Dátum: 2019. október 24. csütörtök    Mai névnap(ok): Salamon


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Szirtes György búcsúztatása
Életének 86. évében, március 7-én elhunyt Szirtes György, a Magyar Állami Operaház nyugalmazott igazgatóhelyettese, az intézmény örökös tagja. A Fővárosi Operettszínház volt gazdasági igazgatóját, mindkét intézmény örökös tagját március 24-én fél tízkor búcsúztatják a dalszínház előcsarnokában. A temetési szertartása a Fiumei úti sírkert szóróparcellájában 14 órakor lesz.
Nomen est omen

A Népszínház utca nemcsak névadóját, a későbbi Nemzeti Színházat, hanem immár második – zseniális színházi szakember – szülöttét vesztette el. Az első, Zsolt István (Bp. Népszínház u. 22. 1921. 06. 28.– Bp. 1991.05.06.) annak a színháznak legendás főügyelője, aki nagytisztelettel és elismeréssel beszélt mindig az utca túl oldalán két évvel később született Szirtes Györgyről (Bp. Népszínház u. 59. 1923. 08. 23. – 2009. 03. 07.) , aki hosszú pályája során egyik meghatározó, kiemelkedő személyiségévé vált a magyar színházi életnek.

 
„Szirtes, a pesti Broadway egyik nótafája, színházi népajkról viccet gyűjtő terjesztője, jóllehet: a színházigazgatásához (mi több: emberek irányításához) elengedhetetlennek tartja a humorérzéket és a humort, mint munkaeszközt…
Komoly színháztörténeti értékei mellet ez a szép és nemes könyv a színházvezetők kézikönyve kellene hogy legyen.”

M.G.P. a Szirtes György: Színházaim a pesti Broadwayn című könyvéről.
Ebből idézünk:

(…)A Népszínház utca 59-ben születtem, ez az utolsó ház az utcában, közvetlenül a Teleki tér mellett; gyermekkorom világát a Teleki tér és a Tisza Kálmán tér határolta be. Itt jártam iskolába, itt láttam a Józsefváros lakóinak életét, szegénységét, a végrehajtókat, a kilakoltatásokat. Megismertem a nyomort, de ellentmondásként az örömöt is: a dolgokról nem tudók, nem értők, az összefüggéseket nem ismerők felhőtlen örömét…
Anyám lengyel származású volt, egy ezüstműves lánya. Tizenkét éves korában veszítette el édesanyját, és a kislány attól kezdve a család feje lett, apjának, két húgának és bátyjának gondozója támasza, mindene. A háztartási munka mellett tanult meg három idegen nyelvet, gép- és gyorsírást, és képességei révén Weiss Manfrédnak, (Csepel Művek a szerk.) tulajdonosának lett titkárnője. Nagy karrier volt ez egy szegény lánynak!
Ezt az állást hagyta ott, amikor férjhez ment apámhoz, az egyszerű kereskedősegédhez, aki nem keresett annyit, hogy pótolja anyám kiesett jövedelmét. Állandó anyagi gondokkal küszködtünk, helyzetünk időnként kilátástalan volt. Próbáltam én is segíteni ott, ahol tudtam. Megtanultam az ingekre gombot varrni, én mentem le a piacra, ha anyám szégyellte a hentes előtt, hogy csak tizenhat fillérünk volt tíz deka zsírra. Szállítottam a vevőknek az ingeket, mentem a zálogházba betenni és kivenni a holmikat, mikor milyen volt a helyzetünk. Gyakran járt nálunk a végrehajtó, és a ki nem fizetett lakbér fejében elvitte bútorainkat. (…)

(…)Első találkozásom a profi színházzal 1946-ban volt a Belvárosi Színházban, Gáspár Margit Új Isten Thébában című színdarabjában. Itt statisztáltam, amikor egy napon az egyik vezető szerep alakítója megbetegedett, s már úgy állt a dolog, hogy este elmarad az előadás. Ez nagy veszteség lett volna, mert telt házakkal ment a darab. Amikor meghallottam milyen problémája van a színháznak, odaálltam Bárdos Artúr igazgató, a kiváló rendező és színházvezető elé, s közöltem vele, hogy tudom a szerepet, meg tudnám menteni az előadást.
Bárdos jóformán nem ismert, de elhitte, s miután a magánszínház vezetőjének a bevétel létkérdés volt, nem hagytak el olyan könnyen előadásokat, mint egyes mai igazgatók. A beugrás megtörtént, és utána még negyvenszer játszottam a szerepet.
1946-ot írtunk. Nagyon sokat dolgoztunk az évadban, de én örömmel és lelkesen csináltam. Közben jártam a Színművészeti Akadémiára (akkor így hívták). Délelőtt a színházban próbáltam, délután az Akadémián voltam, este játszottam, éjjel pedig tanultam a szerepeket és az Akadémia anyagát. Amikor a szezon végén nekem is odaadta az igazgató a szerződést, közöltem vele, hogy ilyen alacsony gázsival nem szerződöm. Már pedig ő többet nem tud fizetni. Értem igazgató úr – mondtam -, de ilyen feltételekkel nem írom alá a szerződést. Közöltem vele, hogy minimum 350 forintos kell keresnem, hogy szerényen megéljek. Két nap múlva hivatott, odatolta elém a szerződést, amiben havi gázsiként 350 forint volt feltüntetve. „Ezt nem azért kapod, mert olyan jó színész vagy, csak nem akarom, hogy elmenj”.

A színház rosszul ment. A szakszervezet a bevételt lefoglalta, és két embert – az egyik én voltam – bízott meg, hogy a bevétellel gazdálkodjanak, vagyis a legfontosabb üzemeltetési költségek kifizetése után a többit szétosszuk a tagok között. A színház anyagi helyzete – bármily hihetetlen – fél év alatt sokkal jobb lett. Reklámmal, olyan apró ötletekkel, melyeken ma már csak nevetnénk. Megérkeztünk az egyik játszóhelyre. Csalódottan tapasztaltuk, hogy egyetlen jegyet sem adtak el. Le voltunk törve, hiszen a bevétel létkérdés volt, mert egyik napról a másikra éltünk. Tartsuk meg mégis az előadást, javasoltam az igazgatónak. Döbbenten nézett rám, azt kutatta az arcomon, hogy megbolondultam-e? Elmagyaráztam az ötletemet.
Írjuk ki, hogy minden jegy elkelt, s játsszuk le a darabot üres nézőtér előtt, de úgy, hogy tegyünk ki a színház elé hangszórókat, hadd hallják a járókelők, hogy bent előadás van. Minden szám után tapsoljon és nevessen a társulat, hogy hallják odakinn milyen nagy siker van. Nem győztem meg ugyan az igazgatómat, mégis belement a játékba, mert nem volt mit tennie. Elkezdtük az előadást az üres nézőtér előtt, és az utcán harsogott a zene, éneket, tapsot, nevetést hallottak, akik kint a hangszórón hallgatták az előadást. Először néhányan odamentek a pénztárhoz, hogy jegyet vegyenek, de a szerepét kitűnően játszó pénztárosnő közölte, hogy nincs egy darab jegy sem, pótszékes házunk van. De talán holnapra vagy holnaputánra tudna adni jegyet. Nem túlzok; mire az előadásnak vége lett, egy hétre előre, majdnem az összes jegy elkelt. Ezt az esetet sokáig mesélték egymás közt a színészek.
Ekkor mondták először, hogy jó gazdasági érzékem van. (…)

(…)Az őrségváltásnak a színházban is meg kell történnie, hogy a működés folyamatos és zökkenőmentes legyen. Kellenek a fiatalok. Idősebb korban már nem szívesen kísérleteznek a vezetők, mert ha nem is félnek az új módszerektől, tudják: ha az nem válik be nem lesz idejük kijavítani. Tehát maradjon az eddig bevált módszer. Ilyenkor kezdődik a stagnálás, a lemaradás, mind nagyobb lesz a távolság az „újítók" és a „konzervatívok" között. Ki nem mondott gondolat az idősebb, nagy eredményeket elért vezetőknél: szépen, minden baj nélkül befejezni, és egy életen át végzett jó munka emlékével, az érdemek elismerése mellett nyugdíjba menni. A vezetők utánpótlásának kérdésével foglalkozni kell, ebben az igazgatók egyetértenek, de a hogyanban már megoszlanak a vélemények. Egyesek a régi, kitaposott úton akarnak menni, amelyen egykor haladtak ennek a céhnek kiváló mesterei, és úgy képzelik, hogy az odakerülő inast majd ők nevelik a szakma minden fortélyát ismerő segéddé: és ha a próbát kiállta, válhat az illetőből mester. Ez a jó szándék azért a pokolba vezető út, mert nem veszik észre, hogy a kitaposott ösvények mellett már sztrádák épültek, azokon a legmodernebb autócsodák száguldanak, sugárhajtású repülőgépek szelik a levegőt. És ebből következik, hogy ma már nincsenek színházi kisinasok sem.

A fiatal, vezetésre számba jöhetők zöme egyetemet végzett, diplomás, több nyelvet beszélő, s a mai élethez szükséges ismeretekkel rendelkezik. Az idősebbeknek nagyobb a rutinjuk, tapasztalatuk, a helyismeretük, mert színházban, művészek és műszakiak között nőttek fel, értik a nyelvüket, még a hallgatásukat is. A fiatalok mást tudnak, és ami a fő, van idejük megtanulni mindazt, amit még nem tudnak.
A színháznál az ember a művész, a „termelőeszköz". Tőle függ minden, vele kell tudni jó kontaktust kialakítani, mert a színház hatékonysága az ő tehetségének kiaknázásával és felhasználásával érhető el.
Ezt nem megtanulni, ezt tudni kell!
Fiatal, tanult utódjelöltek nehezen és csak rövid távon fogadják el a gyámolítást, okítást. Utána már maguk akarnak a feladatokkal megbirkózni, vállalva azt is, hogy saját kárukon tanulnak.
Nincs kitalálva Magyarországon a fájdalommentes személycsere gyakorlata. Az idősebb generáció egyes tagjai úgy érzik, hogy - bár fáradtak, betegek - a kapott megbízás alapján a zászlót nekik kell magasra tartani. És tartják is. Színházaikat a közönség látogatja, az intézmény gazdasági helyzete stabil, és közben nem is sejtik, hogy a hátuk mögött leváltásukról beszélnek - istenem ez is elfogadható -, de „érdemeik elismerése mellett" történő leváltáshoz váltás helyett lejáratásuk folyik, ami elvezet az előkészítetlen s a lelki összeomláshoz. Az utódlás törvényszerű és szükséges, de ezt össze kell kapcsolni a régi vezetők több évtizedes munkájának elismerésével, hogy emelt fővel mehessenek el, és ne kelljen a hátsó kijáraton kikullogniok.(...)

Szirtes György Budapesten született 1923. augusztus 22-én. 1947-től a Vígszínház színészeként és közönségszervezőjeként dolgozott. 1949-től a Fővárosi Operettszínház művészeti titkára, 1950-től gazdasági igazgatója, 1953-tól üzemigazgatója volt. 1962-től töltötte be a Magyar Állami Operaház gazdasági igazgatói tisztségét, 1973-tól 1987-es nyugdíjba vonulásáig igazgató-helyettesként tevékenykedett. Meghatározó szerepe volt abban, hogy az Operaház épületét a 100 éves évfordulóra felújították.
Fia, Szirtes Gábor (a fotón) színész a Miskolci Nemzeti Színház tagja, március 15-én Jászai Mari-díjban részesült.

A család kérése, tisztelői egy szál virággal róják le kegyeletüket.

[Kadelka László]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Hofi Best Of

X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu