“Orgazmus és katarzis / Naplemente a Baross utcában…” (helyszíni p., 3. kör)
   “Minden könyv megtalálja a maga olvasóját” – ismételgetem egyre konokabbul a ranganathani törvényt. Beregi Tamás regénye igazi bestseller lesz (ha a kiadó eléri a célközönséget), végre valaki kitölti a huszonévesbe hajlók lelkében az Apám beájulna nyomán támadt űrt. Ezzel sem kell már bajlódnom.

   
   
   Kangörcs
   “Orgazmus és katarzis / Naplemente a Baross utcában…”
   
   A sikerkönyv receptje közismert: hatásos reklámmal bombázott, fizetőképes olvasótábornak kell divatos témáról egyszerűen írni. Az egyetleneim ismerős közegben, a bpesti bulivilág helyszínein csatangoló-csajozó főhőse egyaránt számíthat a (tapasztalatok integrálására törekvő) fallokrata férfiúi és az olvasás aktusa iránt mindig jobban érdeklődő női vásárlók figyelmére. Ráadásul M. Nagy Miklós, az Európa Kiadó főszerkesztője kiváló érzékkel választotta koncerttel-performance-szal egybekötött könyvbemutatójuk színhelyéül a Süss fel nap nevű szórakozóhelyet. Magukat alternatívnak álmodó jópofák sörözgetnek a hömpölygő cigarettafüstben, egyetemi arcok kábítanak leendő bölcsészlánykákat, megannyi Diáksziget-szökevény. Csorgatom a nyálam, tudván tudva, “a pavlovi reflexszel nem lehet jóllakni.” Menekülőre fognám, mikor feltűnik punktörténész újságíró ismerősöm, és kedélyes történeteivel traktál a Johnny Rotten Polgári Körről. Átpörgetem a kiadótól recenziós célra szerzett példányát, de rámpirít: óvatosan forgassam, mert könyvesboltos haverjánál be fogja cserélni holnap két Rejtő-kötetre.
   
   Neki van igaza, túl vastag olvasmány lenne ez. Vöröslő arccal süllyedek bele a székbe az est folyamán többször, amint az engem tájékoztató elégedetlen megjegyzéseivel próbálja megzavarni az artistákat, de legalább nem unatkozom a bájosan beszédhibás M. Nagy elbaszott bevezetője alatt. Vigyorogva-vágyódva rebegi el az általa “csajozási enciklopédiának” nevezett mű nyomán feltoluló önéletrajzi emlékeit. Csoda-e, hogy a közönség kiröhögi? Csak az képes a 90-es évek végét a magyar underground aranykorának állítani, aki tényleg megrekedt a Piramis-lemezek szintjén.
   Beregi a Quimby–Korai Öröm–Másfél–Anima-vonalon pörgött, de éppúgy csupán ismerkedési terepnek tekintette a koncerteket, mint a táncházak programjait, a Diákszigetet, vagy Kapolcsot. Saját élménydús életének 1995 utáni eseményeiről, egyes szám első személyben írt “laza kis regényének” bulihuligánja görcsösen hajszolja az interaktív intimitást, mintha “randevúandroidként” arra lenne programozva, hogy minél több csajt leszólítson, befűzzön, meghágjon és elveszítsen. Mert “annak is enciklopédiája a mű, hogyan szúrjuk el újra és újra a nagy Ő keresését:”
   
   Megint M. Nagy, persze, könnyesre sírom az ingujjamat, ahogy a pinavadászatról igyekszik visszaterelni a szót az irodalomra. Szerencsére Beregi elhárítja könyve összehasonlítását a Pop, csajok satöbbivel, és a három kedvenc zenekarát sem sorolja fel (a három legtermékenyebb nőcserkészeti terepet azonban igen, eléggé el nem ítélhető módon). Felesleges is Hornbyt előcitálni, nyomába sem ér – szerintem – az egyetleneim, a Hornby-fordító M. Nagy viszont nyilván másképp vélekedik, ha bevállalták a kiadást. Tanácstalanul állok, hogyan siklott át figyelme az erőltetett, entellektüelnek szánt(?) manírok és a túlzsúfolt mondatok felett. Miért dicséri az időnként “versbe átcsapó próza lazaságát”, ha az fogalmazási zavarokat jelent, és mindennemű poétikai jellemzőt mellőző, (kép)versként tördelt sorokat? A szerző három korábbi fantasyja sem lehetett oly nyomós érv, hiszen azok William Glendown álnév alatt láttak napvilágot, nincs tehát még bejáratva Beregi neve, abban a körben pedig nem számít említésre méltó írónak valaki, míg egy 6-8 kötetes fantasyciklusa meg nem jelenik.
   Szar az egész, vagy irigy vagyok? Utóbbi mindenképpen. Kibaszott Pepsi-generáció, melynek tagjai elherdálni sem képesek magától értetődő módon az életüket, görcsösen nyomot akarnak hagyni a világban, dokumentálva önnön jófejségűket.
   
   Ide kívánkozik a könyv harmadát kitevő ironikus(?) függelék: ismerkedési ideálegyenletei, táblázatai, diagrammjai, faktorjai néhány lapon keresztül roppant szellemesek, ám 130 oldalra dúsítva a pazar ötlet már sokszorosan túlírtnak hat. Ijesztően jó szójátékokkal operáló részleteket olvas föl egy erre kondicionált bögre, mégis fanyalgok. Tipikus hatásvadászat, ám attól még remek szórakoztató könyv kerülhetett volna ki szerzője tollából, ha nem akarná magát művésznek beállítani. Ugyanott bukja el, mint Hazai Attila, aki a bpesti partikultúrában gyökerező regényét (Budapesti skizó) szintúgy felesleges filozofálgatással körítette. Ahelyett, hogy többet basztak volna. Valami egyszerűbbre vágyom. Töprengek, megvan-e még a Szilvia szüzessége, vagy kölcsönadtam valakinek. Udvariasságból megvárom a vásznat bontó Avalanche Performance vetítését. A Beregi-szövegekre komponált film narrátora maga az író, s bár képtelen eldönteni, hogy énekelje vagy vonyítsa sorait, a képi gegmontázs elviselhetővé teszi. Hallom, hogy valaki kedvet kap a könyvvásárlásra. Nekem az életkedvem megy el. Nyomába szegődöm, s a Balaton koncertjét kihagyva elhúzok a vérbe.
   *
   Készülő honlap: http://www.glendown.hu
   
[ lalaz@netposta.hu ] 2003-04-11 06:59:00