Dátum: 2019. október 22. kedd    Mai névnap(ok): Előd


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Máriáss levél 1
Képzeld, tegnap színházban voltam. Nagyon sajnáltam, hogy nem jöhettél velem, hisz aki két nyelven álmodik, annak még fergetegesebb ez a darab. De utólag belátom, hogy tán jobb ez így, mert a szünetben biztos összevesztünk volna.
Na, akkor mesélek.

Drága Julien!

Nem akartam hinni a szememnek, mikor a Győri Nemzeti Színház műsorában felfedeztem: Szép Ernő: Lila ákác, szerelmes históriáját 2 részben.
Jaj, köszönöm. Olyan hálát, vagy megnyugvást, de inkább menedéket éreztem. Egy időre elmenekülhetek ebből a görcsösen, saját fagyos sarában tapicskoló jelenből. Megszűnik a fullasztó ma, a „hurvahanyádország”, a „kiraboltaátraboltaberabolta” a „kiverteátvertebeverte”… Van egy színház, amely kiteríti - félszavakban dadogó hazánkban - ezt a szócsipke - élet terítőt: Szép Ernő = Szép lélek. Úgy kell, mint az oxigén Egy férfi, egy költő, egy író, ki saját magát nevezte el „Szép”-nek, s minden sora a mai napig igazolja ezt a névváltoztatást.
Igen. Kell a szép. Most, nagyon!
(Mondtam már, hogy a szocializmus idején, a debreceni egyetem könyvtárából 30 évig nem vette ki senki Szép Ernő Színműveit? Igen. Azt hiszem, minden nagy elmének megvan a maga hullámzása. Hol fent, hol lent, de sosem tűnik el véglegesen.) Jó. Színházba megyek. Az illúziók tiszta, igaz világába. Édes-kesernyésen sírni, nevetni, bele a májusba, a lila ákác illatába, elűzni szorongásainkat, átmosni megdermedt lelkünket.

Tóth Manci: „Jaj, ti szolid fák, mér nem tudok veletek beszélni. Ni, virágágyak, szökőkút. Te bájos kis villamosmegálló. Jaj, színház… te padok, te madarak, te, hallga… mér nem puszilhatlak meg, mér nem ismerjük egymást… te jó levegő, milyen édes vagy – valaki megpuszilja ezt a levegőt, olyan édes. Édes, édes! Édes… olyan boldog vagyok.”

Igen! Ez kell most, de nagyon. Jobban, tán, mint még soha! Nos, félretéve minden iróniámat, készen állok az idillre, a szépernői RÓMEÓ és JÚLIÁRA, boldogan dideregtem be magam a Kisfaludy Terembe. (Tudod, mennyire örültem, mikor Magyarországon is egyre szaporodtak a kis színháztermek, még akkor is, ha negativisztikus előjellel.) Ez a miliő, ahol egyértelműen átsüt, miért is nem tűnt el a kultúra palettájáról a színjátszás, a mozgófilm megérkeztével. Él, lüktet, illata, lelke van… Mikor egy szempár fehérje bevörösödik előtted… az semmivel sem összehasonlítható. Ilyenkor kivételesen joviálissá tud válni a közönség. S ez annyira kell manapság.
Kapom kezembe a műsorfüzetet, stílusos halványlilában, szecessziós sormintával.

 
Hát nem gyönyörű? De. Már jól kezdődik, de nem áll módomban böngészgetni, hagyom, hogy tereljenek a többiekkel az igazi kavicsos sétányocskán, be, a terembe, ami frappánsan, egyszerűen, szépen, szilárdan, mégis törékenyen olvasztja össze a nézőteret a játszó térrel, és gördülékenyen osztja fel a különböző jelenetek helyszíneit. Ez a tér könnyű, praktikus, úgy játszónak, mint befogadónak. Ha valami váratlanul jó, az evidensnek hat. Megnéztem a tervező nevét, te biztos ismered: Csanádi Judit. Zongoraszó kísérete mellett invitáltak helyünkre, a színészek már oldottan szórakoztak, bevonva minket e habkönnyű világba, ebbe a budai békébe.
Janisch Éva közvetlenségével, színpadi otthonosságával, már is bontotta le rólunk rossz kedvünk telét. Friss pogácsa, kedvesen terített asztalok... Kiváltságosnak éreztem magunkat, 2009 januárjában, ahol két-három órán át sütni fog a Nap, fogócskázva a Holddal. Örömmel konstatáltam, hogy ha bár a jelmezek kor hűek, már egy, és megismételhetetlen csapatot alkotunk ezen a koraesti, késő délután, hol szinte észrevétlenül kezdődött el az előadás.
Szina Kinga. Hogyan tud a kettőt jobbra, kettőt balra - nem túlzottan bonyolult koreográfiába belesűríteni egy vénkisasszony reménytelen fortyogását az asszonyi lét vágya után? Vagy Csizmadia Gergely Zsüzsüje… Szeretem. Szeretem, mint azokat a genetikailag elkódolt ismerőseimet, akik komoly lelkierővel cipelik született degenerációjukat és magányukat. Ezt, az egyre gyomorémelyítőbben elcsépelt divat-buziságot olyan kivételes intelligenciával oldotta meg, ami ritkaságszámba megy. Pompás.
Mondogatom magamban, s mint a gyermek, kinek századszor is el kell mondani ugyanazt a mesét,- minél többször, annál jobb- úgy várom én, ide, a mi ligetünkbe, hogy elinduljon a magyar nyelv tüneményesen gazdag, páratlan hömpölygése, csivitelő fecsegéssel belibbenjen Tóth Manci, Balsai Mónika. Színésznő? Művésznő? Nő? Gyereklány? Minek nevezzem? (Erre a sísánc-szerű színház - építményre igazán nem mondhatom, hogy kagyló, de azért van egy igaz gyöngye! Úgy hívják: Balsai Mónika.) A jelzőkhöz Szép Ernőt idézem, Balsai Mónikának = Tóth Mancinak: ”Aranyhalacska, Húsvéti tojás, Te fűmag, Te forró limonádé, Te erdei szamóca, Te kókusz szappan, Te habocska, Te kis legendás!!!”
Remélem az lesz, de addig is… kezdésnek egy Jászai Mari Díj!
Nem jött Tóth Manci. Ellenben megérkezett Csacsinszky Pál, a pesti fiatalember, bármelyik fiatalember, bármely időben, bárhol, de észrevétlenül elmegy mellettünk az utcán. Ő Crespo Rodrigo. Beszélt hozzánk, megosztotta velünk problémáit, szenvedett, vágyott, kételyekkel, kérdésekkel tele, de én csak ültem, zavartan, hiszen vannak olyan tipikus férfi problémák, amiben ez a nézőtérnyi ember nem tud segíteni. Így a játszótér felé fordulva megtalálta Bizonyosnét, reménytelen szerelmének tárgyát. Pápai Erika személyében. Ő Bizonyos-né. Szinte harapja az életnek nevezett semmit. Annyira precízen képvisel egy nőtípust, annyira pontosan dolgozik mások érzelmi húrjain, hogy az az érzésem, neki olyan nincs is. Érzései. Teste, társadalmi pozíciója, szép ruhái ellenben vannak. Nem véletlen, hogy Kárpáti Enikő jelmeztervező az Ő kosztümjeiben élhette ki a legvonzóbb forma - és színvilágát. Biztos ennek a típusnak a megjelenítése volt a cél, ellenpontozva Mancit, s ez matematikai pontossággal sikerült is.
Végre Tóth Manci átkacagta magát a színen, összeröffent Palival, majd bekerül a Kaszinóba, Hédi mellé. Hédi, az öngyilkos lelkületű prosti. Jól látom? Szina Kinga? Nem ő volt a vénkisasszony az előadás kezdetén? Maszlay István most kit játszik? Bizonyosné Urát, vagy a darab végén érkező Angeluszt? Teljes a káosz. Hol a memória cseppem?

Kezdek feszengeni. Hiszen itt kilenc színész játszik tizenöt szerepet. Miért? Mi a logika, vagy nincs elég színész, vagy valamit meg kéne értenem? De előadás közben barkochbázni nem a legideálisabb időtöltés. Én már nem értek semmit, ergo nem érzek semmit, mint aki más előadásba tévedt. Kezdek fázni.
Mivel jobban ismersz, mint kéne, tudom, hogy a fülembe mormogtad volna: „Anyu, mi bajod?”
„Kezdek tudat-hasadni. Majd a szünetben.” Súgtam volna vissza.
A Kaszinó jelenet végén,- ami valahogy messze volt, sötét volt- Manci és Hédi sírva borulnak magukba. Én meg magamba. Fulladok. Már nem jól követem. Nem vagyok nyitott, elvesztettem Ariadné fonalát. Szünet. Két végem van, mint a botnak. Az előcsarnokba pedig már össze is vesztem volna Veled. Akkor, a megvilágosodás pillanatában, mikor módomban állt elolvasni a műsorfüzetet.
Itt küldöm, aláhúzva a félreértés lényegét! (Olvasd el figyelmesen, hogy megérts!!!)

 
Tehát: „Ez itt a bökkenő!” Mondja Hamlet. Meg én. Becsaptak. Ez nem Szép Ernő Lila Ákáca!
Ez GUELMINO Sándor SZÖVEGKÖNYVE, Szép Ernő után, SZABADON.

 
Igen. Neked tetszik. A Te korosztályodhoz szól, a Te problémáidról, a fiatal férfiak Ádám óta ismétlődő, kikerülhetetlen szerelmi körforgásáról. Igen, már értem, látom, szinte le tudom tapogatni a próbafolyamatot, ahogy Guelmino, kart karba öltve dolgozik alteregójával, Crespoval, egy óriásira dagasztott főszerep ívének megformálásán, miközben Balsai Mónika hagyja, hogy a világirodalom egyik legpompásabb szerepe kihulljon a kezei közül. Na és Szép Ernő? (Igen. Tudom: „Csak a Szerző ne éljen.”) Hisz a színmű legértékesebb szavait, mondatait Manci szájába adta. Megcsonkítani egy olyan szerző művét, aki a tiszti kardjába azt vésette: „Lassen und leben lassen.” „Élni és élni hagyni!” ???
Na és mi van Hédivel? Őt sem hagyták igazán élni. Mintha Szina Kinga magára lenne hagyva. Valahogy… mintha ez a rendező nem szeretné a nőket, miközben pont erre a problémakörre kreál egy előadást. (Nem egy Ingmar Bergman-i hozzáállás. Leszámítva egy jelenetet, de azt is más előjellel. Most ne cizelláljuk a „prüdéria” kérdését.) Neked jó. Nekem nem.

Mióta lettem ilyen szűklátókörű? Most óta, mert be lettem csapva. Ennyi. Már hallom is válaszod. „Jaj, Anyu hisz mindig azt mondod: A Művet az életünkkel tiszteljük meg a legőszintébben. Ettől gazdagszik a kultúra. És ne is haragudj, de nem értem, mi a bajod. Na és te? Bagoly mondja verébnek?”
Nem, nem vagyok bagoly és Guelmino aztán igazán nem veréb. Sőt. Rendkívül okos, tisztán látó, érző művészről van szó, amint ebből az előadásból kiderült. De talán rosszkor és rossz helyen. S rosszul kommunikálva. Ez fontos! A plakát megtévesztő! Miért nem a műsorfüzet szerint írták ki? Szövegkönyv: Guelmino Sándor.
És akkor képben vagyunk. Aki ismeri az eredetit, azért, aki nem, hát azért.
(Nem szimpatikus, ha parányi betűkkel van írva: ”Az előadás Szép Ernő jogörökösének engedélyével, a Hofra Kft. közvetítésével jött létre” mint a hitel reklámok alján, hogy mennyi a THM. amire mindig te hívod fel figyelmemet…)
Akkor had ne kelljen elővigyázatosnak lennem, ha színházba megyek. Legalább akkor ne!!! Jól kifüstölgöm magam, miszerint eltévesztettem a bejáratot, megbékélek sorsommal és Guelmino Sándorral. Ő Ernő. Én a Szép-re jöttem. A második részre Ernőt nézem. Tiszteletben tartom dramaturgiai bravúrját, rendezői szembesítését, minden úgy jön át, ahogy Ő akarja. Megértem Guelminó Sándort. Még ott is, ahol egyáltalán nem értek vele egyet. Rengeteg igazsága van. A kérdés, hogy nekem MA kell –e az az igazság, mit pár évvel ezelőtt, vagy tán pár év múlva, hálásan feldolgozok. („Mert a remény hal meg utoljára.”)
Kell nekem most szembesülni azzal, hogy a „mindenkinosztalgiája-idillibékeidők” három millió koldus országa volt, (Most meg az lesz.) hogy mennyi volt a reménytelen, kilátástalan élet,(Mint most.) hogy létezett az antiszemitizmus, hogy szánalmas gnómok éhbérért adták el maradék erkölcsi tartásukat is? Hogy ez, itt az öngyilkosok országa? Hogy az erkölcs is erkölcstelen? Hogy a fiataloknak el kellett menekülni innen? (Hisz Ti sem vagytok itthon!) Kell ez nekem? Nekünk? MOST??? Ezekre kell tenni a hangsúlyt? El kell venni minden illúziót? Még azt is, ami már nincs is? De még kapaszkodnánk belé! Én a tavaszba jöttem, és havat kiabálnak. Szó szerint.
Aztáááááááááán… Felolvadt a jég. A rendező akarta így, vagy észrevétlenül győzedelmeskedett fölötte a darab? Ki tudja.(Magánügy.) Mindenesetre teret nyert az eredeti „SZERELMES HISTÓRIA”, beleolvadhattunk a Ligetbe, Csacsinszky végre észrevette a szűz Konzum hölgyet: „Olyan jó meleg vagy, mint a jégpályán egy kis kályha.”
Na, hát erről van szó, kérem!
Végre kinyílhatott Tóthmanci is – Balsai Mónika, úgy játszott velünk az érzelem húrjain, ahogy akart, Hédi –Szina Kinga is magára talált, a Virágárus – Janisch Éva is kapott virágot, minden jó, ha jó a vége, még akkor is, ha a mai nézőnek nem kell happy end-re átírni a befejezést. A nézőtéren szinte tapintható volt a kiszélesedett levegővétel, ahogy bevontak minket a humánumba, boldogságba, boldogtalanságba, édesen: „Édes, édes! Édes… olyan boldog vagyok.” Igen. Boldogok voltunk! A konflis-hinta végérvényesen ellágyította szívünket, s az est utolsó harmada lila ákác - sziromban rezgett.
Szerettük a szerelmeseket, szerettük az életet, szerettük múltunkat, s jelenünket, szerettük Őket és magunkat, szerettük a rendezőt, aki érzékeny bölcsességgel Maszlay Istvánnak adta az utolsó búcsú hangjait, kinek érett mélysége, bárányfelhőre emelt fel minket:
„Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj…”

„Páros csillag fenn az égen,
Fenn a Holdak közelében,
Nékem olyan nagyon tetsző,
Az a csillag, az a kettő.
Oda kötöm majd a hintám,
Ha beszáradt itt a tintám,
Onnan nézek ringva-rengve,
Onnan nézek csendesen le.
Onnan nézem ezt a Földet,
Ezt a kéket, ezt a zöldet,
Csoda csendben ringva –rengve,
Ázsiákon elmerengve.
Afrikákon, Ázsiákon,
Minden Polinéziákon,
Szép emlék lesz,
Régi álom,
Hogy itt jártam a Világon”

S úgy érzem, Szép Ernő is szerette, onnan fentről, mint mi is innen, (még) lentről.
(Végül is kár, hogy nem voltál velem.)

Vigyázzatok magatokra:
Máriáss Melinda (Édesanyád)

Győri Nemzeti Színház
Kisfaludy Terem
2009-01-13-17 óra
Lila Ákác


Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Hofi Best Of

X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu