vedd észre hadvezér, hogy a csillagok fordulóban! Születőben egy új Istenség! Egy új és szomorú világ! – szinte észrevétlenül kilibbent a kád meleg vizéből. – Máshol lenne már dolgod! Nem egy fürdőkádban!... Gyere! Szállj ki a forró vízből! Már elég erős lettél ahhoz, hogy a hadakat hajnalra összeszedd! Indulj végre! – mondta, a végén már szinte parancsolón.
- Gyere vissza! Hallod! – csapkodta dühében a vizet a fiú. – Ülj be ismét mellém, hogy a magamévá tehesselek! Kívánlak! Azt szeretném, ha széttárnád combjaidat a kád peremén, hogy arcommal az öledbe furakodhassak! Gyere vissza!
Egyre dühösebben csapkodta a vizet maga körül. – Kívánom az öledet! A combodat! A melled! A szád! Hallod? Gyere vissza a forró kádba!
Teljesen erőtlenné vált. Dühében szinte az összes vizet kicsapkodta a kádból. Kintről lovak nyerítése és emberek artikulálatlan ordítozása hallatszott. Szaladgálás és nyögések a sátor körül, mindenütt. Letörölte arcáról a csorgó habot, és… akkor látta, hogy egyedül van. Kiugrott a kádból. Megkereste kardját, és kiszaladt vele, úgy, meztelenségében a sátor elé.
A két őr még mindig részegen horkolt a sátor tövében. Az italtól bódult emberek tántorogva, ki nem ismerhető útvonalakon, idétlenül rohangáltak körülötte. A józanabbak kétségbeesetten, fejvesztve menekültek. Ekkor hirtelen az eget elsötétítő, visító nyílzápor ért a sátrához. Szinte valamennyi a földbe csapódott körülötte, szétszaggatva sátrát is. De egyetlenegy nyílvessző sem sértette a fiú meztelen testét.

Arbogasztész nem tudhatta, hogy ezeket a nyilakat a saját íjászai lőtték ki, a szorító gyűrűből kitörni vágyó Teodoziusz seregei felé. Azonban az Alpok irányából ideért pusztító szélvihar visszafordította a tábornak fordította a nyílhegyeket. Megszületett az új, haragos, bosszúálló és szomorú Isten. A fővezér ott állt tehetetlen meztelenségében, karddal kezében, a tomboló szélben, mint egy szobor. Messziről csupán lobogó, hosszú haja jelezte volna a nézelődő számára, hogy ott ember áll, aki tehetetlenül bámulja maga körül a pusztulást. De ebben a pillanatban nem volt rá kíváncsi senki. Egyik Istene sem. Utoljára megnézte maga körül a borzalmas halált. Hatalmas sírás vett erőt rajta. S tehetetlen, istentelen dühében a kardjába dőlt.

Mire a fiúnak ismételten életjel szökött a szemébe, már hordágyon feküdt. Próbálta fölemelni a fejét, de nem tudta, mert a száján lévő maszk csöve beleakadt a hordágy szélébe. Feje visszazuhant a támlára. Miután a kocsiba betolták, odafordult hozzá a mentőorvos asszony, aki éppen visszafektette a csövet a hordágy szélére.
- Feküdj szépen vissza! – mondta nyugtató szavakkal a fiúnak. – Ha már visszahoztunk, nem kellene mindjárt leesned az ágyról! A végén még továbbszakad a gyomrod, és teljesen elvérzel! A fiú ismerősnek tudta valahonnan ezt az arcot és ezt a hangot. Szemei gyors mozgásával próbálta letapogatni az asszony arcéleit, mint a lézerleolvasó az alkatrész peremét.
- Te ki vagy? – kérdezte erőtlenül.
- Hogy én ki vagyok? – nevetett az asszony.
A kocsi ekkor elindult a kikötőből a kórház felé. A fiúnak lassan eszébe jutott az Istennő szobra… a festőállványa és… az utolsó tekintete az ég felé…
- Mi történt? – kérdezte.
- Hogy mi történt! – szinte válaszolta kérdés helyett az asszony. – Csak annyi történt, hogy a vihar éppen a fa alatt talált téged, amikor az erős szél egy faágat beledöfött a hasadba! Még jó, hogy megmaradtál! Nem sok kellett ahhoz, hogy most egy másik hordágyon rázkódj, egy fekete zsákban a hullaház felé! A fiú, ismét fel akart ülni, de az asszony leintette.
- Ne mozogj már annyit! A darabja még most is ott van a hasadban! - s azzal beigazította a tűt egy intravénás tasakba. – Ha most ezt megkapod – mutatott a kicsi zacskóra, miután beleszúrta a cső másik végén lévő tűt a fiú vénájába –, aludni fogsz, egészen holnap estig. – Addigra véglegesre varrják a gyomrodat a kórházban, és két hét múlva el is felejtjük egymást. Rendben?
A fiú azonnal megérezte a karjába juttatott folyadék hatását. Mielőtt tényleg elaludt volna, még egy erőtlen kérdést intézett az asszonyhoz.
- Téged… hogy hívnak?
- Engem? – kérdezte értetlenül az asszony.
- Téged!... Téged!... – akadozott a fiú értelme. – De… gyorsan mondd, mert…
- Mindjárt elalszol! – segítette ki elhaló mondatában a fiút az asszony. – Úgy! Most már aludj szépen! Mindjárt beérünk! – s azzal megsimogatta a fiú arcát és homlokát.
A fiú megszorította az asszony kezét, és mély álomba zuhant. Egészen addig szorította, amíg a kórházig nem értek.

Megjelent a Bárka XX. 2012/2. számában

 
„Egy szép ajándék. Amikor ezt a díjat ’53-ban létrehozták, fiatal pályakezdő színészek, huszonéves kollégák kapták meg nem sokkal a főiskola elvégzése után. Így indult, egyre inkább életműdíj lett belőle. Most 50 éves vagyok. Pontosan amiatt, hogy sokszor kellett újrakezdenem az életem, egy jó ideig nem is gondoltam erre, nem mertem, úgy éreztem, hogy nem vagyok rá érdemes. Nagy elismerés. De én ugyanúgy Bartus Gyula maradtam, ugyanolyan nehezen rögzítek a próbán vagy tanulom meg a szöveget.

A főiskolára harmadszorra vettek fel, azután lekerültem Pécsre, ahol három évet töltöttem. Frissen végzett fiatalként szenvedtem, nem találtam a helyemet, nem foglalkoztak velem. Úgy érzem, a főiskola előtt sokkal szabadabbnak éreztem magam mind testileg, mind lelkileg. Ezután jött egy igazgatóváltás, mondták, hogy keressek magamnak egy másik helyet. Nem értettem, még semmit nem mutattam, de már küzdenem kellett. Azután eltelt egy év, mondták, hogy maradjak, mert jó az, amit csinálok. De ekkor már megvolt a helyem Veszprémben. Táncoltam a karban, egy jelenetem is volt. De ez sem tudta elvenni a kedvem. A Karamazov testvéreket játszottuk, az egyik testvér hátát kellett mosnom. Mivel egy szaunában játszódott a jelenet, kitaláltam, hogy előtte beöltözöm bundába, sapkába, gumicsizmába, majd a színpadra lépésem előtt egy vödör vizet öntöttem magamra. Hiteles volt. Azután ’92-ben Békéscsabára kerültem, s itt kezdődött minden elölről. Egy jelenetem volt a Szúzai menyegzőben, azután megkaptam Haimón szerepét az Antigonéban. Szépen haladt előre a pályám, de hét év múlva mégis úgy döntöttem, hogy hazamegyek, Miskolcra. Ott volt a családom, a testvéreim. Tizennégy éves voltam, amikor kiröppentem otthonról. Az élet valamiért hazavitt, hogy legyen még közöm hozzájuk. Húszéves kimaradást pótoltam be akkor, 2004-ben pedig visszajöttem. Miskolc jót tett nekem, annak ellenére, hogy ott is kisebb szerepeket játszottam, voltam hírnök egy Shakespeare-darabban, de voltam Keszeg András is a Vízkeresztben. Onnantól kezdve elindult bennem valami lazulás, egyre több mindent mertem, és emiatt tudtam is megcsinálni a színpadon. Visszajöttem, itt is jó helyzetbe kerültem, jó szerepeket játszottam, játszhatok.”

Forrás: jokaiszinhaz.hu


Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu