Dátum: 2019. október 14. hétfő    Mai névnap(ok): Helén


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Koszorúztak Major sírjánál
Koszorúzással emlékeztek Major Tamás sírjánál, a születésének századik évfordulóján kedden a Fiumei úti sírkertben a Katona József Színház, a Magyar Színház, a Nemzeti Színház, valamint a Magyar Színházi Társaság. Blaskó Péter emlékezett.
Kedves Barátaim! Kollégák, kedves Emlékezők!

Ma 100 éve, 1910. január 26-án született Major Tamás, a XX. Század színháztörténetének egyik korszakos egyénisége. Kiemelkedő színész, meghatározó rendező, Mesterként tisztelt pedagógus, egyéni hangvételű versmondó, nagyszerű filmszínész, 17 éven át a Nemzeti Színház igazgatója, később főrendezője, a Katona József Színház alapító tagja, tragikus és komikus színész, intrikus és kabarétréfák felejthetetlen alakítója, politikus, színházújító: melyik Major Tamásra emlékezzünk, mert mind Ő volt, egyszemélyben.
Karinthy Cini mondta róla egy beszélgetésben: - „Egy ember jellemzésére kevés, ha felsoroljuk az erényeit és hibáit s ezt valahogy százalékosan kiporciózzuk. Formátumok vannak, érted? És akkor már nem érdekes, hogy kiben mennyi a plussz és mínusz hanem a formátum. És Major óriási formátum volt! Az elmúlt évtizedekben, hatalomban és hatalmon kívül kiverten és visszakerülve, - Major központi, meghatározó egyénisége volt színházi világunknak. … Egy kiolthatatlan vörös láng. Ha ezer emberrel beszélsz, mind az ezer mást fog mondani róla és mindnek igaza lesz. Major király volt. Ahogy Shakespeare írta Learről „Every inch a King: Minden ízében király.”
A színháztörténeti emlékezés maradjon a szakemberekre. Könyvek tucatjai elemzik munkásságát, lexikonok szócikkei sorolják szerepeit, rendezéseit.

Blaskó Péter emlékezik
 
Én most hadd emlékezzem arra a Major Tamásra, akit én ismertem, túl sikereken, kudarcokon, hatalmon és politikán. Öreg Prospero-ként osztotta szét varázstitkait közöttünk, akkori fiatal miskolci színészek között, a Tartuffe, a Chioggiai csetepaté, a Szeget szeggel rendezései közben. Erőt, hitet, önbizalmat adott és követelt és számon kért. Emlékszem, mit kínzott, a Tartuffe verses szövegével: - ez Péter házi feladat, mint Ficher Annie, Kocsis Zoltán, ezt ki kell otthon gyakorolni. Nem mindig a sor végén veszünk levegőt, hiszen a gondolat két és fél soron keresztül is tarthat, azt egy levegővel, egy ívben kell elmondani, az a feladat.
És a többi vesszőparipája, hogy céllal beszélni, nem általában. Működtetni a szöveget. Nem megnyugodni, ha a szerep idegrendszere fokozottabb jelenlétet követel. Gyűlölte a sablont. A megszokott megoldásokat. Egy újabb főiskolát jártam ki, a vele való közös munka során.

Közel huszonöt éve halott de szellemisége, színházi gondolkodása, megoldásainak váratlan egyedisége, itt él közöttünk, azok között, akik ismerhették, dolgozhattak vele, tanulhattak tőle. Ha elakadok egy szereppel, gyakran felötlik bennem: Vajon most Ő mit mondana. Legtöbbször segít. Számára nem volt vesztett helyzet. Erre talán a legfrappánsabb példa, az egyik Puntila előadás volt, Szolnokon. A két címszerepet játszottuk Brecht darabjában. Ő volt Puntila úr, én pedig a szolgája, Matti. Az előadást Csiszár Imre, fiatal tanítványa rendezte. Ezen az ominózus estén, nyolcszor volt áramszünet.
Nyolcszor 2-3 percre generál-sötétbe borult az épület, valami áram kimaradás miatt. Major felismerte a véletlenben a lehetőséget. A sötétben a színpadról, megnyerő közvetlenséggel magyarázni kezdte a diák közönségnek, a brechti színház és a hagyományos illúzió színház közötti különbséget. Döbbent csendben, ámulattal hallgatták a fiatalok, de mi színészek is.
Amikor visszajött a fény, megígérte, hogy a következő sötétnél folytatja és visszalépett az előadásba. A nézőtér már alig várta a sötétet. Az újabb sötétben megszólalt: „Látnak engem?” Óriási röhögés. – „Köszönöm! Hallom, hogy hallanak.” És folytatta az újabb sötétekben is, diadalmasan, szárnyalóan, népszerű tudományos kiselőadását szerelméről, a színházról, a brechtiről és a nem brechtiről, föllelkesülve a helyzettől, hogy ilyen „V effektet” csak a legnagyobb rendező az élet tud produkálni.

Csizmadia Tibor és Vajda Márta koszorúz a Magyar Színházi Társaság nevében
 
Fiatalabb éveiben Sztanyiszlavszkijt követte, majd jött a Brecht korszaka és a cirkusz-színház. Brechtesítette Shakespeare-t, cirkuszosította Moliére-t. Mindig új, járatlan utakat keresett.
És Tanított, Tanított, Tanított.
Tanított a rendezéseivel: a nézőt nem elandalítani, hanem gondolkodó, alkotó részesévé tenni az előadásoknak. Tanított a szavalataival: versmondásában a dialektikát kereste és mutatta fel élvezettel, József Attilától látott felemelt mutatóujjával emelve ki a lényeget.
És tanított a színészetével: ahogy a részeg megengedő Puntila és a kijózanodott, kegyetlen, érdekeit néző Puntila között egyensúlyozott, az bámulatos demonstrációja volt mindannak, amit Ő a brechti színjátszásról vallott. Amit látni akart színészeitől, mikor Brechtet rendezett. Átélt volt és felmutató, hátborzongató és szánandó, nevetséges bohóc és torokszorító szörnyeteg. Én a legjobb helyről néztem. A darab végén Matti dühében összetöri a berendezést és Puntila megmássza ezt az összedobált bútor hegyet, a Hatelma hegyet. Egy biliárdasztal, melyre egy óraszekrény vezetett föl, a biliárdasztalon egy ruhásszekrény, azon egy asztal, melyen egy kisebb asztal állt. A kisasztal tetején egy tonett szék. Az egész építmény olyan négy méter magas lehetett, tehát veszélyes. Megkérte Székely László díszlettervezőt, hogy a fenti kisasztal lapjába építsen bele egy billenőt – ha rálépek, itt majd a nézők fel fognak szisszenni – mondta és kuncogott kajánul, mint egy vásott gyerek. Hatvanhét éves volt akkor, már többször műtötték a szemét.
Sohasem fogom elfelejteni, ahogy előadásonként nekiindul a hegynek, bizonytalanul, keresve a következő lépést, egyre magasabbra, majd megbillen, a nézők felszisszennek, ő még lenéz rám cinkosan – Ugye megmondtam! – majd felkapaszkodik a tetőn a székre, és lassan kiegyenesedve elkezdi énekelni, rekedtes hangján a Hatelma himnuszt. Az Ő himnuszát, aki még soha nem játszott Brecht szerepet, most diadalra vitte saját színészetével, tanítványa rendezésében, azt a színház-eszményt, amiben hitt, amiért szenvedélyesen harcolt, hogy így érdemes embernek és művésznek lenni, ilyen örömmel, ilyen kockázatosan, ilyen feltétlenül.

Köszönöm, hogy sírjánál állva mindezt elmondhattam Önöknek, Nektek, az Ő emlékezetére.

Blaskó Péter


Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu