Konstrukció, siker, kudarc (Nádas Péter: Párhuzamos történetek)
Nádas azzal artikulálja művészi üzenetét, hogy egy élményvilágot teremt, olyat, amin keresztül egy bizonyos fénytörésben látszanak a regényben vizsgált kultúrhistóriai és pszichológiai jelenségek: a fasizmus, az árvaság, a szexualitás és homoszexualitás, a zsidóság európai sorsának kérdései, a gyilkosság és öngyilkosság borzalma. A szöveg egy Én-t, egy létezőt teremt az olvasóban, sokféle (nem egységesülő/szervesülő) élményekkel bírót, több helyen, több időben élőt, egy imaginárius személyt, aki a szöveg mondataiban nem jelenik meg, mégis: akinek a szemével láthatjuk az emberi természetet. Kérdés, hogy milyennek.

   Konstrukció, siker, kudarc
   Nádas Péter: Párhuzamos történetek
   
   
   „Bajban is lesznek vele a kritikusok”, mondta Csordás Gábor, a Jelenkor Kiadó vezetője Nádas Péter új regényéről a megjelenés előtt néhány nappal. És recenzens tényleg zavarban. Meg jó lenne felejteni is. Elfelejteni (vagy kizárni a tudatból legalább e szöveg írása idejére) a Párhuzamos történetek köré szervezett irdatlan méretű-mértékű promóciós nyomást, az interneten terjedő kalóz másolatok erősen reklám-gyanús botrányát, a kiadás finanszírozásával kapcsolatos közjátékot, a kiszámítható (és láthatóan kiszámolt hatású) első interjúkat, valamint azt a (szerzői megszólalásokból sugárzó) törekvést, hogy jó előre blokkolva legyen minden koherens olvasat. Távolodni kellene ezektől, mert a tudatos kiadói tevékenységből sajnos nagyon is egyértelműen kiderül, hogy a szöveg gazdái mit szeretnének olvasni recepcióként a háromkötetes óriásregényről. Dehát a világból kilépni, persze, nem lehet.
   
   Miközben a Párhuzamos történetek recenzálása saját jogon is, a szöveg immanens tulajdonságaiból adódóan is problematikus. Új reprezentációs stratégiát kíván (követel?), ugyanis az 1510 oldalnyi szöveg cselekményszerkezetét épkézláb módon összefoglalni képtelenség, illetve amit mégis el lehet mesélni, az alig visz közelebb a mű jelentésvilágához. Nádas regényének forradalmiságát (többek között) éppen az adja, hogy szakít a szöveget a kezdőállapotból a végállapotba algoritmusosan mozgató regénytechnikával, az önmagukban kompakt, transzparens történeteket elővezető fejezetek jelentős része (az egész mű felől olvasva) nem beágyazott, funkciótlan - pontosabban a funkciójukat nem az epikai indokoltságtól kapják. A mostanáig megjelent kritikák ezt nyitott szerkezetként emlegetik, de ennél talán többről is van szó. Az eddig megismert regényformáktól eltérően a Párhuzamos történetekben a művészi üzenet hordozóanyaga nem a szövegben kódolt, (valamilyen szempontból) egységes cselekményrendszer. (Amint az mára már közismert, a szöveg nem is rendelkezik zárt narrációs struktúrával.) A szerző láthatóan arra a felismerésre építette fel a mű koncepcióját, hogy az emberi elme az élményvilágán keresztül, annak segítségével közelíti (/érti) meg a világ elvontabb, közvetlenül nem megtapasztalható (vagy megtapasztalható, de nehezen értelmezhető) jelenségeit. Úgy tűnik, a Párhuzamos történetek egyes számú tézise az, hogy én mint ember azért viszonyulok a környezetemhez egy meghatározott módon: úgy, ahogy - mert azt éltem át, amit. Nádas azzal artikulálja művészi üzenetét, hogy egy élményvilágot teremt, olyat, amin keresztül egy bizonyos fénytörésben látszanak a regényben vizsgált kultúrhistóriai és pszichológiai jelenségek: a fasizmus, az árvaság, a szexualitás és homoszexualitás, a zsidóság európai sorsának kérdései, a gyilkosság és öngyilkosság borzalma. A szöveg egy Én-t, egy létezőt teremt az olvasóban, sokféle (nem egységesülő/szervesülő) élményekkel bírót, több helyen, több időben élőt, egy imaginárius személyt, aki a szöveg mondataiban nem jelenik meg, mégis: akinek a szemével láthatjuk az emberi természetet. Kérdés, hogy milyennek.
   
   Ezt a szofisztikált, csavaros metakonstrukciót Nádas úgy tudja mozgásban tartani, hogy a szöveg a fejezetek (az egyes történetdarabok) szintjén csodálatosan tiszta, pontos. Mondatai többnyire rövidek, áttetszőek, mindig lehet tudni-követni, hogy hol járunk, hogy ki beszél, hogy mi történik, hogy melyik szereplő mire gondol, mit akar, miért teszi éppen azt, amit (az Egy családregény végére, illetve a Emlékiratok könyvére ezek nem voltak jellemzők). A narrátori hang nyugodt, távolságtartó, mindemellett képes arra, hogy az olvasó figyelmét folyamatosan lekösse. A regény helyzetleírásai részletezőek, a karakterek hitelesek - a teljes mű stílusa mesterien egységes. Gyanítható, hogy ez a mesterségbeli magabiztosság (ti. az, hogy Nádas a prózatechnikájával bármit el és elő tud adni elfogadhatóként) az egyik oka annak, hogy a regény néhány jellemzőjében végletesen torz, félrecsúszott.
   
   Sok fejezet durván, igazolhatatlanul túlírt (a legszembetűnőbben Lippay Ágost és Mózes Gyöngyvér ágyjelenete, valamint Erna, Gyöngyvér és Bellárdi László véget érni nem akaró taxizása), óriási tömegű háttértudással, precízen elővezetett (érzékelhetően: kutatott) részletekkel terhelt. Nádas a Jelentés a Grunewaldi évről című írásában (A Párhuzamos történetek írásának körülményeiről számol be itt, ÉS, 49. évf., 40. szám) ezt a szövegbe pumpált tudásbázist a mű „néma poétikai struktúrájá”-nak nevezi, és azt állítja róla, „majdhogynem fontosabb (…), mint a [regény] hősei vagy a cselekménye”. A szerzői szándék, persze, érthető, és teljesen elfogadható az is, hogy mindez Nádas Péter számára lényeges, a munkáját segítő ismerethalmaz, ám az olvasónak aligha tud fontossá válni például az a tény, hogy a hullákat Németországban hány jegy alapján azonosítják (:tizenkettő), és hogy pontosan melyek ezek a jegyek - különösen úgy, hogy a történet szempontjából mindegy is tulajdonképpen.
   
   A szereplők motiváltsága, érzékenysége az egész regényben túlhajtott, erőltetett. Az összes karakter sérült lelkű, cselekedeteik mindig jelentősek és következményesek, minden esemény a tragédia (de legalábbis a drámaiság) felé mozgatja őket, a regényvilágban nincs semmi ötletszerűség, könnyedség. Nincs benne tét nélküli élet. Hiába a nyitott szerkezet, a Nádas által létrehozott tér egy nagy börtön, olyan mégpedig, ahol a rabok egyetlen lépést sem tehetnek ellenőrzés nélkül.
   
   Csordás Gábor a már idézett interjúban a Párhuzamos történetek könyörtelen humanizmusáról beszél. Nos, a könyörtelenséget, a szerzőnek azt az erős szándékát, hogy mindenképpen, és lehetőleg minden mondatban viszonyulni akar valamilyen módon az emberhez mint olyanhoz - azt hiszem, a regény összes olvasója érzékelni fogja. Humanizmussal viszont nem találkoztam ebben a műben. Mást tükröz a szöveg. Végig azt éreztem, hogy Nádas fél az embertől. Azért akarja annyira megérteni-megmagyarázni-láttatni, mert retteg ettől a fajtól.
   
   Egy recenzióból minimálisan annak kell kiderülnie, hogy kinek érdemes elolvasni a művet. Nos, a szóban forgót gyengébb idegzetűeknek biztosan nem. De még az erős gyomorral rendelkezőknek se ajánlható széles körben. A tekervényes regénykoncepció és az irdatlan betűtenger miatt a Párhuzamos történetek nem tud egy jól feldolgozható, kompakt módon megélhető olvasmányélményt adni. Állásfoglalásra kényszerít, és helyenként valóban magával ragadó - de mindent elsöprő katarzist én legalábbis nem kaptam tőle. Nem „üt”. Lassú is valahogy, és képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy a világa öncélúan, elsősorban a szerző szellemi gyönyörét szolgálóan aberrált. Gyanítható viszont, hogy a (szellemtörténeti értelemben vett) beágyazódása után (minimum két-három év) a Párhuzamos történetek mozdíthatatlan viszonyítási pont lesz a prózairodalomban, a regényírók jó ideig ehhez a szöveghez képest határozzák majd meg önmagukat és esztétikai törekvéseiket. De az efféle fontosság-jelentősség nem teljesen tiszta erény azért, már most (előre) terheli, nyomja össze a regényt önnön megkerülhetetlensége. A Párhuzamos történetekből (és a körülötte kialakított őrjöngésből) hiányzik a szabadság érzése, a derű, a mese öröme. És ez nagyon zavaró.
Szabó Tibor

   

   Szilágyi Zsófia: Párhuzamos történetek

   
   Irodalmi Jelen – 2006. február
   
   

 
Kapcsolódó:

Szabó Tibor: Tárca 5.
Szabó Tibor: Tárca 4.
Szabó Tibor: Tárca 3.
Szabó Tibor: Tárca 2.
Szabó Tibor: Tárca 1.

2006-02-15 07:34:00