Szirtes Tamás az új évad szenzációjáról
Szirtes Tamás a Madách Színház igazgatója szerint az új évad legnagyobb szenzációjának ígérkezik Mel Brooks Producerek című musicalje, amelyet 2006. június 2-án mutatnak be.
Szirtes Tamás 2004. február 1-jétől a Madách Színház Kht. ügyvezető igazgatója, aki az elmúlt évadot igen sikeresnek tartja, de úgy érzi a most induló szezon szintén tartogat meglepetéseket. A vele való beszélgetés során beszél a magyar színházi struktúráról, a színészképzésről, a rendezői hívatás nehézségeiről is.

A Madách Színház arculata Ádám Ottó visszavonulása, 1989-óta gyökerestül megváltozott. Ezt követően levált, önállósodott a Madách Kamara is. Az elmúlt tizenöt év történéseit a szakma szkeptikusan vette tudomásul. De mi lett azzal a színházi eszménnyel, amit a szakma és a kritikusok „Ádám Ottó szép színházának” neveztek? S hová lett a régi Madách Színház közönsége? Egyáltalán merre tart most a Madách Színház? Vagy teljes mértékben ki van szolgáltatva a piaci viszonyoknak?

– A színház szerencsére nem lett kiszolgáltatva a piac törvényeinek – kezdte beszélgetésünket Szirtes Tamás. – De azt sem lehet mondani, hogy ugyanolyan gördülékenyen tud működni, mint a szocializmusban. A magyar színházi világ, a mi színházi életünk nagyon nagy vívmány. Azt, hogy nagyon sokféle és nagyon sokszínű színház működik, mindenki igen nagyra értékeli. Az is ad egyfajta biztonságot, hogy bár az állami támogatás csökkenő, de mégis van, és sok színház működését lehetővé teszi.
Azt is el kell mondani, hogy ma Magyarországon állami támogatás nélkül egyetlenegy színház sem tudna működni, a legsikeresebb sem. Ugyanakkor a színház modellálja a világban végbemenő változásokat, és ez alól a Madách sem kivétel. Mindezek tükrében a mi színházunk kétségkívül óriási utat tett meg a Macskák 1983-as bemutatója óta. Mégis, a színházat egy élő organizmusként kell kezelni, és a vele kapcsolatban lévő vezetőknek, irányítóknak, szakembereknek folyamatosan fel kell ismerniük a lehetőségeket, a siker különféle útjait, és a piaci viszonyok között is nap mint nap dönteniük kell.
A Madách Színház nagy prózai társulata a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején elvándorolt. Az a prózai társulat, amelyre mindig is alapozódott a nagy drámai hagyomány, a kilencvenes évek elejére megfogyatkozott. Ezzel párhuzamosan rátaláltunk a divatos műfajra, a musicalre. Kicsit sarlatán módra belevágtunk, belecsöppentünk egy műfajba, és kiderült, hogy az nagyon jól áll a nálunk dolgozó, rendezőknek, színészeknek, zenészeknek, magának az épületnek is. És számunkra is váratlanul meglepetésszerű, óriási sikert arattunk. Tehát a Madách Színház transzformációját az élet hozta, s a közönség vezényelte le.

Melyik közönségre gondol?

– Arra, amelyik részben kiöregedett, és amelyik részben elfogadta a változást. Közben jó néhányan elpártoltak tőlünk. Viszont azt le kell szögezni, hogy ma Magyarországon óriási verseny van az úgynevezett művészszínházak között. Ebből a versengésből a Madách Színház a kilencvenes évek elején kiszállt, és önkritikusan mondhatom, a versenyt elveszítettük. A szakma nem értékelte a nagy, prózai előadásainkat, többek között a Stuart Máriát, a Lear királyt, A kétfejű fenevadat, Moliére Don Juanját.

Hogyan „gazdálkodnak” a hűséges nagyokkal? Mi van például Psota Irénnel? Miért nem látjuk őt színpadon?

– Psota Irént hallatlanul tisztelem és szeretem. Nagy örömmel rendeztem számára a 75. születésnapja alkalmából tartott estjét. Megünnepeltük közönség előtt, hogy ötven esztendeje van a pályán. Felajánlottam Psota Irénnek, hogy azt, akkor, azzal és ott játszik el, amit akar. Tehát egy biankó ajánlat van nála tőlem, amit bármikor örömmel beváltok. Ettől függetlenül egy régebben bemutatott darabot, a nagy sikerű Forgószínpadot most ismét elővesszük, és abban a nagyszínpadon Posta Irén is játszik.
Tavaly egy fontos új dolgot indítottunk el a prózai társulatnak. Van nekünk egy 180 férőhelyes stúdiószínpadunk, ahol a múlt évadban három nagyszerű produkció született kiváló művészekkel.
Az egyik a Kerényi Imre rendezte Édes fiaim a Huszti-Piros párossal, a másik a Darvas Iván rendezte Csehov-egyfelvonásosok többek között Gálvölgyivel, Kiss Marival.
A harmadik volt Paudics Béla visszatérése az életbe és a színpadra.

Paudics megmarad?

– Megmarad! Ő egy különlegesen furcsa kis bogár, és nagy színész. Nagyon számítok rá!

Ön milyennek látja az elmúlt évadot?

– Különlegesen sikeres évadot zárt a Madách Színház mind művészileg, mind gazdaságilag. Az elmúlt szezon rekordlátogatottságot hozott. Ebben a nagyon ínséges világban is találunk támogatókat: ha nem is könnyen, de szívesen állnak mellénk. A nagykörúti színház három játszóhelyén – a nagyszínpadon, a stúdiószínpadon és a Tolnay Szalonban – minden eddigi látogatottságot meghaladó nézőszámot regisztráltunk, 95 százalékban keltek el a jegyek. Csak a nagyszínpadi estekre 213 000 fizető néző váltott belépőt. Andrew Lloyd Webber és Bródy János Volt egyszer egy csapat című musicaljét a közönség fantasztikusan jól fogadta.

Webber - Elton - Bródy: VOLT EGYSZER EGY CSAPAT
 
Önnek a Macskák színrevitele óta nagy tapasztalata van a Webber-musicalek színrevitelében. Akik látták az előző produkciókat a Madách Színházban, azt gondolták, látványban már nem lehet újat kitalálni? – A magyar színpadtechnikában valóban mérföldkőnek tekinthető a Volt egyszer egy csapat produkció színrevitele. Egyedülálló újdonságokkal leptük meg a közönséget. Rengeteg apró képből áll össze az előadás, tizennégy fal percről percre változtatja helyét és szögét, így teremtve utcákat, zárt és nyílt tereket. Nekem mint rendezőnek igen nagy élmény volt, hogy sikerült a műszakkal is nagyon jól együttműködni.
Fantasztikusan precíz, pontos munkát végeztek.

Webber darabjai világszerte az ősbemutató szigorú szabályai szerint kerülnek bemutatásra. A Madách színházi előadásban nemcsak bizonyos módosításokat hajtottak végre, hanem vadonatúj számokat, zenei megoldásokat is létrehoztak.

– A honosítás ilyen fokú szabadságára még nem volt példa a Webber-musicalek színrevitelénél. Webber gesztusa jelképesnek is tekinthető: „a kultúra Európája már teljes jogú Magyarországon”, a magyar színház pedig az angol kultúra egy darabját egész Közép-Európában közvetíti.

Mi látható majd az új évadban?

– Az új évad legnagyobb szenzációjának ígérkezik Mel Brooks Producerek című musicalje, amelyet 2006. június 2-án mutatunk be. A New York-i Broadway zenés darabjai közül az utóbbi évek egyik legsikeresebb előadásának tartott, a színházi Oscar-díjnak megfelelő Tony-díjból tizenkét elismerést is elnyert produkciót a világon először a Madách Színházban mutathatjuk be önálló rendezésben, díszletben és koreográfiával. Az úgynevezett „non replika” jog megszerzéséért másfél éves tárgyalásokat folytattunk, ennek birtokában ígérhetjük, hogy egy friss, saját szemléletű rendezéssel állhatunk majd a közönség elé.
A Producereknek még nincs meg a kreatív csapata, az előadást én rendezem, s a színház legjobb művészeivel szeretnénk egy újabb nagysikerű musicalt létrehozni.

A stúdiószínpadon Kerényi Imre rendezésében októberben mutatjuk be a Hamletet.
Shakespeare klasszikusát követően Ács János állítja színpadra T. S. Eliot Koktél hatkor című darabját.
A következő szezontól „Színészünnep” címmel új sorozatot tervezünk: a színház művészei lehetőséget kapnak arra, hogy önálló előadással álljanak a közönség elé. Pódiumot biztosítunk azoknak, akik úgy érzik, hogy van önálló művészi mondanivalójuk.

Ön mikor került a színház bűvkörébe? Mikor határozta el, hogy rendező lesz?

– Rendkívül szerettem gimnáziumba járni, életem legszebb, legtartalmasabb időszaka volt. Valójában a színházzal is akkor ismerkedtem meg. Akkoriban Hermann István filozófus, egyetemi tanár szilencium alatt volt, a szakmai munkából kiszorítva vezette a Kafka Margit Gimnázium színjátszó körét, ahol aztán egy életre eljegyeztem magam a színházzal.

Webber - Elton - Bródy: VOLT EGYSZER EGY CSAPAT
 
Gondolt akkor arra, hogy egykor majd a Madách Színház rendezője, majd direktora lesz?

– A rendezői hívatás rendkívül talányos foglalkozás. Nem tudok arról, hogy készült-e nálunk statisztikai kimutatás arról, hogy az utóbbi harminc-negyven esztendőben végzett rendezőből hány van még a pályán. De azt nemcsak én, a kollegáim is állítják, hogy a lemorzsolódás igen nagy. Igen sok múlik a szerencsés csillagzaton, a valóságos képességek megfelelő időben és helyen való kibontakoztatásán, nagyon sok a sorsszerű elem. Természetesen egy nem tehetséges rendező előbb-utóbb lemorzsolódik. De a tehetségek közül a későbbi hierarchiában a csökkenő munkalehetőségek közötti nagyon-nagyon ádáz harcban sok minden múlik a sorszerűségen. Mert olyanok is eltűntek a süllyesztőben, akiknek kiváló mestereik voltak.

Az Ön mestere Ádám Ottó, a Madách Színház legendás igazgatója volt. Bár nem tőle vette át közvetlenül a stafétabotot érvényesnek tartja-e ma is, amit tőle kapott?

– Természetesen! Sőt! Tisztelem, szeretem, nemcsak mesteremnek tartom, de ő barátjának is fogadott. Ádám Ottó már visszavonult a színházi élettől, de azért figyelemmel kíséri a történéseket. Ezekről szoktunk beszélgetni.

– Volt mestere eljár a Madách Színház bemutatóira?

– Hosszú idő után, nagy örömünkre – mert az egész társulat nevében mondhatom – eljött a Volt egyszer egy csapat premierjére.

Webber - Elton - Bródy: VOLT EGYSZER EGY CSAPAT
 
Ön most tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen?

– Ettől az évtől nem, de egy most végzett zenés osztály növendékeivel mint betanító tanár foglalkoztam. Roppant tehetséges osztály volt, közülük heten játszanak is a Volt egyszer egy csapat produkcióban.

Ön az előbb a rendezői hívatás nehézségeiről beszélt, de színészek is tűnnek el egyik napról a másikra a színházak deszkáiról.

– Valószínűleg ez a színházi szakma sajátja. A színészet mint foglalkozás nem nagyon kombinálható mással.

– Nem az okozza a problémát, hogy nálunk a színész szakon csak egyszakmás képzés folyik?

– Nagyon jól látja, ugyanis a nagy nyugati egyetemeken színház szak van. Aki azt elvégzi, az a színház egészével foglalkozik. Én egyetértek azzal, hogy ez a nagyon éles szakosodás, ami nálunk van, sok tragédiát szül, rengetegen kerülnek a pálya perifériájára akár önhibájukon kívül is. A mi képzési rendszerünk, amely immár egyetemi színtű, több mint 175 éves. Annyi beidegződés rakódott le ennyi idő alatt, hogy ezt megváltoztatni szinte lehetetlen. De az, hogy a színház egészét tanulja egy fiatalember, és aztán később dől majd el, hogy mi lesz belőle, színész, rendező, dramaturg, színpadmester, kulturális szervező, művészeti titkár vagy egyéb – ez sokkal járhatóbb út lehetne.

Fotó: Bálint F Gyula

[ Deák Attila ] 2005-08-25 00:02:00