Dátum: 2019. október 21. hétfő    Mai névnap(ok): Orsolya


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

„Én tündér akarok lenni…”
Ő volt Kamilla a „Liliomfi”-ban, felejthetetlen mint Majmunka a „Szindbád”-ban, Orbánné a „Macskajáték”-ban, Zsófi néni a „Fekete macská”-ban, máskor meg Bors néni és Bruckner Szilvia a gyerekeknek, de volt ő Iluska, Murzaveckaja, Csuri mama, Baradlayné, Násztya, majd Vaszilissza, és Miss Flora Wilder „A házasságszerző”-jében, sőt, Dulcinea Vészi Endre „Don Quijote utolsó kalandjá”-ban.
„Utolsó csepp véremmel is mindig a színházért éltem, alulról, vidéki színpadok ismeretlenségéből verekedtem fel magam odáig, ahol ma vagyok. Sohasem használtam fel segédeszközül azokat a módokat és lehetőségeket, amiket a szokás jóváhagyólag szentesített ezen a pályán. Egy segítőtársam volt csak: a tehetségem, amit az Úristen a születésemkor magammal adott” – nyilatkozza 1933-ban, pályája elején. „Mondják, láttak engem felvonulni valaha is, mondjuk egy autóelegancia-versenyen? Fogpaszta-görlként se mosolyogtam boldog-boldogtalanra a képeslapok hasábjairól. Dolgoztam és játszottam, mindenütt.”

1970 1943
 
Nagyvárad, Kolozsvár, Miskolc és Szeged után a Vígszínházhoz vezet útja, majd a Nemzetibe kerül. Állandó szerződés csak az államosítás után köti színházhoz, akkor sem önként. A nehéz években pedig a színpadról közvetített tematikus előadások szinte mindegyikében prüszköl, „hisztériázik”. Nem tud, nem akar azonosulni a rákényszeríttet szerepkörében, kínlódik, botrányt csinál a próbán, látszólag apró, és sokszor elhanyagolhatónak tűnő okból kifolyólag. Mindaddig így van, amíg meg nem találja a darab, és a szerep számára játszható, egyetlen vezérfonalát. Kevesen tudják, hogy milyen hihetetlenül nehezen vajúdik szerepeivel. Vitatkozó színész. Ingerülten harcol kollégával, rendezővel, íróval és igazgatóval egyaránt. Minden színpadon elhangzó mondat mögött az igazságot, a valóságot keresi. S addig nem nyugszik, míg ízekre nem szedi a figurát, így aztán lassan dolgozik. Külső szemlélőnek úgy tűnik, már-már akadályozza az összmunkát, amikor aztán egy kitűnő megoldásával ő lendíti előre az egész jelenetsort. Akkor megtörténik a csoda, és valósággal köré lehet építeni az előadás szilárd kőfalát. „… ha nem tudom magam beleélni egy figurába, nem játszom el, mert inkább nem játszom évekig, inkább felejtsenek el a nézők, minthogy akár csak egy kis szerepben is rossznak lássanak.”

Szép Ernő - Dayka Margit (1931)
 
„Gyalog, meg villamoson, autóbuszon járok. Taxin jóformán sohasem. Az utcán sokat tanulok, akarva-akaratlanul figyelem az embereket. Az utca humora, borzalma számomra mindig ellenállhatatlan lelki élmény volt. Szeretem az embereket. Jobban, mint régen, mert mindenkiben fölfedezem a szeretnivalót és megértem a rosszaság, a kellemetlenkedés rugóit. A szeretni tudás adottság. Azt hiszem, bennem évről évre fejlődik, gyarapodik ez az érzés. Öregkoromra nem lettem keserű, talán azért nem, mert ha valamit nem helyeslek, az ellen kézzel-lábbal tiltakozom, nem fojtom magamba a bosszús érzéseket.”

Különc módra tiszteli a színpadot. Valahogy úgy, ahogy a hívő az oltárt. Egyik régen halott színészkollégájáról, akit mind ez ideig a legtehetségesebbnek tart, felháborodottan meséli, hogy ez az ember képes volt kézmosás nélkül színpadra lépni. Szavából érezni, hogy ezt szentségsértésnek, engesztelhetetlen véteknek, bűnnek tartja. Különc. Aztán, amikor Kossuth-díjat kap, annak pénzjutalmát az utolsó fillérig szétosztja. Nem tűri, hogy környezetében olyan legyen, aki szűkölködik, amikor nála terített az asztal. Karitatív alkat, azokhoz, akik bajban vannak melegszívű és adakozó. Feletteseivel szemben azonban kíméletlenül igényes. Csak annak engedelmeskedik, akit mint embert is elismer. A világirodalom egyik klasszikus íróját például azért nem olvassa többet, mert úgy hallotta, hogy egy másik, nagy írónak, aki bajban volt, nem segített, amikor tehette volna.
Máskor meg arról beszél, hogy: „Nem bírok fennkölt lenni. Ezért a klasszikusokat inkább nem szeretem (...) A költészet számomra szent ügy és magánügy. Nem árulok pénzért verseket. Ezért gondolom, hogy dilettáns vagyok, ha akarják. Merthogy nem szeretem a magam gonoszságát, ha olyan szerepem van. Meg tudom csinálni, állítólag jó is, de utálom. Nemrég el akartak velem játszatni egy gyerekfilmben a sárkányt. Hogyisne! Én tündér akarok lenni, aki az emberek feje felett röpül, a gyerekeknek cukrot szór, a felnőtteknek pedig túrós rétest…”

