PEREMKIRÁLY ANGYALAI
"Az új-érzékenység, új-cselekményesség írói nem kevésbé kreatívan bánnak a nyelvvel, gondoljunk csak Darvasira, Hazai Attilára, Podmaniczky Szilárdra..." Bodor Béla

   
   PEREMKIRÁLY ANGYALAI
   

   Andrassew Iván: Beszélések, noran könyvkiadó
   

   Andrassew Iván kisprózái a poszt-posztmodernként emlegetett irodalmiságba tartozó, a valóságra reflektáló (ad absurdum: realista) mesék.
   Megpróbálom röviden elmondani, hogy mire gondolok.
   Először is: az újabb magyar próza történetében két fordulópontot lát napjaink irodalomtörténet-írása: az 1970-es évek derekán kezdődött és posztmodernként vagy szövegirodalomként emlegetett irodalmiság megjelenését, és az 1980-as évek végétől, 1990-es évek elejétől részint ennek ellenhatásaként, részint továbbépítéseként tekintett, poszt-posztmodernnek vagy új-cselekményességnek nevezett és prózapoétikai szempontból szélsőségesen különböző törekvések együttesét.
   
   Az 1970-es évekre tökéletesen lepusztított magyar próza, illetve epika megújításának egészen az alapoktól, a szavak megválasztásától és a mondatszerkezet újragondolásától kellett indulnia; az erre vállalkozó írók persze sok egyebet is elvégeztek, és egyebek mellett az irodalmi alkotásnak a hagyományhoz fűződő kapcsolatát és az írói etika attitűdjeit is felülvizsgálták és megújították, miközben azonban a nyelvben-létezés állapotát is eleven valóságként élték meg, mint olyasmit, ami nem egyszerűsíthető a kéznél levő eszközállomány megfelelően ügyes használatára.
   
   A rákövetkező időszak alkotóinak érdeklődése már a próza nagyobb egységei, jellemábrázolás, cselekményvezetés, a mese megújítása felé fordult elsősorban. Rendkívül heterogén írócsoport ez, már amennyire csoport egyáltalán; hajlamos vagyok arra gondolni, hogy egyszerűen hulladék ellapátolásának feladata alól felszabadult, normálisan dolgozó íróknak lássam őket; az egyikük ilyen, a másikuk olyan, kedvük és alkatuk szerint.
   Másodszor: ez a realizmus, referencialitás-dolog. Az újjáépítés alkotói elsősorban magában a nyelvben keresték a tájékozódás műtárgyait; ezt kellett tenniük, ha tetszett, ha nem. (Egyébként többnyire tetszett nekik.) Az új-érzékenység, új-cselekményesség írói nem kevésbé kreatívan bánnak a nyelvvel, gondoljunk csak Darvasira, Hazai Attilára, Podmaniczky Szilárdra. Csak éppen megtehetik, hogy ne a leginkább alapvető struktúrákban építkezzenek (vagy csináljanak otthonos felfordulást), hanem a nyelv képiségében, allúzió- és toposz-rendszerében, kultúrtörténeti jelentőrétegeiben. Durva csúsztatás, hogy a beszédfordulat irodalmisága befelé forduló volt, hogy nem beszélt a világról. Csak éppen nem hitték el az ide sorolható alkotók, hogy a nyelvre fordított figyelem nélkül is lehet beszélni. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a széles értelemben véve politizáló, tehát a polisz ügyeiről szóló beszédformák nyelve elszakadt ettől az irodalmi nyelvművészettől, és ez különösen akkor elgondolkodtató, ha ugyanazok az emberek beszélnek hol így, hol úgy. Andrassew Iván is ír újságcikkeket, és a szépirodalmi apparátus használatának a szándéka sem látszik ezeken. (Nem mindenkinél van ez így: Csaplár Vilmos vagy Kukorelly Endre publicisztikája szinte egybeolvad az életmű egyéb szövegeinek együttesével.) Ha tehát elválasztjuk az irodalmi és a hírlapi szövegeket az egyes alkotók munkásságán belül (ahogy ők maguk is teszik, hiszen szinte mindig külön kötetekbe gyűjtve jelenik meg szépprózájuk és publicisztikájuk), a referencialitás eltérő útjaival/módjaival fogunk találkozni. Andrassew Iván újságcikkei, már amennyit ismerek közülük, meglehetősen gyakorlatias írások. Ezzel szemben szépprózája nemcsak lényegét tekintve, de ornamentikájában is szembeötlően művészi. Nemcsak nyelvművészeti megformáltságukra gondolok, hanem intertextualitásukra is; ami ebben az életműben meglehetősen szokatlan összefüggéseket enged felfedezni.
   
   Andrassew Iván novellái, kisprózái szinte egybefüggő szövegegyüttest alkotnak az elmúlt másfél évtizedben. Illetve ez sem egészen pontos. Valójában több, párhuzamosan fejlődő szövegcsoportot láthatunk, melyek kötetről kötetre fejlődnek, és nem különülnek el egymástól. Evidens módon ilyen az első kötetben megjelent néhány szöveg, melyek Részlet az Apokalickából alcímet kaptak. Ennek sincs azonban vége, a következő kötetekben más jelzés nélkül, és a többi szöveg közé elegyítve állnak ilyen típusú darabok. Ezek lényege a rövidség, a képkivágás elcsúsztatása, a redukált világ, helyenként az újbarbárság kellékeivel, az emberek közti kapcsolatok lecsupaszítottsága, a helyzetek drámaisága, és a végkifejlet elvágása, elmosása. Valami visszafordíthatatlan, sötét, barbár végső megoldást sejtünk, ezt vetítik előre az előzmények, olyan sötét befejezést, mint a Grimm-meséké. A dolog végül mégsem következik be. Tehetetlenség vagy önfegyelem akadályozza meg, nem tudni. Ezek az írások Kafka apróprózáit is az eszünkbe juttathatják.
   
   Andrassew Iván kisprózái közül azok, amelyek nem tartoznak ebbe az egészen rövid, enigmatikus, a feszültségteremtésben drámai, a konfliktus felépítésében azonban pontszerű és az abszurd szabályai/szabálytalanságai szerint szerveződő típusba, mutatnak ugyan a hagyományos, "realista" novellához hasonló jegyeket, egészükben mégsem sorolhatók oda. A Maci, A karikás kilgyó, Az idő és még jó néhány darab még lehet a Nyugat-korszak tárcahagyományának továbbgondolása. Példázatos, ugyanakkor nem túlkomplikált életképek ezek, némi politikai, közéleti áthallással. Ezzel szemben a Sellők szárnyán, az Úgyse és még néhány történet legfontosabb eleme a meseszerű szerveződés. Szárnyas vagy uszonyos emberi lények jelennek meg, mesebeli helyzetekbe, próbatételek elé, csodás jelenségek és helyek környezetébe vetődnek (a szövegek narrátorával együtt), és ugyanúgy nem a maguk döntéseire vagy cselekedeteire, pláne nem a saját eszükre bízzák magukat, ahogy a mesék hősei is csak a mese történéseinek a logikáját igyekeznek kiismerni. Itt meg ráadásul minden rosszul végződik. Vagy jól, mint A csoda címűben, de az még rosszabb.
   
   Bizonyára elhangzanak majd szemelvények a kötetből, amikből jobban meg lehet érteni mindezt, mint ha tovább magyaráznám.
   Végül elnézést kell kérnem ezért a bonyodalmas irodalomtörténeti kalandozásért. Azért kényszerültem rá, mert megítélésem szerint Andrassew Iván írásainak kanonizációja alapvetően helytelen elveket követ. Általában azzal a megítéléssel találkozom, hogy Andrassew azok közé az újságírók közé tartozik, akik nyelvi és gondolati igényességük okán érdemelnek más elbírálást, mint a sajtómunkások általában. Nem, Andrassew Iván nem széplelkű hírlapíró, hanem jeles novellista, akit közéleti érdeklődése (meg, gondolom, a pénzkereset kényszere) motivál arra, hogy publicisztikát írjon. Ha tíz-egynéhány évvel ezelőtt felismerte volna, hogy a novelláskötet nem kisprózákat tartalmazó kiadvány, hanem ilyen írásokból alkotott szerkezet, tehát ha nem ömlesztve adta volna ki a különböző típusú rövid szépirodalmi szövegeket, hanem a program elsődlegességét szem előtt tartva könyv-egészeket szerkesztett volna belőlük, akkor ez a felismerés kézenfekvőbb lenne. Most már nincs más hátra, mint hogy az olvasó visszatekintve végezze el a szerkesztésnek ezt a feladatát.
Bodor Béla

   
   Kapcsolódó:
   Andrassew & tsai
   
Peremkirályság Andrassew Iván
 
2005-01-15 06:52:00