Kovács Dénestől búcsúzunk
Elhunyt Kovács Dénes hegedűművész, a Zeneakadémia egykori rektora, hegedűsgenerációk mestere, a hazai és külföldi koncertélet felejthetetlen muzsikusa. A kétszeres Liszt-díjas, Kossuth-díjas és Bartók-Pásztory díjas művész 75 éves volt.
Aki egy kicsit is járatos a hegedű, a hegedűsök világában, az tudja mit jelent a RÉGI NAGY MAGYAR ISKOLA, mit jelentett, ha valaki még anno Rados Dezsőnél, Zathureczky Edénél tanult hegedülni, vagy Weiner Leóhoz járt kamaraórára.

Kovács Dénes a Zeneakadémia professor emeritus-a az ő tanítványuk volt, tőlük szerezhette meg azt a szakmai és zenei tudást, amit ma már számos kiváló tanítványa ad tovább úgy a Zeneakadémián, mint ország- és világszerte.

Kovács Dénes 1930-ban született Vácott. Először bátyja hegedűjén játszogatott titokban, majd saját hangszert kért szüleitől, amin nagyon gyorsan megtanult egy-két dalocskát. Édesapja felfigyelt a lelkes kis tehetségre és zeneiskolába vitte. Nyolc éves korában került Budapestre, ahol az évek során kiváló professzorok keze alatt érhetett nagyszerű művésszé.
Nagyon fiatalon, már 1951-től az Operaház koncertmestere volt, 1955-ben díjat nyert a londoni Flesch hegedűversenyen. A Filharmónia által elsőként szerződtetett szólisták között szerepelt Zathureczky Ede és Fischer Annie társaságában. 1957-től tanított a Zeneakadémián, aminek 1966 és 80 között főigazgatója, majd rektora volt.
Hangversenykörútjai során szinte az egész világot bejárta. Több magyar mű bemutatása fűződik az ő nevéhez. Lemezre játszotta Beethoven összes hegedű-zongora szonátáját és vonóstrióját, valamint Bartók hegedűszólóra írt műveit.

Zeneakadémiai rektorsága idején Előképző Tagozatot indított különleges tehetségek számára, ahová akár néhány év zeneiskolai tanulás után bekerülhettek a gyerekek. Nagyon fontosnak tartotta, hogy ezek a kivételes zenei adottságokkal rendelkező ifjú zenészek minél előbb olyan kezekbe kerüljenek, ahol biztosítják számukra fejlődésük töretlenségét. Ezzel megszűnhetett a legnagyobb kockázat, az állandó tanárváltással járó technikai „átállítások” réme, ami nagyon sokat árt a fiatal muzsikusoknak, és teljesen összezavarhatja őket.
Nagyon ellene volt azonban az úgynevezett „zseniképzőknek” illetve „csodagyerek-gyáraknak”, ahol csak visszaélnek az apró művészek tehetségével, ahol nem halad együtt az érzelmi-értelmi érés a hangszeres-technikai fejlődéssel. Az volt a véleménye, hogy a rendkívüli tehetségnek éppen úgy, vagy talán még jobban magába kell szívnia azt az általános műveltséget és élettapasztalatot, amelyet nem lehet kikerülni, ha az ember teljes értékű életet kíván élni.
„Nem elég a tudás, ha az előadónak nincs önálló mondanivalója a műről, akkor nincs értelme a produkciónak. Az ideálok, példaképek hasznosak, de csak addig, amíg a saját egyéniségünkön átszűrve vagyunk képesek tanulni tőlük.”

[ Szikszay Szilvia ] 2005-02-13 06:02:00