Dayka Margit - Várkonyi Zoltán (1935)
 
Ez a tündér huszonegy esztendeje átlépett a láthatatlanná tevő tündérvilágba. Majdnem ötven mozifilmben (tegnap este sugározta a Duna TV a Liliomfit) és közel harminc tévéjátékban látható ma is, számtalan rádiójáték főszereplőjeként hallható az ismétlések során. Címlapfotók, riportok, interjúk tömkelege kísérte útját. Sokszor volt boldog, máskor meg szerelmes, olykor rosszkedvű, néha magányos. Lényének legszebb vonása mégis a szeretet. Ennek melegénél sütkérezni semmihez sem fogható.
Aki ismerhette, milyen ez a Dajka-szeretet, azért nem tudja felejteni, aki csupán filmeken, színpadi játékán keresztül találkozhatott vele, érezhette, átélhette a nagy színészek teremtőereje katarzisának nehezen szavakba önthető mélységét, legyen az egy bohókás néni, vagy egy klasszikus szerep.

Liliomfi: Dajka Margit - Krencsey Marianne
 
Személyes visszaemlékezés Dajka Margitról

Tizenegy-két esztendős fejjel éveken át bent lógtam a Magyar Televízió épületében, mint gyerekszereplő, a hatvanas évek vége felé. Az elhúzódó felvételek szünetében a tévé büféjében ücsörögtem egy-egy valamiféle, pohárba töltött üdítő mögött. Egy nap Margitka az asztalához invitált. Faggatott, mit keresek itt, és miért nem vagyok az iskolában, ahol a helyem lenne. Így esett a találkozásunk.
„Szóval, lógsz! Helyes, ha már ez így alakult, akkor gyere, kucorodj ide mellém, és ha tudsz olvasni, akkor vágjunk bele…” Végszavaztatott.
Többnyire szerepet tanult, és maga mellé ültetve időnként felőlem kérdezősködött, de annyira nem érdekelte az, amit én mondok, mint inkább a figyelmét terelte el a szerepről. Később kialakult a rend. Ahogy bejött a tévébüfébe, maga mellé intett. Ha épp nem látott, amikor bejött, elkiáltotta magát rekedtes hangján: „Öcsi, hol vagy? Na végre, kisapám, vigyázz a holmimra, mindjárt jövök… felvételem van.” El sem mertem mozdulni ilyenkor, pedig volt, hogy szólítottak felvételre, de halasztást kértem, mert „kulcsfeladatom van”, vigyázok Margitka holmijára. A legtermészetesebb volt, hogy ott a helyem mellette a büfé asztalnál, ha épp nem felvétel miatt kellett a stúdiók valamelyikében lennem.

Szindbád: Latinovits Zoltán - Dajka Margit
 
Olyan lett ő, mint egy igazi Nagyi. Néha zord volt, „miért ülsz ide, Öcsike, na tűnj innen, ezt a szemtelent…” – aztán egy idő múlva odatolt elém egy krémest a másik asztalra, ahová átültem mérgemben. „Szereted? Na, felvételem lesz, és tudod, ilyenkor ideges vagyok. Mire vársz, kérvényt nyújtsak be, egyél… vagy ennyire megharagudtál?” Volt, amikor ilyentájt én is megmakacsoltam magam, és büszkeségből, hogy velem ne beszéljenek így, juszt se ültem vissza hozzá, pedig hívott. Majd maga elé morogva felszedelődzködött, retikül, poharak, tányér, cigaretta, kabát, sál, öngyújtóhadsereg, szemüveg… „Beljebb csúszol, végre!”
Máskor recsegő harsánysággal röhögtünk ezen-azon, a büfébe betérő arcokon. Fel-felpillantva mormogott az orra alatt. „Ezt ismerem, olyan, mint egy karót nyelt menyét, nézd azt ott a húszassal a kezében, tiszta idegbeteg, azt hiszi, ő tojta a Kolumbusz tojását, valami tévés főmufti, egyszer bemutatták, na, ezt a ripacsot nézd meg, jár-kel mint japáni dísztyúk a baromfiudvarban, és ez a kalap… Öcsike, most ne röhögj, mert idefigyel. Nézd ezt a bárgyú ábrázatot, hogy lehet ilyen fizimiskával valaki színész…” Helyben rögtönzött becenevet adott a sorban állóknak: citrompofa, vizenyős szemű műlovarnő, kefefejű martalóc, sihederarcú bájgúnár. Nem tudom, mikor nézte őket meg, mert csak pillanatokra, ha felnézett az előtte lévő szövegkönyvből. „Erre tart, Öcsike? Jézusom, ez a keserűmandula-arcú, ez egy rendező. Munkát ad. Úgyhogy csönd. Szerinted hogy tud az ilyen bármit rendezni, ilyen lehangoló fejjel…” stb.

