A FISZ-könyvek élni akarnak (helyszíni p., második kör)
   2002 a Fiatal Írók Szövetsége sikerévének mondható, hiszen több mint tíz könyvet adtak ki, főként verseseket, olykor más kiadókkal közösen. Egymást követő két könyvbemutatójukon két kimagaslóan jó, két szokványos és két kevésbé kedvelhető kötetet ismerhetett meg a közönség.
   
   Ki fejti meg szívük Atlantiszát?
   
   “Fiatalok vagyunk, / és a fiatalokat mindenki szereti. / De nekem nem kell, hogy szeressenek!”
   

   
   Előttük a jövő, de már markáns múltjuk van. Kánon és olvasás : kultúra és közvetítés címmel jelent meg az Olvasás Éve programsorozathoz kapcsolódott konferencia előadásainak szerkesztett változata, hasonlóan Az olvasó – az olvasás című, legelső FISZ-kiadványhoz 1998-ban. Ahogy komoly, tudós munkától elvárható, van pauldemanozás, egy mondatot boncolgató filológiai fejtegetés, meg internet, szinte mindig magas színvonalon. Balogh Endre Interneti irodalom – irodalmi internet piszkozata lóg ki egyedül a sorból ijesztő felszínességével és debil anekdotáival, a többi szerző szerencsére ért is ahhoz, amiről szól. Thimár Attila Révay és Kazinczy kánonépítését mutatja be Toldy „nemzeti kánonjának” előképeként, mellette még a Paul Celan versekben búvárkodó Kiss Noémi (fotó) dolgozata (Irodalom, topográfia, kánon) figyelemre méltó mindenképpen az első kötetben. A második jórészt az oktatás-olvastatás-befogadás köré szerveződik – „hiszen a jövő olvasói a jelen diákjaiból lesznek” –, illetve az avantgárdra koncentrál.
   Meghökkenten tapasztalom, hogy még mindig van, aki képes oldalakon át szöszölni a neo- és/vagy posztavantgárd minősítés elhatárolásával (A közöttiség alakzatai), a jó Bohár András pedig sokadszorra süti el ugyanazt az ezredvégi összefoglalását (Avantgárd ’89-99) – igaz, bőségesen hivatkozva magamagára. Egyre élvezetesebb lesznek azonban a tanulmányok a vége felé közeledve. Sőrés Zsolt most is gondolatébresztően ír a független kortárs zenéről (Hang és anarchia), majd Szacsva y Pál keresi a képzőművészet helyét a médiarendszerben. Abajkovics Péter frappáns zárlatát a Leopold Bloom folyóirat lebomló különszámáról (Szeressed a szagod!) pedig még képes fokozni a precízkedő Névmutató olyatén besorolásaival, mint Ádám, Ariadné, Éva, Fehérlófia, maplesyrup stb. A visszakereshetőség gyönyörködtet. Jól szerkesztett, tudományos, olvasmányos könyv került a boltokba, méltán számíthatunk majdan folytatására.
   
   Pelyhedző bajszú kölyök élteti Király Zoltán (fotó) Avantgárd keservesét, “adjátok meg a Királynak, ami a királyé” mondatánál érzek különös késztetést, hogy kirohanjak az Írószövetségből. Persze, avantgárdot bármire lehet mondani (Ni!), épp csak a szájban gyűlik némi keserű íz. Gyűlődik. Gyűlöletig fajulna a pökhendi fülszöveget mazochista kéjjel (újra- és) újraolvasva, de a hiányok felriasztanak. Király takarékos poéta, kifejezetten könnyű költeményeit és versvázlatait olvasni, nem zsúfol 3-4 képnél (sornál) többet egy műbe. Majdani nagy versek ígéretei sorakoznak: szójátékos szövegtorzók, dallamtöredékek, kis lüktető gondolatritmus, nagy üresség. Néhány szóval nehéz üzenetet átadni. Király gyakran megkísérli. “tudom miért nem lesz hosszú e vers, / álmomban egyre csak nyes, / perdít és csavar, / fejemben egy képzavar.” (Pubológia) Túl gyakran megkísérti. Nem mindig sikerül. Az önirónia nem ad felmentést a semmitmondásra. Megkaphatta ezt már korábban is, durcásan védi “öncélúnak ítélt líráját” (Öncélozgatás). Önérzete megvan hozzá, hogy alanyi költő legyen, versei a remek címek után ritkán haladják meg az ingerküszöbömet.
   
   
   Belelesni más naplójába akkor is izgalmas, ha személyesen nem ismerjük íróját. A bőrétől kezdődően befelé című regénynél sincs másként, hacsak az okos esztéta okos méltatásában okosan fel nem fedi, mit kell észrevenni a “megélt-megszenvedett” könyvben, s hogy szerzője, a doktornő még sosem fejtett ki korábban irodalmi aktivitást. Mi mást mondana? S mi mást művelnék: kényszeresen vadászom az orvosi szakszavakat, számlálva a véredényeket. Nem akarom, hogy Hankó Judit 37 éves legyen, azt se hogy hőséhez hasonlóan medika, és esténként entitásokat nézzen a szobában. Három gyerek ugráljon körülötte! 25 legyen, vagy 45, bármilyen, htb. stb., de egy cseppet se egyezzen főszereplőjével. Vagy legalább ne tudjak róla. A jó Isten mentsen meg egy “életem képe ez”–típusú botlástól. De nézzük pusztán a produktumot! Mert ez egy érzékeny, finom, intim regény, és pont, vagy vessző. Esetleg egy újabb pontosító tagmondat, apró beszúrás, önreflektíve. Nincs titka, tiszta, egyszerű mű. A naplószöveg egy hónapokkal korábbi eseménysor kapcsán egész életutat mesél el, a gyermekkori nagypapás-mamástól az egyetemi egymásra találáson át a társadalom hasznos polgárának kudarcáig. Megtörténhetne bárhol, bárkivel a történet – egyetlen momentum szűkíti le az idődimenziót, az Egy csodálatos elme film szerepeltetése –, van válás, volt barát, leendő ex-férj, aberráció, munkahelyi viszontagság. Valentin-nap előtt kezdődik a napló, s Hankó kisregénye március 14-én zárul. Legyen ünnep az égben, és ünnep a földön. Hisz szinte hibátlan. Csak a cím lirizált hangulatát vágja pofán a vége. Az „szar”. Nem a vulgaritás váratlansága, hanem stílusidegen jellege. Mindazonáltal a biztos kézzel vezetett történet azt ígéri, nem egyszeri kalandozás volt ez az irodalom területén.
   
   
   Barbatrükk, s máris Zsávolya Zoltán alkotói munkássága magasztaltatik egy újonnan nyílt, népszerű, zajos kávézóban a Kálvin térnél. Ideális helyszín, a művész urak szembesülhetnek vele, hogy a nagyérdemű, az istenadta le se szarja az irodalmat. Heroikus küzdelemben buknak el felolvasási kísérleteik során a szerzők. Zsávolya “a legnagyobb élő barokk író” titulushoz méltón felveszi a kesztyűt, vértjét, s csatába száll, akárcsak mágikus vadkanokkal birkózó hőse, Johann Frauenpelz. Ő maga az eltévedt lovag. Régebbi és újabb elbeszéléseinek gyűjteménye (A metró ördöge) olvasmánynak sem könnyű, hallgatni is tereh. Sűrűn szőtt szövegszövet, manierizmus a maga modorosságával, gyanúsan hiányzó arányérzékkel. 1998-as kötetének (A duplum sötétje) több mint felét újra közreadja, vélhetően változtatás nélkül. Felszínes összevetés során egy címmódosítás vehető észre (A titkos fiú), de járjon utána ennek, akinek két anyja van. Személyes kiszólás formájában talán e sorok írója is elmondhat itt annyit, hogy kutatásai alapján mélyen megérti, miért lehet ellenszenves az említett technika. Vajon mi lehetett az ok? Megkérjük a Kedves Olvasót, lapozzon ennek utána valamelyik vonatkozó orvostörténeti szakmunkában. Debütáló novelláiból (1997, A lábadozás ezüstje) újra, immáron harmadszorra is beválogatott vagy négyet. Nyilván valami játék motoszkál a háttérben, mivel jóknak nem tarthatja őket ő sem, körmönfont logika, magam (a triplum) sötét(jé)ben bolyongok oknyomozáskor.
   Zsávolya élvezettel dagonyázik a kifejezésferedőben, az olvasó viszont levegő után kapkod az ingoványban, nevét aranybetűkkel kell bejegyezni az Irodalomért Szenvedett Mártírok Nagykönyvébe. Mit bánom én, hogy Mándy hogy csinálta, Ottlikot mikor citálja! A fent nevezett irodalmár úr kétségtelenül képzett, mindazonáltal mesterei nyomába sem ér. Áltörténeti történetei histórikusi alapossággal hitelessé tétetnek, omnipotens elbeszélőinek kiszólásai, részletgazdagsága révén a XVI. századi anekdota éppúgy valószerű, mint pornográf utópiája. Látszik, hogy dolgozott vele. Mit dicsérhetnők rajta? Tulajdonképpen a befejező novellákban éppen elég élv van ahhoz (horribile dictu: basznak, mint a nyulak), hogy elégedetten hajítsuk a sutba A metró ördögét, az esztéták meg értekezzenek nyugodtan „intellektuális írástechnikájáról”.
   
   Dukay Nagy Ádámot rögtön szimpatikussá teszi, hogy nincs miből felolvasnia, a közeli könyvtárban is csak az első kötete (Szobrok az esőnek) fellelhető, illetve az sem, hisz a táskámban lapul, de a helyzet megoldódik végül a verseket válogató Nyilas István előrelátása révén, kinek véleménye szerint a Hosszú eltáv három ciklusában három állapotot tükröződik: valamiféle törés előtti, utáni, és természetesen maga az átmenet.
   Valóban alapvető élmény a köztesség, a valami felé törekvés, irányultság nélkül. A veszteség elől eltűnni talán, vagy tűnődve maradni mégis. Lemaradni. Mindig késni valahonnan, ezt ismerjük. (Mi mindig mindenről elkésünk.) Eltávozni, egyedül – tömegközlekedési eszközök széles skáláját igénybe véve. Lezárni. Hátrahagyni. Továbblépni. “Világot látni: / indultunk, nem indultunk – / mi hagyott még el minket? / Mi hagyta / elhagyni magunkat?” (Rejtett alany) Menni készen, nem mozdulva. Travelling without moving. Nagy utazás, aszonták, hogy ez az élet. Hosszú út, párából köpönyeget veszen a költő, miközben az elveszés-elveszejtés fájdalma zsong. A multimédiás képek kötetszervező szimbólumrendszeréből olykor kikandikálnak Lovasi-dalszövegeket idéző félsorok (mindenki Pilinszkytől lop?), s felsejlenek militáns motívumok a könyvcímet magyarázni vágyóknak. Szerethető, édes-bús közhelyek a szentimentalizmus határán, szinte kellemes melankólia. “Szomorúságom nem adoptálható / az hajómon vasmacska – / minden jog fenntartva!, / minden jog fenntartva.” (Sehányadik lét)
   
   A jövő előttünk romokban hever.
   
   
   MELLÉKLET:
   Magyar Szó 1998. szeptember 3.
   Fiatal Írók Szövetsége alakult Budapesten
   (Helyben) – A szerkesztőséghez eljuttatott meghívó szerint lapzártakor sajtótájékoztató zajlik a budapesti Magyar Írók Klubjában, amelyen bemutatkozik a nemrég megalakult Fiatal Írók Szövetsége, amelyet fiatal magyar írók, értelmiségiek hoztak létre. A FISZ olyan, irodalmi tevékenységükkel már eddig is minőséget felmutató, az irodalomról / a művészetről / társadalmunkról / korunkról gondolkodó hazai és határon túli fiatal magyar írók szervezete, akik valamilyen poétikai, tudományos, kritikai elvárásrendszer szerint értékes műveket hoznak létre. Az alapítók az elnök és a vezetőség megválasztásáig öt fős szervezőbizottságot neveztek ki, amelynek tagja egyebek mellett Sántha Attila, az Előretolt Helyőrség felelős szerkesztője (Kolozsvár) is.,A szervezet szándékait leszögező Nyilatkozatban szerepel, hogy a FISZ jelentős szerepet kíván vállalni a magyar irodalmi közéletben, a fiatal magyar írók képviseletében. A FISZ budapesti székhellyel, egyesületi formában fog működni. Megalakulását követően regionális irodákat, valamint egy saját (interneten is megjelenő) hálózatot hoz létre, amelyben jelentőségüket vesztik az országhatárok, valamint megszűnik a földrajzi értelemben vett centrum és periféria. Az erdélyi kezdeményezők között van Fekete Vince a Serény Múmia szerkesztője, Orbán János Dénes az Előretolt Helyőrség főszerkesztője, Sántha Attila az Előretolt Helyőrség felelős szerkesztője (Cseke Gábor)
   
   FISZ az Irodalmi Szekcióban
   
[ lalaz@netposta.hu ] 2003-03-08 07:35:00