Budapesten romániai magyar lettem
"Budapesten erdélyi magyar, romániai magyar lettem, míg Firenzében román útlevéllel rendelkező személy, és spanyol és bolgár barátnőimnek történelmet kellett mesélni, hogy miként magyar, ha román - de ekkorra már majdnem mindegy is volt, hiszen olaszul próbáltunk kommunikálni."

   
   Budapesten romániai magyar lettem…
   
   Beszélgetés Dánél Móna irodalomkutató- és szervezővel
   
   

   Nemrég zárult Szentendrén a József Attila Kör (JAK) írószervezet hagyományos évi fordítótábora, melyet idén Sz. Molnár Szilvia és a csíki származású Dánél Móna szervezett. Utóbbit - ki jövőre főszervezője lesz a tábornak - többrétű tapasztalatairól kérdeztünk.
   
   - Idegen anyanyelvű fordítók a táborban többek közt erdélyi meghívottakkal is megismerkedhettek. Földrajzilag választanak ki magyar szerzőt?
   
   - A magyar kultúra az nem földrajzi határokon belül vagy kívül van – és ezt ma már a szakma is így gondolja. Ha magyar fordítóelmélettel foglalkozó előadót akarunk hívni a táborba, akkor egyaránt hívhatunk Budapestről és New York-ból is - ahogyan most tettük Sz. Molnár Szilvia idei főszervezővel -, ha meg írót, akkor Szabadkától Marosvásárhelyig, Pozsonyon keresztül, Budapesten át, bárhonnan megtehettük.
   Amiért viszont mégis releváns lehet a "határontúliság", az a más történelmi, kulturális kontextus: éppen a nyelv-világuk különbözősége miatt fontos, és hát ez az irodalom, különbözés, hogy Lovas Ildikó Kilátás az Adriára regénye más világot mutat meg, más nyelven, és a Sinistra körzet is teljesen mást, máshogyan magyarul. Bodor Ádám jövőre lesz a meghívottunk remélhetőleg.
   
   - Tucatnyi, különféle anyanyelvet beszélő fordító volt jelen idén itt. Mit bizonyít ez: könnyen fordítható a magyar irodalmi nyelv?
   
   - Az biztos, hogy nem úgy kellene felfogni a úgynevezett „kis népek” kultúráját, hogy milyen egzotikumokat tud felmutatni – mintha a multikulturalizmus csak egzotikumokból állhatna. Hanem így: ahogy egy magyar író megélt, megértett és megteremtett egy világot, abból a más nyelvű olvasó is nemcsak a magyar kultúráról tudhat meg valamit, hanem a sajátjáról is. Piia, az észt fordító lány például fél napig agyalt, hogy a Németh Gábor regénybeli "Ragyogásom" megszólítást hogyan tegye át észt nyelvre. Ugyanis az észtben nincsenek ilyen változatos megszólítások, mint a magyarban, hogy "bogaram", "szívecském" és árnyalataik, hanem legfennebb csak a személynevet becézik.
   
   - Mit tanulnak az ilyen vívódásokból a magyar szakvezetők?
   
   - Ezekben a nyelvi helyzetekben nem csak a másik nyelvet tanuljuk, hanem az anyanyelvünkről is sok minden kiderül. Ilyen volt például a mostani táborban a francia fordítólány, Sophie Aude esete a pihegő mohával. Ahogyan próbáltam a pihegő szót megmagyarázni, akkor jöttem rá: a pihenésből ered. Tehát az, ami az érintéskor moha, az a lélegzésben a pihegő, és a kettő együtt hangzásban a „pihegő moha”. Tanulságok? Nyitottnak kell lenni, a fordítás művelete éppen ennek a felmutatása. Folyamatos döntések és kompromisszumok sorozata, melyben engedni kell egyik vagy másik nyelv sajátosságainak, nem pedig kisajátítani bármelyiket is. József Attila Téli éjszaka című versének fordítása során a műhelytevékenységen Patricia del Zotto olasz fordítónk jelezte, "A nyár/ ellobbant már" sorokra nincs megfeleltethető olasz szókapcsolat, amely egyszerre jelölné az elillanást és a tűz metaforikáját is megtartaná egyszerre. Ilyen szemmel olvastam végig a verset, mely következetesen tartja ezt a kettősséget. Ebből nem az következik, hogy a vers olaszra fordíthatatlan, hanem éppen az: érzékelni kell a kettőséget, és megtalálni a megfelelő konstrukciót – ami iszonyú munka. És ezt csak csodálni tudom.
   
   - Egyszerre doktorál a budapesti és a kolozsvári bölcsészkarokon, a nyugati magyar irodalom neoavantgárd irányt kutatja. Hogy kapcsolódik rá ez a fordításelméletre?
   
   - Eleve érdekelnek az olyan figurák, akik a nyelvek egymásrahatásával foglalkoznak - legyen az irodalmi szöveg vagy fordítás. Az ’56 után más kulturális térbe került, de továbbra is magyar nyelven is alkotó Kemenes Géfin László, Bakucz József, András Sándor, Vitéz György - csak hogy a washingtoni Arkánum folyóiratosokat említsem -, egy kicsit olyanok mintha fordítók lennének (egyébként azok is), eleve két vagy több nyelv szemüvegén keresztül tudnak nézni, és éppen ezért másképpen hangzanak az ő alkotásaik. Ezért olyan ironikus a nyelvhasználatuk - mert az iróniához is két szólam kell. Az érdekel, ez a magyar nyelv, amelyet teremtettek a műalkotásaikkal hogyan más, mint az akkori, ’60-as’70-es évekbéli, Magyarország határain belüli magyar nyelv.
   

   - Ön hogyan éli meg csíki létére az adódó nyelvi váltásokat?
   
   - Mióta négy éve Budapesten, Kolozsváron, és csíki kis szülőfalumban, Pottyandon élek, eközben meg ösztöndíjjal Moszkvában, Bécsben, Firenzében jártam-keltem, azóta fogtam fel, hogy nem éltem a román kultúra adta lehetőségekkel. Budapesten erdélyi magyar, romániai magyar lettem, míg Firenzében román útlevéllel rendelkező személy, és spanyol és bolgár barátnőimnek történelmet kellett mesélni, hogy miként magyar, ha román - de ekkorra már majdnem mindegy is volt, hiszen olaszul próbáltunk kommunikálni. Amíg Csíkban éltem, addig csak magyar voltam, és ezt az identitást ugye „őrizni és óvni” kell. Ez egyébként rendben is van! Csak nem úgy, hogy bezárkózunk és nem nyitunk a másik kultúra felé. Megpróbálhatjuk úgy felfogni, hogy ez kulturális előny a számunkra. Ezért román-projektben szívesen részt veszek. Visky András felkért, válogassak a magyar neoavantgárd szerzők képversei közül, melyekből román nyelvű antológiát kíván megjelentetni a kolozsvári Koinónia Kiadó, mely már többek között Petri Györgyöt, Zalán Tibort is kiadta román fordításban.
   
Gergely Edit – MAGÁNTERÜLET/
   Fotó: Andrassew Iván

   Kapcsolódó:
   JAK Műfordító tábor
   Program
       
Lányok - a szünetben
 
2005-07-14 13:22:00