Szécsi Noémi: Nincs megoldás, mert nincs probléma (Szextett Németh Gáborral, -ról)
Talán ezért van az, hogy kevéssé olvasott szerzőnek számít,noha munkásságának prózapoétikai jelentősége vitathatatlan. Láttunk már ilyet, mondja Margócsy, és bizonyára mindannyian egyszerre gondolunk James Joyce-ra és arra, hogy milyen az, ha valakit az ismeretelméleti kétségbeesettség mozgat.
   Ezzel a gárdával a pénteki volt az utolsó alkalom. Hogy az újak kik lesznek, azt Nagy Gabi nem árulta el, meglepetés. Példásan alakult minden: megjelent mind a hat kritikus - Abody Rita, Ágoston Zoltán, Jász Attila, Margócsy István, Molnár Gábor Tamás, Tóth Krisztina - felsorakozott maga az író is, a hátsó sorban ült, piros pulóverben és figyelmesen hallgatta a beszélgetést, amíg maga sorra nem került.
   Az egyetlen probléma az volt, hogy - hiszen Jász Attila nem is az az erőszakos, provokatív fajta - a moderátornak nem sikerült a beszélők közé éket vernie, azok egyetértettek mindenben, és amúgy sem találtak semmi felkavaró elemet a terítékre tett műben. Bár Margócsyban ezúttal sem lüktetett kitörő lelkesedés. "Történeti dokumentumként olvastam" ezt mondta az Elnézhető látkép c. gyűjteményes kötetről. Érthető, hiszen részben az is, Németh Gábor eddig megjelent füzetes prózája egyetlen, vaskosabb könyvbe gyűjtve, "a nyolcvanas évek neoavantgárd, transzavantgárd törekvéseinek a lenyomata."
   Ebből mi következik, tudjuk jól. Meditatív jelleg, ugyanakkor nyelvi játékosság és csekély narratív érték, úgymond. Ez azt jelenti, hogy ki cselekményt vár, forduljon Verne Gyulához, ne itt keresse. Noha Németh Gábort egyfolytában kísérti a Történet, ő vitézül ellenáll a kísértésnek (családos emberről van szó, elvégre). Ahogy azzal mi mindannyian, akiket az irodalom közelébe vetett a déli szél, tisztában vagyunk, és folyton ismételgetjük is magunkban: nincsenek már csak rongyosra használt, ezerszer megírt toposzok. Tóth Krisztina a képzőművészetből hoz példát: a gesztusművészet vad évei után újra felhorgadt a vágy a festőkben, hogy táblaképeket fessenek, ezek azonban, csak egy hagyomány töredékeit idézték. Meg tudják csinálni, de minek? Írhatna Németh Gábor is 900 oldalas nagyregényeket. Ám a szkepszis erősebb.
Búcsúzik a félév Szextett-gárdája (a képen Ágoston Zoltán nem látható)
 
       Talán ezért van az, hogy kevéssé olvasott szerzőnek számít, noha munkásságának prózapoétikai jelentősége vitathatatlan. Láttunk már ilyet, mondja Margócsy, és bizonyára mindannyan egyszerre gondolunk James Joyce-ra és arra, hogy milyen az, ha valakit az ismeretelméleti kétségbeesettség mozgat.
   Engem már megint mellbevágásként ért, hogy a kritikusok egyike kegyesen megengedte, hogy esetünkben egy "okos, szellemes íróról van szó." Az ember evidenciának remélné, hogy legfeljebb a ponyvagyártásra berendezkedetteket kivéve az írók nem a szellemi középszerűek táborából kerülnek ki. Kérem, nevezzenek meg egy írót, aki mondjuk klasszikus szerzővé vált, de eléggé ostoba. Ehhez már csak ráadás, hogy Margócsy azon örvendezett, hogy Németh Gábor szövegei nyelvtanilag tökéletesek, és arról árulkodnak, hogy az író igen jól tud magyarul.
   Néha kicsit túlgyakran reflektál az író az írás folyamatára, és nehéz átlátni az eddigiekből, hová vezet az út, de azért semmi harag. Nincs megoldás, mert nincs probléma - ez volt az utolsóként felröppenő mondatok egyike, aztán Németh Gábor készségesen kifáradt a mikrofonhoz, hogy Bródyt (Jánost) idézzen: "Sírok, nevetek, meg vagyok hatva." Kifejezte örömét afelett, hogy gyűjteményes kötete Kukorelly Endre, Mészáros István valamint a Hanga Kiadó jóvoltából megjelenhetett. Aranyfényű az a nap, amikor az embert nagyjelentőségű szerzővé avatják...
[ Szécsi Noémi ] 2003-02-17 18:12:00