Dátum: 2017. november 21. kedd    Mai névnap(ok): Olivér


képgaléria kertpont.hu sakk linkajánló
 
Előadóművészet
Irodalmi szekció
Képzőművészet
Társadalom
Könyvsarok
Képgaléria
Ráday utca
Reál
Kiadványok
POSZT
Enciklopédia
CITY BALETT ALAPÍTVÁNY
HARMÓNIA ALAPÍTVÁNY
Terasz Archív
Kortárs Mozgásművészeti Portál
Nemzeti Színház
Bessenyei Ferenc honlapja
PREMIER

Benkő Géza - Az Öreg (2)
Benkő Géza(* 1969. okt. 28. Kiskövesd) Színész, rendező. Királyhelmecen érettségizett, majd színészdiplomát szerzett Pozsonyban. Szabadfoglalkozású. A szlovákiai magyar színházak mellett másutt is szívesen látott vendég. Beckett Godot-ra várva című abszurdjában nyújtott teljesitményéért a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján elnyerte a legjobb alakítás díját.
2016. november 28. - Hétfő

Reggel hatkor megnyikordult a kiskapu. Már rajtam volt a szürke posztó kabátom, a boltba indultam épp, kezem a kilincsen, de annyira meglepődtem, hogy a konyha ajtaját kifele nyomtam, pedig befele nyílik. Valami baj kell legyen, Ilon sosem jött még át hétfő reggel hozzám. Álltam az ajtónál, egyre közelebbről hallatszottak a lépések, ez nem lehet Ilon, futott át az agyamon, az ő járásának a zaja egészen más. Kopogtatni meg pláne nem szokott. Márpedig ez kopogtatás volt. Az a valaki odakinn bekopogott az én ajtómon. Soha, sem Ilon, sem Bagoly, vagy Karó nem kopogtattak. Egyszerűen bejöttek hozzám. Csikar más eset, ő a kapuban szokta megvárni, amíg kimegyek elé. Csengőm nincs, kutyám sincs, hogy ugasson, ha vendég áll a házhoz, a kiskapu nyikordulásából tudom, ha jön valaki. Csikar leparkol a tolókocsijával a kiskapunál, kinyitja meg bezárja vagy háromszor legalább. A nyikorgás az ő csengetése.

Megint kopogtatott az a valaki. Nyitom, mondtam, majd kuncogtam egyet. Ott állok az ajtónál, még mindig szorongatom a kilincset, mi a francnak kell bejelentenem, hogy "Nyitom", lenyomom azt a nyomorult kilincset, s ennyi, nem?

A tisztelendő úr állt előttem. Kezében egy kisebbfajta bőrönd. Mint a régi orvosi táskák. Kopott, barna bőr. Pergamenszürke volt az arca, szeme alatt karikák. De azért egy erőltetett mosolyt megeresztett felém, s úgy köszönt nekem. "Jó reggelt, bemehetek?"

Ugyanolyan csendben, mint Ilonnal szoktunk ülni, úgy költöttük el a kávét. Csak egy óvatos kérdés hagyta el a tisztelendő úr száját, amikor feltettem a kávénak a vizet, hogy "Nem fog megártani a második kávéja így kora reggel?" Ebben a korban, minden megárt már, válaszoltam, mindketten igyekeztünk nevetni rohadt jó viccemen, majd elhallgattunk.

Megkávéztunk, elmostam a csészéket, letöröltem a viaszosvászon abroszt, a tisztelendő úr elővette a cigarettatárcáját, nem kérdezte, hogy szabad-e, én meg nem mondtam neki, hogy a verandán szoktam cigarettázni, felálltam, kimentem, s behoztam a hamutárcát. Majd kiszellőztetek, gondoltam, s rágyújtottam magam is. Ő eregette a füstöt, nézett maga elé a semmibe, majd kinyitotta a bőröndöt, s egy fényképalbumot vett elő. Belelapozott, "Nem akarom untatni az emlékeimmel" mondta, "csak egy fotót szeretnék, meg is van."

Azt gondoltam, hogy a családja lesz a fényképen, de nem. Velence volt a fotón, a Szent Márk tér.

"Amikor elvégeztem a főiskolát, rögtön ide helyeztek szolgálatba. Maga mondta nekem, hogy kiközösít a falu, ha nem nősülök meg idejekorán. Nevettem ezen. Aztán eltelt két év, egyre sandábban néztek rám az emberek. Én egész életemet Istennek akartam szentelni. Mindenestől. Nem akartam elaprózni a szeretetet, ami bennem volt. Kláráért bolondult a falu. Neki csak én kellettem. Olyan erővel tört fel belőlem a szerelem, hogy megijedtem. Azon kaptam magam, hogy Klára lett az én istennőm, a mindenem. Azt gondolom, hogy fiaim korai halála üzenet volt Istentől - Ne fordulj el tőlem. Leéltem egy életet úgy, hogy minden, amit papként tettem, csak gyávaságból volt. Isten nem eresztett, magához láncolt a három halott gyermekemmel, prédikáltam, eskettem, temettem, de mindenemet átitatta a félelem, hogy elveszi tőlem Klárát is. Mert jobban mertem őt szeretni, mint az én Istenemet. Klára nagy vágya volt Velence. Leghőbb vágya volt. Mégsem hagytuk el a falut sosem. Itt kellett szolgálnom Istent. Most elvette tőlem Klárát. A gyászév is letelt. Megfizettem, úgy gondolom."

Elhallgatott.

"Mástól is el fog köszönni?" Ilonra gondoltam, meg a többiekre. A mi ötösfogatunk olyannyira elválaszthatatlan volt sok évtizede már, a tisztelendő úrnak is tudnia kellett ezt. "Maguktól, ötüktől, igen. Másoktól nem." Mondta, majd felállt, s a konyhaablakhoz ment. "Holnap hajnalban indulok. Írtam az egyházmegyének, kirendelnek majd egy kollégát, amíg nem akad valaki, akit teljes értékű szolgálatra oszthatnak be ide." Egy ideig nézte a párás ablakon át az udvart, majd megfordult, egyenesen a szemembe nézett. "Szeretném magának ajándékozni ezt az albumot. Nekem már nem lesz rá szükségem."

Az ember 84 éves korára megtanul várni. Álltam a kapuban, néztem az egyre távolodó tisztelendő urunkat, még vissza is nézett rám, ahogy hat házzal odébb megállt Ilon portája előtt, majd ahogy bement a kapun, én is visszacsoszogtam a konyhába. Eltart egy ideig, amíg mindünktől elköszön. Ilon majd felhív, megvárom. Nem volt kedvem boltba menni már. Levettem a cipőmet, papucsot húztam, kivettem a hűtőből a vasárnapi leves maradékát, hogy megmelegítsem, de reggel hét óra volt csak, bolond öreg pöcs, hol van még az ebédidő, ám a fazék kicsúszott a kezemből, ahogy próbáltam a hűtőbe visszatenni, én meg ott álltam bokáig a kocsonyává dermedt levesben, a papucsom elnehezedett, ahogy egyre csak szívta magába a húslét, kiléptem belőle, de már a zoknim is merő lucsok volt, nagy nehezen eltotyogtam a konyhaszékig, majd a levett zoknival estem neki feltörölni a padlóról a levest. Aztán kiöblítettem a zoknikat, a papucsot beáztattam forró vízbe, s úgy, ahogy voltam, mezítláb ültem le a fotóalbumot nézegetni.

Szép család volt. Lehetett volna. A gyerekek sorban mentek el, ahogy születtek, úgy haltak. Klárán sosem lehetett észrevenni, hogy megtört volna. A tisztelendő urunkon is csak annyi látszott, hogy egyre apad, fogy. Meglett, jó vágású kilencven kilós, nagydarab emberből pillanatok alatt egyszálbél, összeaszott lélek tengődött a szószéken. A szemem megakadt egy fotón. Jó harminc éve készülhetett. Csoportkép. Középen Klára, ahogy belékarol a férjébe, a tisztelendő urunk palástban, jobbról meg balról ott pózol a fél falu. Mosoly mindenki arcán. Akkor avattuk fel az új harangot. Azóta sem voltunk annyian a templomban.

Nem volt kedvem bemenni a hálóba a szemüvegemért, olyan messzire tartottam a képet magamtól, amennyire csak tudtam, igen, ott voltam én is. Ilon állt mellettem. Nem karolt belém. Pedig mennyire szerettem volna.

A telefon csörgése ébresztett. Eltartott egy kis ideig, amíg beazonosítottam, hol vagyok. Na ne csessze már meg, elnyomott a buzgóság, mezítláb, a konyhaszéken ülve. Biztosan koppant a fejem az asztalon, amikor rádőltem. A telefon egyre csörgött, én meg nem láttam semmit sem. Mi az isten? Nagy, összefolyt szürkeség a szemem előtt. Beesteledett volna? Nem létezik. Aztán lefele néztem, megláttam az asztal lapját, s fölötte egy elmosódó határvonalat. Onnantól pedig a szürkeség. A homlokomhoz kaptam s nemes egyszerűséggel leszedtem róla az odaragadt fényképet. Próbáltam visszarakni az albumba, de annyira ragadt a fotó, hogy az égnek nem sikerült becsúsztatni a fólia alá. Hagytam a fenébe inkább, azért is, mert a telefon csak nem hagyta abba a csörgést.

"Ne csináld ezt velem az isten szerelmére, már azt hittem, valami baj van. Fél órája hívlak egyfolytában!" Ilon hangja tele volt aggodalommal, megnyugtattam, hogy semmi gond, friss vagyok, kialudtam magam egy hétre előre. "Akkor kapd össze magad és vonszold át hozzám azt a csodás testedet, most! A többiek már itt vannak."

Hat ház. Ennyire lakik tőlem Ilon. Ha portánként tizenöt métert számítok, akkor nagyjából kilencven méterre. Egy magamfajta nyolcvannégy éves, még viszonylag jó erőben lévő vénember átlagos séta sebessége nagyjából egy kilométer per óra. A kilencven métert tehát öt perc huszonnégy másodperc alatt teszi meg. Ehhez ha hozzáveszem a házam ajtajától a kapuig levő tíz métert, s ugyanezt Ilonnál is, akkor bőven felmegy hat percre is a kint eltöltött idő. Na most, ez idő alatt, azonkívül, hogy a Szabóék kutyája megugatott, senkivel nem találkoztam. Szar, kihalt falu ez. A harmadik háznál, a Csatlós Pistáék pár éve megnyitottak egy bisztrót. Kiszűrődött némi fény, valami tüctüc zene is kihallatszott, talán ott van néhány suhanc, csocsóznak. De a falu utcája vigasztalanul elhagyatott volt. S most még nagyobb lesz ez az üresség holnaptól. Papunk sem lesz már.

Ilonnál mennyei illat töltötte be a konyhát. Meg kellett várnunk, amíg kihűl a rétes. Várni. Mindig várni. De Ilon nem engedett a huszonegyből, ha a tisztelendő úr kihűlt rétest kap útravalónak, akkor ti is hidegen fogjátok enni. Szolidaritásból.

Nem volt ellenvetés. Karó felvetette, hogy aludjunk valamelyikünknél, vagyis értelemszerűen nálam, az én házam van legközelebb a paplakhoz, hogy hajnalban biztosan együtt ébredjünk, ne kelljen majd a sötétben várni egymásra, de Csikar miatt elvetettük ezt a briliáns ötletet. Nem akarom, hogy többet lássatok a nyomoromból, láttok belőle így is eleget, mondta szemlesütve. Tudtuk, hogy pelenkában alszik, éjjel nem leányálom kikerekezni a vécébe, saját maga rakja fel s cseréli minden áldott nap, még nekünk sem engedte sosem, hogy segítsünk, a kirendelt nővért is elzavarta, tulajdonképpen Ilon léphetett be csak a házába, hetente egyszer, amikor kitakarította azt.

Végül is a kupaktanács azt a verdiktet hozta, hogy reggel négykor a házam előtt találkozunk. Csikart Karó tolja majd hozzám, aztán cserélünk. Bagoly hozza a túlélőkését, amit még egy szovjet katonától vett 'kilencszázvalahányban, Karó a három pár speciális túrazokniját, amit vagy tíz éve kapott karácsonyra a fiától, még ki sem csomagolta őket, "beállít egy évben egyszer, fél órára, telepakolja az autót, nekem meg itt hagyja azt a szart, mégis, mit képzel, hogy majd vénségemre járom le a másfél millió lépést Magyarországon?" Csikar az iránytűjét, én egy könyvet, Ilon pedig süt valami finomat. A pap nem is tudja, hogy megyünk őt búcsúztatni. Fogalmunk sem volt, hánykor is lesz az a "holnap hajnalban indulok". Hát ezért a négy óra. Ha minden jól megy, negyed ötre a paplaknál leszünk. Csak nem indul el addig.

Ilon a kezembe csúsztatott egy papírdarabot. Épp kilépni készültem az ajtón, rendesen ránk esteledett, Bagoly, Csikar meg Karó már az udvaron álltak, Bagoly még mordult is egyet, gyere már, persze ez nekem szólt, s én tudtam is, hogy nem most kell elolvasnom, mi van ráírva, de olyan zavarba jöttem, hogy képtelen voltam megmozdulni. Ilon szemébe néztem, ő elmosolyodott, majd lökött egyet rajtam. Eredj már öreg, ne miattad fagyjanak meg ezek az udvaromon!

A papírfecnit becsúsztattam a kabátom belső zsebébe. Az utcán amúgy sem tudnám elolvasni, szar a közvilágítás.

"Mégsem lesz öngyilkos a tisztelendő úr, Ilonnak nem jött be a megérzése."

"Az öngyilkosságnak is többféle módja van, Csikar." mondtam, leittam a söröm habját, de nem ízlett. Amúgy is csak illemből mentem a kocsmába, vagy hagyománytiszteletből, vagy mi a franc. Ültem egy ideig, majd felálltam, s hazamentem, jobb lesz pihenni a holnap előtt, a többiek bólogattak, de nem mozdultak, menj csak, te vagy a legöregebb, neked sokat kell pihenni már, visszanéztem a kocsmaajtóból, ezek még mindig vigyorogtak. Röhögjetek csak a vénségemen, parasztok, de nem mondtam hangosan, csak gondoltam.

Alig vártam, hogy hazaérjek, be sem mentem a házba, felkapcsoltam a verandán a kinti égőt, előkotortam a kabátzsebből a cetlit, a szemüvegem persze bent volt a hálóban, de az a három szó szinte világított a papíron. "Gyere vissza este"

Ha egy nyolcvannégy éves, még viszonylag jó erőben lévő vénember átlagos séta sebessége nagyjából egy kilométer per óra, akkor egy megtáltosodott nyolcvannégy éves, erőtől duzzadó örökifjú simán verné a száz gyorson indulókat. Jó, nem a futókat, hanem az úszókat. Eldördül a startpisztoly, azok belevetik magukat a vízbe, karcsapás, bal-jobb-bal, fej ki a vízből, nagy levegő, bal-jobb-bal, hasítják a medence vizét, majd a parton végigtrappol a matuzsálem, akit már leírt mindenki. Nem ember. Élőhalott. A szociális hálón élősködő parazita. És mégis kenterbe veri a mezőnyt.

Képtelen voltam megfogni a kilincset. Álltam Ilon ajtaja előtt, csurom vizesen az izzadtságtól, alig kaptam levegőt, sípolt a tüdőm, remegtek a lábaim, reszketett a kezem, a szívem dübörgött. Csak át kellett volna robognom a célszalagon. Elfogyott az erőm. Kellett neked rohanni te barom.

"Jaj, te buta vénember, nem azt írtam, hogy öld meg magad, mit kezdenék Veled holtan?" Ilon mögöttem állt. "Itt vártalak a kapuban, te meg elrohantál mellettem, észre sem vettél. Mellesleg jólesik. Engedek vizet, szépen megfürdesz."

Ilon illata volt a törülközőnek. Legszívesebben abba bugyolálva maradtam volna. De mire megfürödtem, a ruhám is megszáradt, felöltöztem, Ilon pedig kitöltötte a frissen forralt bort.

Ültem a konyhában, néztem, ahogy serénykedik, azt akarom, hogy még friss, ropogós legyen a kenyér a tisztelendő úrnak, mondta.

Előttem pedig megelevenedett egy sosemvolt élet. Kis ház, kis konyha, meleg családi fészek, az egész napi munka után megfáradtan, eltelve szerelemmel, szeretettel pihegünk mi ketten.

"Most is olyan gyönyörű vagy, mint hajdanán", de csak gondolatban mondtam ezt, nem hangosan. Ilon ekkor megfordult, s én egy pillanatra eltűnődtem, vajon meg lehet e hallani a gondolatot. Otthagyva a sütőt, le sem véve a szemét rólam, lassan odajött hozzám, lehajolt, s homlokon csókolt. "Jó, hogy vagy nekem" mondta oly halkan, hogy az volt az érzésem, ő is csak gondolta ezt, s én mégis hallottam.

A ropogós, barnára sült kenyér illata fenséges tud lenni. Kedvem lett volna kanyarintani egy szeletet belőle, persze nem lehetett. Éjfél elmúlt már, mire készen lett.

Elültem volna a konyhában az idők végezetéig, nézve Ilont, ahogy serénykedik, de ágyba parancsolt. A sajátomba. Nem vagyok álmos, tiltakoztam sután, nem is miattad, mondta ő, nekem kell egy kis alvás.

Képtelen voltam elaludni. Pedig lefeküdtem, ruhástól, csak a csizmámat vettem le, s ezúttal a papucs helyett azt készítettem be az ágy elé. A villanyt lekapcsoltam ugyan, de a konyhában égve hagytam, kellemes félhomály lett így a hálószobában.

Nem is kellett az órára néznem, háromnegyed négykor felkeltem az ágyból, belebújtam a csizmába, hideg vízzel megmostam az arcom, ez felélénkített, főztem kávét, jó sokat, előkotortam a spájzból a termoszt, beleöntöttem, épp tele lett, magamhoz vettem a könyvet, s kimentem a kapuba. Kisvártatva három emberalak sziluettje tűnt fel az úton. Csikar hol van? De ahogy közeledtek, már kivehető volt a tolókocsi is, Karó maga előtt tolta, ezért mosódott össze a kép előbb.

Nem szóltam a kávéról, késésben voltunk, majd ott megkínálom őket, gondoltam. Csendben mentük a tiszteletes házáig. Koromsötét volt a paplak. "Alszik. Nem megy ez sehova csesszétek meg." Suttogta Csikar.

"A temető." Ilon hangja remegett. "A temetőben lesz."

Kétszer kellett kis pihenőt tartani, mire a temetőbe értünk. Egyszer Bagoly lába miatt, másodszor pedig én indítványoztam, megálltunk, s mindenki ivott egy korty kávét.

A tisztelendő úr a foteljében ült. Elkerekedett a szeme, amikor megálltunk előtte. Nem igazán tudtuk, mit is lehetne, vagy kell ilyenkor mondani, még egyikünk sem búcsúztatott el papot hajnalban a temetőben. Ő felállt, mi átadtuk neki az útravalónak szánt ajándékokat, mindünknek megköszönte, elpakolta a hátizsákba, csak a könyvemet nem. Kinyitotta, de nem lapozott bele, az első pár oldalt nézte meg csupán, gondolom azt hitte, írok bele valamit neki, valami személyeset. Hát ez eszembe sem jutott basszus. S akkor megtalálta. Egy darab papírt tettem a könyvbe, pont oda, ahol az előszó van. Egészen közel kellett tartania a szeméhez, hogy valamit láthasson a betűkből. A postacímem volt ráírva. Megszorította a kezem. "Mindannyian Édentől Keletre vagyunk" mondta, majd felsegítettük rá a hátizsákot, még egyszer megsimogatta a sírkövet, s elindult. Az ünneplő palást volt rajta, alatta a fekete öltönye, csak a lábán viselt a fekete öltönycipő helyett egy jókora túristabakancsot. Hamar elnyelte őt a sötétség. Messze volt még a hajnal. S ott, a felesége és a gyermekei sírjánál állva úgy éreztem, a Nap, tán soha nem is kel fel többé.

(Folytatjuk)

(A helyesírás a szerző sajátja)


Cikk nyomtatása

Küldje el a cikket ismerősének!
 
feladó neve:    
feladó e-mail címe:    
címzett neve:    
címzett e-mail címe:  
 
Születésnapi levél
Kamuti Jenőnek
Az „ezüst-herceg” közben orvosi diplomás lett, kitűnő sebész vált belőle, a MÁV kórház igazgatójaként lett (aktív) nyugdíjas. A sport terén, pedig Magyarországon elsőként UNESCO Fair Play-díj kitüntetésben részesült. A napokban a Nemzet Sportolójává választották. Hihetetlen – 80 éves! – Kadelka Lászlótól
Archívum
Legfrissebb cikkeink
Mínusz Kettő

Benkő Géza 1969 - 2017

Anna Netrebko -Verismo CD

Gerevich József - Múzsák és festők – Teremtő vágyak 2.

Gyuricza Péter – Kardos Ernő A Viszkis igaz története napjainkig

Stratton

Kovács József - A BLUES története a kezdetektől napjainkig

Háth-Bizony János

Dömötör Endre, Jávorszky Béla Szilárd - a Rock története 4. - 90-es évek

Újabb magyar filmes-siker

Sajtószemle
Enciklopédia
További cikkek a kertpont.hu portálon
A sokarcú fagyöngy
Szerves talajtakarók
A póréhagyma
Agavék
A vizitorma
A csontritkulásról
Webtechnológia
Technológiák, fejlesztési megoldások, referenciák a Terasz.hu - tól
| M?iaaj?lat | Impresszum | Jogi nyilatkozat |
info@terasz.hu