Dátum: 2019. október 18. péntek    Mai névnap(ok): Lukács


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

A régi és (nálunk) új Broadway, Broadway… és az elnyűhetetlen gagyi…
A Budapesti Operettszínházban két Broadway-produkció hazai előadásával is találkozhatott a nagyérdemű, ha ellátogatott az elmúlt évadban a Nagymező utcai, nagyvonalú tervek megvalósításán több-kevesebb sikerrel fáradozó „megaszínházba”; Kerényi Miklós Gábor „birodalmába”.
Az egyik Alföldi Róbert „látomása” volt a Raktárszínházban, részben még jó is, hogy ide került, így legalább reménykedhetünk abban, hogy minél kevesebben találkoznak ezzel a silány módon elénk tárt „tákolmánnyal”. 2003. november 28-án volt a premier, és még 2005-ben 6 előadást „kipréseltek” ebből a töppedt citromból. Nem az első eset már, hogy Alföldi Róbert úgy érzi, Ő már mindent megengedhet magának. Neki már nem kell semmit se átgondolni, nem kell felkészülnie a darabok színre viteléhez, ő már olyan „MESTER”(?!), aki csak úgy a kisujjából… Ismét szereptévesztésben volt, mert egyáltalán nem az derült ki az általa (meg nem) rendezett musicalből, hogy minden különösebb előkészületek nélkül ösztönösen-zsigereiből értene a rendezéshez… Hadd kérjem meg egy kis időutazásra, térjen vissza valamikori Sirály-rendezéséhez, gondolkozzon el azon, hogy akkor miért sikerült koherens színházi előadást létrehoznia, és mostanában ugyanez miért nem megy Neki… Talán az önvizsgálódás újra eredményes munkákhoz vezethetné. Megérné… Talán az is hasznos lenne, ha nem hinné el az őt egekig magasztaló kritikának, hogy jó az, amit csinál, mert könnyen válhat - a szakmai sznobizmus által kikiáltott - ma még ugyan sztárból - akár egyik napról a másikra - Andersen legendás teáskannájává…

Sweet Charity
 

Neil Simon-Cy Coleman - Dorothy Fields Sweet Charity című darabját Alföldi Róbert rendezéséhez Szívem csücskének fordította Vörös Róbert; a dalszövegeket Varró Dániel és Ács János „ferdítette”./ Az eredeti szövegkönyv Federico Fellini, Tulio Pinelli és Ennio Flaiano originális filmforgatókönyvén (Cabiria éjszakái) alapul./ Az ősbemutató Broadway-produkciót Bob Fosse állította színpadra és koreografálta.

Ötletesen bezsúfolt díszlet...
 

Az „ősváltozathoz” képest a Raktárszínházba Kentaur által ötletesen bezsúfolt díszletben igencsak nehézkessé vált a Broadway-produkció elhelyezése. Annak azonban nem volt magyarázata az előadásban, hogy miért került stúdiószínházi körülmények közé ez a musical. A terek alkalmassá tehették volna ugyan a darab pszichologizáló előadását, ehhez viszont legalább olyan nagyszerű rendezői és színészi teljesítményekre lett volna szükség, mint amit Björk és stábja nyújtott a Táncos a sötétben című műfajteremtő filmmusicalében… - hogy csak egyetlen példát említsek a sok eredeti vállalkozás-kísérletezés közül. Lehetséges lenne a stúdiómusical létrehozása is, jelenthetne ez egészen új fejezetet is a műfaj történetében, de itt ez nem sikerült. Bartha Andrea karakterisztikus jelmezei néhol már nagyon modorosan didaktikusak lettek, nem ártana már Neki is valami mással is próbálkozni, mint a mindenáron extravaganciára való törekvéssel. Király Attila koreográfusnak jutott a legnehezebb feladat, ebben a pódiumtérben kellett (volna) ötletesen mozgatni a szereplőket. Ehelyett azonban kénytelen-kelletlen maradtak a közhelyes vonaglások és riszálások a zsebkendőnyi térben. Azt méltányolandó el kell ismerni, hogy arra azért figyelt a rendező, hogy legalább egy zongora, bőgő és dob elhelyezésre kerüljön a „deszkarendszerben”, és az élő zene varázsa némi izgalmat csempésszen az előadásba. A zongoránál a produkció zenei vezetője, Silló István ült, aki számára nem jelenthetett könnyű feladatot az elviselhetőség határára eljuttatni az énekeseket. Kéringer László karigazgató is hallhatóan sok munkával járult hozzá ahhoz, hogy legalább megszólaljanak a dalok.

 

A palermói lány, Charity Masina Valentine alakjának lényegét Siménfalvy Ágota nem találta, nem tudta a szerep összetettségét, annak mélységeit eljátszani, énekhangja fakó, erőtlenül próbálkozott ugyan, de ez nem járt sikerrel. A körülötte levő prostituáltak közül egyedül Náray Erika megformálásában volt hiteles Gagarina, az orosz lány; mások nagyon jellegtelenül beleragadtak a külsőségekbe, de a felszínen kívül nem mutattak meg semmit az utcalányok világából. Különösen Papadimitriu Athina (Pallas) okozott nagy csalódást, de Mednyánszky Ági (Dietrich) is rossz élményként maradt meg. Három figura azonban elég elevenre sikeredett: Kéringer László Steven atya szerepében telitalálat volt; Jantyik Csaba ugyancsak elfogadhatónak bizonyult Hermanként, a Kánaán lokál tulajdonosaként; Arányi Adrienn pedig megható átéléssel jelent meg időről-időre a színen, és torokszorítóan szép jelenlétével bebizonyította, hogy megteremtődhetnek valódi pillanatok is egy alapvetően nem hiteles előadásban is. Sajnos azonban Szabó P. Szilveszter (Vittorio Vidal De Palma, a híres filmsztár) és Janza Kata (Ursula Ehberg, a kedvese) és Stohl András (Oscar Lindquist) nem győztek meg ugyanerről. Az tagadhatatlan, hogy az előadás utolsó percei rendezésileg és színészileg is jól sikerültek, de azt hiszem, hogy ennél azért többet érdemeltünk volna még akkor is, ha a Raktárszínházba mentünk. Sőt!

Szépség és Szörnyeteg
 

A nagyszínpadon azonban még ennél is rosszabb volt a helyzet. Bőhm György rendezésében A Szépség és Szörnyeteg meghatóan kedves története esett áldozatául a rendezői dilettantizmusnak. Egyetlen nagy szerencse, hogy Rózsa István gyerekkorunk „ki-be forgatható”, térhatású mesekönyveit idéző, pompás díszletei és Túri Erzsébet eredetiségről, ötletességről, tehetségről tanúskodó jelmezei elvarázsoltak bennünket, és feledtettek velünk minden rendezői, dramaturgiai, koreográfusi és színészi „outsiderséget”, középszerűséget. Mert bizony be kell ismerni, hogy ez az előadás a legnagyobb jóindulattal is ezer sebből vérzett. Mindenképpen hangsúlyozandó, hogy Bőhm György (rendező?/dramaturg?) nem tudta eleven szituációkkal betölteni a remek és virtuóz játéklehetőségeket kínáló tereket, nem vette észre, hogy olyan szcenikai megoldásokat lett volna szerencséje használni, amelyek csak nagyon ritkán állnak rendelkezésére honi színházcsinálóinknak a mai, nehéz anyagi helyzetekkel küzdő, hazai teátrumokban. Szinte már bűnt követett el ő is és koreográfus (Duda Éva) munkatársa is, hogy nem tudták ezt az invenciózus díszletet és ezeket a csakis szuperlatívuszokban dicsérhető jelmezkreációkat magas művészi színvonalon használni, nem voltak képesek megfelelő módon élni ezekkel a ritkán rendelkezésre álló lehetőségekkel. Látványvilágát tekintve mindenképpen méltó kezdése volt A Szépség és a Szörnyeteg előadása a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak (díszbemutató:2005. március 18.). Önmagában szerencsés választás, ezért is sajnálom annyira, hogy nem egy hozzáértő rendező kezébe került.

Látványos
 

Az eredeti történetet Marie Le Prince de Beaumont (Londonban élő francia asszony írta), 1756-ban jelent meg, aztán több regénynek is alapjául szolgált. 1946-ban Jean Cocteau filmet készített a meséből, de természetesen ezt követően a filmfeldolgozások is jócskán elszaporodtak. Disneyék 1991-es rajzfilmje majdnem négy évig készült, és három Golden Globe-ot és két Oscar- díjat kapott. A musical a Broadwayn 2005-ben immár 11-ik éve kiemelkedő közönségsiker! A zeneszerző: Alan Menken, a dalszövegeket Howard Ashman és Tim Rice írta, a szövegkönyv Linda Woolverton munkája. A Budapesti Operettszínház megszerezte a játszási jogot, és elkészült Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilveszter fordítása. Kár, hogy nem konzultáltak dramaturggal, mert jócskán maradtak magyartalan mondatok és nehezen követhető, álromantikus tirádák a mese szövegében. Egyébként is elkelt volna egy kritikus, külső szem, mert ugyan Bőhm György elvileg dramaturg, de ezt, itt ugyancsak nem tudta eredményes munkával bizonyítani. Bizony néhány helyen jócskán kellett volna húzni a szövegből, ha már rendezőként nem tudta felpörgetni a több helyen lapossá vált játékot.

Teamama
 

Sajnos minden külsősége ellenére- részben a már említett okok miatt, részben a színészi-énekesi gyenge teljesítmények következtében- ismét igazolódott számomra, hogy mi, magyarok nem tudunk igazából musicalt játszani, ehhez mi nem vagyunk elég ”profik”. Hiába hívták meg Molnár Piroskát Teamama szerepére, mert elénekelni nem volt képes a dalokat, de sajnos játékában is csak a jól bevált „borsnénis, kaposvári patronokat durrogtatta”. Szinetár Dóra vajon mindig náthás?- merült fel sokunkban a kérdés. Már lassan kezdem azt képzelni, hogy igen, hiszen most se derült ki róla, amit úton-útfélen tudni vélnek „a hozzáértők”, miszerint jó hangja lenne. Nekem még az is kérdésessé vált, hogy egyáltalán van-e elég hangja ahhoz, hogy musicalt énekeljen. Az pedig még csak nem is kérdés számomra - azt elég hamar eldöntette velem -, hogy színpadi megszólalásai egytől egyig hiteltelenek, képtelen volt belehelyezkedni Szépség figurájába; sajnos le kell írnom, hogy játszani egyáltalán nem tudott. Nem volt ezzel azonban egyedül, mert a másik címszereplő, az általam látott Homonnay Zsolt sem volt a helyzet magaslatán, oda még az emelőszerkezet se tudta eljuttatni. Németh Attila Gastonként erőteljes figurát hozott, de mozogni őt se tanították meg, pedig nem ártott volna legalább a kocsma-jelenetben remekelnie.

...legalább lehetett gyönyörködni...
 

A többiek igyekeztek kitűnni, de nem nagyon sikerült, csak a jelmezek kötötték le figyelmemet, azokban legalább lehetett gyönyörködni, és a díszletekkel érdemesnek tűnt gondolatban eljátszani, és mint ahogyan a gyerekkori csiki-csuki képeskönyvekkel tettük: saját fantáziánk szerint benépesíteni szereplőkkel; akkor legalább jól érezhettük magunkat. „A színház a művet a Music Theatre International-lal kötött szerződés alapján, és az általuk rendelkezésre bocsátott hivatalos kottaanyag felhasználásával mutatja be.” - tudhattuk meg a Pesti Műsorból. Milyen jó lenne, ha a tervezők neveit is olvashatnánk itt. Ők legalább megérdemelnék, hogy megtanulja ország-világ. Szomorúan veszem azonban tudomásul, hogy a szerkesztőség már több éve úgy döntött, hogy nem közli az egyes produkcióknál a tervezőművészeket. Megjegyzem, nem ártana revideálni ezt az álláspontot, mert egyre inkább azt tapasztalom, hogy a Tervezők - és nem elsősorban a nagy „mogulok”- valódi alkotó tevékenységét mellőző produkciókra már nem is érdemes elmenni, nélkülük aztán végképp érdektelen előadásokat kell végigszenvednünk. És ahol még az ízléstelenség is tombol, ott már igazán nagy a baj: erre is adott azonban példát az Operettszínház. 2006-ban 7 alkalommal is repertoárra tűztek egy régi előadást.

Mária főhadnagy
 

2004. október 24-én Huszka Jenő Mária főhadnagy című darabjának díszelőadását tartották a budapesti Operettszínházban. Immár harmadik alkalommal rendezték meg a magyar operett napját, Kálmán Imre születésnapjára és Lehár Ferenc halálának évfordulójára emlékezve.

Ez az operett hazai színházainkban nem gyakran játszott repertoárdarab, bár 1942-es ősbemutatója nagy siker volt. A magyar operett megteremtőjének, Huszka Jenőnek fia, Dr. Huszka Jenő így emlékszik vissza az 1942-es ősbemutatóra: „Az az időszak még a háború vészterhes hangulatában telt el. Édesapám azonban, aki a nehéz időkben nem egyszer kiállt az üldözött zeneszerzőkért (amiért néha maga is támadásnak is volt kitéve), akkor is megőrizte derűs életbölcsességét. Szellemében valamiféle állandó melodikus mozgás, dallamok, harmóniák örök kavalkádja élt, de amikor munkához látott, hogy lejegyezze azokat, akkor már a zongora mellett komponált, rendkívül tudatosan, pontosan. Így volt ez a Mária főhadnagy keletkezése idején is. Nyolc éves voltam akkor, s ez az idő édesapám újabb alkotói korszakának kezdete volt, a történelmi daljátéké, s ennek éppen a Mária főhadnagy a legkiemelkedőbb darabja. Azon a nyáron Bélatelepen nyaraltunk, ahol persze szintén dolgozott édesapám. Szeretettel lapozgatott, mint annyiszor, egy Petőfi-kötetet, hiszen a Petőfi-versek, miként a Jókai-novellák is, állandóan inspirálták őt. A Mária főhadnagy főhőse, Lebstück Mária, tudjuk történelmi alak, aki Bécsben nevelkedett, s beállt honvédnak. Jókai ír is erről a Honvéd hadnagy című novellájában, s azt hiszem, édesapámra nagy hatással volt ez az írás. (Egyébként a Gül Baba című operettjének megírására a Török világ Magyarországon című Jókai-regény ihlette.) És nem véletlenül forgatta a Petőfi-kötetet sem: A Mária főhadnagyban hallhatjuk is a Száll a felhő…című verset megzenésítve. Feledhetetlen siker volt a szeptember 24-i bemutatón, amelyen Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Kiss Manyi és a - címszerepben - Szeleczky Zita szerepelt. Talán csak a Bob herceg 40 esztendővel korábbi sikeréhez volt hasonlítható. Édesanyám ezt írta a Mária főhadnagy bemutatójának időszakáról a könyvében: „Annyi bonyodalom, bánat és öröm kavargott; a gyönyörű zene sok-sok sikert hozott, s ami abban az időszakban ennél is fontosabb volt: némi kiegyenlítés az üldözések közepette. De olvashatók a könyvben édesapám szavai is a komponálási munka folyamatáról: „Állandóan új dallamok, új ötletek jutnak eszembe, fel is jegyzem azokat… De nem ötleteket akarok megkomponálni, hanem igazi embereket, valódi helyzeteket, s azokat fonni körül dallamokkal… Csupa olyannal, amely a végén feloldódik derűben, összhangban, örömben.”

Huszka Jenő
 

Lebstück Mária története, személyiségének összetettsége, karaktere az Operettszínház előadásából, Vásári Mónika játékából sajnos egyáltalán nem derült ki; ezért hadd idézzek néhány sort a halálos ágyán, 62 évesen, 1892-ben tollba mondott visszaemlékezéseiből - annak a férfiruhában, férfiként küzdő nőnek a gondolataiból, aki hősiesen megállta a helyét a katonák között, szinte senki nem tudta róla, hogy ő valójában nő -. 1848. március 13-án azért indult a belvárosba, hogy kalapot vegyen magának: „Az utcák tömve voltak emberekkel. Megkérdeztem: mit jelent ez a sokadalom?, és itt kaptam azt a felvilágosítást, hogy kitört a forradalom… és akkor elmondtam neki abbeli erős elhatározásomat, hogy csatlakozom a forradalomhoz és rész akarok abban venni. Minthogy kevés pénzem volt, eladtam a fülbevalómat, a cipészsegédtől egy kabátot és pepita nadrágot vásároltam, a mestertől pedig egy férficsízmát, aki ráadásul egy inget és egy alsónadrágot is adott… azonnal elmentem az örségre. A Kartnertor mellett jelentkeztem az örparancsnoknál. Fél óra múlva már el is kezdtem az őrszolgálatomat.” A Lebstück Károly néven szolgálatot teljesítő fiatal lány 1848 karácsonyán Győrben csatlakozott a szintén oda került német légióhoz: „Délután 2 órakkor őrszolgálatra osztottak be a püspöki palotába, ahol Görgey tábornoknak volt a főhadiszállása. December 25. volt, kegyetlen hideg tél.” Emlékirataiból megtudhatjuk azt is, hogy a harcok szünetében rendezett táncmulatságokon milyen szívesen vett ő is részt. A Kápolnai ütközetet követő előléptetéséről a következőket olvashatjuk: „Otth nevű kapitány elvezetett engem Dembinsky tábornokhoz, aki ezekkel a szavakkal fogadott: „Fiatalember, maradjon mindenkor ilyen vitéz, ma megszolgált az aranykardbojtért.” És ott a csatatéren hadnaggyá nevezett ki. Dembinsky még nem tudta, hogy fehérnép vagyok.” Verpelétnél fejsérülést, a hatvani ütközetben kézsebesülést szerzett. Görgey engedélyezte számára, hogy a tiroli vadászoktól átkerülhessen a kilences Miklós huszárezredhez, Mészáros Lázár hadügyminiszter főhadnaggyá nevezte ki. 1848 októberében ismerkedett meg Jónák József tüzérszázadossal: Jónák századosnak el kellett lovagolnia a Bresch- üteghez, mely a Krisztinavárosban volt felállítva. Ez alatt nekem adta át a parancsnokságot a Gellérthegyen. A főtűzmesternek ezeket mondotta: „Távollétem alatt Károly főhadnagy úr veszi át az üteg parancsnokságát. Parancsainak eleget kell tenni…” A visszaemlékezésekből megtudhatjuk azt is, hogy egy félreértés alkalmával majdnem életével fizetett: Jónák százados rábeszélésére női ruhában mentem el a mulatságra. Itt rám ismert egy Mezei nevű tiszt és így kiáltott fel: - hiszen ez a mi Károlyunk! Ezt megtudta Görgey és azt hitte, kémnek akarok felcsapni. Azonnal ismét egyenruhát kellett öltenem. Nemsokára jött a fegyőr, hogy tulajdonképpen mit vétettem, mert Görgey agyon akar lövetni…” 1849 júniusában Lebstück Máriát és Jónák Józsefet egy tábori lelkész adta össze: „Az esküvő után mindjárt magamra öltöttem egyenruhámat…”

Gálvölgyi János, Oszvald Marika és Benkóczy Zoltán
 

Lebstück Mária emléktábláját 1935. március 15-én leplezték le a Csokonai utca 4. szám alatt, egykori Újpesti lakóháza falán.(A Hadtörténeti Közleményekben megjelentek emlékiratai.) Sajnálatos, hogy a Fővárosi Operettszínházban Bagó Bertalan rendezése szinte minden fontos szereplőt illetően unalmas és érdektelen volt, elejétől végéig hemzsegett a „ripacsság” olcsó „fogásaitól”, csak éppen fogást nem talált a rendező ezen a darabon, és nem tudott mit kezdeni se a „sztárokkal” (Oszvald Marika, Gálvölgyi János), se a többiekkel. Mindenki olyan volt, amilyen, ezért kár volt próbálni , ez ”hakniszínházra” sikeredett, üres patronok durrogtatása volt a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Megspórolhatták volna a próbaidőszakot, a végeredményt tekintve ugyanis egyáltalán nem kaptunk semmi olyat, amit próbálni kellett volna. Meg lehetett volna kísérelni inkább Oszvald Marikának alkalmas szerepet keresni, vagy azon elgondolkozni, hogy milyen „jutalomjátékkal lehetne őt méltó módon nyugdíjba küldeni, hogy ne tegyék nevetségessé, mert sajnos az ő esetében is igaz a mondás: A király(nő) MEZTELEN! Vegyük már észre, hogy eljárt felette az idő, és már csak a saját korosztályának régi emlékei feledtetik tragikomikus hasra eséseit, nevetségesen groteszk nagymama tipegéseit, együgyű forgolódásait, a „banyatornák” cigánykerékimitációit ebben a szerepkörben! Beszédhangja elviselhetetlen picsogás-sipítozás-gügyögés (egy retardált hozzá képest értelmes Lény), énekhangja…(?) énektechnikája: „hol van már a tavalyi hó?”. Szereposztási tévedés volt őt Panniként felléptetni, ennél már az is tisztességesebb lett volna, ha a direktor úr közölte volna Vele, hogy a saját érdekében (is) nyugdíjba küldi, hadd emlékezzünk rá jó érzéssel, és ne kelljen megöregedni nem tudó ”Karnyónéként” látnunk szubrettszerepben (?!). Ugyanilyen rossz választás volt Zwickli Tóbiás szerepére Gálvölgyi Jánost meghívni. Se énekhang, se mozgáskultúra, se (operett)játszás: mindössze egy parodista kínlódásai a táncoskomikussá - ebben az előadásban - nem váló szabó szerepében. ”Suszter maradjon a kaptafánál” - jutott eszembe ismét nagyanyám népi bölcsessége. Miért kellett ide hívni Gálvölgyi Jánost? Divatos PR- szempontok miatt ennyire rászorult az ismét igazgatóvá választott Kerényi Miklós Gábor, hogy az általa megmelegített direktori szék még melegebb legyen? Elég nagy baj az, ha „csak” ennyi ötlete van. Neki, illetve Bagó Bertalan rendezőnek az operett-játszás megújítását illetően. Szomorú, ha ennyi mindössze az invenció, és „a cél szentesíti az eszközt” machiavellista szemlélete alapján nem törődnek azzal, hogy a gagyi minden szinten eluralja a színpadot. Ennél persze még tragikusabb, hogy teszik ezt még azon az áron is, hogy nem akarják észrevenni, hogy ezzel a remek döntésükkel két művészt is nevetség tárgyává tesznek, hozzájuk méltatlan helyzetbe hoznak. Az persze különösen elgondolkoztató és fölháborító, hogy a szakmai recenziók szemet hunytak efölött, és úgy tettek, mintha ez rendjén való lenne. Pedig korántsem az, sőt!

Faragó András és Gálvölgyi János
 

Kocsi Tibor egy interjúban megkérdezte Gálvölgyi Jánost: „- Először játszik klasszikus operettben? – Nem, húsz évvel ezelőtt a Budai Parkszínpadon játszottuk a Montmartre-i ibolyát. Akkor is Oszvald Marika volt a partnerem, és statisztált az akkor végző tüneményes főiskolás csapat. (…) Oszvald Marika semmit nem változott.”
Mit is lehet ezek után mondani? Húsz év nagy idő, sokakat elvakít, persze mit is lehetne várni, hiszen csak nem mondhatja kolleganőjéről az ellenkezőjét, megbántva ezzel a saját korából adódó korlátait elfogadni nem tudó Oszvald Marikát, hiszen ez által saját magától is azt kérdezné: És Te, Kedves János miért hagyod, hogy belőled - mint remek szórakoztatóból -kiöregedett vásári pojácát csináljanak a manapság oly divatos „sztárrandevúk” semmitmondó világában?

Oszvald-Gálvölgyi sztárrandevú
 

Az persze mentség lehetne, hogy Bagó Bertalan életében először rendezett operettet, de a magam részéről egyáltalán nem tekintem annak, mivel néhány évvel ezelőtti Hegedűs a háztetőn rendezésével éppen saját maga bizonyította, hogy képes arra, hogy megújítson haldokló műfajokat, hogy ismét élővé tegyen mindenféle rossz értelemben felfogott tradíciók közé „betokosított” mumifikációkat. Nem ártott volna most se valami hasonlóval próbálkozni. Egyelőre azonban megragadható nyoma sem volt semmiféle ilyen törekvésnek, csak erőlködés és izzadságszag érződött. A Lebstück Máriát játszani próbáló Vásári Mónika alakítása szintén értékelhetetlenné vált, teljesen mindegy volt, hogy jelen volt-e, vagy nem, annyira jelentéktelen, hangja gyenge és élvezhetetlen. Nyári Zoltán szenvedett is rendesen mellette Jancsó Bálint hadnagy szerepében, hogy megpróbáljon valami életet vinni a kettőseikbe. Pedig végre volt egy Férfi az operett színpadán - nem ártott volna, ha egy Nő is került volna oda! - annyi femininen vonagló, ”nyálas” bonviván után. Farkasházy Antóniának- ez is egy fontos szerep- is kellett volna valaki -Sáfár Mónika próbálkozott az illúziókeltéssel, de első megszólalásától az utolsóig hamis maradt prózában és énekben egyaránt-, olyan távol maradt a Kossuth-barát nagyasszony szerepének eljátszásától, mint ”Makó Jeruzsálemtől” - mondaná drága nagyanyám. Még jó, hogy Jantyik Csaba erőteljes megjelenése legalább azt elhitette, hogy Kossuth Lajos jelen van ebben az anakronisztikus környezetben. Egyébkén Oszvald Marika szökdelt rendületlenül, Gálvölgyi János dadogott lelkesen: csípőre tett kezek, fenyegető ujjacskák, egy mentőöv behozása - sajnos ez se segített -, cvikipuszik és bukfencszerűségek, elrontott cigánykerekek, égnek álló lábacskák, - többször is, hogy biztosak legyünk abban, amit láttunk - újabb és újabb hasra esések szánalmas megjelenítései…

Dézsy Szabó Gábor, Fischl Mónika
 

Az első rész végén a Hortobágyi…-résznél már Handke Közönséggyalázása jutott eszembe. Hála a Jó Istennek elég hamar „lement” a függöny és végre eljött a SZÜNET ideje: legszívesebben menekültem volna, de kíváncsiságom maradásra bírt, hogy vajon mit lehet még ezen „gagyisítani”. És bebizonyosodott, hogy lehetett ezt még „fokozni”, de még mennyire, hogy lehetett. Vereckei Rita díszlete (ez eddigi legelső igazán rossz tervezése, amit Tőle láttam) minden műkellékével együtt (műtorta, műmalac, műszárnyas) a „Rémségek kicsiny boltja” -ezt már én idézem, nem a nagyanyám… Festményreprodukciói, trégereken leereszkedő festménykeretei, modernkedő kerti székei és asztalkája műrepkényéivel együtt a szétszedhető Ikea-rózsával „ráadás gyanánt” úgy volt ciki, ahogyan volt. Persze Kemenes Fanni se állt a helyzet magaslatán, de hát hogyan is lett volna, amikor itt helyzet se volt: se szereplők - tisztelet a kevés számú kivételnek -, se rendezői munka. Felfogható lenne esetleg egy Frédi-Béni paródiának az előadás - a szereposztás a már említett inkriminált pontokon lehetőséget is adna erre -, de ahhoz meg megint csak eléggé esetleges volt minden megoldásában. A hely szelleme magával ragadta Bagó Bertalant, és Ő magával húzta munkatársait is a tomboló ízléstelenség, a középszerűség olcsó megoldásainak labirintusaiba. Nem is találtak ki ebből az útvesztőből, és ebben a közegben még a Palotás is „gyásztánccá” sikeredett. Kokárda persze volt bőven, meg piros-fehér-zöld zászlók, meg „ÉLJEN A HAZA!”, de ezek is olyan tartalmatlanul semmitmondóan üres frázisokként hatottak, hogy valóban az vált a legfelemelőbb érzéssé - a szó szoros értelmében -, amikor végre VÉGE lett az előadásnak. A FINÁLÉ - legalább valami következetesség (: - éppolyan igénytelen koreográfiával készült, mint az előadás minden -beleértve a tánckarét is – száma (koreográfus: Román Sándor). Persze jó lett volna, ha nem csak ketten-hárman mosolyogtak volna a tánckarból. A többiek úgy érezték vajon, hogy technikai bemutatón vesznek részt? Ha igen, elég nagy baj, és kénytelen vagyok velük is közölni - ha ezt más nem tette meg -, hogy ott is pontokkal értékelik a művészi kivitelezést is. Azt persze megértem, hogy szégyellték a jobbra egyet, balra egyet megalázóan gyenge konfigurációinak kivitelezését, de sajnos ezt vállalni kell, ez nem kívánságműsor… ez „sztárom a párom”…(Egyébként pedig nyugtassa meg őket az a tény, hogy nekik volt itt a legkevesebb szégyellnivalójuk.)

Végül még egyetlen mondat: nem ártana a jövőben - amennyiben még ez is repertoáron marad néhány évig - nem csak németül, de magyarul is feliratozni az előadást, mert Tháliának ebben a szentélyében beszélni is csak néhányan tudnak – ugyancsak nem a főszereplők!-…

(A Sweet Charity és a Mária főhadnagy fotóinak forrása az Operettszínház honlapja)

Kapcsolódó linkek:
   • Az Operettszínház honlapja
[AntiStressz]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu