Antiszínház - Ledarálnakeltűntem
Katona Jószef Színház – Kamra, Bodó Viktor rendezése
Egyértelmű világképet sugall Bodó Viktor Kafka A per című regénye miatt elkövetett rendezése, a korra reflektál, s az előadás valahol a megtörtség felett... hmm, mit is csinál?
Nem tudni.
Majdnem minden eleme inspirált, a díszlet, a jelmez, a színészek, a zene, a dalszövegek, a rengeteg effekt, a színészi összjáték, csak. Csak…. Remélem majd egyszer az egyre erősödő antiszínházi vonulat romjain újra kezdődik a színház építése.

Hölderlint hívom segítségül, mert nem érzem adottnak az alkotókkal közös értelmezési horizontot, semmi nem hitelesíti az alkotói élmény kimondást a befogadói oldalon.

„A sors parancsa, hogy ki-ki egymást megértse, s hogyha eljön a csend, teremjen hozzá nyelv is, közös.”

Még nem jött el ez a szükséges csend.

 
Megpróbálom értelmét keresni az előadásnak, de nem abban, amit kifejez, hanem ahogy kifejezi azt, magában a kifejezés módozatában keresek valami kapaszkodót. Az előadás művészi megformáltsága nem a közvetlenül adotthoz (Kafka A per című regénye és a fogyasztó társadalom egybemosása) való közelségben rejlik, hanem az attól való eltávolodásban.

„Csak jel vagyunk, s mögötte semmi,
Kín nélkül vagyunk, s már-már elfeledtünk
Beszélni is a messzi idegenben.”

A rideg és emberidegen színpadi világ működésének megértésében a Kafka regény cselekményét lazán követő színpadi történések közepette rideg útjelzők a dalbetétek, koreográfiák, amelyekben még inkább megjelenik a hétköznapi valóságtól tartott távolság, s az álomszerű/lázálomszerű képzetekben megszünteti a valóságot, s annak idegenségét is.

 
Voltaképpen teljes mértékben egyértelmű a viszonylagosság, ellenben a távolságtartásban immáron közvetlenül kifejezést nyert a mihez tartás, és bár noha nem mindenben, de még inkább lehetővé téve azt a részleges bizonyosságot, hogy amennyiben ez minden, akkor ez minden, de megjegyzendő, a kétség lehetősége is immanensen a rendezés része.
Vagy csak lehetséges, elégséges, megengedhető és pártolandó módon, bár néha, kissé-kissé túlságosan szembeszökően nem, azonban van rá esély, hogy mégis.
Szomorúan ki kell jelentenem a mű mű-fallocentrizmusát (Vajdai Vilmos műbránerével a mű-szopatás után minden színpadon lévő művészt mű-lehugyoz), amellyel vét a tárgyi adekváció inkriminált alesete ellen, de vajon feltehetjük-e ma még azt a kérdést, hogy a mű igazsága kimerül abban, ahogy felismerjük benne a mű igazságát, azt hogy a leképzett megfelel a leképzettnek, mert vizuális szempontból összeboronáltak mindenfajta ismétlést mindenfajta egzisztenciai és posztmodern kategóriát az önreflexióval, s a filmes hatások kizárólagossága sem magától értetődő, amennyiben mégsem, akkor gondoljunk a terigiliembraziljára vagy egy kis, kósza tvínpíksz fílling is tetten érhető a Ledarálnakeltűntemben.

Bodó Viktor kísérlete magában foglalja az át-fordítást, hogy semmit sem hagy meg pusztán konzerválva és változatlanul, hanem nagy igyekezettel tanulja a régit újra mondani, felfogni.

Fotó: Peti Péter


További képek a képgalériában

[ Balogh Robert ] 2005-06-12 12:02:00