Dátum: 2019. október 20. vasárnap    Mai névnap(ok): Vendel


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

BMV
Az idén 30 éves Barta Mária Viola eddig főleg még gyerekszerepeket alakított a miskolci színpadon, de az Agyő Európával már megjárta Bogotát. Pályájáról, szerepeiről és az Agyő Európáról beszélgettünk.
B.R.: -Amatőr színésznőként ismertelek meg még valamikor a ’90-es évek elején. Tudom, hogy évekig játszottál a Budaörsi Játékszínben, aztán a pécsi Janus Egyetemi Színház egy előadásában is láttalak, azt is hallottam, hogy Miskolcra kerültél, míg nem 2006-ban, a POSzT-on nagy örömmel fedeztelek fel az Agyő Európa, Európa agyő című produkcióban. Milyen állomások vezettek el odáig, hogy munkahelyedként a Miskolci Nemzeti Színházat jelölheted meg?

Barta Mária Viola: -Amatőrnek csak a gimnáziumi érettségimig számítom magam, az iskolai Tabarin színpad tagjaként, hiszen rögtön utána vettek fel a Nemzeti Színiakadémiára, az akkori Nemzeti Színház színészképző iskolájába, melynek elődje a híres Bodnár Sándor-féle Stúdió. Akkor már szakközépiskolaként működött, azaz még ma is Magyar Színház Színiakadémiája néven, s a három éves képzés befejeztével színész II végzettséget adott. Ez kívülállónak nehezen érthető, a színész II-t, azaz segédszínészi besorolást a Színművészeti Egyetemen kívül tanulók kaphatják, a színész I-et pedig több év gyakorlattal és megfelelő súlyú szereppel lehet megkapni a Színészkamara vizsgáztató bizottságának elbírálásával. A Színiakadémia befejeztével nem kerültem színházhoz, viszont felvettek a Pécsi Tudományegyetemre esztétika szakra, s amellett járkáltam a Budaörsi Játékszínhez csupán egy évig a Robinson és Péntek című ifjúsági darabban több szerepecskét játszani, meg súgni. A súgás teljesen véletlenül jött össze, nem ért rá az akkori súgójuk, aki egyben a Nemzeti súgója is, s megkérdezett engem, elvállalnék-e egy-két előadást a csekélyke ösztöndíj mellé kiegészítőnek. Tapasztalatnak se rossz, gondoltam, s az egy-két előadásból egész évad lett. Az első próbán Cseke Péter megkérdezte, honnan tudok ilyen jól súgni, nagyon jó érzékem van hozzá… Mondhattam volna, hogy színpadon szívesebben állnék, mint „súgólyukban”, de nem volt hozzá elég bátorságom, csak annyi, hogy szende-büszkén közöltem, színész lennék, vagy mi a csuda… Az egyetem harmadik éve után egy sikeres meghallgatás eredményeképp leszerződtetett a Miskolci Nemzeti Színház segédszínésznek. Ugyanakkor magyar szakra is felvételiztem az ELTÉ-re és Pécsre, mindkét helyre felvettek, az utóbbit kezdtem el, mert három helyszín már igazán összeegyeztethetetlen lett volna. Épp ezért az esztétika szakom ötödévén, magyar szakom másodévén döntöttem úgy, hogy befejezem az egyetemet, az esztétikán már úgyis minden kreditem megvolt, a magyart pedig, őszinte sajnálatomra, másfél évi rohangálást követően Miskolc és Pécs között, leadtam. S ekkor fejeződött be JESz-es rövidke pályafutásom is.

B.R.: -Mennyire előny vagy hátrány az, hogy a pécsi bölcsészkarra jártál és nem színművészeti főiskolára? Veszed hasznát a műveltségednek, vagy inkább hiányát érzed annak, hogy bizonyos színészi feladatokat nem technikából oldhatsz meg?

BMV: -Színészként bölcsészvégzettségemnek esetleg annyi hasznát látom, hogy talán tágabb a világlátásom, s ismerősebben cseng néhány gondolkodó neve… Nem érzem hiányát, hogy nem a színművészetin szereztem meg a technikai tudást. Hiszen eleget tanultam a színiakadémián, s később a JESz-es Szabó Attila tréningjein, statisztáltam a Nemzetiben Tolnay Klári, Béres Ilona, Csernus Mariann, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Kállai Ferenc mögött, ami kitűnő iskola alázatból, s mely iskolát nem sok színművészeti egyetemista jár ki… Amúgy pedig a technika is a tapasztalaton, az éles színpadi helyzeteken csiszolódik, nem egy tanórán. Miskolcon kaptam meg a hőn áhított színész I-et, mely papír igazán nem sokat számít, de mégis presztízskérdés a „mellékágról” pályára kerülő színésznek. Úgy érzem, többet kell dolgozni, bizonyítani az elismerésért. Kimondatlanul is jelen van a színésztársadalomban az a hierarchia, hogy ki jött a színművészetiről, ki mellőle. Ők azzal a hatalmas előnnyel bírnak, hogy a vizsgáik révén a színházi világ, rendezők, igazgatók ismerik őket, és több munkára hívják. Nekem azzal kell megelégednem, amit anyaszínházamban kapok, hiszen hogyan is hívnának, ha azt se tudják, hogy létezem. Mikor véletlenül kiderül, hogy egyetemi végzettségem van, sokan csodálkoznak, sőt, olyanok is akadnak, akik megkérdezik, miért a színházban „tengődöm” inkább, mintsem valami jól fizető civil foglalkozást űznék (bár az se könnyű…).

Barta Mária Viola, Máhr Ági és Latabár Árpád a Bors néniben
 
Már majdnem felnőtt rablány!
 

B.R.: -A miskolci előadásokra igen ritkán jutok el - pécsi lévén -, így főként hallomásból tudom, milyen a színház. Azt a honlapjáról megállapíthattam, hogy a szerepeid felsorolásában az idő előre haladtával már nem a megtisztelő „nép” szerepel, hanem mondjuk a Bors néniből Lackó, vagy az Alice Csodaországból maga a címszereplő. Milyen ez a színház? Hol találod meg benne a helyed? Mennyire segítenek a fejlődésben?

BMV: -Miskolcon az első két év az igazi szamárlétra végigjárása volt. Kezdve statisztálással, opera-, musical- és görög dráma kórussal, pár mondatocskákkal. Miskolcon harmadik évadom alatt lett Halasi Imre az igazgató, ekkor kezdődött el a nagyobb szerepek sora számomra. Két évig én voltam az ügyeletes gyerekszereplő, először Lackó a Bors néniben, a második Alice, Csodaországból. S a sor fokozatosan közelít a felnőttkor felé, mert az Isten Pénze musicalben a kis Scrooge nővérét, Fanny-t, a második részben Belindát domborítottam, a Kölyök musicalben a gyerekszinten maradt húszéves „hülye Lucy”-t, az Agyő Európában is egy kislányfigurát, s az idén bemutatásra kerülő Cseresznyéskertben a tizenhét éves Ányát játszom majd. Kivétel talán a Dzsungel könyve Túnája, aki már majdnem felnőtt rablány! Ez a fokozatosság szerencsés volt, például az Isten Pénzében Fannyként egy rövidke jelenetem van, melyet egy háromperces szám követ fergeteges tánccal. Eleinte alig kaptam levegőt, a rákövetkező évadban az Alice Csodaországban-t pedig már végig kellett táncolni, énekelni és bábozni, nem beszélve a párbeszédekről, s a gyerekek bevonásáról. Tehát a fejlődésem ilyeténképpen adott, tapasztaltabb kollégák, például Máhr Ági, Seres Ildikó, Kulcsár Imre, kérés nélkül is segítenek, ha küszködni látszom… Öt évad elteltével már tényleg azt érzem, hogy igazi tagja vagyok a színháznak, megszoktak, elfogadnak partnernek, és becsülnek. Az újonnan érkezettnek ezzel mindig meg kell küzdenie, s ezen az itt eltöltött idő mindenképp segít, de főleg a megoldott feladatok bizonyítanak. Arra a kérdésre, hogy milyen a színház, nem tudok érdemben válaszolni, legyen elég annyi, hogy számomra szakmailag kielégítő, bár több szerepet is el bírnék viselni, de bele kell nyugodnom abba, hogy ennyi jut, nagyon sokan vagyunk ott törekvő fiatal lányok, nem lehet ennyi igényt kielégíteni!

Az Agyő Európa, Európa agyő próbája
 

B.R.: -Az Agyő Európa, Európa agyő előadást nagyon élveztem, egyrészt értékeltem a Halott osztály-nak szóló színházi gesztust, és a becsületesen elvégzett színészi munkát, másrészt különösen boldoggá tett az előadás második fele, a hatalmas fekete vászonnal és Alexander Balanescu színre lépésével. Mi az igazság abból, hogy a darabot a színészek improvizációiból állították össze? Hogyan zajlottak a próbák Paolo Magellivel?

BMV: -Nem mi improvizáltuk a jelenteket… Mi a szöveget „improvizáltuk”, ha írásra lehet ilyen kifejezést használni. Első találkozásunk a rendezővel négy-, azaz hatszemközt zajlott a tolmácsot is beleszámítva, igaz, mi ketten anélkül is elvoltunk, nagyon örült, hogy beszélek románul és németül, az angolt nem szerette… Kérdezgetett kicsit, kik vagyunk, honnan jöttünk. Ez azért is érdekelte, mert belőlünk akart építkezni, bár eredetileg Ödön von Horváth naplóírásai alapján készült volna a darab, aki nagy européer, ugyanúgy, mint maga Paolo Magelli. És időközben megihlette, hogy a társulat mennyi vidékről, Vajdaságból, Felvidékről, Erdélyből és Magyarországról származó emberekből tevődik össze. S ekkor döntött úgy, hogy nem veszi alapul Ödön von Horváth-ot, hanem mi fogjuk az alaptörténeteket szolgáltatni. Ez nagyon eredeti munkafolyamat, nem hallottam még ilyesmiről a környezetemben. Olyat igen, hogy a társulat ír egy darabot, de azt nem, hogy a saját személyes emlékeiből. Aztán egy kis szakadék keletkezett a próbaszakaszok között: meg kellett várnunk, amíg a dramaturgok formába öntik a szövegeket. S miután ebbe minket nem vontak be, a kész szövegkönyvet értetlenül szemléltük, hogy miképp is lesz ebből előadható mű. Talán, mert haladni akart, nem sokat magyarázott, Magelli csupán közölte, ki mikor mit csinál a színpadon, hova áll, hogy gesztikulál, miközben a rá kiosztott szöveget mondja, a Sztanyiszlavszkij-féle játékmódnak bármilyen nyoma nélkül. A nyelvi korlátok miatt sem volt sok esély a közös munkára, én úgy éreztem, elég despotikusan zajlott a próbafolyamat. Sokáig nem is értettem, mi mit akar jelenteni, továbbítani, s mikor erre a rendezőnél rákérdeztem, csak annyit mondott, ezt az egészet nem kell megfejteni, úgy tekintsem, mint egy festményt, ami egyénenként más gondolatokat, érzéseket ébreszt, de semmiképp nem szeretne didaktikusan bármit is közölni. Például szó nem volt a Halott osztályról. Eszembe sem jutott, bár az egyetemen a színház specializáció szakomon találkoztam a felvétellel. Paolo elmondta a tolmácsoló kolléganőnknek, mit kér, s mi végrehajtottuk, néha ordított egyet-kettőt, aztán mégis belement pár olyan megoldásba, amit a színészek javasoltak. Nem nevezhetem igazi műhelymunkának, az ő fejében élt egy elképzelés, azt vitte színre. Pont úgy, mint egy festő, mi voltunk a színek, s ő ezt keverte-kavarta. A dramaturgokkal dolgozott többet, nagy felelősség hárult rájuk, hogy a tizenvalahány önálló írásból valamelyest követhető történet kerekedjen. Az, hogy a saját történetét vagy a más által írottat mondja, teljesen mindegy volt.
Inkább Krámer György koreográfus volt személy szerint rám nagyobb hatással, aki azt tanácsolta, akárki akármit mondjon is az előadásról, az értéke abban rejlik, hogy mi milyen intenzitással játsszuk el a ránk bízott feladatot, mennyit adunk bele magunkból, s vesszük komolyan a dolgunkat. Ezt pedig azért mondta, mert elég sokan támadták az előadást, Paolo munkastílusát.

Az Agyő Európa, Európa agyő nyitóképe
 

B.R.: -Te mit tettél hozzá te az előadáshoz?

BMV: -Én azt a becsületes, intenzív színészi munkát tettem hozzá, amit te is pozitívumként említettél, az általam írt szöveg, és még sokaké, nem került bele az előadásba. Nem illeszkedett az igazából 56 és az utána következő megszállás időszakának témakörébe. Nekem ugyanis arról kellett írnom, hogyan éltem meg az 1989 december 22.-ei napot, Ceausescu halálát tizenhárom és fél évesen. A próbafolyamat közben úgy éreztem, az elején a rendezőnek feltett kérdésem, hogy mit miért csinálunk, fontos volt, Paolo sokszor annak tükrében kért tőlünk ilyen vagy olyan reakciót, a félelem megjelenítését, a gyereklét hiteles ábrázolását az osztályteremben, a bohóctréfaszerű balettozást.

Az Agyő Európa, Európa agyő a POSzT-on
 
Az Agyő Európa, Európa agyő a POSzT-on
 

B.R.: -Balanescu mennyire vett részt a próbafolyamatban?

BMV: -Balanescu a próbák alatt nem volt jelen, Paolo megmondta neki telefonban, hogy milyen zenét képzelt el bizonyos jelenetek alá. Ő megírta és elküldte, hangfelvételre próbáltunk, majd a főpróbahétre érkezett meg, akkor ült be a zenekar is, akik csak a harmadik részben vannak jelen. Aztán lement a premier, ő meg elutazott, s a zenekar tagjai között oszlott szét az ő szólója, azt is meg kellett szoknunk. Budapesten volt néhány előadásunk a Thália színházban, arra is el tudott jönni. Alex túl elfoglalt ahhoz, hogy egy magyarországi, vidéki színházban ő maga játsszon. Paolo mindig jön, ha arról van szó, hogy valahova megyünk a darabbal, frissít kicsit az óhatatlanul megkopó jeleneteken. Nemsokára (októberben) Toszkánába, majd Sarajevo-ba megyünk.

Paolo Magelli magyaráz
 
A rendező nagyon magyaráz
 

B.R.: -A darabbal jártatok Bogotában? Ott hogyan fogadtak titeket? A nyelvi nehézségek ellenére tudott hatni az előadás szabadságfoka a közönségre?

BMV: -Bogotában nagyon szeretik a színházat, ezért is tud létjogosultsága lenni annak a hatalmas színházi fesztiválnak (Festival Iberoamericano de Teatro de Bogotá). Az előadások alatt feliratozták a nem spanyol nyelvűeket, s úgy látszott, ez semmit nem vont le az értékükből, harsogva nevettek, mély csöndek voltak, s a vége mindig ováció, állva tapsoltak. Szokás a nézőknek előadás után a művészbejárónál megvárni a színészeket és autogramot kérni, vagy csak messziről nézegetni őket. Mindenesetre jó érzés volt, hogy jöttek, érdemes volt kijátszani a lelkünket a ritka levegőjű fővárosban – nagyobb erőfeszítést kívánt az ottani játék, s nekünk is ügy volt, hogy becsülettel lejátsszuk, talán még intenzívebbek voltunk, mint itthon, az érthetőség kedvéért. Jól akartuk csinálni, tetszeni akartunk, nem csak lejátszani, túl lenni rajta. Úgy tűnt, sikerült. Itthon nagyon vegyes volt a megítélése az előadásnak, ott mintha egyértelműbb tetszést arattunk volna.
Én két másik előadást tudtam megnézni ottlétem alatt, azokat is ugyanolyan lelkesen fogadták, igaz, volt is miért lelkesedni, remek produkciók voltak, egy szicíliai társulat MPalermo című előadása és a román származású, jelenleg Franciaországban dolgozó Silviu Purcarete rendezése, a Pantagruel sógornője. Az Agyő Európa azért is lehetett érthető a kolumbiaiak számára, mert ők is ismerik a forradalom alapszituációját. De azt hiszem, ez az egész emberiség számára közérthető, sajnos mindenhol tisztában vannak a terror, megszállás, háború fogalmával.

Alexander Balanescu az Agyő Európa próbáján
 

B.R.: -Miskolcon mennyire vált üggyé az Agyő Európa, Európa agyő?

BMV: -Nem érzem úgy, hogy ez Miskolcon üggyé válhatott volna, inkább nekünk, szereplőknek fontos, hogy precízen és tisztességesen eljátsszuk, ami ránk bízatott. Kollégák mesélték, hogy ismerőseik körében mennyire vegyes volt a fogadtatása, vagy tetszett valakinek, vagy egyáltalán nem érezte jól magát az előadás alatt. Szünetben otthagyni nem lehet, mert nincs… Talán korosztályfüggő, de ez sem lehet mérvadó, mert az én ismerőseim, akik nemrég végeztek egyetemi tanulmányaikkal, tehát nem éltek abban az érában, el voltak ragadtatva, főleg a szöveg humora fogta meg őket, viszont a harmadik rész fekete leples balettje értelmezhetetlen volt számukra. Paolo nekünk erről a harmadik aktusról annyit mondott, hogy elérkeztünk a jelenbe, s kicsit a jövőt is felvillantjuk, a középrész uniformizált munkáskabátos világából átlépünk a globalizáció Barbie-babás balett-tüllös világába, s hiába a szabad döntések kora, egyetlen választásunk van, egyetlen helyen dönthetjük el igazán, hogy mit választunk: a szupermarketekben bevásárlókocsikkal a kezünkben, de ott is csak a választékhoz mérten. Az is korlátozott és manipulált. Tehát fojtogat a valóság… Ez így nagyon cinikus és kemény bírálata a jelenlegi világunknak, letűnő társadalmi rendszerünknek, s talán itt talál értelmet az előadás címe is: Agyő Európa, Európa agyő. Egy idealizált világot keresünk, melyet sose érhetünk el: a párok tánca, mely fojtogatással zárul, s végül a színpadról a közönség felé fordul minden szereplő, és negédes mosollyal mutogatja: fojtsd meg magad te is, csak azt teheted, így reagálhatsz a sarkából kifordult világ eseményeire. Viszont önmagát senki nem tudja megfojtani, ez abszurdum, előbb-utóbb levegő után kapkodunk, feladjuk az öngyilkosság szándékát. Ez Paolo verziója a balettról, s ha belegondolok, hátborzongató, amit kifejezni, közölni szeretne, de belülről nem tudom megítélni, mennyire működik ez ilyen formában. Talán csak sejti a közönség, hogy valami olyasmit mutatnak neki, amivel lehet, hogy nem is igazán szeretne szembesülni. Talán ezért is kétpólusú többnyire a reakció: tetszik - nem tetszik, nevet – összefacsarodik a szíve.

Európai balett-tüllös fojtogatás még mindig a a POSzT-on
 

B.R.: -Mit tudsz a következő évadodról? Mi vár rád?

BMV: -A következő évadban a Radoslav Milenkovic rendezte Cseresznyéskert után a Hyppolit, a lakájban leszek Julcsa, Balikó Tamás rendezi. Ez a két új bemutatóm lesz, s repertoáron marad a Dzsungel könyve és a Kölyök c. musical. Három kollégámmal, Németi Gyöngyivel, Fandl Ferenccel, Lukács Gáborral készülünk egy 56-os emlékműsorra, egyelőre még a szövegek szelektálásának stádiumában tartunk.

Kapcsolódó linkek:
   • Agyő Európa, Európa agyő a POSzT-on
   
[Balogh Robert]

Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Paul Lendvainak
Lieber Paul, kedves Pali, Isten éltessen bis hundertzwanzig derűben, egészségben a számodra kedves és fontos személyek nyújtotta gute Gesellschaftban. (Lipovecz Ivántól)
Archívum
Legfrissebb cikkeink
X. BÁBU Fesztivál

Bach-versenyművek a Capella Savariától

Emlékezzünk együtt Kara Tündére!

Vitáktól zajos forró fesztivált zárt Velence

Jubilál a Szebeni Műhely

70 éves a bábjátszás Békéscsabán

Magyar nap a Velencei Filmfesztiválon

Születésnapi levél - Paul Lendvainak

A 76. Velencei Filmfesztiválon fókuszban a szerzői film

2019 augusztus 20-i kitüntetések

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu