Ha menni kell – El Camino
Arról fogok mesélni, ha eljössz – a humort, lírát filozófiával fűszerezve, hogy: ahol a szeretet, a barátság, a bizalom, a türelem, az együttérzés, a segítőkészség magától értetődő része a létezésnek, ott jó élni. Ilyen a spanyolországi zarándokút, az El Camino. 2005 nyarán jártam végig a 900 km-es utat. „Apostoli” kötelességem, hogy átadjam, amit az úttól kaptam. Vidám Színpad, 2006. március 8.
 
Papp János színész, Berzsenyi Dániel által híressé vált Niklán született, Marcalitól kilenc kilométerre. Fiatal korában mindenhová gyalog járt. A színházi szakma híres túrázói közé tartozik, ezért azok számára, akik régen ismerik nem meglepetés, hogy vállalkozott erre a nagyobb „sétára”. Az erről írt naplója rendkívül szórakoztató, tele szellemes öniróniával. Arról tanúskodik, hogy remekül bánik a számítógép billentyűzetével is.
Aki megnézi a vetített képekkel tarkított estjét, kedvet kap a túrázásra.

 
Ha menni kell – El Camino
Részlet a zarándoknaplóból

Filloval határában pihenőre csábít egy faluszéli háznak támaszkodó italautomata., mellette csinos kőasztal, kőpad, és … ni, csak! egy eternitcső! - nyilván, hogy, mint a vendéglők esernyőtartói, jó szolgálatot tegyen a vándornak. Ez igen! Ez komfort!
Nosza, bele a botomat!
És … eltűnik; hallom ahogy, valahol a mélyben, koppan. Dermedtebben állok, mint a kőasztal. Zsuzsa most ér ide. Üres tekintettel bámulok. „Mi baj?” – kérdi. „A botom.” – nyögöm. „Elhagytad?” – „Nem. Ide tettem, és eltűnt.” Arcomon valami leírhatatlan fájdalom tükröződhet, mert nem nevet. Vigasztal: „Vágsz majd helyette másikat! - De tudja, hogy a veszteség pótolhatatlan.
A János-hegy oldalában láttam meg egy sombokorban az „én botomat”! Mert egy igazi turista előbb-utóbb meglátja a botját egy sombokorban, ami aztán évekig a társa! Az „én botom” egy T betűt formáz. A fogantyú egyik végére egy csigát, a másikra egy madárfejet faragtam. Az alkotás címe: „Az elérhetetlen zsákmány”. A bot szárán már ott virít az éppen csak elkészült fésűskagyló. És ez a bot! - az „én botom”! - most oda! - Kész. Vége.

 
A padra rogyok. - Nem bírok ülni. Ahogy felállok, a bokámat beütöm a kőasztal lábába. Vérzik. - Zsuzsa lerakja a hátizsákját az asztalra - a zsák egyszerűen lefordul. - Befut három spanyol. Az egyik csámcsogva szőlőt eszik. Ezzel a világból ki lehet üldözni Zsuzsát. Odébb is húzódik vagy 100 m-re. De még előtte megjegyzi: „Az aknafedél.” Részletekbe nem bocsátkozik.
Elmegy.
- „Aha!” – lassan dereng: arra gondol, hogy az eternitcső a pihenő melletti ház pincéjének szellőzője; az aknafedél talán egy lejáratot takar. Talán le lehet mászni a botomért! Mire idáig jutok , és már nyitnám a fedelet - szinte berobban öt olasz kerékpáros, és szerelni kezdi a bicajt! Na, hol?! Az aknafedélen. Most kérjem meg őket, hogy húzzanak el onnan? Angol tolmácsom, Zsuzsa a csámcsogás miatt hallótávolságon kívül, meg egyébként is bolondnak néznének. - Úristen! Öt perccel ezelőtt egy csöndes pihenőt pillantottunk meg, most pedig itt csámcsog, szerel, nyüzsög fél Spanyolország!

 
- Várok. - Olaszok el. Spanyolok még maradnak. De az aknafedél szabad! Zsuzsa visszajön. A jelenlévők döbbenten nézik, hogy felnyitjuk a fedelet. Zsuzsa már lent is van a mélyben. „Megvan!” - Sóhaj, örömkönnyek. - De nem jön föl; hallom, motoszkál, szöszmötöl. „Mi van?!” „Várjál!” – hangzik lentről. Aztán felbukkan. Egyik kezében a botom, a másikban egy szuper, teleszkópos túrabot. „Van lent több is! A java kiválogatva már a falnak támasztva, a többi csak úgy halomban.” - Nem kell tolmács, a spanyolok is értik a helyzetet, és zeng a nagy nemzetközi kacagó- kórus.

2006-02-28 15:02:00