Kányádi Sándor 76 éves
Vallomásértékű visszaemlékezése közlésével köszöntjük a hetvenhatodik születésnapját ünneplõ Herder- és Kossuth-díjas költőt.
   
   
   Kányádi Sándor:
   
   Fölfeslett metaforák.

   Egymásba kapaszkodó történetek
   


   Kereken harminc esztendővel ezelőtt az osztrák PEN Club meghívására Bécsben az erdélyi, pontosabban a romániai magyar költészetről nyílt alkalmam beszélni, és akkor költészetünk talán legjellegzetesebb sajátosságát, jobb híján egy magam kreálta-csiholta esztétikai műszóval potenciális szimbolizmusnak neveztem. Olyan lappangó, készenléti jelképiséget értettem s értek ezen, mely csak bizonyos életérzés-frontbetörésekkor szokott kihajolni a költeményből, s ad egészen más, társadalmi töltést, értelmet, sőt szerepet az eladdig szerelmesnek, tájleíró-festőnek érzett-vélt verseknek vagy éppen a kicsik gyönyörködtetésére, szókincsük gazdagítására szánt játékos versikéknek. Azóta saját bőrömön is tapasztalhattam a készenlétinek is mondható jelképiség jelenvalóságát.
   Megértem áradását, hömpölygését, s az utóbbi hat-hét évben láthattam mederbe húzódását. A vers ma nálunk is az, aminek lennie kell, kellene, csak vers. Talán?
   Az olvasó már nem keres, nem érez benne, nem érez bele társadalmi, politikai töltést. Egyelőre legalábbis nem. Nincs rá szükség, mint az ínséges időkben, amikor se szabad közélet, se szabadnak mondható sajtó nem volt, amikor az írásra, főleg a versre hárult minden nemzeti és társadalmi közteherviselés, amikor kivált a nemzetiségi létben, itt, Kelet-Közép-Európában a vers volt, biológiai hasonlattal élve, szellemi életünk egyetlen anyagcsere-lehetősége. Mindent metaforásítanunk kellett, vagy metaforásított maga az olvasó, aki folyton a sorok között, sorok mögött keresgélt. És aki keres, az talál, ahogyan az írás is mondja.
   Mosolyogni való példák, esetek jutnak eszembe, ha visszagondolok. Nemcsak a szavak energiáját növelték beleélésükkel az olvasók, de bizonyos szerzőket már-már legendásítottak.
   Annak aztán minden megnyilvánulására figyeltek, szavait áhítattal adták tovább. Elég volt, ha az a Valaki, akit rendszerint csak a keresztnevén említettek, télvíz idején azt találta mondani, hogy jön a tavasz, máris úgy röppent tovább, hogy a tél már a végét járja, nemsokára itt a Tavasz – és ezt nem akárki mondta. És nyomatékul kacsintottak is hozzá. Harminc évig egy gyermeklapnál ettem a kenyerem javát, s ahogy mondani szoktam: több évszakot írtam, mint értem. Mi másról lehetett volna tisztességesen írni? Volt hát részem jócskán az imént említett dicsőségben. Íme egy példa.
   

   Valamikor a hetvenes évek legelején egy eldugott erdélyi falu iskolájában történt, hogy a találkozónk alkalmából rögtönzött kis műsor apró versmondói a megilletődöttségtől bele-belesültek a versekbe. Ezért, hogy önbizalmuk helyreálljon, elmondtunk együtt egy közismert Petőfi-verset, melyről tudtam, hogy mindenki tudja, a jelen lévő felnőttek is, mindenki, aki legalább két-három évet járt iskolába. Utána meg elméjük élességének bizonyítására, fogadást kötöttem velük, hogy háromszori közös elmondással meg tudnak tanulni egy eddig sose hallott, olvasott verset. Nagy volt az öröm, mert már harmadszorra segítségem nélkül fújták, hogy
   
   Betemetett a nagy hó
   erdőt, mezőt, rétet.
   Minden, mint a nagyanyó
   haja hófehér lett.
   Minden, mint a nagyapó
   bajsza hófehér lett,
   csak a feketerigó
   maradt feketének.

   
   A fogadást megnyertem. Már a májpástétomos szendvicsnél tartottunk – akkoriban napokig azon éltem, a májpástétom volt a legolcsóbb konzerv, másra nemigen futotta a szerény tanítói, tanári, könyvtárosi fizetésből. ők voltak leggyakoribb vendéglátóim. Sokszor naponta három-négy faluban, iskolában, művelődési hajlékban is szolgáltam –, már a szendvicsnél tartottunk, amikor a fiatal magyar irodalom szakos tanár halkan, mintha konspirálna, azt mondja: – A rigó mégis megmaradt feketének, és meg is fog maradni! Hirtelen nem értettem, mit akar mondani, és kezdtem magyarázni, hogy igen, olyan, mint egy gyermekrajz – később ez is lett a versike címe –, egy fehér lap, azon egy, feketével odarajzolt rigó. Értjük mi, hogy itt miről van szó: a rigó, ha a fene fenét eszik is, megmarad feketének! – mondta, és biztatóan kacsintott is hozzá, jelezve, hogy tudjuk, amit tudunk. Mit mondtam volna egy szegény szerencsétlen, szegény semmitlen magyartanárnak, nem rendíthettem meg a hitében.
   

Kányádi Sándor
1929-ben született Nagygalambfalván

Költő, esszéíró, műfordító.
Kolozsváron szerzett tanári diplomát, majd lapszerkesztőként dolgozott; 1955-től publikál versesköteteket, köztük számos gyermekverset. 1970-ben Fától fáig című válogatott kötetére írószövetségi díjat kapott. 1971-ben mutatták be Ünnepek háza című drámai játékát. 1979-ben Fekete-piros versek címmel Budapesten jelent meg gyűjteményes kötete. 1993-ban Kossuth-díjat kapott. Legutóbbi válogatáskötete: Valaki jár a fák hegyén (Magyar Könyvklub, 1997).

Az Utunk szerkesztőségi díja a Függőleges lovak kötetre 1968.
A Román Írószövetség Országos Költészeti Díja 1970.
Kossuth-díj 1993.
Cseresznyefa (versek) Kolozsvár, 1955.
Sirálytánc (versek) Kriterion, 1957.
Kicsi legény, nagy tarisznya (gyermekversek) Kriterion, 1961.
Harmat a csillagon (versek) Kriterion, 1964.
Fényes nap, nyári nap (gyermekversek) Kriterion, 1964.
Három bárány (gyermekversek) Kriterion, 1965.
Kikapcsolódás (versek) Kriterion, 1966.
Függőleges lovak (versek) Kriterion, 1968.
Fából vaskarika (mesék) Kriterion, 1969.
Fától fáig (vál. versek) Kriterion, 1970.
A bánatos királylány kútja (gyermekversek) 1972.
Kányádi Sándor legszebb versei (versek) Kriterion, 1974.
Szürkület, Kriterion, 1979.
Fekete-piros versek (összegyűjtött.versek) Magvető, 1979.
Farkasűző furulya (gyermekversek) 1979.
Kenyérmadár (mesék) Kriterion, 1980.
Tavaszi tarisznya (gyermekversek) 1982.
Madármarasztaló (gyermekversek) Kriterion-Magvető, 1986.
Küküllő-kalendárium (gyermekversek) 1988.
Sörény és koponya (versek) Debrecen, 1989.
Vannak vidékek (vál. versek) 1992.
Valaki jár a fák hegyén (vál. versek) Magyar Könyvklub, 1997.
Csipkebokor az alkonyatban (gyűjt. műfordítások) Magyar Könyvklub, 1999.
Felemás őszi versek (versek) Jelenkor, 2002.


   De másnap, amikor egy nagyobb város gyermekkönyvtárában, méghozzá egyik volt egyetemi kollégám, az akkori főkönyvtáros hunyorított a rigóhoz, mondván, hogy azt szereti a verseimben, hogy mindig ott vagyunk, ha csak egy rigó képében is, de mindig ott vagyunk, elnevettem magam. Hiába próbáltam tréfára fordítani, viccel elhessenteni a rigómat. Kinevetett, mondhatsz, amit akarsz, mi tudjuk, hogy rólunk van szó. A végén már magam is kezdtem hinni a mi rigóságunkban, de azért annyira nem éltem bele magam, hogy ne humoros történetként meséljem el pár hónappal később egy jugoszláviai magyar társaságban. Jót nevettünk volna, ha egy tudós férfiú, Tito elnök valamikori nemzetiségi minisztere halálos komolysággal szánkra nem tapasztja a nevetést. Igazuk van, ha jelképet látnak benne, magad is tudat alatt biztosan annak szántad. Ezek után már hiábavaló lett volna minden további magyarázkodás. Bele kellett törődnöm, egyszer s mindenkorra, hogy fű, fa, virág, bokor, tél, tavasz, nyár, ősz, egyszóval minden évszak, minden növény, állat és madár jelképpé válik a versben. Ez volt a helyzet, a versi helyzet. Amennyire mulatságos, annyira szomorú is.
   Előfordult, s nem ritkán, hogy az olvasót megelőzve, már az éber előolvasó – a cenzor – gyanút fogott. Rendellenességet, összeférhetetlenséget sejtett például a század nagy román költőjének, Tudor Arghezinek előrehaladott kora és Szomjas vagyok című valóban öregkori remek versének mondandója között. A vers így kezdődik:
   
   Tengődöm lassacskán,
   ehetném, ihatnám,
   de nem mondhatom meg,
   mindenkinek,
   milyen étel, milyen manna
   táplálhatna...

   
   És aztán fölsorolja, hogy mi mindene van s, hogy... mindenből elege van, jóból és rosszból... és az utolsó sorban meg azt mondja: Rád vagyok éhes, téged szomjazlak.
   Mi az, hogy mindenből elege van, miből van neki elege? S ha mindene megvan, akkor mire vásik még a foga, mire szomjazik ez a nyolcvanon felüli vénember? Csak nem azt akarja elhitetni velünk, hogy szerelmes! Nevetséges lenne az ő korában. Így gondolkodhattak az elővigyázatos elő- vagy inkább előbbolvasók. És nem engedhették, hogy a nemzet nagy költője esetleg nevetségessé váljék azzal, hogy vénségében szerelmet vall. Ezt senki épeszű olvasó el nem hinné, hanem valami mögöttest kezdenének keresgélni, valaminek a jelképét, még rágondolni is rossz, hogy milyen gondolatok, gondolattársítások születhetnek az effajta öregemberi rigmusokból. Ilyesmik járhatták meg a vigyázó-szeműek eszét, ott a túloldalon, ami nem is csoda olyan korban, amikor szállóigeként szállt szájról szájra egy fegyelmezett kis funkcionárius elhíresült mondása, hogy: gondolkodni veszélyes dolog, mert aki gondolkodik, ellenünk is gondolkodhat. Summa summárum: a vers nem jelenhetett meg az ország vezető kulturális és irodalmi lapjában. Nem tudom, hogy s miként magyarázták meg a mesternek, mert amikor rákérdeztem, csak mosolygott és legyintett egyet, és köszönte, hogy volt bátorságom lefordítani magyarra és publikálni. Nem bátorság kellett hozzá, hanem idő és türelem, legalább három hétig gyötrődtem, amíg azt a mindössze huszonkét soros remekművet sikerült magyarrá hódítanom. A magyar cenzornak eszébe sem jutott, hogy kéziratból is fordíthattam, bátorsága se lett volna Arghezit megkérdőjelezni. Az is lehet, hogy annak vette, ami: szerelmes versnek. Öregkori szerelem másokkal is, még Goethével is megesett, gondolhatta, mert akadt olykor köztük klasszikusokat is olvasó, sőt igen művelt alkalmazott is. Így történt, hogy a legnagyobb akkor élő román költő verse a saját hazájában egy kisebbségi, magyar hetilapban láthatott először nyomdafestéket.
   Manapság már ilyen titokzatos dolgok nem történülnek a verssel s a vers körül. Érthető, hogy az érdeklődés is meglankadt iránta. Hol vannak már a többezres, több tízezres példányszámú verseskötetek? Megcsappantak, párszázasra, jó esetben párezresre apadtak. Azt kell mondanom, ha fájó szívvel is, hogy hála istennek.
   
   fölfeslettek a metaforák
   mint valami viseltes dunyhák
   pihéi közt már csak a moly rág
   szétfújni a szelek is unják
   
   Nem kell már versekbe, metaforákba csomagolni azt, amit közölni lehet újságban, tévében, rádióban, vagy akár az utcán is ki lehet kiabálni. De azért valami nosztalgiával vegyes valós aggodalom is vegyül a hála istennek-be. A gáttalanul ömlő, inkább szikesítő, mint termékenyítő versek áradata láttán, önkéntelenül is eszünkbe jut, amit Thomas Mann adott a napot újságolvasással kezdő öreg Goethe szájába: miért is utálom én a drágalátos sajtószabadságot? Mert csak középszerűséget szül. Hát, valljuk be, ebben is van valamicske igazság.
   
    ruhátlanul bőrig lehántva
   kínálja magát pedig tél jő
   pucérkodik a vers akár a
   saját testéből éldegélő

   
   Az is gyakori mostanában az egyébként igen tehetségesnek mutatkozó fiatalok köreiben, hogy a vers kihívóan öltözködik, frakkban, cilinderben sétapálcával kanyarodik vissza, mint egy nosztalgia-kirándulásra, a két háború közti időbe. A zsabó alatt ing helyett újságpapír van, s nem mindig sejthető, hogy akarattal felejtettek alsót, azaz gatyát is húzni a nadrág alá, vagy arra még nem futja és überhaupt mondnak valami olyant, amit régen nem bírt volna ki a nyomdafesték. Nyilvánvaló, hogy egyfajta lázadás, legalábbis polgárpukkasztás akar lenni, a közelmúlt túlöltözöttsége ellen. – Miközben azon sírunk, hogy nekünk – és ez igaz is – nincs nyugati értelemben polgárságunk. Nagyon igaza van T. S. Eliot úrnak abban, hogy a költészet a nyelv elkötelezettje. Nyelv nélkül ugyanis nincs költészet. A költészetnek érdeke és kötelessége fölkarolni, gazdagítani, árnyalni a nyelvet – és menteni, ha kipusztulás, kiirtás fenyegeti. Ettől az utóbbitól voltunk mi is megijedve még nem is olyan régen, ezért érthető, ha voltak, vannak szerzők, akik minden művüket igyekeztek úgy fölruházni nyelvileg, mint egy menyasszonyt szokás a hagyományőrzőbb vidékeken, hogy sokszor ki se látszott belőle maga a menyasszony. Emlékszem, egyszer egy magyar származású és magyarul jól tudó amerikai hölggyel ültem a fővárosi nemzeti színházban vendégeskedő vidéki társulat erdélyi darabot játszó előadásán. Abban reménykedtem, hátha megtetszik ez a nálunk nagy sikerrel játszott színmű, megtetszik a hölgynek, s mert hivatásos, sőt diplomás műfordító, hátha lefordítja. Sértődötten tapasztaltam, hogy előadás közben elszenderült. Azzal mentegetőzött, hogy a hímzés szép a falon vagy terítőn, de ez a szerző, ez nem profi. Minden bizonnyal, az említett mai fiatalok, ennek a túlöltözöttségnek, a hímzésnek mutatnak nemcsak szamárfület, hanem olykor meztelen ülepet is, hogy finoman fejezzem ki magam. A nyelv természetesen nem lehet célja az irodalomnak, a költészetnek, de nem is csak eszköze. Egymáséi. Élettársak, következésképpen kortársak. Az élő nyelv mindig korszerű. Az igazi költők attól igaziak és mindig kortársak nyelvileg is, ha korunk élő nyelvét sikerül olyanná sűríteniük, hogy abban megőrződjék a múlt minden értéke, íze-zamata, és túl azon, hogy érzékletességével, gazdagságával gyönyörködtet, egyben alkalmas alapanyagul is szolgál az utódoknak. Bölcselkedés helyett inkább egy példázattal próbálom szemléltetni, hogy miért is szunnyadhatott el a fordítónő az említett előadáson.
   
   Annak idején, amikor a telefont kitalálták, nemsokára rá össze akarták kötni az öreg kontinenst az újjal. Európát Amerikával. Ezer egyidejű beszélgetésre alkalmas kábel építésébe fogtak. El is készült a kábel, s a kor ízlésének, stílusának, a szecessziónak megfelelően szépen kicirádázták, megmunkálták. Annak ellenére, hogy az óceán mélyére, fenekére fektették, ahol még a halak se nagyon gyönyörködhettek benne. El is szakadt néhányszor fektetés közben, de kiemelték, megjavították. Tudtommal ma is üzemképes. Nagyon nagy és korszerű teljesítmény volt. De ha ma, a tudomány, a technika mai ismeretében, amikor az a kunszt, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet küldjünk – de azért csínján a jelekkel is, lásd később –, szóval, hogy minél több jelet küldjünk minél távolabbra – például Beckett, magyarban és mértéktartóbban: Nemes Nagy, Pilinszky, Weöres –, amikor az a kunszt, amint már mondtam, akkor ha valaki egy vidéki malom mellékesen generálta áramát egy túlcirádázott, takarékosnak semmiképpen se mondható szecessziós kábelen próbálja a szomszéd faluba továbbítani, az nemcsak korszerűtlen, hanem finoman szólva mosolyogtató, vagy legalábbis álmosító. A jó írás pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni – mondta és írta nemegyszer Illyés Gyula.
   A költészet és a nyelv egymásrautaltságáról másabb példázataim is vannak. Ugyancsak a korszerűség jegyében. A korszerűségnek nyelvenként, országonként különböző lehet a lakóhelye, de olykor a mibenléte is. Egyik kitűnő svéd költő, aki, amint hallottam, mostanában nagy beteg, tizenvalahány évvel ezelőtt az Énekek énekének újrafordításával küszködött. Annyira elavultak voltak a meglévő fordítások? Egy kicsit megöregedtek – mondta –, az újrafordítással, a maradék svéd vallásos érzületre is apellálva, szeretnék valamit tenni ezért a kiveszőfélben lévő nyelvért – magyarázta. Az angol veszélyeztetné? Részben az angol is, de kiváltképpen a Zeichensprache – nyomatékosította németül is. – A jelnyelv. A minden fogalmat csak jelezni törekvés, a betűszavasítás. Még valami olyat is mondott svédül, amit Thinsz Géza ott élő kollégám és barátom nyelvkiherélésnek, nyelvmiskárolásnak fordított, enyhítve ezzel a svéd kolléga aggodalmán is legalább egy nevetés erejéig.
   Nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, de ha már Stockholmban járunk, ahová minden ősszel sóvárgó tekintetek szoktak szállni a világliteratúra legelrejtettebb berkeiből is, hadd mondjam el, pletykáljam tovább, amit Thomas barátunktól hallottam ebédelni menőben. – Ez itt a híres Tőzsdepalota – bökött oldalba szelíden, s fölmutatott a valóban impozáns épületre. – Itt szoktak havonta szunyókálni a tizenkét vének, akiknek egy fiatalabb vén fölolvas az éppen esedékes világirodalomból. Olvas, olvas, egyhangúan, egykedvűen, tárgyilagosan. Aztán egyszercsak megemeli a hangját, a bölcsek fölriadnak, és azt mondják: ez az! És azon az őszön az kapja azt a bizonyosat. De ez csak amolyan mendemonda, azok találták ki, azok terjesztik, akiknek esélyük sincs arra, hogy valaha is valamit föl- vagy éppen elolvassanak tőlük. Az ebéd roppant előkelő helyen történt. Az étlapot spektálva, gondoltam, megkóstolom a mitológiát, a Csodaszarvast. Így hát rénszarvast választottam, bormártással. Mit mondjak? Autentikus volt, több ezer éves. Ezután is inkább csak a nyomában járok, kést nem fogok rá, villára nem nyársalom.
   
   A költészet és a nyelv, s tegyük hozzá, a nyelvet beszélő közösség egymásra utaltságát szemléltető példázatért szinte vissza se kell fordulnunk a svédektől, elég, ha áthajózunk Tallinnba. Tavalyelőtt télen igen bensőséges, rokoni melegségű könyvbemutatóm volt az észteknél, ahol azt találtam mondani, s nem minden szándék nélkül – mert évekkel ezelőtt egy oslói bemutatón már lőttem ugyanezzel a puskaporral, de ezt is megvallottam a tallinniaknak – azt mondtam, büszke vagyok, hogy észtül, büszkébb, mintha angolul jelentek volna meg verseim. Egy kicsit meghökkentek ekkora hízelgés hallatán, de jót derültek, mikor látták, mintha fizikaórán lennék, szemléltetve indokolom meg büszkeségem okát. Fölvettem egy üres poharat, szerencsére az asztalon ott voltak a szükséges taneszközök: víz és gyümölcslé. Vettem hát a pohárt, olyanformán, ahogyan a papok szokták – nem profanizáló szándékkal, csupán a játék kedvéért mondom, hogyan vettem a pohárt –, és félig töltöttem vízzel. Csöppentettem belé két-három csöpp gyümölcslevet. Változtatott-e valamit is a víz ízén? – kérdeztem magasra tartva a poharat. Nem, nemigen – mondták kórusban. Erre töltöttem hozzá jó kétujjnyit a gyümölcsléből. És most? Most már igen – ismerték el egyhangúlag. Na látjátok, testvéreim – ezt mondtam annak idején a norvégoknak is –, ha angolul jelentem volna meg, annyit se jelentett volna, mint az a pár csöpp lé a vízben. A nagy népek önellátóak. Nem szorulnak nemhogy ránk, kicsikre, de még más nagy népekre sem. A franciáknál nincs tudtommal Shakespeare-kultusz, és fordítva, a britek sem csinálnak olyan nagy dolgot mások nagyjaiból, klasszikusokból, mint például mi, magyarok. Ismerik, értékelik, élnek velük. Kis nép fiának-lányának igen nagy szerencséjének is kell lennie, hogy belekerüljön a nagy népek irodalmi látókörébe. Mi, a kicsik, a még kisebbek, nem lévén önellátóak, igyekvőbbek, iparkodóbbak vagyunk, mondjuk ki, műveltebbek is, mint a nagy népek általában. Számbeli csököttségünkben többre töréssel, mindent ismerni-tudni akarással, ha úgy tetszik, nagyobb műveltségre való igyekezettel próbáljuk egyenlővé tenni magunkat. Szerencsénkre ebben segítségünkre vannak a költőink, nagyjaink legtöbbje egyben fordító is, ekképpen a világirodalom, a világ költészetének színe-javát a magyar költészet szintjén, színvonalán ismerheti meg a mindenkori magyar olvasó. És így van ez tudtommal a több kisebb-nagyobb európai népnél is. Hát ezért merészeltem büszkébbnek érezni magam észtül. Annál is büszkébb csak akkor lettem volna, ha... De ez egy másik történet.
   
   A finnugor írók második világtalálkozóján arra kértek föl, hogy mondanám el a lélekszámra harmadik finnugor nép bánatát. A rangsorolás az én leleményem, mert az első ugye a nagyságos magyar nemzet, a második a méltóságos finn, és a harmadik, minden díszítő jelző epitheton ornans nélkül az erdélyi, pontosabban a romániai magyar, mert mi majdnem kétszer annyian vagyunk, mint mondjuk az észtek. Mit mondhatnék, mit panaszkodnék én is a kis keleti finnugoroknak, akik csak ebben a században is olyasmiket éltek meg a volt szovjet birodalom minden népével együtt, amit ma már senki előtt sem kell ecsetelni: voltak a küldöttek közt olyanok is, akik a volt Gulagok területéről érkeztek, s legalább két hétig jöttek, amíg megérkeztek a magyarországi Eger városába. Olyan területekről jöttek, ahol – később ottjártamkor magam is a saját bőrömön tapasztalhattam – katedrális nagyságú felhőkben támadnak nyári alkonyokon-estéken-éjszakákon a szúnyogok a Volga felé tartó folyók mentén. Ott tudtam meg, hogy az egyik legegyszerűbb kivégzési mód az volt, hogy este meztelenre vetkőztetve kikötötték egy fához az elítéltet, és reggelre a szúnyogok végeztek vele. Borsódzó háttal meséltem egyik román kollégámnak, csak legyintett, sóhajtva is a legyintés mellé. Hát nem olvastad, hogy itt nálunk a Duna-deltában rafináltabban csinálták? Derékig piócák közé lógatták a kiszemeltet, és csak a derékon felüli részt bízták a szúnyogokra.
   Mondtam volna hát el panaszképpen a kis keleti rokonoknak azt, hogy a nagyobbik fiam gyors számvetése szerint az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben csak az ő óvodai-iskolai-egyetemi társai, barátai közül több mint hatvanan élnek szétszóródva, jó esetben Magyarországon, de sokuk nyugaton Skandináviától Amerikán át Ausztráliáig vagy éppen Új-Zélandig? Egy osztják, vogul, de egy cseremisz vagy votják számára az is irigylésre méltó, hogy egyetlen erdélyi magyar fiatalember ismeretségi köréből egyáltalán ennyi anyanyelvi értelmiségi kerülhetett ki, nem is beszélve ennyi útlevél vagy rosszabb esetben is szökési lehetőségről. Az én bánatom az ő szemükben dicsekvésszámba ment volna. Ismerve hát a keletibbek sorsát, nem azt kellene-e mondanom, amit az a cigánylány mondott, akit a következő metafora-történetben idézek föl.

    Amikor még a fiaim kisebbek voltak, és úgynevezett háztartási alkalmazottra, magyarán szolgálólányra szorultunk, nemigen volt akkoriban ilyen célú fölösleges munkaerő. Hosszú tudakozódás, levelezés után ajánlottak a messzi Keleti-Kárpátok egyik völgyéből egy lányt, akiért érte kellett mennem, mert a lány még a legközelebbi városkába is kétszer ha járt életében. Egyébként jóravaló, megbízható teremtés – mondta az ajánló. Ami úgy is volt. Érte vonatoztam-kocsiztam hát. És a helyszínen, amikor elővezették, mint egy bennszülöttet, akkor láttam, hogy egy szép ébenhajú, elefántcsont fogú, jól megtermett, jó tartású cigánylányt kísért elém az édesanyja nagy siránkozások közepette. Ne búsuljon, néném, nem katonának viszem, nyugtattam meg a nénit. Ettől egyszerre elapadtak a könnyei. És józan utasításokkal látott el, hogyan s miként bánjunk az ő lányával. Magam pedig már készítettem magamban a magyarázatot, amit esetlegesen a feleségem megnyugtatására kell mondanom, ha netán kételyei, faji előítéletei lennének. Nixon elnöknek is – akkor ő volt az Államok elnöke –, neki is van fekete alkalmazottja. Mi pedig, akik nemzetiségiek vagyunk, akik mindenféle megkülönböztetés ellen küzdöttünk, küzdünk... – de nem került sor védőbeszédre. A feleségem az első kicsi meglepetés után fölmérte, hogy valóban egy jóravaló, tiszta, rendes és – sajnos, már az első este kiderült – analfabéta lányunk van. A nagyobbik fiam azonnal nekilátott az írástudatlanság fölszámolásához, magam meg odaálltam mosogatni, hogy a házimunka se maradjon el. Pár napig nem is volt semmi baj, de egyre homályosodó tekintettel nézett ki az ablakon, abba az irányba, ahol a szülőföldjét sejtette.
   Nemsokára igazuk lett az odavalósi újságíró kollégáknak, azt jósolták ugyanis, egy hetet se fog kibírni az övéi nélkül. Ha aranyba foglaljuk, akkor se. Nem is telt ki a hét egészen, amikor szégyenkezve, könnyet is ejtve azzal állt elénk, hogy az Úristen bocsássa meg az ő vétkét, mert ilyen jó dolga, tudja, hogy talán többet soha se lesz életében, bocsássuk meg mi is neki, de ő nem tud az övéi nélkül élni. Megértettük, hogyne értettük volna meg. Elmentem megvenni neki a vonatjegyet. A feleségem meg elment vele, hogy vegyenek valami ajándékot az édesanyjának, ha már szolgált, ha rövid ideig is, ne menjen haza üres kézzel.
   És most jön a metafora!
   Akkoriban még afrikai diákok is tanultak a mi városunkban, s amint mennek az utcán, szembejön velük egy éjfekete fiatalember. A mi lányunk ijedten bújt a feleségemhez. – Jaj, e' mi? – kérdezte ijedten. – Néger – válaszolta a feleségem. – A' mi? – Ember, fekete ember. Boldog mosoly ömlött szét a cigánylány arcán. – Hát akkor mi még ne szóljunk semmit.
   A keleti rokonoknak vigaszul, hogy vannak nálunknál is méltatlanabb körülmények közt, örök riadalomban élők, akikhez képest ők mondhatják, amit a cigánylány mondott a nálánál sötétebb bőrű fiatalember láttán, elmondtam a következő indián történetet. – Nem a vadnyugatról, nem az észak-amerikai vadászmezőkről valót, ahol a mintegy százharminc törzs alig több mint félmillió lelket számlál, vagyis valamivel kevesebbet, mint amennyi votják él Izsevszk környékén vagy Oroszország más vidékein. Értesüléseim egy indián paptól származnak, a hetvenes évek elejéről, és az Egyesült Államok bukaresti követségének tájékoztatójából, a nyolcvanas évek végéről, valamint az izsevszki egyetem finnugor katedrájáról, ahol udmurt–votják–magyar és udmurt–finn szak is van, magyar és finn lektorátussal. Ez a történet a gyönyörűséges Rio de Janeiróból való. Ott hallottam a nemzetközi PEN-kongresszuson.
   A magyar PEN elnöke mindjárt az első nap után a rá jellemző kedves, de csípős humorral azt találta mondani vacsora utáni tengerparti sétánkon, a híres Copacabana Plaza hotel előtt, ahol különben a szállásunk volt. Úgy tetszik, mintha ez csak a sápadtarcúak kongresszusa lenne. – Magam is gondoltam ilyesmit. Csak a liftesfiú bőre kezd színt váltani, barnulni, aztán mire leérünk az alagsorba, az úszómedence kifutójába, ott már mindenki éjfekete – egészítettem ki H. M. barátom észrevételét. Meg azt is hallottam, hogy a bőr színét is beírják a személyi igazolványokba... Egy indián lány azért mégiscsak volt köztünk. Odavalósi, bennszülött. ő tartotta a záróbankett előtti, utolsó előadást, amire már csak kevesen voltak kíváncsiak. Mindenki a nagy vacsorára készülődött, ami állítólag a világ legelegánsabb yacht-klubjában várt minket. A lány meg arról beszélt, hogy az ő törzse a brazil őserdőkben még a század húszas éveiben négyszázezerre volt tehető, s jelenleg mindössze hétezren ha vannak. Nem betegségek, nem golyók végeztek s végeznek velük mind a mai napig. A lányt valahogy elfelejtették meghívni a vacsorára. Az egyik stockholmi kolléga hívta meg, a maga költségére, amit persze aztán nem kellett fizetnie. De a barna bőrű pincér a sápadtarcú urat akarta elsőül kiszolgálni, hátat fordítva bennszülött sorstársának. Előbb a hölgyet! – dörrent a pincérre a svéd kolléga. Hát akkor ti – mondottam vigaszul keleti rokonainknak –, ti még ne szóljatok semmit. (...)
   

    Végezetül visszakanyarodnék a potenciális, vagyis készenléti jelképiséghez. Harminc év múltán történt, hogy tavaly nyáron a Helsinki Fesztivál vendégeként ugyancsak az erdélyi, romániai versről, ez esetben a saját verseimről volt szó. Imponáló körülmények között, egy kilencszáz személyes dugig tele sátor közönsége előtt folyó purpárlén többek közt arról is beszéltem, hogy miért jártam-járhattam be eddig a földkerekség majdnem minden magyarok is lakta területét – és hol nem laknának magyarok? Nemcsak azért vállaltam el meghívásaikat, mert így sok csodás és egyébként elérhetetlen országba, földrészre juthattam el. A valódi cél a megmérettetés vágya volt. Jó alkalom kínálkozott arra, hogy kipróbáljam azokat a verseket, melyeket én a román szocializmus körülményei közt írtam, és az még a szomszédos magyarországi szocializmustól is különbözött, azokat az én verseimet, melyeket a közös nyelven kívül a csak gyéres vagy csak régebbi irodalmi-történelmi emléktöredékeken kívül más nemigen köthet, köthetett a közeli és távoli országokban élő magyarokkal. A nagyvilágnak, benne a diaszpóra magyarságának versek-e, annak tetszenek-e a verseim? Dicsekvés nélkül mondhatom, annak tetszettek. Ennél nagyobb elismerésre aligha vágyhat költőféle ember. Csak azon csodálkoztam, hogy bizonyosak közülük, és éppen a legrázósabbnak számítók, melyeket időközben más, nyugati nyelvekre is lefordítottak, svédre, norvégra, németre, hollandra s talán angolra is, sőt alkalmam volt néhányszor hatásukat is lemérni, azon csodálkoztam, mit mondhat egy biztos, polgári békében élő nép polgárainak az én versem, például az, hogy:
   
   a ház előtt egész éjszaka
   ott állt egy terepjáró
   égő féklámpával állt
   mintha csak éppen akkor
   érkezett volna mintha
   éppen indulni akart volna
   szellőztettem már lefekvéshez
   készülődve kihajoltam
   ki szoktam nézni mielőtt
   az ablakot becsuknám és
   akkor megláttam égő
   féklámpával a terepjárót
   nofene szaladt ki a számon
   történt valami kérdezte a feleségem
   semmi mondtam csak egy terepjáró
   miféle terepjáró afféle
   terepjáró mondtam a függönyt is
   eligazítva innen is talán
   látható mondtam az
   ablak sarkához húzódva...

   
   De hosszú a vers, nem folytatom. Summa summárum: a házaspár nem tud elaludni. Fél. Egész éjszaka félnek. Hogy mi féltünk, annak oka volt. De mitől fél a svéd, a holland vagy éppen a hidegvéréről híres angol? Miért mond számukra is a vers. És mit mond? Ha nagyképű volnék, azt kellene mondanom: a század belenőtt a versembe. Arról van szó, hogy a félelmeink nem egymásba oldódtak a vasfüggöny lebontásával, hanem egymásba olvadtak. Mindegy, hogy a Szekuritáte, az ÁVÓ, a KGB vagy a maffia kocsija áll-e a házunk előtt. Bármikor, bárhonnan elrabolhatnak, fölrobbanthatnak. A századvég nagy egyetemes életérzése, sajnos – erről beszélgettünk a finnekkel –, a századvég nagy közös életérzése: A FÉLELEM.
   
(Hargita Népe)

   
   
   Kapcsolódó:
   Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor – sörény és koponya
   Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben
   (Fotó: Gergely Edit – MAGÁNTERÜLET /)

   

2005-05-10 07:59:00