Párhuzamosok a végtelenben (Nádas Péter: Párhuzamos történetek)
Vizsgatételek lettek, a paradigmaváltás főszereplői, a Kalligram Kiadó monográfiasorozatának legvastagabb darabjában tárgyalt szerzőjük pedig mozdulatlan szoborként magasodott a mocorgó, alakuló, kísérletező, kudarcokba belefutó vagy a sikert élvező, helyüket kereső írók fölé.

   Párhuzamosok a végtelenben
   (Nádas Péter: Párhuzamos történetek)
   
   Hangzatos kijelentések fonják körül, alig másfél hónappal a megjelenése után, Nádas Péter legújabb, háromkötetes regényét. Világirodalmi léptékkel mérve is egyedülálló, mondta a kiadója; háromszor szakad be alatta az asztal, remekmű, csoda, állították a kritikusai. Meg állítottak azért mást is: Margócsy István egy nagy író nagy kudarcát kívánta megérteni rendkívül alapos, tanulmánnyá terebélyesedő és szerkesztőtársai (részben) méltatlankodó margináliáival körülvett írásában, a 2000 című folyóirat decemberi számában.
   
   A művet szinte kultikus tárggyá, szerzőjét pedig géniusszá változtató állításokat számok sorolása kíséri: 18 év, 1510 oldal, egy szeretkezés 50 (vagy 70, vagy 120 – mindenki máshogy számol) leírása; irodalmárok vallomásai arról, hogy egyszer, másfélszer vagy kétszer olvasták-e már a művet. A kritikust térdre kényszerítő minősítések és adatok özönében, nagy érdeklődéssel figyelve nemcsak a művet, de a belőle kinövő helyzetet is, megfogalmazódott bennem egy valószínűleg az előzőeknél nem kevésbé sarkosnak, és talán meghökkentőnek tűnő gondolat: számomra most, ezzel a művel változott Nádas Péter élő, kortárs szerzővé. Hiszen az Egy családregény vége és az Emlékiratok könyve megjelenésükkor még teljesen érintetlenül hagytak, életkoromból következően, mire pedig egyetemistaként, majd később, úgy a kilencvenes évek második felében kritikusként a kortárs irodalommal foglalkozni kezdtem, ezek a művek az irodalomtörténet tárgyaivá merevedtek. Vizsgatételek lettek, a paradigmaváltás főszereplői, a Kalligram Kiadó monográfiasorozatának legvastagabb darabjában tárgyalt szerzőjük pedig mozdulatlan szoborként magasodott a mocorgó, alakuló, kísérletező, kudarcokba belefutó vagy a sikert élvező, helyüket kereső írók fölé. Sok mindent nem értettem ebben a kánon lényegének ellentmondó, hiszen az állandó változékonyságot befagyasztó buzgalomban, legkevésbé azt, hogyan váltja együtt a paradigmát két olyan, meglehetősen eltérő hagyományból kinövő, különböző beszédmódot érvényesítő mű, mint a Bevezetés a szépirodalomba és az Emlékiratok könyve. (Esterházy és Nádas kizárólagossága és kikezdhetetlensége az előttem járó kritikus-generációk számára annyira evidencia, hogy amikor én hajdan, úgy 10 évvel ezelőtt, egyetemistaként egy beszélgetésben óvatosan megjegyeztem, bár jelentőségét nem vitatom, annyira szívemhez mégsem áll közel a Bevezetés a szépirodalomba, egy akkor ifjú kritikus azonnal rávágta: ja, akkor te Nádast szereted.) Mégsem gondoltam, hogy valaha abba a helyzetbe kerülök, hogy kritikusként kell megszólalnom Nádasról – egyszerűen azért nem, mert az irodalmi életnek van egy sajátos, ki nem mondott, de annál erőteljesebben működtetett (bár, persze, kivételekkel finoman tarkított) rendje: „nagy” könyvekhez a tekintélyes kritikusok rendelődnek, vagyis jobbára ugyanazok, akik az éppen létezőnek tűnő kánon kialakításához leginkább hozzájárultak. Így biztosíttatik, hogy maradjon minden a régiben, a tömbszerűen lezárt kortárs életművek pedig, különös módon, sokszor még a klasszikusokéinál is nehezebben nyílnak meg.
   
   A Párhuzamos történetek Nádas életművének felnyitását teszi lehetővé. Nemcsak azért, mert mostanra már erőteljes vita alakult ki körülötte, de nem kis mértékben azért is, mert elidegeníthetetlen lényege a nyitottság, és nem pusztán a szerző által felvetett esetleges negyedik kötet miatt: az egyes történetek lezárása, lekerekítése is elmarad, és ezzel az élet és a történet viszonyának radikális megkérdőjelezése történik meg: „Krónika helyett végül is inkább legendákat gyárt magának az ember, amikor egy másiknak elbeszéli az élettörténetét. Addig meséli, míg a hiteles előadástól ő maga felül a közös utópiának, miszerint az életének lenne kereken lezárható vége, valami kis poénja, végszava, tanulsága, ami a halálon túl is értelmet ad az egykori létezésnek.” (3/476.) Érdekes párhuzamként (jelezvén, hogy talán éppen most kezd egymás felé tartani két, számomra sokszor érthetetlenül egymás mellé rángatott párhuzamos), az Esti Kornél-történeteket író, tehát egy igen halvány szöveghatárokkal rendelkező, nyitottan maradt szövegkorpuszban megszülető hőst „újraélesztő” Esterházy Péter egy nemrégiben adott interjúban arról beszélt, egyre inkább zavarja a történetek „puha lekerekítése”.
   
   Kosztolányi, egésszé formált regényei után a lezárhatatlan Esti Kornélba kezdett, majd elegánsan indokolttá változtatta a vég-telenséget: kihalt saját szövegfolyamából, ahogy tették ezt előtte-utána mások is. „Talán nem véletlen, hogy a nagyság rendesen együtt jár a formátlanság illúziójával – Ördögök, Bouvard és Pecuchet, A tulajdonságok nélküli ember, hogy néhány példát mondjak. Flaubert, Dosztojevszkij vagy Musil nem áll sorba ötösért – vagy rádobja a cuccot a mérlegre, mint hentes a májat, és annyi-amennyi alapon vigyed, ha akarod (Dosztojevszkij), vagy azt találja ki, hogy kihal a saját művéből (Flaubert, Musil), ez még a legbecsületesebb változat, friss példa, jobb híján még Nádas is ezt találta ki, legalább is így tetszik az Ahogy tetszikben közölt kisinterjúból.” – írta Németh Gábor még jóval a Párhuzamos történetek megjelenése előtt, egy a novellaciklusnak szentelt folyóirat-számban. (EX Symposion, 2004/46-47.) Mégsem ezt a megoldást választotta, mint mostanra már tudjuk, vagy mégis ezt: Nádas „élővé válása” számomra részben éppen annak köszönhető, hogy nem keresett menedéket az emberi és írói lét a lezárhatatlanságot kivédhetetlenül zártsággá változtató végességében, hanem vállalta, hogy végignézi a kibontakozó vitát, amely, igyekezzék Nádas bármennyire is lefedni a regénye körüli teret, különböző interjúkban meghatározva az értelmezés lehetséges irányait, egyes részleteiben biztosan nem úgy alakul majd, ahogy ő képzelte vagy szerette volna.
   
   Nem ötletszerűen emlegetem itt a novellaciklus hagyományát: a Párhuzamos történetek egyik műfaji előképe számomra vitathatatlanul a regény műfaját megkérdőjelező, az olvasót a Nádas által is kiiktatni próbált kauzalitástól a szöveg térszerűsége felé terelő, motívumokkal átszőtt novellaciklus. Persze, itt mindjárt közbe lehet vetni, hogy ez a könyv nem olyan, mégis azt gondolom, sokkal többet ér a magányos remekművé nyilvánítás hangzatos aktusánál annak végiggondolása, milyen irodalmi tradíciókat tesz elevenné Nádas kétségtelenül, hadd legyek most nagyon pontatlan, másmilyen regénye. Hiszen nem oktalan a XIX. századi orosz regényhagyomány emlegetése sem: nemcsak a Raszkolnyikovot és Porfirijt idéző Kienast-Döhring kettős vezet el Dosztojevszkijhez, hanem a lezárhatatlanság problematizálása is, hiszen, mint ezt például Lotmantól tudjuk, a klasszikus orosz regény markánsan eltér abban a nyugat-európaitól, hogy kikerüli a poén-szerű zárlatot.
   
   1510 regényoldallal szemben egy 7000 leütésnyi kritika – mintha nem egyforma méretű pályán játszanánk. Bár nem hiszem, hogy döntetlenre hoznám a meccset, ha én is írnék 1510 oldalt, a Párhuzamos történetek szerzője nem enged lemenni a pályáról, és arra kényszerít, hogy foglalkozzam vele tovább. Non finito.
Szilágyi Zsófia
   
   
   
   Irodalmi Jelen – 2006. február
   
           
 

   Kapcsolódó:
   Szilágyi Zsófia a Terasz.hu-n
   
   Szilágyi Zsófia: Dédnagyanyám, Kálmán Bella
   
   Szilágyi Zsófia A féllábú Ólomkatona
   
   Szilágyi Zsófia Kukorelly Endre TündérVölgyéről
   
   Ferdinandy Györgyről (részlet)
   Létai úrnak és a fiktív szerzőnek a „fogamzásgátló szerkezet” révén létrejött kapcsolatát Tercsi és az író szexuális együttléte zárja le, amelynek leírásában a vérzés és az orális szex egyaránt a lány megtermékenyülésének lehetetlenségét emeli ki. A fogamzás és az írás már a mű elején létesülő kapcsolata miatt ugyanakkor ez az együttlét az alkotáshoz való ambivalens viszony jelentését is hordozza.
   
   Motívumok a pusztulásra
   A regénynek talán éppen ez a sajátossága az, ami miatt a mű nem egy irodalmi áramlathoz kapcsolható, hanem a „jó regény" általános kritériumaival rendelkezik. A szöveg érzékelhetően magas szintű megírtságának okát kereshetjük a regény keletkezésének történetében is. Szilágyi István öt év alatt háromszor írta újra a regényét, és addig dolgozott rajta, míg tökéletesnek nem érezte.
   
   Intés a kortárs magyar irodalomhoz
   És a huszonéves nem jár irodalmi rendezvényekre, mert azt sem tudja, mi az. Ha meg odamegy neadjisten, könnyen abba a helyzetbe kerülhet, hogy észreveszi, rajta kívül mindenki ismer mindenkit.
   És akkor nem megy többet.
   Persze lehet rájuk legyinteni, de talán nem kéne: nagyon lelkesek tudnak lenni, ha segítenek nekik. És örülni kellene, ha egyáltalán olvasnak kortársakat. Nem utálni őket azért, mert nem pont engem.
   
   Bevezetés a Trinaplóhoz:
   Szilágyi Zsófia
   vagyok, 1973. március 26-án születtem Cegléden. A szakmai önéletrajzokat is így szoktam kezdeni, elindítani könnyű volt ezt a bemutatkozást. Innentől már nehezebb lesz: abban van csak gyakorlatom, hogyan kell a 29 évnyi életemből mondjuk kritikusi vagy irodalomtörténészi mivoltomat domborítani, attól függően, milyen ösztöndíjra pályázom éppen. Ez jól megy, kivág, beilleszt, töröl, megkap.
   
       
2006-02-15 06:40:00