Gazdag programok a Magyar Festészet Napján
A Magyar Festészet Napja rendezvénysorozat, amelyet Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész ötlete alapján először 2002-ben rendeztek meg, azóta október 18-a, Szent Lukács - aki a festők védőszentje – névnapja a Magyar Festészet Napja. A rendezvény kiemelkedő eseménye volt a KOGArt galériában a DOYENEK III. kiállítás, amelyen Lossonczy Tamás életmű-díjat kapott.
Immár harmadszor került sor október 16–18 között a Magyar Festészet Napja rendezvénysorozatra, amely a XI. kerületben élő és alkotó a Feneketlentó partján. Azóta hazánkban október 18-a a Magyar Festészet Napja, már csak azért is, mert ekkor ünnepeljük Szent Lukács névnapját, aki évszázadok óta a festők védőszentje.

(a képen: Szent Lukács, Madarassy István alkotása)

A kortárs magyar képzőművészet seregszemléje az idén minden várakozást felülmúlt: az első napon a XI. kerületben óránként zajlottak az események, a szervezők arról is gondoskodtak, hogy a különböző helyszínek között külön autóbusz szállítsa a közönséget. A rendezvény az idén túllépett a XI. kerület és a főváros határain: Újbuda testvérvárosainak képzőművészei is kiállítottak, valamint vidéken is sor került kapcsolódó rendezvényekre. A fővárosban is több galéria csatlakozott az immár három napig tartó eseménysorozathoz, és különleges kiállításokkal készült a rendezvényre. A szervezők, élükön Zsolnai Gábor kiállítás rendezővel derekas munkát végeztek, de a továbblépéshez a média teljesebb részvételére és sokkal több szponzorra van szükség. Már most el kellene gondolkozni azon, hogy akár a Budapesti Őszi Fesztivál programjaihoz kapcsolódva, akár több kulturális intézménnyel társulva hogyan lehet szélesebbé tárni a kapukat, és nagyobb közönségréteget megcélozni.

A DOYENEK III. – a hetven év fölötti művészek - tárlatát Supka Manna, a tőle megszokott fantasztikus felkészültséggel, humorral, öniróniával nyitotta meg. Az esemény illő és hagyományteremtő aktusa volt, amikor a fiatalok nevében Győrffy László festőművész köszöntötte az előttünk járó generáció(k) tagjait.
Lossonczy Tamás, aki nemrég ünnepelte századik születésnapját az időjárás változás miatt gyengélkedett, így nem tudta személyesen átvenni a Neki ítélt Életmű-díjat.

Supka Manna megnyitja a kiállítást
 
Lossonczy Tamás
 
Mácsai István
 
Kovács Attila
 
Konok Tamás
 
Konfár Gyula
 
Keserű Ilona
 
Győrffy László a Terasz rendelkezésére bocsátotta üdvözlő beszédét, amelyet alább olvashatnak.

Győrffy László – Festészet Napja:

„A képek, amelyeket festeni szándékozok, átmeneti állapotot képeznek és megpróbálnak a jövő irányába mutatni anélkül, hogy teljesen eljutnának oda.”

A fenti idézet Jackson Pollock-tól való, aki nem érhette meg, hogy generációjának nagy öregje legyen. Ez a tőle származó egyszerűnek tűnő állítás az alkotás egy érzékeny pontját modellezi, és azzal a túl messzire vezető dilemmával foglalkozik, amely a kiállítás megtekintése közben is kavargott a fejemben, nevezetesen az idő megmagyarázhatatlan fogalmával. Mindazok, akik személyes jelenlétük egy pillanatát egy mozdulatlan képbe sűrítik, képesek rá, hogy megállítsák az időt, nekünk nézők számára is, de a jelen sok kis szakaszát mégis összeköti a megnyugtató folyamatosság.

Sajnos a régmúlt zaklatott periódusai miatt a magyar képzőművészetben nem volt mindig jelen a folyamatosság, gyakran életművek váltak töredékessé, ám úgy tűnik, egy idő óta egyfajta szélárnyékban képes a magyar művészet bekapcsolódni az art-world vérkeringésébe, hazai pályán belül pedig nemzedékek építhetnek az előttük járók szellemi tőkéjére. Lewis Mumford társadalomfilozófus szerint minden nemzedék fellázad az apái ellen, és összebarátkozik a nagyapáival. A barátkozás gesztusát meg kell hogy előzze a megismerés folyamata, és ebben segít nekünk itt, a Kogart-házban megrendezett nagykeresztmetszetű tárlat.
Élő klasszikusokat látunk a falakon.

Az avantgard szótárában nem szerepelt a klasszikus szó, de a posztmodern felülírta ezt a hiányosságot, hogy ma nyugodt lélekkel használhassuk az időtlenség szinonimájaként, a legnagyobbak elismeréséül. Számunkra, 30 év körüli festők számára a múlt század második fele is már történelem. Nekünk nem kell megküzdenünk a revelációnak számító hírekért, nem kell áttörni kultúrpolitika által emelt falakat, és az invenciózus képnyelv, amelyet e mesterek egy élet munkájával létrehoztak, számunkra könnyedén elérhető az információs szupersztráda bármely tetszetős pontjáról, meghagyva nekünk a választás nehézségét a mai vizuális kultúra zavarba ejtő áramlásában.
Kitüntetett találkozási pontok lehetnek az egyetemek is, ahol a kiállító mesterek közül többen ma is töretlen erővel vesznek részt az oktatásban. De túl az intézmények falain láthatjuk, hogy a teljes hazai palettán számtalan ifjú követőben talál egyenes folytatásra mindaz, amelyet az idős alkotók képviselnek, és ez az összkép éppoly színes és sokrétű, mint a Doyenek III. című válogatás.
Figyelemre méltó, hogy a tanulmányaikat épphogy elkezdő fiatalok közt is komoly kultusza van olyan mestereknek is, akik személyesen nincsenek jelen a hazai közéletben, hiszen külföldön élnek és dolgoznak.

Az újrafelfedezések józan korszakát éljük, mikor nem kell törődnünk a divatirányzatok maskaráival, vagy görcsös teóriák tilalomfáival, hanem gátlások nélkül összegyűjthetjük mindazt, ami értéket és minőséget hordoz. Ebben az élő könyvtárban közlekedve, az idős mesterek előadásmódjának, szemléletének feltétlen követése leginkább a rajongás természete, és egyben elsődleges eszköze az iskolateremtésnek. Én úgy gondolom, a legfontosabb mégis az, — a tisztelet legőszintébb jeleként—, hogy példaként tekintsünk arra a bátorságra, következetességre, és a szakma iránt érzett elkötelezettségre, amellyel a mesterek járható utakat vágtak az ismeretlenbe, ami ma úgy hívunk:
kortárs képzőművészet.

Fotó: Kadelka László

[ Deák A.-Kadelka L. ] 2004-10-24 20:02:00