Vagy amit az Illyr Nemzeti Színházba adnak!
Meleg van most a mediterrán világban. Izzadt ember utcán, téren, étteremben, színházban. A színház legalább hűvös. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok című előadását Novák Eszter rendezte, s a pótszékek ellenére többen állva nézték végig az előadást.
Miért szép ez az előadás? Mert radikális. Mert közhelyes. Mert összeboronálja a bohóctréfát a hippi világgal. Kit érdekel, hogy 1601-ben mutatták be az eredetit (talán Kárpáti Pétert, a dramaturgot)? Az előadásnak kérem fílingje van (ennél csúnyábban nem tudom leírni)! Aki rákapott, nem zavarta, hogy majd négy órán át kellett röhögnie. Azok nem élvezték, akiket zavart a szertelensége, akiket zavart az, hogy átcsap minden írott és íratlan szabályon a humor.

 
De még milyen humor! Olyan, amely mintegy tükröt tartva a természetnek, felmutatja az erénynek önábrázatját, s a gúnynak is önnön képes felét kínálja fel. Szerelmes ifjú, ?vakmerő? lovag, bohóc, egy vérbő hölgy, szolgálólánya, szerepkettőzés, alak, alakmás, udvari világ és népi humor, vaskosság, csűrdöngölés, putty-puttyolás, miegymás. Nagyon szimpatikus, ahogy a vadócnál vadócabb figurák érdekesek tudnak maradni. Annak ellenére, hogy az előadás néha úgy tűnik, mintha szétesne a végtelen hosszúsága miatt.

 
 
S bármennyire is nem szeretnék kiemelni senkit, mégis meg kell tennem néhány színésszel. Elsősorban a Nemes Keszeg Andrást alakító Avass Attilát említem. Másodsorban a Nemes Böffen Tóbiást, azaz Egyed Attilát. Amit Avass produkált, az a maga nemében egyedülálló. Ezzel a lehetetlen, szörnyeteg gumibabákat idéző frizurával, egyéni mozgáskultúrájával jeleneteket, perceket foglalt le az előadásból. Nevetős perceket. Az elementáris gurgulázós nevetéstől kezdve, a szaggatott, légszomjtól meg-megcsukló nevetésen át egészen a nyerítésig ívelő kínálatból, bárki, bármit produkálhatott, egymás mellett vinnyogott a színház nagy része, fiatal, s öreg. Hála érte néki.

 
Külön említendő a zene. Rusznyák Gábor munkája. Írásom kezdetében felemlegetett ?fíling? okozója, mégpedig Hair-t idéző, a nyolcvanas évek végének alternatív zenekarait idéző, tudatfel-szabadító, belőtt, belső utazást megmutatni tudó színházi zene. Olyan, amit ott és akkor érvényes, mert látom, érzem, ott és akkor születik meg. Élő-zene. Nem vérprofik nyomják, hanem színészek.

 
 
Aztán csak letelt a majd négy óra. Tapsolt a közönség perceken át. A sznobok a színház előtti téren fintorogtak, kényeskedtek, hogy mennyi közhely, közröhej, még a Sebaj Tóbiás című poén is elhangzott! Pedig milyen tehetségesek ezek a színészek.

 
 
Hát igen. Malvoliot, Honti Györgyöt még nem dicsértem. Hálás szerep. Kritikusnak, sznobnak, Malvolionak lennie kell. Semmi sincs úgy, ahogy van, és minden úgy van, ahogy van ? hangzott el az előadásban. Ennek szellemében, az egyik finnyáskodót beledöntöttem a színház előtti szökőkútba, hogy tudjon miért fanyalogni. Sajnos csak gondolatban. Nem értette volna a viccet.

Fotó: Peti Péter

[ Balogh Robert ] 2003-06-08 15:50:00