Dátum: 2019. október 18. péntek    Mai névnap(ok): Lukács


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Üljünk le még
üljünk le még, csak egy kevés időre, Heni, kérlek, ez igazán belefér még az öröklétedbe, aztán elengedlek. Nem olyan könnyű ez, mondanám, de minek érzelgősködjünk! Mondanám, ha nem hangoznék cinikusan, emeld a kezedet, Heni, és játssz, hiszen megígérted, amíg a kezedet felemelni tudod, addig játszani fogsz, de nem mondom. Ülj egy kicsit nyugodtan,
egy whiskyre, Heni, egye fene, a kedvedért, elveim ellenére, most újra belépek a Kolibri Színházba, ahová kiutálásom óta nem tettem be a lábamat, Panni majd kimér nekünk két dupla Ballantines-t jéggel, üljünk le még, csak egy kevés időre, Heni, kérlek, ez igazán belefér még az öröklétedbe, aztán elengedlek. Nem olyan könnyű ez, mondanám, de minek érzelgősködjünk! Mondanám, ha nem hangoznék cinikusan, emeld a kezedet, Heni, és játssz, hiszen megígérted, amíg a kezedet felemelni tudod, addig játszani fogsz, de nem mondom. Ülj egy kicsit nyugodtan, és tűrd, hogy nem csinálsz semmit, csak ülsz, belekortyolsz az italodba, és beszélgetünk.
Így ismerkedtünk meg, ahogy mindjárt elmesélem, és hogy senkit se vezessek félre, nem voltam sem a barátod, sem a fiatal(abb) haverod, nagyon ritkán sodort egymás közelébe az élet bennünket (általában csak Kolibri Fesztiválokon, vagy amikor a Gongban interjút csináltam veled), de olyankor minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, mintha az előző napon váltunk volna el egymástól. Tudtuk és tettük a dolgunkat, kötelezően beültünk a büfébe, és megittunk egy whiskyt.

 
Azon a napon, amikor először megláttalak életnagyságban, és nem fényképekből, nem a paraván fölött lebegő Vitéz Lászlóból és a legyőzésüket váró ördögökből próbáltalak visszakövetkeztetni, milyen lehetsz, kicsi, nagy, csúnya, szép – a paraván ugyanis csak azt engedte láttatni, hogy iszonyatosan robosztus, utánozhatatlanul erős tehetség, nagyon nagy művész rejtőzik szerény művészetszolgaként takarásban a világ túlsó felén), szóval, azon a napon történt valami velem. Megjegyzem, azon kevesek közé tartoztál, akik meg tudtak, meg akartak maradni a paraván mögött, nem akarták elhitetni, hogy ők arccal is színészek, testtel is képesek színjátszásra. Neked elég volt annyi, amennyit ott, a deszka takarásában megcsináltál – és itt már szégyenünkre se kérdezzük meg, mennyi az annyi. Hogy mi történt azon a napon? Hát az, hogy találkoztunk, igazi történet, valamire való sztori nélkül, és mégis emlékezetesen, nekem felejthetetlenül.

Egy törékeny kis öregember, született Korgnut Henrik, az európai nagy bábdinasztiák utolsó élő képviselője, szürke arccal, kedvetlenül támasztottad a falat a Jókai téren, és bámultál el az épp zajló előadás fölött. Betegnek láttalak és nagyon fáradtnak. Az öregség, talán a magány fáradtsága látszott rajtad, jószerével nem tudtam rólad semmit azon kívül, hogy mindent, amit a nyilvánosság tudhatott. Amikor elhaladtam előtted, direkt lassan, hogy jól megnézzelek magamnak, akkor váratlanul kezet nyújtottál, mint aki ismer engem, és lehet, valahonnan ismertél, talán te is csak a színházi arcképek között lógó képemről, szóval, megszorítottad a kezemet, és azt kérdezted, hova mész. Annyira meglepett a gesztus és a kérdés, hogy csak annyit tudtam válaszolni, megyek, megiszom egy whiskyt. Némi megütközéssel mértél végig. Whiskyt délelőtt? Ja, mondtam önérzetesen, whiskyt délelőtt. Leginkább a hideg sört szeretem reggel, de most valahogy a whiskyt jobban kívánom a sörnél. Iszol velem egy pohárral, Heni, kérdeztelek, és a kérdésben később két dolgot sem értettem. Hogy mertelek ismeretlenül meginvitálni egy whiskyre, amikor tudtam, hogy még előadásod lesz aznap délután, s ilyenkor az színészek általában nem vesznek magukhoz semmiféle szert, és miért nem bácsiztalak le. (Később döbbenten, némi nyugtalansággal tapasztaltam, hogy szinte mindenki henibácsizik, fiatal-öreg egyaránt. Ennek sok oka lehet. Kányádi Sándor például, akivel negyed évszázada ismerjük egymást, és az eltelt időben mindig Sándornak szólítottam, legutóbbi, közös fellépésünk előtt kijavított, amikor lesándoroztam. Én Sándor bácsi vagyok, mondta önérzetesen, és számomra, persze, érthetetlenül. Miért, ha eddig mindig Sándornak szólítottalak, értetlenkedtem. Mert engem mindenki bácsizik, a tisztelet jeléül, magyarázta a mester. Tisztelem én is, továbbra, is, de, valahogy, nem áll rá a szám a Sándor bácsira.)
Ahogy a Heni bácsira sem állt rá, s ha eltűnődöm azon, miért, akkor nyilván az lehet az oka, hogy alkatodban nagyon emlékeztettél Weöres Sándorra. Kicsi, majdnem gyerekforma ember, akiben óriás lakik. Hogy lehet egy ilyet lebácsizni? Nem lehet…

Néztél rám szomorúan, Heni, amikor a délelőtti whiskyre invitáltalak, és panaszos hangon azt mondtad, szédülsz. Hát épp azért igyál meg egy whiskyt! Miért épp azért? Hogy tudjam, hogy mitől szédülök, mosolyodtál el. Pontosan, válaszoltam, karon ragadtalak, meg se várva a döntésedet, máris vonszoltalak befelé a Kolibri büféjébe. Attól kezdve, ha találkoztunk, már nem kellett a hívómondat, magadtól válaszoltál, mosolyogva, de csak azért, hogy tudjam, mitől szédülök.

Lötyög a pohárban a vörös-arany színű ital, hallgatsz, Heni, és meg kell szoknom, hogy már nem is fogsz megszólalni többé. De ezt a whiskyt még megisszuk!
Elmondom, úgysem olvastad már, milyen ostoba nagyszerűségeket produkál az élet. A NOL-honlapon olvasok egy hozzád szólást, Élesztő (élesztő????) álnéven tette valaki közzé ezt a blog-bejegyzést, a halálodról szóló hírhez december 1-jén, 13:44:13-kor. Betűhíven idemásolom:” Elmentél és vitted a szeretetünket. legyen veled örökké és békében. most ne foglalkozz azzal hogy miket írnak rólad. Ők akik nem ismertek.”
De kik ismertek, Heni? Ki él még azok közül, akik láthattak hatévesen, másodegérként (Miki egér táncjátékában) apád mellett, a családi bábszínházban? Ki láthatott tízévesen már főszerepet, Vitéz Lászlót játszani ugyanott, sámliról érve föl a paraván peremét?
Ki tudhatta, mi járhatott a fejedben, amikor húszévesen átvetted munkaszolgálatban eltűnt apád bábszínházát, és a dinasztia, s mint később kiderült, az egész európai vásári bábjáték utolsó nagy alakja legyen belőled – és maradjál meg annak.

De már azt sem tudhatjuk meg, mi járthatott az eszedben, amikor a Népligetben leégett az alapítványi pénzekből felújított bábszínházad, ahol, a sors furcsa fintoraként, a megnyitó előadáson kívül nem volt más játék… Annyi bizonyos, a szörnyű hír hallatán azt nyilatkoztad, ennek az épületnek megvan a maga tragikus sorsa. Először elvették a családtól, amikor tehették, megrongálták, édesapád marionett-színpadát barbár kezek (vagy lábak) zúzták szét, aztán meg, 2011. október harmadikán mindent legyilkolt a tűz.
Vajon, mennyit gyorsított a halál felé meneteléseden ez a fatális esemény? Nem válaszolsz. Fáradt vagy, legyintesz. Hát már nem mindegy? Hagyd ezeket, úgyis megírják – ha megírják. Hagyom. Úgyis megírják – ha megírják. Ahogy a többieket is, Hakapeszi Makit, Furfangos Frigyest, Gyufa Gyurit, Sakk Matyit, Süsüt, a sárkányt, főképp pedig a nagy családi hungarikumot: Vitéz Lászlót, a városi folklór fölülmúlhatatlan, népszerű figuráját. Mert ők mind te voltál, és már maradsz is, Heni. Csak semmi érzelgősség, mondod, erre abbahagyom. Pedig mennyi minden kimondatlan marad így.

Kavarognak bennem a mondatok, az emlékek. Milyen idétlen mondat, és milyen hitelesen tudtad mégis mondani – azaz, csak te tudtad hitelesen kimondani: Hű, de elfáradtam, azt a kutyikafáját! Vagy, a te hangodon, a te sajátos hanghordozásoddal, miért nem tűnt fel nyálasnak a Tetszik tudni, én összevesztem a nagymamucikámmal… Azzal a nagymamucikával, aki elküldte vándorolni Vitéz Lászlót, alias Korgnut Henriket, egy fél kiló nadirággal, három deci sapikával, két kiló cipel(l)ővel a batyujában, hogy… mángorolja be a világot… hiszen neki mángorolni vagy vándorolni mindig is egyre ment… Tőled elfogadtuk az olyan nyelvi lehetetlenségeket, hogy az elátkozott malomra az elmászott majommal rímelsz. De abban a világban, ahol a szellemjárást azzal lehet megmagyarázni, azért van az ajtó, hogy a szellemek ne az ablikon mászkáljanak be, ott minden hiteles és lehetséges tud lenni.

Nézem a kezedet, kicsit remeg, fogja a poharat, megkoccan a jég az üvegen. Összeszedem a bátorságomat, és megkérdezem, amit mindig is meg akartam kérdezni tőled: végül is, hány kezed volt neked, Heni, hogy annyi mindent el tudtál játszani, egyszerre, egyedül abban a bódédban! Nevetsz. Legyintesz. És tudom, hogy miért szédülök…

Kemény Henrik Kossuth-díjas bábművész hamvasztás utáni búcsúztatását 2012. január 16-án, hétfőn 13 órakor tartják a debreceni Vojtina Bábszínházban.

[Zalán Tibor]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu