Domokos Géza: Éveim, útjaim, arcaim (helyszíni p., 3. kör)
Benkő Samu kiemelt egy részletet a kötetből, ami az egész domokosgézai élet mondanivalóját foglalja össze: „Nem tartom magam sem bal- sem jobboldalinak, konzervatívnak vagy liberálisnak.”

   
   Kolozsvári könyvbemutató: közéleti esemény

   
   (KETTEN EGYAZON ÓRÁBAN) Óriási érdeklődés közepette került sor Domokos Géza egykori Kriterion-igazgató legújabb memoárkötetének (Éveim, útjaim, arcaim) kolozsvári bemutatójára. Április 15-én a Szentegyház utcai Gaudeamus könyvesboltban több mint száz ember gyűlt össze, hogy a Pallas-Akadémia Kiadónál megjelent bestseller „történetéről” halljon érdekesebbnél érdekesebb vallomásokat. A nagyfokú érdeklődés nem maradt viszonzatlan: érdemes volt elmenni a bemutatóra (annak ellenére, hogy ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban a Bulgakovban Láng Gusztáv irodalomtörténész éppen Fodor Sándor EMIL-elnök új kötetét mutatta be). Domokos Géza bemutatóját a Koós Ferenc Kulturális Alapítvány szervezte, a házigazda szerepét pedig Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója töltötte be.
   
   (KÖNYVBEMUTATÓK, TAVASZI MUNKÁK) Bevezető szövegében (amely nagyrészt az angol gyepre való hivatkozások sorából állt), Dávid Gyula hálásan megköszönte Domokos Gézának, hogy vállalta a nehéz utat Szentgyörgyről Kolozsvárra, főleg a Pallas-Akadémia fárasztó születésnapi hete után, ahol éppen ő volt az egyik fő attrakció. Ja, még egy praktikus értelemben köszönetet mondott Domokosnak azért, hogy időt szakított a kolozsvári bemutatóra: kezdődnek a tavaszi kerti munkák, ilyenkor pedig minden perc drága a szorgalmas embernek, a volt Kriterion-igazgató – és egykori RMDSZ-elnök – pedig falusi tanyáján szorgalmasan gazdálkodik. Ugyanilyen hangszerelésben folytatva beszédét, Dávid Gyula ezek után a város szívében lévő könyvesbolt vendéglátó szerepét méltatta, kiemelve azt, hogy itt az olvasó a könyvvel nem csak fizikai értelemben találkozik: „A szellemi munka itt találkozik a fizikaival.”
   
   (BABÉRÜGY) A kötet (és a szerző) tényleges méltatója azonban nem Dávid Gyula volt, hanem Benkő Samu akadémikus. Frappáns miniesszét hallhattunk arról: ki miként gyűjti és miért a babérokat. Az csak természetes – állítja Benkő Samu, hogy a történelem folyamán a költők, hadvezérek, tudósok, atléták mindig is áhítoztak a dicsőség babérjaira, arra a bizonyos koszorúra. Ezért bármit megtettek, vagy legalábbis dicsőséges tetteket igyekeztek végrehajtani. Ez is egyfajta európai folytonosságot jelez – vélekedik Benkő Samu –, de a tipikus európai gondolkodásmód kifejlődhet a legeldugottabb háromszéki település fiaiban is, életük pedig követendő mintává válhat. És itt jön a nagy húzás Benkő Samu részéről, amikor kijelenti, hogy Domokos Géza is „babérügybe keveredett”. Ami nem is csoda, hiszen jó géneket örökölt. Az előd, a nagyapa Oroszországban sok X-szel a háta mögött tért haza, és szabaduláskor hozott valamit Erdélybe a feleségének... egy zsák babérlevelet. Volt is egy ideig az asszonynak mit tennie a pityókalevesbe – mondta enyhén mosolyogva Benkő Samu.
   
   (TÁRSALKODÓ: A DIÓFA) „A nagyapa szűkszavúságát, hallgatagságát az unoka hál istennek nem örökölte”, hanem miután megszabadult közéleti szerepvállalásaitól, és ezeknek a történetét meg is írta, szubjektív Kriterion-, illetve RMDSZ-történetet kínálván fel az olvasónak, ezúttal „a babérgyűjtő mesterségre való felkészülésről beszél” – nem csak nemzedéki szinten könyvében. Ezen a ponton Benkő Samu lassítja a mondatritmust, méltóságteljesen körbenéz, majd megállapítja, hogy a jelenlévők túlnyomó többsége idős értelmiségi, méghozzá egy évjárat tagjai (a híres 1928-as évjáratról van szó). Ezen a ponton akárkinek bekattanhat, hogy alapjában véve nincs olyan jelentős romániai magyar szerző, aki ne ismerné Domokos Gézát, akinek ne jelent volna meg könyve a Kriterionnál. Írók, költők, művészek, irodalomtörténészek, filozófusok, közéleti személyiségek – ők képezik Domokos Géza „személyes gyűjteményét” – és talán mondanunk sem kell, hogy a rendezvényen jobbára mindannyian ott voltak. (Amúgy a könyvesboltban kiállítást is meg lehet tekinteni Domokos Géza „életművéből”: számtalan Kriterion-könyv, híresebbnél híresebb kötet díszeleg a vitrinben.) Ilyen „háttérországgal”, ekkora szeretettől övezve talán különös, hogy Domokos falusi magányban érzi magát legjobban, ahol a jó öreg diófájával társalkodhat.
   
   (ARS POLITICA) Ám téved, aki azt hiszi, hogy ez lemondás volna, és hogy a diófával való társalkodás a halál előtti utolsó legyintésre utalna. Nem, nem. Domokos Géza csak az új erőforrást keresi (egyébként hamarosan megjelenik a következő memoárkötet, ami világosan jelzi, hogy a nem vonult el a világtól, csupán erőt gyűjt a további munkához, az önkéntesen vállalt feladathoz). Ami pedig a magányban való diófás-társalkodást illeti, Benkő Samu kiemelt egy részletet a kötetből, ami az egész domokosgézai élet mondanivalóját foglalja össze: „Nem tartom magam sem bal- sem jobboldalinak, konzervatívnak vagy liberálisnak.” Fontos szavak, ezek nem csak az önvizsgáló, a „diófás” Domokos Géza szavai. Hinnünk kell tehát a reményben, a szivárványban – mondja Benkő Samu – és ezt az utat azért érdemes követni, mert néhanapján a szivárvány alatt olajfák illatát szippanthatjuk be
   
   (VILLANÁSOKBAN) Nehéz, de szép élet Domokos Géza életútja. Bolyai Egyetem (az átvészelt háború után) könyvtárak csendje, gazdag kulturális élet, kolozsvári színházi világ, barátságok nyomtá rá a bélyegüket az indulásra. De ott volt a gázvezeték készítésénél, az úttörők között, majd a Moszkvai Írói Főiskola hallgatója lett. (Hiába – jegyzi meg Benkő Samu –, olyan időket élünk, amikor az írót az írói életpályára erre szakosodott iskolák „faragják meg”.) Kalandos, ugyanakkor érdekes indulás, a Mikó kollégista tartása, különös, érdekes világa bontakozik ki a könyv olvasója előtt. Hagyomány és modernitás, korszerűség és aktualitás keveredik állandóan Domokos Géza életsorsában. „Ha műítész lennék, mondandómat az orosz mesterekkel folytatnám” – de így, szerény akadémikusként Benkő Samu mindössze arra utal, hogy Domokos rendkívül erős egyéniség, akinek alkatilag „valami mást” hoz az írásművészete, mint amit a nagy elődök produkáltak. Igen, Domokos Géza a Kriterionnál rengeteg emlékírót adott ki, mégsem koppintotta le a stílusukat, hanem egyéni utakat keresett és talált ebben a szubjektív műfajban.
   
   (ÉVEK, UTAK, BARÁZDÁK) Azt, hogy az évek és a különféle utak milyen árkokat szántottak a szerző arcára, Benkő Samu nem kívánta elemezni, hanem a könyvből „bőven áradó ismeret és élményanyag” alapján egy utolsó tanácsot adott a nagyérdemű közönségnek: olvassák el. (Amit jelen körülmények között elég nehéz volna megtenni, hiszen a pár tucatnyi kötetet már a rendezvény elején elkapkodták a jelenlévők... Kész szerencse, hogy előrelátó voltam, és megkerestem otthon az Esély egyik kötetét, mert nem kaptam volna dedikációt. Egyébként mások is hoztak otthonról Domokos-köteteket, így történt, hogy a bemutató után legalább egy órán át dedikált az ünnepelt szerző.) A barázdákról örömök is eszébe jutnak az embernek. Mert bármennyire is nehéz volt ez a pálya, Domokos Géza bizonyára méltán érezheti úgy, hogy érdemes volt végigmenni rajta. Egy Látó-rendezvényen hallottam, hogy a hálás a szerző (és barát) elismeréssel mondta Domokos Gézáról: ahelyett, hogy a saját életművével foglalkozott volna, ő a mi műveinket adta ki, sokszor kiharcolva a jogot, hogy megjelenhessen egy-egy könyv.
   
   (FELOLVAS) A kolozsvári magyar színház egyik legjobb művésze, Bogdán Zsolt vállalkozott (Török Katalinnal együtt) arra, hogy felolvas néhány részletet a kötetből. Ez kiváló megoldás volt. Lehetséges, hogy nem ebből a megfontolásból kérték fel erre a „munkára” a színészeket a szervezők, de a magam részéről elmondhatom, hogy már két-három alkalommal is hallottam Domokos Gézát felolvasni ebből a kötetből, és a beszédtechnika jóval az írástechnika mögött maradt. Zárójel vissza. Bent vagyunk a kolozsvári internátusban, ahol a fiatal, jóformán még gyermek Domokos Géza először találkozik a hatalom nevű valamivel. Az osztályteremben a tanár tekintélye töretlen volt (régi szép idők!), de ezt tetézendő a felsősöket is uramozni kellett (természetesen ez mindent maga után vont, amit „illett”: ki kellett szolgálni őket, rettegni kellett tőlük stb.). Ez a régi iskolás-élet Csokonaitól kezdve mit sem változott Domokos koráig, Debrecen és Szentgyörgy, illetve Kolozsvár mintha ugyanaz lett volna. Aztán jött a kommunizmus.
   
   (MARSALLBOT ÉS GYUFÁSDOBOZ) A felolvasás felváltva folyik, hol Bogdán, hol Török veszi át a szót (Bogdán mérföldekkel jobb produkciót nyújt, a nála már csak szokásos mimikát is előhívja). „Szegény ember az, aki ígérni sem tud” – mondja Domokos az új könyvében. A valóság sokat ígért az akkor induló fiataloknak, és az a bizonyos marsallbot hátul a zsákban nagyon nyomkodta az oldalukat. Csak ki kellett törni valahogy, valamerre, meg kellett találni a követendő utat. Aztán hogy a Kincses Városban az ígéretes élet bonyolultan-vészesen kezdődik?! Nincs menza-jegy, ráadásul a felvételit is állandóan halogatják stb. Akadályok, akadályok, ezeket egyenként át kell lépni. Néha a marsallbotos történetek közé bevegyül egy-egy mókás pillanat is. Az ismeretlen, méltóságteljes tanár gyufát kér, Domokos pedig elköveti élete ballépését: a padból ülve kidobja a doboz gyufát, és az a tanár előtt landol. A férfi, akiről később kiderül, hogy Schuller Rudolf (francia tanár), meggyújtja a szivart, majd visszaadja a gyufát, előkelően megköszönvén azt. Igen ám, de ez a történet annyira megijesztette a diákot, hogy nem mert többé francia szakra felvételizni, azonnal módosította a jelentkezési lapon a beírást: oroszra... Szóval néha egy doboz gyufa is meghatározhatja az ember egész életútját.
   
   (PAUSZTOVSZKIJ-TÓL EGYEDIG) Aki pedig egyszer elindult az orosz úton, annak a sorsa egészen más lesz, mint a francia utat követőké. Többek között megismeri (a helyszínen), hogyan készülnek a kollektív alkotások, a kollektív írásművek. Szeretett tanára, Pausztovszkij állandóan arra biztatja, hogy kerülje a pillanatnyi aktualitás csapdáját (ez a vörös diktatúra idején különösen aktuális kérdésnek számított). „Rá lehet beszélni az írót, hogy cserélje fel a korszerűséget az aktualitással”, de ez azt jelentené, hogy nem írni fog, hanem újságíró lesz, és kétes korok kétes ügyeibe keveredik, alkotói vénája pedig óhatatlanul kiszárad. Vagy felesleges, értelmetlen célokra pazarolja erejét, idejét. Ettől védte Pausztovszkij Domokos Gézát, utolsó találkozásuk során is azt kérdezte, mivel foglalkozik. Újságíró lettem – mondta Domokos. Nem jó, nem jó, Domokosom – mondta Pausztovszkij – menekülni kell, menekülni kell ettől a szakmától.
   „Nem könnyű eligazodnom magán, Domokos – idézi mestere szavait a szerző. – Hol gyöngéd ember benyomását kelti bennem, hol megriaszt kegyetlenségig vitt keménységével. Meglehet, hogy a kettő kijön egymással, meglesz egymás mellett. De az is előfordulhat, hogy az egyik előtérbe kerül. Ha a más iránti gyöngédség lesz az, sebaj, legfennebb több csalódás éri az életben. Ha a másik keríti hatalmában... nem tudom. Figyelje magát, készítsen időnként viselkedési röntgenfelvételt önmagáról. És írjon, Domokos, kötöttség nélkül, szabadon. Ha nem lehet, hallgasson!” Ennél jobb és méltóságteljesebb tanács nem is létezhet – egy olyan korban. A kötetben egyébként van egy rész, amely kizárólag a Kriterion-leveleket tartalmazza. Az Egyed Péter filozófushoz írt levelében Domokos említést tesz arról, hogy a Székely Mikó Kollégiumban bokszolt: győztesként is, verve is hagyta el a szorítót. Valahogy így járt Kriterion-igazgatóként is. De azért megalkotta azt, amit büszkén nevez „a mi emlékművünknek”. Ezt az emlékművet rendkívül egyszerű lerajzolni: 2500 cím, összesen 20 millió kötet. Ekkora (és ilyen maradandó) „kollektív művet” ki tudott még felmutatni a kisebbségi sorsba került magyarság köréből?
   

   (MIT LEHET HOZZÁTENNI?) Méltán kérdezett rá Dávid Gyula, hogy egy ilyen könyv után mit lehet még mondani. (Ezt úgy értette persze, hogy ott a helyszínen, hiszen köztudomású, hogy Domokos Géza már készül a következő kötettel, és a kézirat hamarosan a Pallashoz kerül.) Mindazonáltal a szerző, „az utolsó szó jogán” néhány keresetlen gondolatát megosztotta a hallgatósággal. Furcsa kettősséget lát életútjában, ott a nagy plénum előtt, barátok között elmondta, hogy az Éveim, útjaim, arcaim talán úgy folytatódhatna, hogy „arcaim – álarcaim”. Sokszor kényszerült arra, hogy alakoskodjon a hatalommal szemben. „Ha pedig ma leülnék este, és mesélnék, akkor sok mindent elmondhatnék, reményt, sikert, csalódást, kiábrándulást, megbánást.” Egyet nem: azt, hogy hiába volt. És ezt kiegészíti még azzal, hogy már nagyon megszokta a szentgyörgyi és a papolci magányt, éppen ezért nagyon sokat jelent számára az ilyen jellegű, meleg hangulatú rendezvény. Ami pedig Benkő Samut illeti... „Őt mindannyian nagy morózusként ismerjük” – hangzik el az objekvít megállapjtás, éppen ezért Domokost is rendkívül meglepte a szentimentalizmus felé kacsintgató, érzelemdús bevezető szöveg.
   Végül az idős szerző (akin egyébként egyáltalán nem látszik, hogy hamarosan 75 éves lesz) mindenkinek életkedvet, sikert és összetartást kíván. „Az összetartó embereket nem lehet legyőzni – mi győzelemre születtünk.”
   
   (RÁADÁS) Aki pedig azt hinné, hogy egy igazi kolozsvári közéleti esemény itt véget érhet, az téved. Már a rendezvény közben is feltűnt, hogy a Duna TV stábja jelen van a helyszínen: kamerák, sajtósok mindenütt. A bemutató után, míg Domokos Géza a hosszan kígyózó sorral birkózott meg, a Dunások kikérdezték a jelenlévőket: Van-e magyar jövő Kolozsváron? (Egy adott pillanatban Benkő Samu rákérdezett Csákyra, hogy mit keres Erdélyben: „Ki bukott meg? Markó vagy Tőkés?” Nem, nem, a jövetel oka ezúttal pozitív, a Kolozsvár Társaság reklámkampánya folyik, ezerrel. Miközben fényképeket készítek az erdélyi magyarság színe-javáról, akaratlanul is hallgatom a válaszokat, és a néhány optimista közül kiszűrök néhány szomorú-keserű véleményt. Leginkább a kolozsvári püspök úr frappáns válasza fejezi ki a féltragikus-félletargikus állapotokat: „30 százalékát kikísértem a Házsongárdba. 30 százaléka kivándorolt Magyarországra vagy távolabbra. 30 százaléka nem született meg. Tiszta matematika ez.” Ennyit Kolozsvár jövőjéről. A magam részéről a riporternek a Korunk hasonló jellegű körkérdését ajánlottam figyelmébe, valamint a Transindexen futó http://figyelo.transindex.ro/?cikk=280 válaszokat. Ettől függetlenül: a rendezvény kiváló volt, az utána felszolgált bor nemkülönben (itt bizony nem lőrét adtak a válogatott közönségnek, hála érte a bőkezű Koós Ferenc vállalkozó-tulajdonosnak), ráadásul másnap reggel Domokos Géza fogadott, és nagyinterjút készíthettem vele. Bárcsak állandóan ilyen könyvbemutatókban volna része a kolozsvári magyarságnak!
   

2003-04-18 22:19:00