SZÍNHÁZI JELENLÉT – SZÍNHÁZI JÖVŐKÉP
Tanulmányok a mai magyar színház helyzetéről
Az első tanulmány szerzője Szabó István az Országos Színházművészeti Múzeum és Intézet igazgatóhelyettese. A második, Venczel Sándor elemzése, amely a regionális gondolkodásnak színházra való kiterjesztését alapozza meg. A harmadik, az ország felnőtt lakosságának a színházakról, a színészi pályáról alkotott véleményét vizsgálta Vásárhelyi Mária szociológus vezetésével.
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárának Fogadótermében, 2005. december 8-án, Dr. Harsányi László az NKA Elnöke, Csizmadia Tibor az NKA Színházi Szakmai Kollégiumának Elnöke és Nagy András Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Igazgatója bemutatta a színházi kutatásokat összegző kötetet.

A Nemzeti Kulturális Alap (program), az NKA 1993 óta a magyar kultúra, és kulturális intézményrendszer egyik legfontosabb támogatója. Mecénási tevékenysége – egyebek közt – kiterjed a színházakra is. A most bemutatott kötet (az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kiadásában) a hazai színházi élet fontos kérdéseit, jelenlegi problémáit feltáró vizsgálat eredményét összegzi és a kutatások tapasztalatait teszi hozzáférhetővé. Helyzetképet ígér a kötet, de lehetséges jövőről is mond valamit. Abban a reményben, hogy másokban is – főként az önkormányzatok döntéshozóiban – gondolatokat ébresszen és vitákat gerjesszen. A vitákhoz adalékot, a továbbgondoláshoz alapot teremt az érdeklődő – és a színház jövőjéért felelősséget érző – olvasó számára.

 
Megőrizte vagy elvesztette a színház a kulturális életben betöltött eddigi szerepét?

Nő vagy csökken a színházi szakma kiszolgáltatottsága?

Hogyan változik a színházba járók aránya?

Megfordítható-e ez a folyamat – katarzis vagy lassú, szomorú végjáték várható?

Fennmaradhat-e hosszútávon a társulati forma és a repertoárjátszás gyakorlata?

Milyen módon lehetne a megváltozott viszonyok között megújítani a színházi struktúrát?

Mit tehet a megoldás érdekében a szakma és a fenntartók?

Ezek a kérdések több éve foglalkoztatják a színházi szakmát és a színházszerető közönséget. A színházak helyzete Magyarországon megint viták középpontjába került. A kulturális lapokban, szakmai fórumokon zajló, olykor nagyon indulatos disputákat nem a közönség elégedetlensége gerjeszti. A látogatottsági mutatók szemszögéből ugyanis nagyjában és egészében rendben mennek a dolgok. Viszonylag gazdag a kínálat, vagyis a csökkenő mértékű támogatás még mindig lehetővé teszi, hogy a színházaknak ne csak a tömegigényt kelljen kiszolgálniuk. Azokban a városokban, ahol egy színház van, az érdeklődés hullámzása a pontos mérőeszköz. Budapesten a színházak közötti verseny, illetve munkamegosztás lehetővé teszi, hogy a néző megtalálja a kedvére való színházakat.

1990 után a színházi vállalkozások egész sora jött létre. Ugyanakkor a hagyományos struktúrát alkotó színházaknak is kihívást jelentett, hogy a korábbitól lényegesen különböző közegben kell működniük. Tizenöt év alatt láthatóan sikeresen alkalmazkodtak a megváltozott viszonyokhoz, ám a jövőt illetően egyre nagyobb a bizonytalanság. A viták során a tradíció tiszteletén alapuló folytonosság igénye (azaz a kialakult mennyiségi kínálat védelme), és az új törekvések támogatásának, a minőség előtérbe állításának követelése feszül egymásnak. Az egyik lényeges ütközőpont, hogy ki hogyan minősíti az államosítás után kialakult, és nagyrészt máig is létező, gyakorlatot. A társulatos repertoárszínház előnyeit mindenki elismeri, ugyanakkor ma már az is nyilvánvaló, hogy gátja volt egy sor szakmai kezdeményezés kibontakozásának. A korábbi monolit struktúra helyett egy sokkal bonyolultabb szerkezet kialakulásának kínjait szenvedi ma a színházi élet. A helyzet nem drámai, de egyre nyilvánvalóbb a lépéskényszer: másképpen kellene szerveződni. A mecénási feladatokba belefáradt államot, a fenntartás nehézségei miatt ideges önkormányzatokat, a napi fenntartási gondokkal küzdő színházakat ugyanaz a kérdés nyomasztja: Ki fogja megfizetni, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, az átalakulás árát?

A vázolt problémák végiggondolását hivatott segíteni a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával

SZÍNHÁZI JELENLÉT – SZÍNHÁZI JÖVŐKÉP

címmel megjelent kötet, mely három színházi kutatást foglal magában.

Az első tanulmány, amelynek szerzője Szabó István az Országos Színházművészeti Múzeum és Intézet igazgatóhelyettese, a színházi struktúrával foglalkozik, a jelenlegi szisztéma fenntartásának, fennmaradásának problematikáját járja körül. A társulatos repertoár rendszer megőrzése és a struktúra kereteinek tágítása nincs ellentmondásban egymással – állítja a szerző.

A változtatás nem csak pénzkérdés! Ebben a vonatkozásban is fontos adalék a kötet második tanulmánya, Venczel Sándor elemzése, amely a regionális gondolkodásnak színházra való kiterjesztését alapozza meg. A szerző a gyakorló színházvezetőkkel és színházfenntartókkal készült kérdőíves felmérés eredményeit is közreadja, így képet kaphat az olvasó ennek a körnek a színházi struktúrához való viszonyáról.

A harmadik kutatás az ország felnőtt lakosságának a színházba járási szokásait, a színházakról, a színészi pályáról alkotott véleményét vizsgálta egy reprezentatív felmérés alapján, amelyet Vásárhelyi Mária szociológus vezetésével készítettek. A negyedszázaddal ezelőtt készült utolsó hasonló vizsgálat adataival való összevetés lehetőséget teremt az elmúlt két évtized legfontosabb változásainak regisztrálására, és a mai színházzal kapcsolatos attitűdök gazdag bemutatására.

A Nemzeti Kulturális Alapprogram kezdeményezésére született színházi tanulmányoknak kötetben való publikálása egyben egy sorozat nyitó darabja. Az „NKA Kutatások” kötetei sok esetben évtizedes hiányt pótolnak majd egy-egy kulturális terület átfogó vizsgálatával – vitákat lezárva és nyitva, meglapozva az együtt-gondolkodást és egy hitelesebb kulturális jövőkép kialakítását.

[ K.L. ] 2005-12-09 08:02:00