Egy kávé Dalos Györggyel
Fagy Nóra készített interjút a Berlinben élő íróval
"...A spiclik irodalmilag érdektelenek, két lábon járó lehallgató készülékek - tucatörténetekkel. Ami boncolgatásra, továbbgondolásra vonzó volt számomra, az a megbízók világa volt..."

Egy kávé Dalos György, a Berlinben élő íróval

''Inkább reflektálok, mint beavatkozom...''

Dalos György író közel tíz éve él Németországban, ahol hosszú évekig a berlini Magyar Kultúra Háza igazgatójaként közvetítette hazánk kultúráját. Gyakran jár Magyarországra, remekül ismeri az itthoni kulturális életet, bármi is kerül szóba, otthon van a témában. Amúgy is élvezet vele beszélgetni, egyik témából szövi gondolatait a másikba, tudása, történelmi ismerete imponáló.
Szombat délelőtti Schwarze Pumpe-beli beszélgetésünkkor, a Kreuzbergben található, olyannyira jellemző, ''újkeletberlines'' alternatív kávézó-söröző kopottas asztalánál nyugati életformájáról, mostanában foglalkoztató munkájáról, a másfél évtizedes rendszerváltás utáni közérzetéről faggatom.

A nyár elejétől kapható legújabb regénye, a részben Magyarországon játszódó, ügynökregény-ként aposztrofált Balaton-brigád, mely az egészen közeli múltban, egész pontosan 1989-ben játszódik, közvetlenül az NDK szétesése előtt.

Közös történelmünkről szól, ám egy magas rangú Stasi-tiszt szemszögéből.
Magyarországon ’90 óta hellyel-közzel már jelentek meg regények, novellák, melyeknek a korábbi belbiztonsági szolgálat a témája, lepleződtek le kollégák... Abból szempontból viszont újdonságnak számíthat a könyv, hogy én nem a magyar belbiztonsági szolgálatról írtam, a regény az egykori NDK-ban játszódik Főhősöm, Klempner százados életének bemutatásával új irányból nyúltam a már jól ismert történethez.
Már a származása sem átlagos, Magyarországról kitelepített sváb családból származik, akit gyerekkori emlékei Csalányoshoz kötnek, sorsának alakulása viszont az NDK-beli rendszer hű kiszolgálójává teszi.
Alakjával, az általa megélt, elkövetett történésekkel egészen mást szerettem volna megmutatni, mint amit eddig már tudtunk, tudhattunk a mögöttünk hagyott rendszerről és kiszolgálóiról. Nevezetesen az érdekelt, hogy a kommunisták, mint az emberi faj alesetei - és nem valamiféle pokoli vagy beláthatatlan erő megjelenítői -, az eszmétől vezérelt, önmagát nem kontrolláló emberek hogyan „működnek”, élnek.

Miért éppen az NDK-ban, egy Stasi-tisztnél kereste a választ?

A Stasi, minek után a hetvenes években eljutottam az NDK-ba, és irodalmi, ellenzéki körökben is megfordultam, megkülönböztetett figyelmet tanúsított irántam. Ennek egy - általam is érzékelt - fordulópontja az volt, amikor 1979 decemberében egész egyszerűen be sem engedtek az országba.
Aztán 1991 után olyan dokumentumok birtokába jutottam, amelyekből kibontakozhatott előttem a Stasi tevékenysége, a III/III. főosztállyal fenntartott kapcsolata, az NDK-magyar belbiztonsági frigy intimitásai.
Ha az ember azonban nem politikus és nem választásokra készül, vagyis nem az ellenfeleit akarja megbuktatni, akkor nem a spiclikre összpontosít. A spiclik irodalmilag érdektelenek, két lábon járó lehallgató készülékek - tucatörténetekkel. Ami boncolgatásra, továbbgondolásra vonzó volt számomra, az a megbízók világa volt.
A hatvanas évek elején magam is meggyőződéses kommunistaként indultam. Szerencsémre szembekerültem a rendszerrel, nem sikerült karriert csinálnom. Nem szeretnék utólag hőst kreálni magamból és még kevésbé utólag „leszámolni” a múlt rendszerrel. Az irodalom nem a belbiztonság leleplezéséről szól, hanem az emberi viszonyokról, történésekről.

Főhőse nehéz helyzetbe kerül, szakmai előrelépése családapai árulásával egyenlő.

A rendszer vége felé a saját lányát kell feljelentenie annak érdekében, hogy rezidensnek nevezzék ki a Balaton partjára. Vajon mit tesz ebben a helyzetben? Hogyan viszonyul a körülötte lévő nőkhöz?
Régi meggyőződésem, hogy minden történet a nők körül forog, talán még a napóleoni háborúk is! Bár lehet, hogy a nők számára, illetve egy nőíró számára a férfiak körül zajlik minden… Mindenesetre úgy gondolom, az egyetlen ellenőrzési lehetősége az embernek a magánélete.

A főhőse számára felcsillan egy új szerelem esélye, ami akár egy új élet lehetősége is lehet.

Mindenki kap lehetőséget. A kérdés az, elkapja-e az ember azt a szalmaszálat, amit nyújtottak neki vagy sem.
Fontosabb számára a lánya vagy fontosabb az ügy? Feljelenthetek-e valakit, akit szeretek? Szerethetem-e akkor valójában? Meghatározó, mély, morális kérdések és döntések.

Az egykori kommunisták legendákat, hamis élettörténeteket költöttek maguknak. Dalos György írónak mi az igazi legendája? Az egykori kommunista ifjú milyen lehetőséget kapott az élettől?

25 éves koromban bírósági ítélet alapján betiltatták az írásaimat, nem dolgozhattam állami munkahelyen és nem utazhattam hosszú ideig. Ugyanis egy szélsőbaloldali diákcsoportban az akkori rendszert bíráltuk, nem tartottuk igazi szocializmusnak.

Egy korai műve utolsó mondataként el is hangzik az akkoriban nyilván megdöbbentő mondat: Nem sikerült nekünk a kommunizmus.

1983-ban jelent meg a hatvanas évek fiatal, romantikus gimnazista társaságáról szóló Előtörténetek, amelyben az egyik tag a végén a társaság nevében mondja ki ezt a bizonyos mondatot. E miatt a mondat miatt aztán nem lehetett folyóiratban közölni. Furcsa módon könyvként, a Rakéta regénytár szórakoztató sorozatában később megjelenhetett.
Utólag értem a cenzúra félelmét. Az irodalomnak van egy furcsa, totalitásigénye, s amit a hős egy kis közösségről kimond, az olvasó nagyobbra is értelmezheti. És az ekként előre jelzett csőd néhány év múlva csakugyan bekövetkezett. Ez - akár szomorú az ember tőle, akár felszabadult - tény.
Viszont több nemzedék érintettje, megsínylője a változásoknak, akiknek nem volt hozzá közük, csak éltek egy államban, amely magát a szocializmus megtestesítőjének vélte. Ezeknek az embereknek a csalódását pedig komolyan kell venni!
Ma már a szerencsémnek könyvelem el az egykori történéseket, hiszen az az ítélet, illetve annak következményeinek megélése vezetett el - a bár becsületes, mégis vak hittől - a gondolkodás irányába. És a demokratikus ellenzékhez, ami aztán az életemnek talán legfontosabb adománya.

1976-tól oldódott a nyugati kiutazási tilalom, ekkor jutott el az NSZK-ba is, majd alig tíz év múlva Bécsbe költözött.

76-ban még turistaként léptem át az országhatárt. 1979-ben pedig megjelent az első könyvem Nyugat-Berlinben, az első magyar könyvemhez képest 15 évvel később. Jó sokáig vártam erre, de közben írói teljesítményemet is javítani igyekeztem.
A nyugati bemutatkozást követően egyre ismertebb író lettem Németországban. 1987-ben azután Bécsbe mentem munkavállalási engedéllyel, szóval nem emigránsként. Így ragadtam Nyugaton, ami aztán egyesült a Kelettel, és kisvártatva a saját világomban találtam magam. 1995 óta német földön élek. Nyugatabbról nézem önmagamat is és Magyarországot is, mint annak idején.

A Brandenburgi kapu (forrás: www.berlin.de)
 

Bár nyugatabbról nézi a világot, előszeretettel nyúl keleti témákhoz, kiváltképp az orosz irodalomhoz.

A Lomonoszov Egyetemen végeztem német történelmet. Ha az ember 19. és 24. életéve között él valahol, az nagyjából meghatározza a további életét.
Ezeknek az éveknek köszönhetően én egyszerre lettem a szocializációban keleti és nyugati, bel- és külföldi. És e kettősségem mellett van még egy rétegem: a zsidó származásom, a zsidó hagyományaim, a zsidó árvaház, ahol felnőttem. Magammal hordozom, ha úgy tetszik, ennek a kontinensnek a megosztottságát. A zsidóság maga is megosztottság, de hát az ember azt is megszokja, hogy kelet és nyugat, két darab van Németországból, két darab van a világból.
Zsidó származásom, a legmélyebb gyökerem, két dologra nevelt: megértésre és kritikára. Beleérzésre mindenféle szenvedéssel kapcsolatban, olyan habitusra, hogy képtelen vagyok kritika nélkül elmenni dolgok mellett. Egy zsidó vagy egy örmény pontosan értheti az indián lelkét, a romániai csángók lelkét, vagy nota bene a palesztinok lelkét. Legalábbis én így vagyok ezzel.

Ez a kettősség nem jelent állandó elégedetlenséget? A kettő kerülhet egymással harmóniába?

Vannak bizonyos praktikus életkérdések: hol élek, kivel élek. Döntéshelyzetek, amelyek nagyrészt attól is függnek, merre viszi az embert a sorsa. Azonban a választásaimban annyi tudatosság mindig volt és van, hogy amit választottam, azt vállalom is. Nekem kell az az élet, amiben élek.

Milyen ez az élet?

Mostanában már nincsenek nagy ugrálások, hatvan év után az ember inkább azon gondolkodik, hogyan könnyítheti meg az életét, vagy hogyan állíthatja még inkább a munka szolgálatába. A kalandok kisebbek lesznek, vagy éppen történetté válnak. Az író bestia, levadássza saját történeteit, találkozásait, azokból ''hasznosítja'' az érdekeset.
Már nincsenek különösebb elvárásaim, nem akarom megváltoztatni a társadalmat, attól függetlenül persze, hogy van véleményem, erkölcsi álláspontom. De különösen az én szakmámban jobb reflektálni, mint beavatkozni...

Mire koncentrál most, belekezdett-e már újabb munkába?

Mindig is erősen önéletrajzi ihletésű irodalmat műveltem, így most is a saját emlékeim izgatnak. Azt tapasztalom, hogy az a bizonyos – egyetemi - moszkvai öt év, mint időszak egyáltalán nincs feldolgozva, és én sem írtam még róla. Örülök, hogy arról az elsüllyedt Atlantiszról, amivé a Szovjetunió lett, tudok egy pár dolgot. Amit regényes formában szeretnék elmesélni.

Újabb nagy kihívás.

Az, kell is hozzá némi idő, és megélhetési biztonság. Az a bizonyos ''...havi kétszáz pengő fix...", hogy nyugodtan dolgozhassak.

Emlékezés a terrorra (forrás: www.berlin.de)
 

Van-e visszhangja a műveinek? Mennyire érdeklik ezek az időszakok az embereket?

Kapok visszajelzéseket barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől is. De a magyar irodalom jelenlegi állapotában igazi reflektálás alig van. Nincs olyan irodalmi közvélemény, amely tartósan és konzekvensen foglalkozna a megjelent művekkel. Bár ezzel együtt úgy gondolom, az irodalomnak nem annyira célja, mint inkább oka van. Vagyis akkor is megírnám a könyveimet, ha rajtam kívül senkit se érdekelnének. Különben nem is érdemes megírni őket.
Haraszti Miklós barátom mondta egyszer még ifjúkorunkban: csak azt érdemes megírni, amit az ember szívesen olvasna is. Ezt az önzést megengedem magamnak, aztán az olvasó - demokratikus társadalomban élvén - döntse el, akarja-e elolvasni vagy sem. Én nem függök ettől.

Gondol arra, hogy hazaköltözik?

Magyarországon van egy kis lakásom, és amikor otthon vagyok - otthon vagyok. De az egzisztenciám, az irodalmi kapcsolataim központja itt van Berlinben, és úgy gondolom, Magyarországon már nem tudnék megélni. A nemzedékembeli írók, hacsak nem többszörös állami, és egyéb díjasok, tehát az átlagírók, akikhez én is sorolom magam, rettenetes nehézségek között élnek. Én sem élek könnyen, de már nem szívesen vállalnám azt a fajta napi harcot, ami otthon az irodalom körül van. Nem szeretnék függésbe kerülni semmilyen irodalmi, politikai vagy egyéb szisztémától, és ez itt sokkal inkább biztosítható.

Kik jelentik a társaságát, a berlini '' közéletét''?

Sok német barátom van, ugyanúgy, ahogy kelet-európaiak, lengyelek, oroszok. Eleven a kapcsolatom az itteni magyarokkal is, és persze az otthoni irodalmi élettel is.

Szóval, jól érzi magát?

Köszönöm, jól.

[ Fagy Nóra ] 2005-12-07 09:42:00