Macskajáték
 
Felolvastatta a szerepeit velem, majd mondogatta utánam különböző hangsúllyal, így, meg úgy… és közben tesztelt, hogy milyen képet vágok hozzá. Ha beleszóltam, hogy nem ez van a szövegben, leintett: „Lárifári, szöveg, az egy mankó, az számít, amit én mondok.” Büféből kaját hozott, sőt, volt, amikor pénzt kerestetett nekem – beprotezsált a Kibédi művész úrnál, hogy hozzak neki ezt-azt a közértből, amiért valamicske borravalót is adott. „Fizetett az a vén zsugori?” S természetesen úgy mondta mindezt, hogy Kibédi is hallja. „Kébbbzelje, Margitttka, kifvizetttem a gyereket! Sőt, borrrravalót is atttttam. Na, most mit szól hozzá, ilyen ez a vén zsugori.”
Aztán, amikor jött valaki az asztalához, akkor suttogott, hogy üljek át most máshová, majd szólít, ha kellek. „Menj most egy kicsit, Öcsike… megbeszélésem van ezzel a rovarfejűvel…” A Vencel Verácska volt például a „Síró Virágom”… Örökké pityergett akkoriban, mert beskatulyázták - amit én nem annyira értettem, hogy mi az -, és Margitka meg folyvást életet lehelt belé. Mindenkibe. Ha rossz napom volt, akkor belém is. Egyszer taxin hozatott tortát a Zserbóból, mert Öcsike el van kámpicsorodva… meg hát szombaton délig, vagy talán egyáltalán nem volt nyitva a tévé büféje akkoriban, nem tudom már…

 
Volt, amikor hatalmas asztaltársaság verbuválódott ismert színészekkel, akkoriban főképp Latinovits és Ő – mint a két mozgatórugó – köré, és hatalmasakat és harsányan kacagott, vagy inkább fel-felröhögött csattanón. Kezével kavart ilyenkor hátra nekem, hogy ez most nem az a hely, ahová leülhetek mellé, vagy mögé… máskor meg épp ő tuszkolt be a társaságba maga mellé. „Ő az én kis titkárom. Titkár úr, hozatna nekem egy kávét, tudja, ahogy szoktuk…” (Unicummal, ha nincs, jó lesz a konyak is, de azt külön pohárba!) Máskor meg, amikor egyedül volt, átszólt az asztalomhoz, „Ma nekem van rossz napom… kvittek vagyunk, Öcsike. Maradj a fenekeden, most senkit se akarok látni.” Akkor engesztelésül feketekávét vittem neki, amit gyakran hörpölt. Sőt, bélelve. Külön kihangsúlyozta, amikor bélelt kávét kért. Unicum, vagy épp hubertus landolt ilyenkor a fekete löttyben. Letettem az asztalára, és elosontam. Délig ott lébecolt, nekem meg hol felvételem volt, hol akármi… szóval, nem voltam a büfében. Aztán belopódzott az ötös stúdióba, ahol valami asztalnál rajzoltam, ahogy a próba szerint kellett; odaosont mögém, nyomott egy puszit a búbomra, és suttogta: „Na megyek. Holnap vagy?”

Nekem ő maradt a Nagyi. Néztem szinte minden szerepében a tévében, filmeken, de nem mint színészt, hanem: a Nagyi milyen klassz most is... Én éltem az életem, ő is. Elsodródtunk egymástól. Aztán Margitka és vér szerinti nagyanyám halála között nem sok időkülönbség lett. Azóta nem nagyon tudok róla beszélni, csak suta dadogás minden. Odáztam, ameddig csak lehet a róla szóló „szócikket is” a Színészkönyvtárban (most is készül még). Majd valaki más… rá sokkal méltóbbak vannak a sorban előttem. Aztán egy nap rádöbbentem, a Nagyi nemsokára százesztendős lenne...
Átvettem az életét, elolvastam sok mindent róla, számtalan riportját. És rá kellett jöjjek, nem csapott be soha, pont úgy élt, mint ahogy én is láthattam, egy darabig. Bőgve konstatálom ezt így sok évvel azután… Nincs kibúvó, a Nagyi százéves lenne. Ki emlékezzen rá, ha nem én, és most… Köszönöm a sorsnak, hogy ezt a lehetőséget megkaptam: hogy futó, múló, pillanatnyi epizodistája lehettem dolgos, gyötrődő, de szeretetteli hétköznapjainak.

A varázsló, a tündérke ma lenne 100 éves.

[Takács István ]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu