Dátum: 2019. szeptember 22. vasárnap    Mai névnap(ok): Móric, Ottó


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

GRECSÓ KRISZTIÁN: Szigligeti napló 2002

augusztus 27., kedd,
az első nap

(a napló fedele) Izzítok: nem lehetek elég fürge. Izzítok, nincs az az Isten, hogy ne legyek lemaradásban, késésben; bánatos kullogás lesz ez a naplónak szánt vágta, szomorúak és megtépázottak lesznek a mondatok, mint Balatonodoricsnál (Ficsku Pali után szabadon) az elninjó gyötörte part.

Izzítok, ahogy Szilasi tanáruram, mesterem írta volt legendás, már többször is emlegetett naplójában: laptop elő, szorongós mégis édeskés pakolászás, az előkészület teátrális mozdulatai, a szendvicsek, szőlő, csokoládé, hamutál arrébb: félre, de tüstént, hatodik év után először le kívánok írni egy mondatot a JAK-táborban. Az izzítás, bár szeretném gördülékenyen és korszerűen elővezetni, döcögős lesz és körülményes, nincs az asztalkorcban konnektor, csak balról, kilóméterekre az egyik ágy mögött. Az Omega márkájú írógép kárörvendően és kajánul feketéllik a sarokban, mintha azt mondaná, én az ujjbegyeid érintésétől is életre kelek, apukám, nem kell a menőzés azzal a háromnyolcvanhatos asztali turmixgéppel. Szóval csak izzítanék. Az első akadály máris előttem tornyosul, hosszabító után kajtatni holtbiztos lebukás, nevetséges és megalázó kikürtölése titkos küldetésemnek, nullanullanullás ügynök; Grecsó a hunyó, bazzeg, ingyen nyaralunk. Erőt vesz rajtam a kétely és a kishitűség. Mily csodás is volt színtiszta nyugalommal átkortyolgatni eddig az esős augusztus végeket, míg a folyamatosan cserélődő mindig mások körmöltek, idegeskedtek, bujkáltak, tiszteletbeli JAK-taggá avatták a Trabantomat, és nem kis energiával alibiket gyártottak távolmaradásukra, föltűnő érdeklődésükre, figyelmükre vagy józanságukra. Most meg nincsen egy lyuk, amit be lehetne tömni. Beavatott bizalmasom és szobatársam, Elek Tibor, akit - ha ezt befejezem - meghívok egy sörre, mert a bejelentkezési lapon észrevettem, hogy ma van a születésnapja, konstruktív ötlettel áll elő, rángassuk arrébb az asztalt, menni fog, semmi kétség, és akkor minden rendben lesz, javulni fognak a közállapotok. Rövidre rá, mikor kiderül, hogy némi szobarendezés után tényleg beizzítható a gép, azt is kitalálja, miféle ritmust kopog majd az ajtón, ha rátapad valaki, ha vele akar tartani egy kutakodó, intoleráns féreg, intim terembe akar gázolni valami kíváncsi állat, egyszerűen csak úgy be akar jönni (menni) egy idegen szobába, hogy lebuktasson, kikészítsen, tönkre tegyen, szóval akkor tititá, és innen már tudni fogom, hogy lehet a leplet (fátylat) dobni a gépre, és ujjaimat tördelni, mint aki megzavartak onanizálás közben, szevasztok mindnyájan, de régen láttalak titeket.
Tényleg egy kicsit ügynökös ez a naplóírás, háromper akárhányas vagyok, most érzem csak, zsarolás, feszültség, szervezés, no és..., de ezt inkább hagyom, mert még ha nem lenne sekélyes, akkor sincsen értelme. Izzítok, elő a géppel, nyitom a fedelet, mert a mondatok már tülekednek, sírnak és zakatolnak a fejemben, nyitom az idei napló fedelét, izzítok, ez nem tréfa dolog, föl, mondom föl; cibálom, pontosabban cibálnám, de semmi, már ugyan mikor akarna eltörni, kettérepedni, szétzülleni a laptop, ha nem most, ilyet még az életemben nem láttam: be lehet pillantani oldalról a monitorba, a zsinórok meg a kedves kvarckristályok közé, akik szorgalmas munkával fölépítik a monitoron a mondatot, és akik szaladgálnak, fogócskáznak, s kuncognak, ha szépen ível a szöveg, ha van ritmusa a pötyögésnek. Ha van. És ha a kedves kvarckristályok méltóztatnak benne maradni a monitorban és szolgálni a köz érdekét. Izzítok, ahogy Szilasi barátom írta volt. Mentés, ég a ház. El lehet nevezni a fájlt, mondjuk, naplo.doc-nak.

(a híres famalac)

Jánossy Lajos azt állítja, hogy magával hozta híres famalacát, amit tavalyelőtt vezetett be a szigligeti létbe, és amire igen sokatmondóan az van írva, baj van. Nem baj, hogy hozta, csak vegye is elő. Tartsa föl, vigye körbe, ez a JAK-tábor véres kardja, baj van, emlékeztessen mindenkit valami olyasmiről, amit egyébként is tud. A buddhista szerzetesek évekig készítik virágsziromból képeiket, amit aztán egy mozdulattal félresöpörnek, így emlékeztetik magukat a lét múlandóságára; a lét múlandóságát pedig nem lehet elfelejteni, és lám, mégsem árt fölidézni újra és újra...

Hogy az Esterházy kastélyban rendezett Esterházy-szextett pluszból baj lesz, azt is tudja mindenki, de azért nem árt rá emlékeztetni magunkat, és arra sem, hogy talán nem, nem kéne fiúk és lányok arról beszélni, amiről a klasszikus szerint, ugye, nem lehet, a fiúk és lányok mégis nekilátnak, a legőszintébben sajnálom a program védőit: Farkas Zsolt, Kiss Noémi, Marno, Németh Gábor, Péterfy, Szilágyi Zsófi, a nyelv most, be kell ismernünk, egy rozzant akol;
a barna betű építi a szöveget, mondja valaki, Esterházy Mátyás épphogy elbambul, hatodik perc, Scholes hosszan szökteti Van Nistelrooyt, bal alsó sarok, be is van szopva az egyenlítő gól, össze van mosva erkölcs és esztétika, állítja elöl egy másik hang, az Old Trafford közönsége tombol, talán nem ártana, ha itt lenne maga EP, hosszabbításra áll a meccs, mondja Hajdú B. a hatodik percben, a barna betű fűrészpor, csak a reakciók lehetnek relevánsak, közli elöl egy hang, Beckham beível egy kiflit, tizenötödik perc, lélekemlő látvány egy ágyékáról megfeledkezett sorfal, kettő null, fölvetődik a Tar-problematika, hogy fektetve van-e, volt-e a létező, vagy nem létező mű; ha beszerveznek a hármas főcsoportba, akkor sem tudom megmondani, ki varja be a harmadikat, ezer szomorú Zetés sóhajt, tagjaik fáradtak a manchasteri városnézés után, de kár volt megnyerni azt a jegyet; Deák Botond átveszi a szót és mond valami a Javított kiadás ürügyén arról, hogy milyen, amikor a buszon elkapja az ellenőr a potyázót, Ilicset leszállítja egy fekete rövidnadrágos ellenőr, tíz emberrel játszik tovább a Zete; öt az a hat, szólok hátra, les volt, elkezdődik a grófozás, nem tudom, ki írja a másik naplót, de érzem a hátamon a tekintetét, hogy jelentéseit fogalmazza éppen rólunk, rólatok, egy kis barnabetű, valamennyi Tata/Szigliget napló fölülíródik visszafelé, amit Darvasitól idézek az lesz barna, de amit nem onnan, az is az lesz, nem tudom ki a másik naplóíró, de barna betű, és jobb lesz, ha megjegyzi magának, Koplárovics be sem lesz akkor mostmár állítva, hogy hiába hiszi magáról, kiválasztott, naplóíró, ő egy senki, ő a JAK első spiclije.

(Szállj el, Csuhai)

Az Öreg-szem megújult, a Széchenyi-terv égisze alatt abszolváltak egy zenegépet, nem baj, végül is nem baj, hagy csordogáljon ott is az idő, mint buzgárokon át a Duna. A masina tövében üldögélek a Csuhai-Gács házaspárossal, akik amint tehetik meggyanúsítanak, hogy én írom a naplót, biztosak a dolgukban, munkál bennük a tapasztalat, nem tiltakozom, elég gyanús vagyok már így is. Tűrök, tűrök, egészen addig, míg Csuhai Pisti rá nem szabadul a zenegépre, Máté Péter, Republic, Roxette, száz forintért hármat lehet kívánni, mint az aranyhaltól, és Pista kíván, aztán odasomfordál egyenként az asztalokhoz, és elhinti, hogy a következő dalt én kértem, hallgassák csak, mi az. A Szállj el, Kismadár mindenki régi kedvence, Ficsku Pali az édesanyámat szólítja és egyéb följebbmenőimet emlegeti, de aztán belefeledkezik a slágerbe. Mozgása a hordóaraszolásra emlékeztet, ahogy a fenekére állított hordóval araszolgatnak a pincében; izmos, bájosan formátlan alakja eltakarja a felajzott közönség elől Nagygabit.
A második refrénnél valaki rájön, hogy a Szállj el, Nagygabi sokkal többet mond, mitöbb a Szállj el, Csuhai bizonyosan hermeneutikai rejtély, amellett, hogy remekül hangzik, tényleg nem is szólva a Szállj el, Ficskupál című megaslágerről. Nem hiába, a Republic énekese, bizonyos lábbeli, annak idején költőnek indult.

augusztus 28., szerda, 2. nap

(tépet szárnyú Kupidó)

Elek Tibinek semmi se szent. Ordítva telefonál hajnali fél tizenegykor, nem elég, hogy bizonyosan lemaradtam a reggeliről, legjobb esetben egy kávét és egy teát tudok kisírni magamnak, még galád módon föl is ver. Nem a Bárka szerkesztősége ez Tibikém, hogy csak úgy talpra! A délelőtti program az irodalmi sikerek, Károlyi Csaba már javában beszél, mire beérek; legalább nem vagyok gyanús a pedantériámmal, gondolom. Az irodalmi siker testét jómagam egy kék, tépett szárnyú Kupidónak képzelem, természetesen vak, mint egy bánya ló, és csak úgy lövöldözi a nyilait bele a nagy magyar íróvilágba, aztán akit hónaljban megsebez, annak a könyvét lehet kapni a Tescoban is, a többieké meg kizárólag Írók boltjában föllelhető; dögöljön meg mindenki az Ezer író országában. Károlyi Csaba képe azért kicsit árnyaltabb a kérdésről, tényleg izgalmas összevetés az Esterházy-Nádas fogadtatás kérdése, az idei könyvhét nagy dobásaiból a Milota és a Rakovszky regény fogyásának ügyei, az író és a média, eseteink az RTL-Klubbal. Egyszerű, követhető és érdekes. Molnár Gábor Tamás elméleti közelítését viszont csak az első tételig bírom, hogy akkor forintban is van a könyv, a piac, ugye, az van, és akkor hány darab izé, hamburger, kiló cukor, akármi egy Márton regény. Eszembe jut az a rendszerváltás utáni Radnóti-JA-Ady kötet, aminek a fülszövegében könyörögnek az olvasónak, hogy vegye meg ezt a mindössze két hamburger árába kerülő kötetet. Kifordulok az ajtón, irány a gálya: napló. Mire visszaérek, sajnos már Gács Anna is befejezi előadását, amit a Vámos életműről tartott, kár.

(egyedi felni)

Jó a víz, csodával határos módon ki lehet fáradni a partra fürödni, merthogy, bár ezt eddig még egyszer sem élvezhettük, Szigliget egy Balaton parti falu, én ezt már tulajdonképpen el is felejtettem, JAK-táborban utoljára Tatán fürödtem a csónakázó tóban, ahol igazán jót természetesen se csónakázni, se fürödni nem lehetett. Mikorra visszaérek a Csuhai-Gács házaspáros már készülődik, 120-as versenyskodájuk motorja bőg és izzik. Amiért a Trabantom meg lett énekelve, mondja Pista, írjam meg az ő Skodáját, szemtelen magabiztossággal blöfföl, tökéletesen biztos benne, hogy én írom a naplót.
Ennyit azért, mondja, ők is megérdemelnek, aztán megmutatja, hogy néz ki a Skoda egykori kereke, amin defekt után még nyolc azaz nyolc kilométert tettek meg, mert olyan gyalázatosan hangos volt a motor, bizonyos vezérmű-lánc probléma (ismerjük, ismerjük a kérdést, mi öregautósok...), hogy nem vették észre az ütemesen csapkodó belsőt. Legkevesebb azt mondani, egyedi lett a felni. A cafatokká szakadt gumi nyilvánvalóan JAK-ereklye, megható látvány.

(nehéz ízek és szagok)

Tibivel kitesszük a magunkkal hozott Bárkát, lehet tudatosítani magunkban, drága JAK-tagok, hogy az utóbbi évek legjobban fejlődő folyóiratáról van szó, ugye.
Jön az este, pilleszárnyon, de elefánt lábakkal, kacsázva mégis józanul, folytatódik a piac és siker téma, körbeköpködjük, mint egy kerti budit, a pikádó kegyetlen lándzsáival próbáljuk belőni, mitől, miért, kinek, hová. Közvetlenül a terasz melletti szobában lakom, állítólag ez az a zug, ahová az ablakon át bekapaszkodott egyszer Zelk Zoltán, és galádul belegépelt egy Nemes Nagy Ágnes kéziratba: meztelen lelkű, durva pornográfia szakította meg a szöveg érzékeny testét. Nem is tudom, tulajdonképpen nem bánnám, ha valaki bemászna megint, és verné egy bekezdésig a klaviatúrát, izgatott tomporokat, feszülő altesteket rajzolna meg, éltes férfiakat, és süldő lányokat, akik nem bírnak a vággyal, és a legendásan gyönyörű Esterházy-kertben egymásnak esnek, lucskosak, ügyetlenek és remeg a kezük, miközben egymással versengve megpróbálják helyére illeszteni, a párnázott barlang mélységébe küldeni vesszőt, szóval írna valaki valami érdemesről, mert szóljon erről az estéről, akinek hat anyja van, és a pokolban áztatták a lelkét... De állj! Jellemezzen a továbbiakban bennünket a nyugodt tárgyiasság, a fegyelem és a pontosság. Az estet, köpködés (szó szerint), leckéztetés, egyéb nehéz ízek és szagok jellemzik. Mennyit olvas egy magyar újságíró, mennyit olvas egy magyar író, mennyit olvas egy magyar JAK-tag, mennyit olvasnak a magyar menyétek, és az Európában már csak itt költő magyar túzokok. Mennyit olvas az, akire most gondolok, és annak az anyja mennyit. Én igazán nem tudom, hogy miért hajlik, ível, fordult át ez a tábor helyenként úgy igazából vércikibe, miért van az, hogy pont abban az évben körmölgetek én naplót, mikor nem tud zöldágra vergődni szegény Hites Sándor a beszélgetőpartnereivel. Miért nem világos, hogy kinek kell kiülnie a közönség elé, mert akinek nem kell, az ne üljön, de ha már kiült, akkor mentsük, ami menthető, szóljanak hozzá is.

De tulajdonképpen ez idáig semmi, vákuum, fölszínes fanyalgás, nem is érdekes igazából.
Igazán megdöbbentő élményt Rácz Zsuzsa és az Édesvíz kiadó nyilvános erkélyjelenete nyújt, cukros vallomások, kacér összekacsintás, egymásért remegő gyomor, arcpír, szempilla vibrálás, a boldogságtól nevetően gurgulázó hang. Az eleinte visszataszító álszerénységben tetszelgő, a végére kedvesen őszinte Rácz Zsuzsát megsajnálom, ahogy mondani szokás, ingoványos talajra téved, és nem tud kihátrálni, könyve az Édesvíz Rómeója által szerelmük közös gyümölcsének kiáltatik ki, mitöbb a kiadó már nem csak a szerelmes ifjú, de már maga az erkély is, a féltékeny, agresszív, szánalomra méltó apa.
Azért, hogy ne csak a rosszról szóljak mindig, a Vámos-Závada dialógusban fölsejlő finom humor és elegancia, fogáskeresés és tapogatózás, megengedés és tapasztalat kivételesen szórakoztató, elegáns, intelligens és tanulságos.

(az Elvira egy létező női név)

Az este második felében, ahol Kepes András Könyv-jelző című sorozata van terítéken, érintve vagyok, Kepes, Lévai Balázs, Harcos és én vagyunk a csapat, Nagy Gabi a moderátor. Nem tudom, ki a másik naplóíró, de erről írjon ő, bántson, ha akar, nem haragszom, nem vagyok érzékeny, mert a magyar író nem érzékeny, bírja a kritikát, baráti viszonyt épít ki a sok másik magyar íróval, részemről legyen elég annyi, hogy akárki a másik naplóíró, ha most itt lehúzza, meggyalázza, földbe tapossa nekem, nem olvasok tovább, kiiratkozom, hulljon az ilyen miatt a férgese. Az éjszaka folyamán megjött Király Levi és Karafiáth Orsi, nagy az öröm, bár Orsi egész este artikulálatlanul üvölt az Öreg-szemben, kár. Farkas Zsolt arról beszél nekem, hogy benne belül van egy apró műszer, ami mindig megmondja, hogy mi igaz, és mi nem, a bármilyen kijelentés igazságértékét meg tudja állapítani, a hamisságnál egyszerűen szirénázni kezd egy apró gép belül, és ez a hasznosnak mondható tudás élete egyik első nagy töréséhez kapcsolható, mikor is a kis Zsolti először kapta tévedésen az apját, mikor is a kis Zsolti arról vitatkozott a bátyjával, létezik-e olyan női név, hogy Elvira (“olyan név, hogy Attila, nincsen”), s mivel nem tudtak dűlőre jutni, nehéz egy abszolút kijelentésről meggyőzni a másikat, döntőbírónak hívták az édesapjukat... No, Zsoltikám, akkor mostan azt mondom, egyre fáradtabb és nyúzottabb vagyok, Tibi és a teljes békés megyei szekció Kiss Laci és Balogh Tomi, mitöbb Harcos barátom is elmennek holnap reggel haza. Én is röpülnék, mert kurva nehezen bírom a magamfajtát. Igaz ez, vagy hamis?

augusztus 29., csütörtök, a harmadik nap

(lazuló fegyelem)

Elek Tibi még büszke is arra, hogy ő korán kell. Hogy mászkál, csukja, nyitja az ajtót, és beszél hozzám, mikor látványosan alszom. Amikor minden kétely nélkül eldönthető, hogy nem vagyok ébren. Még egyszer mondanám: amikor pihenek. A kávé és a tea ma már sokkal könnyebben megy, sőt maradt egy kis dzsem is. A Hans Peter Bleuellel folytatott beszélgetés azonban teljes egészében kimarad. Hiába, minden szempontból lazul a fegyelem.

Ebéd után lefekszem aludni, az alvás édes, de kiszolgáltat és megaláz. Egy naplóíró ne aludjon, mert rögtön meggyalázzák, mikor a földön fekszik, még akkor is belerúgnak. Rám szabadul egy csapat, Karafiáth nagymesternővel az élen, Deák Boti, a még hozzám képest is szemtelenül fiatal Teslár kolléga, Szerbhorváth Gyuri és Németh Gábor, terrorizálnak, és nem elég ez, mármint hogy alaptalanul gyanúsítgatnak, még a frizurám is megrovásban részesül. Mitől, pontosabban milyen szerek hatására ágaskodik elöl a hajam. Utoljára akkor éreztem ilyen kényelmesen magam, mikor Kovács András Ferencné egy vacsorán a teljes Látó és Bárka szerkesztőség jelenlétében tokafogyasztó gyakorlatokat javasolt és mutatott is be számomra. Éppen akkor, mikor megérkezett a tejszínes pacalcsorba. Szóval mitől kémleli Isten szent egét fejemen a frufru. Nem tom, de tág a kontextus és nehezen szűkül. Beszélgetésünk alatt egyébként előkerül valamennyi nagy és klasszikus téma: a Hitgyüli, a Dolly Roll, a tehenek és tyúkok, az Elektrik Bugi Kommandó. Irodalomról, hess picsába, szó sem esik.

(alkotássá züllik)

Marno és Háy jönnek, aztán meg mennek. Befut, kilő. Tömít, kipufog. Akár egy nyári zápor, egy heveny hascsikarás, elmúlnak a táborból. Pedig igen sokan keresik őket, én is, kérdések záporoznának hozzájuk az Öreg-szemben, a Marno és a nyelv témakörben többen is szeretnének komolyan elmerülni, kételyt oszlatni, magyarázatot kérni, de a Marno-Háy duó az est után elpárolog. Pedig a Marno portré az eddigi legjobb program, mindamellett, hogy nem lázad a vér a testben, itt hangzik el a tábor legeredetibb mondata, miszerint érdemes figyelni, ahogy a valóság, a megannyi szirszar élet-tény alkotássá züllik. Szép, mint Krúdy híres mondata, hogy hajnalban megy egy vonat Pestre".
Végletek között hallgatom a beszélgetést, amiben Háy majdnem olyan fontos bója, kilométerkő, utcasarok, mint maga Marno, végletek között vergődöm, időnként kimegy belőlem az áram, és akkor csak a szájmozgást tudom követni, aztán meg annyira rákapcsolnak a diskurzusra, annyira a gyomromba kúszik le Marno őszintesége, mintha én magam készülnék egy a létezés legapróbb szeleteit átfogó vallomásra, mintha jómagam akarnám az élet tényeinek legpindurkább értékeit jelekkel ellátni, megtalálva ehhez a nyelvet, ami meg ezeket a jeleket látja el jelekkel, hogy végül valahol, egy másik élet másik személyében megtaláljam mindehhez a jelentést is.

(költőnk és kora)

Igazi-e az a Költőnk és kora kézirat, amelyik az udvari bejártnál lóg a falon? Azt mondja Szilágyi Zsófi, hogy Harcos kolléga is mindig ezzel nyaggatja, aztán álldogál, toporog, tétlenkedik előtte, tördeli az ujjait a húszadik szemlélésre is kérkedően eredetinek tűnő kézirat előtt, és ahogy én is, ő is arra jut, hogy milyen becsületes is a magyar író, meg a magyar JAK-tag, mert az ottan, ha eredeti, az már magában is szép, de az úgy egészében még szebb, hogy ott is maradt. Még. Nagyon tűnődöm ugyanis, hogy bearaszoljak-e vele a szobámba, és letegyem a rádió mellé, aminek a hangerő gombjához fölragasztottak egy föliratot, miszerint "halkan". Akkor aztán bátran kicserélhetném ezt az illedelmes és bájosan egyszerű fölszólítást lassan, tünődvére. Az én fantáziám kevés hozzá, hogy elképzeljem, milyen balhé lenne belőle, ha kifeszíteném azt a filológiai kéjzuhatagot a keretéből. Csak azt tudom, hogy mikor átnyergeltünk ide Tatáról, mert a KISZ-tábor étkezdéjében alumínium tálcán osztották a lecsót, akkor már az első nehéz nap éjszakája után pityergős hangon telefonált Pestre a portás néni. Hogy mikor mennek már ezek innen haza. Hiába no, asszimilálódni nehéz.

(arany pálma)

A fiatal filmesek szerencsére sokkal jobban dolgoznak, mint beszélnek; ez vitathatatlanul a jobbik eset: Kepes is ezzel próbálta vigasztalni a fiatal írókat. Mispál Attila maga is érzi, hogy lyukasak a kérdések, mint falusi kútnál a vödör, mentegetőzik, hogy nem olyan buta fölvetés az, mint amennyire látszik. De, sajnos olyan buta. A legkisebb film a legnagyobb magyarról elsöprő sikerrel mutatkozik be, csak Tóth Kriszta kisfia értetlenkedik, ő pillanatnyi hangulatának megfelelően parancsszavakban utasítja megrettent és elcsigázott édesanyját: ne nevess!, gyere ki!, minek nézed ezt?.

Hová is illan, gondolkodom közben, belőlünk ez az éltető őszinteség?
A film valóban remek, az Eperjes-retorikával szembe állított "Széchenyi nem volt ilyen bolond" mondat klasszikusnak tekinthető. Mészáros Péter szagos őszinteséggel gyalázza le a JAK csóró szerelését, vetítés közben is ágál, nem ilyen ez, hanem olyan. Az Eső után sikerére valamennyien büszkék vagyunk, mégha a Kati, vagy az Irén, nem is tudom már, egy árnyalatnyit hitelesebben is eltakarhatott volna a kerójával, ha már az egész opusz uszkve három perc.

(szerelmi lózat)

Karafiáth művésznőnek estére kellve beolvasok, elég a kommandóból, izgalmas ez a három napja feszegetett téma, de Ágoston kocsija alá vetem magam, ha kristálytisztának a legjobb indulattal sem mondható hangján még egyszer elnyikorogja a Szerelmi lózat című slágerüket. Aztán hamar megbánom, egy: mert a mesternő gyalázni kezd, kettő: mert rájövök az ő keserédes hamisa mindig más és más, ezáltal mondhatni izgalmas, hiszen még egyszer sem hallottam két egymással legalább köszönőviszonyban lévő dallamverziót.

Beszédes Pista, Pressburger Csaba és a zETNA szakasz egész éjjel úgy mosolyognak, mintha már elfelejtettem volna, hogy Tolnai Ottó teraszán Nagy Bogival, Mikola Gyöngyikével és az egész Jelenkoros csapattal karöltve engem tettek meg bohócnak, és elhitették velem, hogy a határon ki fognak készíteni, nekem vámügyileg lőttek, annyi, zéró vagyok, börtöntöltelék, aztán mikor teljesen berosáltam, jószándékuk kifejezve, a palicsi tó partján egy szállodában, egy ablaknyi Tito kép alatt hajlandóak voltak velem meginni az egyébként ajándékba szánt Finnlandiámat. Csak úgy segítségből, ha már ekkora a baj.
Az első Tatanapló úgy született, mondja Németh Gábor, hogy egy JAK-tábor végi fölolvasásra készülve úgy döntöttek Garaczi Lacival, hogy meglepik a jó JAK-népet. Ez lett olyan jó ötlet, hogy most sok év múlva még ezt is el kell viselnetek. Mindenki issza a másik levét.

negyedik nap, augusztus 30., péntek

(bifidusz eszenzisz)

[Már csak kettőt kell aludni és röpülök haza, szerelmem, kitartás!]
A reggeli kávé és tea kimarad, begyógyult szemekkel éppen beérek az ebédre, ami most nem annyira jó a másnapos gyomornak. Andrassew Iván megosztja velem az évtized szociográfia projectjét. Elutaznánk mondjuk Mátészalkára, vagy Mártélyra, esetleg Jászalsószentgyörgyre, betennénk magunkat egy kocsmába, és csak úgy óvatosan, mint egy surranó macska, kiszivárogtatnánk, hogy mi vagyunk az újságírók legjava, és jöttünk a nem is tudom, milyen Newstól, de legalábbis a Csók és könny nagykövetei vagyunk. Előbb-utóbb úgy is akadna egy kíváncsi töltelék, és nekiállna faggatózni, hogy de aztán miért. Erre némi zaklatott hezitálás után rávágnánk, hogy tudják azt maguk nagyon jól. És hát tudnák azok, nagyon jól.

Ebéd után izzítom a gépet, aminek persze nem merem lecsukni a fedelét, nehogy elhagyjanak, megcsaljanak a kvarckristályok, ráadásul még van egy nap, ugye. A technika agyonnyomja a metaforikus olvasatot: szó szerint nyitva a napló szelencéje. Már éppen írnám be, hogy win, mer' ebbe a háromnyolcvanhatos állólámpába be kell, mikor utánozhatatlan hangján felbőg Király Levi telefonja. Barta Sylvia, még egyszer mondanám: Barta Sylvia az, hogy nem ment át e-mailen az interjú, mondom neki, az baj, értem én, és ijedtségemben el is felejtem megkérdezni, hogy mi is az a bifidusz eszenzisz.

(a JAK- mikrója)

Egy közgyűlés átlagos izgalmi szintje egy ékszerteknős és egy levelitetű nemi életének izgalmi értéke közötti ampitúdóban mérhető, Menyhért Anna kitartása és türelme üdvös, szavazunk, mint a gép. Deák Boti zseniális javaslattal áll elő, fizessenek be némi plusz tagdíjat a tisztelt tagok, mert aki focizik, az nem tudja időben megenni a vacsorát, hát kellene egy mikró, már nem azért, hogy mindig a luxus, de dermedt rizseshússal a hasában nincs az a parkett ördöge, aki szívesen megmozdulna az Öreg-szemben. Az elnök egyetért: Botié a misszió.

(az identitásrúl)

Németh Zoli meséli éjjel az Öreg-szemben, hogy a Bárka-díj átadása után vallatóra fogta Csabán a Szlovák étterem pincéreit, tud-e ottan valaki, dobre vécser, tótul. Erre nagyon néztek a Szlovák Kultúra házában, hogy milyen igényei vannak a kedves vendégnek, osztán mi nem kéne még, jön a sztrapacska inkább, evés közben úgysem illik diskurálni. Aztán nagy-nagy erőfeszítéssel előrángattak egy megrettent, remegő lábú, a langyos levessel sírva visszatámolygó fiatalembert. Hogy ne ez itten, dobri gyeny, tud. Nem akart ő galibát, mondta Zoli, csakhogy meg akarta adni ennek a soknyelvű, toleráns megyének, ami neki jár, és mivel ő felvidéki magyar, és beszéli a szóban forgó nyelvet, hát üsse kavics, rendelne tótul. A honvágytól hasfájós pincérfiúnak erre fölcsillant a szeme, dehát, testvér, hebegte, onnan jönni én is, azért beszélni szlovák. Závadának mondom ezt, hogy apám, hát ezért híílak haza, az egyetlen szlovák pincér felvidéki magyar, már nem azért, de egy beépített ember hozza ottan neked a mákos gubát, dobre vécser, te meg még meg is mézezed. Semmi megrettenést nem látok a szemében, két hét múlva nősül, az ilyennek minden mindegy.

Tulajdonképpen az egész este belegabalyodik identitásba, Szilágyi István Szirák azon kérdésére, hogy milyen érzés, mikor a vonat megérkezik mondjuk Kürtös állomásra, és onnan Békéscsaba érintésével átjajongja a szerelvény az egész Alföldet, rögtön kifejti, hogy egyetlen magyar irodalom van, és passz. Egy, mint az Isten; igaz. De azért azzal a kijelentéssel, miszerint a bűnös onnan ismerszik meg, hogy tagad, ha nem muszáj, nem értenék egyet. És azzal sem, hogy a Partiumban vagy Erdélyben élni és “nem számítani” egy és ugyanaz. Az est különben feszes és szórakoztató, Szilágyi István hamar föloldódik, és műhelytitkok garmadát tárja elénk, kirajzolódik a referenciális hiba poétikája, és a tizenhatodik századi magyar nyelv territóriuma. A jog logikája és nyelve fejezet, és a mészölyi párhuzamok kifejezetten izgalmasak és tanulságosak.

Még mindig nem tudom, ki a másik naplóíró, bezzeg engem mindenki gyanúsít. Fene azt a makacs lelketeket, hát hányszor mondjam még, hogy alszom délután? Aztán most miattam megy tönkre a JAK. Aki kitalál, ingyen nyaral. A szakácsnénin és Bárdos Deák kutyáján kívül nincsen senki, aki ne talált volna még ki. Nem tudok meggyőző lenni, vagy mi? Mondom, hogy nem; akkor mit kell már akadékoskodni, kötözködni, miegyebek? Miért igen, mikor nem? Tulajdonképpen lehet, hogy mégis igaza van Szilágyi Istvánnak, aki tagad, az bűnös, és visszafelé. Azazelt, a bűnbakot kikergetik a szigligeti pusztába, az Aranypatkóig meg se álljon. Jövőre írjon naplót a csöcsös szökőkút, a fizetőpincér, a zenegép, a rezsó, vagy azok a cigányzenészek, aki egész éjjel valami Gézát kerestek az Öreg-szem közönségének rendezett soraiban. Mindenki tagadott. Lehet, hogy Géza is én vagyok?

Uccsó nap, augusztus 31., szombat

(ami tegnap volt)

Az ebédre épphogy beérek project remekül működik, beállt a biológiai óra, a hajnal négy és negyed egy közötti időszak törölve. Delete. Át is folyhatok a fikcióba, például mindjárt azt írom, ami tegnap volt, nem csúztatás ez, hanem általam konstruált aktuális világ, saját törvényei vannak, Szerbhorváth például folyton azzal nyaggat, hogyha nem írom bele a naplóba, akkor ő nem létezik. Kezdem élvezni, élet-halál ura vagyok. Szerbhorváth Gyurit fölvették udvarosnak az alkotóházba, sámliról nyírja a sövényt, mert olyan flancos ez a park, hogy nem jó, ha tökig ér, mint Kishegyesen a piszkebokor. Mondom, az van, amit akarok.
Mivel a délelőtt nem létezik (egyszerűen kiírom a napból), a felvidéki csapat bemutatkozásáról lemaradok. Lám, máris ellentmondásba keveredtem, nem lehetek annyira tuti, úgy látszik, ha nem kapcsolom be a készüléket, akkor is megy az adás. Szivárog a napló szelencéje. Pedig kivételesen tehetséges bandának tartom a Sambucust, kár.
A tegnap esti felolvasás viszont a legprecízebb, legszerkesztettebb, és legpontosabb est volt, amit rövid életem alatt láttam, Márton Laci keretet adott, szerkesztett, szöveget választott, és egy pillanatra sem engedte ki a kezéből a koordinációt. Az eresztés sok színű, jó.

(a napló fedele kettő, keretes szerkezet)

Ebéd közben Nádasdy Ádám arról panaszkodik, hogy egy gyanú ütötte föl benne a fejét. Meglehet, a lánya kém. Mindenféle lehetetlen helyekre utazik, ki tudja miből, és onnan küld, mondjuk vízilovas képeslapot. Gyanús. Úgysem mondaná meg a gyerek az apjának, hogy kém, láttuk ezt James Bondnál, ő sem árulta el drága véreinek. Vagy nem láttuk? Nem is tudom. Erről mondjuk meg az a Darvasi tárca jut eszembe, amelyikben a szép karriert befutott fiúk vallatni kezdik a vasárnapi rántott hús szagban drága édesapjuk. Hogy nem akar-e elmondani valamit. Hogy nincs-e valami háromper akárhányas titkolni valója.
Nekem már nincs, egy: mert mindenki gyanít valamit, kettő: mostmár vége, zárom az idei napló fedelét, menjünk enni, kész van P. Horváth Tamás halászleve és marhapörköltje, hangol Keresztesi Jóska és a Szőranya, úgyis recseg-ropog a referenciális olvasat, egyszerűbben szólva, esik szét ez a szerencsétlen laptop, igaz, szépen kattan a metaforikus, Odorics Feri egy hajszálával átkötöm a 2002-es Szigligeti napló szelencéjét, mert én Szegeden végeztem, és így tudom, hogy Feri bácsi haja Ariadné fonala. Búcsúzóul lefuttatom a helyesírás ellenőrzőt, a Csuhai-Gács házaspárosra kitartóan és következetesen Csuhai-ácsot javasol a gép. Csuhai-ács: nem bánom, megadom a császárnak, ami a császáré. Megvan a bibliai olvasat is
.
 
[Grecsó Krisztián]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Halasi Imre a Barlangszínházban rendez

Születésnapi levél - Fekete Péternek

Pataki András - A mű örök mementó

Az idei trieszti Sci+Fi filmfesztiválon minden elképzelhető

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu