Kiss László: Bárka, 2003/2
SZEMLE - HAT PONTBAN

   
   

   Bárka, 2003/2
   
   
   1.)
   

   Mint ahogy általában, ezúttal is gólgazdag a találkozó a Bárkával, ami egy kéthavi, ráadásul számról számra mind dinamikusabban és látványosabban fejlődő laptól – ne legyünk kisigényűek – el is várható. Külön öröm, hogy a lap ez évi második számát a Gyuláról elszármazott egykori festő- és szobrász-, ma azonban leginkább érem- és kisplasztikaművész Kiss György alkotásai illusztrálják. Kiss György munkásságát színvonalas esszében méltatja: Wehner Tibor.
   
   
   2.)
   

   Nem lehet panasz, versekkel ismét jól állunk, futhat át agyunkon a lapot olvasgatva; a névsor hosszú – és tekintélyes és érdekes egyszerre. Bár a Békés megyei lap kitüntetett figyelmet fordít arra is, mi történik a literatúra „alsóházában”, jól kirajzolódik a keményre kanonizált állandó vendégszereplők listája. Ezek közül most is itt vannak, akik szoktak. Mindjárt az elején Szepesi Attila izgalmas nyelvi kísérlete, a Beregi szőttes (megérzés: kötetcím lesz), belőle példának okáért egy Csutkanóta: „A domb alatt kóbor kutya vonít, / árnyék kószál a ciheres körül… / Ezüst a puszta. Fenn a teliholdban / Szent Dávid csutkanótát hegedül.”, illetve egy első két sor, mondjuk, a klasszikus metrumú Beregszászi piacból: „Mustszagú szőlőfürtre kering a darázs, bari béget, / lublubol egy-egy pulyka, malac visogat, bika mordul.” Kovács András Ferenc haikui hűek a műfaji hagyományhoz: „Kikelet szaga, / zápor nádzizegése – / kócsag a szélben.” (Zsendülő idő), s még egy, mert nem árt: „Buddha lábfején / bódult levelibéka / lótuszra bámul.” (Bronzszobor). Simai Mihály és Tandori Dezső házi szerzőknek számítanak. Figyelemreméltó Becsy Andrásnak a prousti teasüteményből kiinduló Praliné című verse, el kell tehát olvasni.



   3.)

    Szív Ernő kisprózáit (Összegyűjtött szerelmek) olvasva arról értesülünk – és örülünk, jóleső érzéssel –, hogy a jeles szerző újabb kötettel rukkol elő idén nyáron, könyvcím, mint fent. Tematikailag biztos, hogy beleillik a Darvasi-sorozatba.

   „Nagyon tévednek azok, akik a nőknek csak mesélnek. […] A nőket szerepeltetni kell. […] Legyen a szürke utca egy hatalmas, fényes bál, legyen a szürke utcán ő a bálkirálynő.” (Mese) A megtisztelő címen Halász Margit Vathy Zsuzsával osztozik, és ez elég ahhoz, hogy a próza kimerüljön, nincsen kolbászból a kerítés. Előbbié bájos, helyenként keményen röhögtető falusi életkép, őszinte nyelvezettel, ami azért nem mindig tesz jót a szövegnek, utóbbié afféle klasszikus vonalvezetésű, „tisztességes” novella (szocreál ízzel), s mint ilyen, nem üli meg az ember gyomrát, de jól sem lakunk vele. Nincsen kolbászból a kerítés.
   
   
   4.)
   

   Elek Tibor főszerkesztő nem egyszer készített már „irodalmi estes” interjút Szilágyi Istvánnal. Ezek egyikének írásos változata jelenti a mostani szám gerincét. Szó esik Erdélyről, fölmerülnek a műfaji előzmények, a korai olvasmányok, példaképek, kicsit elgondolkodnak magyarságról – és rendkívül szimpatikus a regényíró hozzáállása: „A legalapvetőbb probléma az volt számomra […] hogy ne legyen benne [a regényben; Hollóidő – K.L.] valami nagy nemzeti önsajnálat. A magyar, az erdélyi történelmi regényt mindig belengi egy kicsit ez az érzés. Szörnyű dolgok történnek az én világomban is, de a hozzá való viszonyulásban az emberek mintha uralnák a helyzetüket, mintha nem lennének áldozatai, kiszolgáltatottjai a saját tudatukban ezeknek a nyomorult viszonyoknak. […] végre élni, nemcsak túlélni kellene…”
   
   
    5.)

    Tanulmány Tandori Dezsőről – Payer Imre terjedelmes dolgozata, és tanulmány – már-már menetrendszerűen – Závada Pálról; Sebó Katalin munkája a mézes-mákos tésztáról és az alföldi szlovákság összetartó erejéről. Grendel Lajos és Tőzsér Árpád egy szlovákiai konferencián elhangzott vitaindító előadásai föltétlenül figyelmet érdemelnek. Grendel Lajos „a nyelvfilozófiai iskolák bűvöletébe esett teoretikusok számára”, illetve azokkal szemben fogalmazza meg rosszallását, éles hangnemben, azt állítva róluk, hogy tanulmányaikban, „minden terminológiai másság ellenére, valamiféle lappangó poszt- vagy neomarxista fejlődéselmélet rezonál, amely szeretné a különféle írói beszédmódok pluralizmusát egyetlen beszédmódra nivellálni.”
   Tőzsér Árpád hasonlóan felháborodott, s keményen számon kéri a lírai ént a különféle értelmezői iskoláktól (mondjuk, azoktól, amelyekre Grendel Lajos is gondol) – igazán izgalmassá az teszi szövegét, hogy gondolatmenetét Orbán Ottó Vojtina recepcióesztétikája című verséből kiindulva építi fel, mellékelve hozzá egy saját költeményt is.
   
   
   6.)
   

   A kritikarovat (Figyelő) megszokottan jól funkcionál, széles skálán mozog, mind a recenziószerzőket, mind a recenzeált műveket tekintve. Ezúttal is lehet és érdemes szemezgetni: van itt egyértelmű (Szentmártoni János Fekete Vincéről) és kevésbé egyértelmű laudáció (Csehy Zoltán Tőzsér Árpád fordításairól), mint ahogy a jó szándékú dorgálás sem marad el (Németh Zoltán Szilágyi Zsófia Ferdinandy-könyvéről). Külön kiemelendő Molnár József Áchim L. Andrásról, a vitatott megítélésű, néha talán túlságosan is öntudatos parasztvezérről írott vaskos monográfiája (Achim L. András, hangsúlyozottan A-val) – felületes olvasásra is világos: egy élet munkája fekszik benne; szép borítású, gazdagon adatolt, egyértelműen hiánypótló munka.
   
[ Kiss László ] 2003-05-17 08:00:00