Ketten: Nádas Péter: Párhuzamos történetek
A Párhuzamos történetekért ítélte oda - Nádas Péternek - a kuratórium a Márai Sándor-díjat. A trilógiáról megjelent számtalan értekezés közül olvasható itt kettő: Szilágyi Zsófiáé és Szabó Tiboré.

   Szilágyi Zsófia:
   A kritikust térdre kényszerítő minősítések és adatok özönében, nagy érdeklődéssel figyelve nemcsak a művet, de a belőle kinövő helyzetet is, megfogalmazódott bennem egy valószínűleg az előzőeknél nem kevésbé sarkosnak, és talán meghökkentőnek tűnő gondolat: számomra most, ezzel a művel változott Nádas Péter élő, kortárs szerzővé. Hiszen az Egy családregény vége és az Emlékiratok könyve megjelenésükkor még teljesen érintetlenül hagytak, életkoromból következően, mire pedig egyetemistaként, majd később, úgy a kilencvenes évek második felében kritikusként a kortárs irodalommal foglalkozni kezdtem, ezek a művek az irodalomtörténet tárgyaivá merevedtek. Vizsgatételek lettek, a paradigmaváltás főszereplői, a Kalligram Kiadó monográfiasorozatának legvastagabb darabjában tárgyalt szerzőjük pedig mozdulatlan szoborként magasodott a mocorgó, alakuló, kísérletező, kudarcokba belefutó vagy a sikert élvező, helyüket kereső írók fölé. tovább
   
   
   Szabó Tibor:
   A szerző láthatóan arra a felismerésre építette fel a mű koncepcióját, hogy az emberi elme az élményvilágán keresztül, annak segítségével közelíti (/érti) meg a világ elvontabb, közvetlenül nem megtapasztalható (vagy megtapasztalható, de nehezen értelmezhető) jelenségeit. Úgy tűnik, a Párhuzamos történetek egyes számú tézise az, hogy én mint ember azért viszonyulok a környezetemhez egy meghatározott módon: úgy, ahogy - mert azt éltem át, amit. Nádas azzal artikulálja művészi üzenetét, hogy egy élményvilágot teremt, olyat, amin keresztül egy bizonyos fénytörésben látszanak a regényben vizsgált kultúrhistóriai és pszichológiai jelenségek: a fasizmus, az árvaság, a szexualitás és homoszexualitás, a zsidóság európai sorsának kérdései, a gyilkosság és öngyilkosság borzalma. A szöveg egy Én-t, egy létezőt teremt az olvasóban, sokféle (nem egységesülő/szervesülő) élményekkel bírót, több helyen, több időben élőt, egy imaginárius személyt, aki a szöveg mondataiban nem jelenik meg, mégis: akinek a szemével láthatjuk az emberi természetet. Kérdés, hogy milyennek. tovább
   
 
2006-02-15 07:39:00